A jogi kultúra napjaink jogtudományának egyik gyakrabban használt terminusa. E tanulmány azt vizsgálja, hogyan történt e fogalom ún. korai recepciója a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartó időszakban. Lawrence M. Friedman klasszikussá vált fogalmának recepciótörténetét vizsgálva el lehet egymástól különíteni - a szövegkapcsolatok irodalmi elmélete alapján - azokat a recepciós irányokat, ahol a jogi kultúra mint (i.) intertextus, mint (ii.) hypertextus, vagy mint (iii.) metatextus van jelen. E korai recepciós folyamatot kifejezetten segítette, hogy Friedman nem adott analitikus igényű definíciót a jogi kultúráról, hanem azt sokkal inkább impresszionista módon írta körül. Az is megállapítható, hogy az intertextusok szerepe elsősorban a legitimáció, míg a hypertextusok és metatextusok a fogalom továbbgondolását segítik elő, és így döntő hatást gyakorolnak a tudományos diskurzus előrehaladására.
Már egy felületes áttekintés is meggyőzheti az olvasót arról, hogy a jogi kultúra fogalmát napjaink - hazai és nemzetközi - jogirodalmában már nem csak a jogszociológusok vagy a jogelmélettel foglalkozók használják. A 'jogi kultúra' mint a jogtudományi kutatások egyik fontos terminusa gyakorlatilag közkinccsé vált. Sokféle használatot láthatunk, alkalmazzák például a lakosság vagy jogi intézmények attitűdjeinek összefoglalására, hivatkoznak rá a jogi jelenségek általános kereteként, és gyakran magyarázó tényezőként is megjelenik a különféle jogtudományi munkákban.[1] E széles körű, és egyre intenzívebb recepció ellenére a jogi kultúra fogalomtörténetét még alig dolgozta fel a magyar[2] - és a nemzetközi[3] - jogtudomány, ami azt jelzi, hogy annak használata nem teljes mértékben tudatos és reflektált, hanem gyakran esetleges és így gyakran az egyes kutatások igényeitől és kereteitől függ lényegében.
A fogalomhasználat esetlegességének leküzdéséhez, és így a diskurzus koherenciájának erősítéséhez az eszmetörténeti kutatás is hozzájárulhat, segíthet ugyanis "felfejteni" e sokrétű fogalom jelentésrétegeit. Hatástörténetének bemutatásával pedig megismertetheti alkalmazásának többirányú kísérleteit és lehetőségeit. Ezeknek az ismereteknek a birtokában pedig megalapozottan dönthetünk arról, hogy egy adott kutatási programban tudjuk-e és akarjuk-e alkalmazni a jogi kultúra fogalmát. A jogi kultúra fogalomtörténete természetesen hosszabb periódus a jogtudomány általános történetében, a legtágabb értelmezés szerint a 19. század első felétől napjainkig tar-
- 349/350 -
tó időszakot fogja át[4], ezért annak általános bemutatása egy tanulmány keretei között nyilvánvalóan túlzó és elbizakodott vállalkozás. Egy jól meghatározott és leszűkített időszak vonatkozásában azonban nem tűnik lehetetlennek, noha még ennek során is számos nehézséggel kell szembenézni.
A jogi kultúra második világháborút követő fogalomtörténetének kikristályosodási pontja Lawrence M. Friedman munkássága, különös tekintettel, de nem kizárólagosan, az 1975-ben megjelent, The Legal System: a Social Science Perspective című kötetére. E kötetben - más kérdések mellett - Friedman részletesen vizsgálta a jogi kultúrát a jogrendszer teljességébe beágyazva és egyes speciális vetületeit is részletesen kidolgozta. Összességében, Friedman e fogalmat újra beemelte a kortárs diskurzusba. Nem túlzás azt állítani, hogy ha Friedman nem végzi el ezt a megalapozó jellegű munkát, akkor napjaink jogtudományi diskurzusa biztosan szegényebb lenne egy lényeges fogalommal és ebben rejlő kutatási lehetőségekkel, perspektívákkal. Azonban, e Friedman művéhez kapcsolódó recepciós folyamatot még nem tárta fel kellőképpen a jogtudomány és ezért a tanulmány ennek megismeréséhez szeretne egy rövidebb időszak bemutatásával hozzájárulni.
