(Könyvismertetés) Fekete Balázs[1]: H. Szilágyi István - Kelemen László - Miként vélekedünk a jogról Szociálpszichológiai kutatás 2018 (ÁJT, 2020/4., 142-145. o.)

(Budapest: HVG-ORAC 2019) 256.

1. A jogszociológusok számára a 2019-es év egyik izgalmas hazai eseménye volt a jelen recenzióban tárgyalt kötet megjelenése. Az elmúlt évek eredményei egyértelműen azt mutatták, hogy a jogszociológia Magyarországon újra fejlődési pályára állt,[1] és ezt a tendenciát erősíti H. Szilágyi István és Kelemen László munkája is. Történeti perspektívában a jelenlegi dinamikus fejlődés még érdekesebb, hiszen a rendszerváltást követő időszakban jelentősen beszűkült a jogi jelenségek empirikus kutatása iránti igény, és ez a helyzet csak a 2010-es éveket követően kezdett megváltozni, amikor több ilyen jellegű kutatás is elindult OKTA-finanszírozásban, és ezek most - az elmúlt években - "értek be", fokozatosan. A jogszociológiai kutatások e váltakozó ár-apálya[2] hazánkban biztosan nem független attól, hogy a rendszerváltást követő két évtizedben leginkább az új, immár nyugati mintájú, jogállami jogrendszer technikai és fogalmi kialakítása kötötte le a kutatók energiáját,[3] és a jogrendszer "új" kereteinek megszilárdulását követően ébredt fel újra az igény a jog társadalmi működésének alapos vizsgálatára és jobb megértésére, ami nyilvánvalóan csak lépésről lépésre - kutatásról kutatásra - történhet meg. E kötet is fontos hozzájárulás e sokszínű jogvalóság megismeréséhez, melyre gyakran utalunk - elnagyoltan, ámde találóan - magyar jogi kultúraként.

2. A kötet két nagy részből épül fel. Az első nagy egység az elméleti kérdések összefoglalása. Ebben a részben az első fejezet a kutatás céljait részletezi; a második az elméleti hátteret dolgozza ki; a harmadik fejezet pedig az alkalmazott módszertant illetően igazítja el az olvasót.

A kutatás céljairól szóló rész bemutatja a projekt történetét, mely egészen 2007-ig nyúlik vissza. A projekt keretei közé illeszkedő első adatfelvétel ugyanis 2007-ben történt, amikor az ELTE és a Károli egyetem joghallgatóinak - közéleti, politikai és jogi - attitűdjeit mérték fel kérdőíves módszerrel egy elsős és egy ötödéves hallgatói mintán.[4] Ez a kutatás 2010-ben folytatódott, azonban hangsúlyeltolódásokkal, hiszen sor került egy nagymintás, reprezentatív országos felmérésre, melyet egy nagyobb, professzionális jogászokból álló mintával vetettek össze.[5] A projekt harmadik fázisában a kutatás visszatért a joghallgatók atti-

- 142/143 -

tűdjeihez, az ELTE elsős és végzős joghallgatóiból alkotott minták vizsgálatával.[6] Később ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában fogalmazódott meg az igény egy átfogó és longitudinális vizsgálatra, mely a 2010 és 2018 közötti időszak közötti változások feltérképezésére vállalkozik. Ennek alapjául a 2010-ben már felhasznált nagymintás kérdőív "ráncfelvarrt" változata - jelentősebben "frissíteni" kellett például a médiaviszonyok átalakulása miatt a médiafogyasztásra vonatkozó részt - szolgált, melyet egy újabb nagymintás, reprezentatív kutatásnál használtak fel újra 2018-ban. A kötet gerincét a 2010-es és 2018-as nagymintás kutatások összehasonlító bemutatása és elemzése alkotja.