Ez az időszak a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartó szakasz, a friedmani koncepció ún. "korai recepciója". A vizsgált időszak kijelölése, bár annak tűnhet, nem teljesen önkényes, ugyanis a jogtudomány elektronikus és online "forradalma", ami az eredményeknek a korábbinál gyorsabb terjedéséhez, jobb hozzáférhetőségéhez, és így megismeréséhez vezetett, a kilencvenes évek második felétől indul el, és ez óhatatlanul elvezetett a diskurzus természetének átalakulásához is. A hetvenes és kilencvenes évek közötti időszak így, tudományszociológiai értelemben, egy lassabb és hatásában behatároltabb időszakot jelent.[5] Éppen a jogtudományi diskurzus e hagyományos - személyközi és döntően papíralapú, ellentétben a mai folyamatokkal, melyek az elektronikus és virtuális jellegre helyezik a hangsúlyt és többek szerint a diskurzus széttöredezéséhez és megtöbbszöröződéséhez vezet - természetének fényében lehet kifejezetten érdekes, hogyan és miért tudott már e "korai recepció" során szélesebb körben elterjedni a jogi kultúra fogalma. E tanulmányban alapvetően angol nyelvű cikkekre támaszkodom, de lábjegyzetben megjelölök egyes francia szövegeket is, melyek szintén a Friedman-recepciót tükrözik.
Az eszme- és fogalomtörténeti kutatásnak számos módszere ismert.[6] Figyelemmel arra, hogy e kutatás tárgya egy jogtudományi fogalom hatástörténete, egy, a bevett módszerektől eltérő megközelítéssel próbáljuk e közel húsz év jogtudományi diskurzusában felderíteni a jogi kultúra friedmani fogalmának lehetséges recepciós útjait. Mivel a tanulmány fókuszában az a kérdés áll, hogy miként befolyásolta Friedman jogi kultúra koncepciója a mű megjelenését követő diskurzust, ezért leginkább a szövegek közötti kapcsolatokat vizsgáló irodalomelméleti módszer - transztextualitás - fogalomtörténeti keretben történő alkalmazása tűnik a legmegfelelőbb választásnak. A gyakran formátlan és több elemből - konferenciaelőadások, viták, beszélgetések, kötetek, szövegek - álló jogtudományi diskurzus fontos időtálló "sűrűsödési pontjai" az egyes témába vágó tanulmányok, melyek rögzítik egy-egy szerző pillanatnyi álláspontját.[7] E tanulmányok kutatása a szövegközi kapcsolatok elméletéből kiindulva ugyanis rámutathat arra, hogy a közvetlen és direkt szövegszerű recepción túl a friedmani koncepció hatásának további - nem ennyire direkt, de mégis jól érzékelhető - regiszterei is létezhetnek. Azaz, a hagyományosan vizsgált - ki, kire és hogyan hivatkozik? és ki, kit és hogyan idéz? - közvetlen hatásokon túl további, finomabb és eltérő természetű hatások azonosítását is lehetővé teszi ez a módszer.
E tanulmány kiinduló hipotézise tehát, hogy a genette-i elméletet a kutatás tárgyához alakítva valójában háromfajta lényeges szövegközi kapcsolatot lehet azonosítani a jogi kultúra fogalmának korai recepciótörténetében.
(i.) Az első ezek közül a szövegkapcsolatok legközvetlenebb formája, az intertextualitás. Az intertextualitás meghatározható "egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléteként"[8], aminek a jogtudományi diskurzusban a legtipikusabb formája a kifejezett, szövegszerű idézés és az ahhoz kapcsolódó (kötelező) lábjegyzetbeli
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