A kutatás elméleti hátteréről szóló rész a kötet egyik legkidolgozottabb és legizgalmasabb fejezete (15-54. o.), amely H. Szilágyi István korábbi eredményeire épül,[7] és szintézisteremtő igénnyel vázolja a jogtudat fogalmi modellezésének lehetőségét. A szerző lényegében makromodellt alkot - az elmúlt évtizedek hazai és nemzetközi eredményeit összehangolva - a jogtudat és a jogi kultúra működéséről. E modell középpontjában a jogtudat egyéni és társadalmi szintjének megkülönböztetése áll, és annak feltételezése, hogy e két szint között összetett kölcsönhatások finom rendszere működik. Vagyis az egyént több csatornán keresztül is befolyásolja a társadalmi tudat jogi vetülete - a jogalkalmazás, a kommunikáció és a szocializáció folyamatain keresztül -, és az egyén is több módon hat a jogról vallott elképzelések társadalmi szintjére - a kommunikáció, a jogilag releváns cselekvések és a kifejezett jogi cselekvések útján. Látható tehát, hogy H. Szilágyi számára a jogtudat és az egyéni meggyőződések viszonya dinamikus valóság, mely hatások és a visszahatások folyamatos interakciójából formálódik ki. (16-28. o.)

Más nézőpontból egészíti ki e viszonyrendszer dinamikáit az egyén és a jog közé ékelődő közvetítő struktúrák létének elfogadása; ez teszi nyilvánvalóvá a szerző jogi antropológiában gyökerező felfogását. Hogy milyenek ezek a közvetítő struktúrák, arra döntően hat a társadalmi rétegződés, mely számos ponton meghatározhatja az egyének joghoz való viszonyát. (29-30. o.) Ugyanilyen fontosak a különböző - professzionális vagy magántermészetű - "csoporttagságok". Ezek összessége adja azt a közeget, mely közvetíti az egyén irányában a hivatalos elvárásokat, illetve alakítja az egyén jogról alkotott képét, jogilag releváns cselekedeteit pedig motiválja. Izgalmas ezen a ponton, hogy H. Szilágyi nem utasítja el a jogi kultúra fogalmának alkalmazását (33. o.), noha láthatóan tisztában van azzal, hogy milyen kockázatokat hordoz magában ennek az igen attraktív, ám fogalmilag igencsak bizonytalan koncepciónak a használata.[8]

A fejezet további részében a szerző a fenti modell prizmáján keresztül értékeli a kortárs jogszociológiai relevanciájú hazai kutatásokat (44-54. o.), és ezzel rámutat, hogy az utóbbi évek kutatásai számos ponton és jelentősen járultak hozzá a magyar jog valóságának feltér-

- 143/144 -

képezéséhez. H. Szilágyi István korábbi kutatásokból alkotott mozaikja ugyanakkor azt is tisztán mutatja, hogy bőven marad még kutatni való a jövő jogszociológusai számára is.

Az elméleti kérdések összefoglalását a módszertant bemutató fejezet zárja. Itt az olvasó rövid magyarázatot kaphat a kérdőív összeállításának logikájáról, illetve megtudhatjuk, hogy melyek azok a részek, amelyeknél korábban kidolgozott, nemzetközi megoldást vettek alapul. Ismertetik továbbá a minta jellemzőit - 1000 fős, országos mintáról van szó, amely reprezentatív nem, kor, településtípus és megye szerint -, valamint a válaszfelvétel módszerét - "Standard Véletlenszerű Haladás" - is röviden bemutatják. (55-60. o.)

Az elméleti részt követi a kutatási eredmények elemzését tartalmazó második tartalmi egység. Ez a 170 oldal kicsit csalóka: a cím alapján az érdeklődő olvasó részletes elemzést várna, melyet releváns adatokat tartalmazó, az érvelés jobb megértését segítő táblázatok színesítenek. A szerzők azonban nem ezt a stratégiát követik, hanem gyakorlatilag alcímek hálózatába rendezve közlik a kutatási adatokból összeállított megoszlási táblázatokat, valamint a - sok esetben szociodemográfiai változókhoz kapcsolódó - kereszttáblákat. E táblázatokat általában egy- vagy kétmondatos deskriptív leírások előzik meg, melyek a táblázatokból "kiolvasható" legfontosabb következtetéseket foglalják össze (pl. "A férfiak nagyobb arányban élvezik azokat a helyzeteket, amelyekben új megoldásokat lehet találni, mint a nők" - 78%, illetve 72%; 112. o.).

Az adatokat a szerzők a következő fő csomópontok köré rendezve mutatják be: a társadalom aktuális kérdései iránti érdeklődés; pártpreferencia; egyén és társadalom; jog, bűnözés, igazságszolgáltatás; rendszerkritika és világkép. A táblázatok hosszú sorát követően olvashatjuk "A kutatási eredmények összefoglalása" című, rövidebb részt (225-230. o.), mely tézisszerűen ismerteti a táblázatok elemzésének legfontosabb eredményeit, részben a korábbi -2010-es - eredményekre is utalva, ahol a longitudinális elemzés valóban releváns lehet. Sajnálatos, hogy a szerzők nem lépnek túl az egyes összefüggések és változások konstatálásán - hogy például csökkent a súlyosabb büntetések visszatartó erejébe vetett hit (227. o.); hogy a társadalom erőskezű vezetőre bízná a korrupció elleni harcot (229. o.); vagy hogy erős, pozitív korreláció mutatkozik az igazságszolgáltatás elfogadása és a rendszerigazolás között (230. o.) -, ugyanis az olvasó kifejezetten igényelné, hogy e megállapításokat a láthatóan jól felkészült szerzők megpróbálják szélesebb összefüggéseikben is megmagyarázni.

A kötetet a kérdőív, valamint a különféle táblázatok listája zárja.

3. Lehetetlen nem az elismerés hangján írni H. Szilágyi István és Kelemen László kötetéről. Minden szempontból nyilvánvaló, hogy milyen komoly munkát és mennyi energiát fektettek a szerzők a kutatásba és a kötet megírásába. Ez már önmagában elismerésre méltó. Külön ki kell emelni, hogy a kötet egyesíti az elmélet és az empíria világát, és ezzel igazolja a jogszociológia létjogosultságát. Nagyon fontos, hogy a kötet több szempontból is szintézisteremtő, összefoglaló jellegű, hiszen egyrészről az itt felvázolt elméleti modell H. Szilágyi István sokéves munkájára épül, másrészt a Kelemen László nevéhez fűződő elméleti

- 144/145 -

kutatás pedig a korábbi kutatások egyfajta megkoronázásként fogható fel.

A kötetben található táblázatok sokirányú elemzésre adnak lehetőséget. A recenzens hosszabb ideje foglalkozik a jogosultságtudat hazai összefüggéseinek elemzésével, és örömmel fedezett fel több olyan táblázatot, melyek e téren is releváns információt közölnek. Az "Emberek természete" című részben három táblázatot is találhatunk a személyes autonómiaigény - mely a jogosultságokban való gondolkodás alapja is - szociodemográfiai háttérváltozókkal való összefüggéseiről. E táblázatok azt mutatják, hogy az egyéni autonóm cselekvési igény[9] pozitív összefüggésben áll mind a végzettségi szinttel - egyedül a kevesebb mint nyolc osztályt végzettek többsége ért egyet a kérdőív állításával -, mind a vagyoni helyzettel - a súlyos anyagi problémákkal küzdők többsége hajlamosabb csak egyetérteni. Érdekes módon e szempontból a lakóhelynek nincs jelentős hatása: minden településtípus esetén többségben vannak az autonóm cselekvést igénylő válaszadók. (136-137. o.) E táblázatok tehát igazolják az a feltételezést, hogy az iskolázottság és a vagyoni helyzet jelentős hatással van az egyéni autonómiaigényre.

Az autonómiaigény ugyanakkor - amennyiben egy jogosultsággal kapcsolódik össze - egyáltalán nem biztos, hogy bírósági jogérvényesítésben ölt testet. A kötet adatai megerősítik a jogosultságtudat jogi mobilizációs komponensével kapcsolatos megállapításokat, vagyis azt, hogy a bírósághoz fordulás egyáltalán nem magától értetődő, hanem számos pozitív s negatív motiváció összjátékának a függvénye Magyarországon.[10] A 224. diagram azt mutatja, hogy csak a válaszadók fele ért egyet azzal, "hogy mindig érdemes igazunkat a bíróságon keresni". Ezt az adatot izgalmassá teszi, hogy a 2010-es adatokkal összevetve jelentős elmozdulást láthatunk, 2018-ra ugyanis 14 százalékkal nőtt az egyetértő válaszok aránya. (183. o.) Érdekesen árnyalja ezt a jelenséget a 234. táblázat, mely szerint a legnagyobb arányban a fővárosban élők vállalnák ügyük bíróság elé vitelét - közel a válaszadók kétharmada - , és ez finoman ismét a státuszváltozók - különösen a végzettség és a vagyoni helyzet - jelentőségére mutat,[11] ismerve a fővárosi lakosság országos átlagtól eltérő társadalmi és demográfiai jellemzőit.

Összegezve, a kötet mind az elmélet, mind az empirikus adatok iránt érdeklődő olvasó számára tartogat érdekes tanulságokat és inspirációt. Egyetlen hiányosságként talán azt lehet megemlíteni, hogy a szerzők nem éltek a rendelkezésre álló adatok átfogó elemzésének lehetőségével, hanem ehelyett az adatok deskriptív bemutatására helyezték a hangsúlyt. ■

JEGYZETEK

[1] Összefoglalóan lásd: Bencze Mátyás: "Nincs füst, ahol nincsen tűz." Az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában (Budapest: Gondolat 2016); Fleck Zoltán - Kiss Valéria - Tóth Fruzsina - Neumann László - Kenéz Anikó - Bajnok Dávid: A jogtudat narratív értelmezése (Budapest: ELTE Eötvös 2017); H. Szilágyi István (szerk.): Jogtudat-kutatások Magyarországon 1967-2017 (Budapest: Pázmány Press 2018).

[2] A hazai jogszociológiai szocialista időszakáról lásd: Fekete Balázs - H. Szilágyi István: "Jogtudat-kutatások a szocialista Magyarországon" lustum Aequum Salutare 2014/4. 5-40.

[3] Alapvetően Badó Attila, H. Szilágyi István és Loss Sándor személyét és munkásságát lehet megemlíteni, akik a jogszociológiai kutatást átsegítették ezen a meglehetősen nehéz időszakon.

[4] Lásd: Kelemen László: Joghallgatók a jogról (Budapest: Sprinter 2009).

[5] Lásd: Kelemen László: Miként vélekedünk a jogról? (Budapest: Line Design 2010).

[6] Lásd: Kelemen László - Hollán Miklós: Joghallgatók a jogról II. (Budapest-Pécs: Dialog Campus 2013).

[7] Vö. H. Szilágyi István: "A jogtudat-kutatások elméleti kérdései" Iustum Aequum Salutare 2017/1. 15-36.

[8] Vö. Fekete Balázs: "A jogi kultúra "korai recepciója": a "jogi kultúra" fogalmának beépülése a '80-as és korai '90-es évek jogirodalmába" Jogtudományi Közlöny 2019/9. 349-358.

[9] A kérdőív 27.3. számú állítása: "Jobban szeretem, ha valaki megmondja, mit kell tennem, mintha nekem kellene mindenről döntenem."

[10] Lásd: Bartha Attila - Fekete Balázs - Gajduschek György: "A jogosultságkultúra empirikus elemzése: a jogi mobilizáció komponense" JTI Blog, 2020. március 24., https://jog.tk.mta.hu/blog/2020/03/a-jogi-mobilizacio-komponense

[11] Vö. Róbert Péter - Fekete Balázs: "Ki ellen nyerne meg ön egy pert? Attitűdök jogról, bizalomról, rétegződési szempontból" Iustum Aequum Salutare 2017/1. 92-93.