A közhatalom gyakorlását szabályozó alkotmányi és törvényi rendelkezések gyakran írják elő magánjogi megoldások alkalmazását, a magánjogi kódexekben pedig gyarapodnak az állami beavatkozást is lehetővé tevő előírások.[1] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2014. március 15-én hatályba lépett. Az új Ptk. a jogi személyekről mint magánjogi intézményekről az előző kódexnél nagyobb terjedelemben és valamennyi jogi személy típusnál alkalmazható normákat tartalmaz.[2] A Ptk. 3:405. és 3:406. §-ában elismeri, hogy az állam és az államháztartás részét képező szervezetei a polgári jogi jogviszonyokban magánjogi jogalanyként vesznek részt, így jogi személyiséggel rendelkeznek.[3]
A magyar jogirodalomban az elmúlt fél évszázadban sokan vitatták a jogi személyek közül az állam és szervei, így a közjogi jogi személyek magánjogi jogosultságait, ezeket a szókapcsolatokat sokan szinonimaként használták.[4] A közjogi jogi személyek kérdéskörének elméleti tisztázása a magyar magánjogi irodalomban már korábban is jelentkezett és problémákat okozott, mert azok nem csak polgári jogi jogviszonyokban való részvétel céljából jönnek létre. A nyugat-európai jogrendszerek, így a francia, a német és az angol jogrendszer a közjogi jogi személyek magánjogi jogalanyiságát elismerték.[5]
Tanulmányomban nem feltétlenül a mintakövetés céljából törekszem tanulságokat levonni a magyar jogra jelentős hatást gyakorló külföldi jogrendszerek alapján, hanem a magyar magánjog hagyományai szerint néhány a közjogi személyekkel kapcsolatos elméleti kérdésre keresek válaszokat. A magánjog egyik rendeltetése a társadalmi élet szervezeteinek, így a magánjogi jogalanyok teljes körének szabályozása.[6] A magánjog tudományának saját szempontjait érvényesítve meg kell határoznia azokat a garanciális feltételeket, amelyek a közjogi személyek magánjogi jogi személyként való elismerésével szemben elvárhatóak.[7] A jogi személyek kialakulása megkezdődött már a római jogban, továbbélésük a francia, a német és az osztrák pandektisztika képviselőinek közvetítésével napjaink jogintézményeiben is megtalálható.[8]
A jelenkori kapitalizmusban a tömeges termelés és a válságok a klasszikus magánjogi kép elsápadását hozták magukkal, amelyek kikényszerítették az állam beavatkozását a vagyoni viszonyokba, ennek a folyamatnak más jogi személy- és szerződési fogalomrendszer felel meg, mint amilyen eredetileg a kapitalizmus igényeiként jelentkezett.[9] A magyar jogrendszer több olyan jogi személyiséggel rendelkező intézményt ismer, amelyekre vonatkozó rendelkezésekben közjogi és polgári jogi elemek egyaránt előfordulnak, ezek közül különösen jelentősek az állami és önkormányzati közfeladatok ellátására létrehozott, állami vagyonnal rendelkező szervezetek, amelyek vagyoni vonatkozásai polgári jogi megoldásokat igényelnek.[10] A rendszerváltás utáni Magyarország új magánjogában köztulajdoni megközelítésű közjogi jogi személy fogalomra van szükség.[11] Felmerül a kérdés mit értünk közjogi jogi személy alatt, helye van-e a magyar magánjogban az európai jogi kultúrában ismert valamelyik közjogi jogi személy típusnak, és ha igen, akkor mely típusoknak.[12]
A jogi személy fogalma visszavezethető a római jogi személyegyesülések és a vagyonegyesülések fogalmára, de nem az elvont jogi személyt tekintették magánjogi jogalanynak, hanem a testület mindenkori összességét, amelyeket csak később neveztek el jogi személynek.[13] A rómaiak sajátos államszervező jogszemléletük miatt a személyegyesülések közül előbb a közjogi, majd a magánjogi testületeket ruházták fel jogképességgel és magánjogi jogalanyisággal.[14] A római település kezdetétől a polisz rendszerű várossá válás és városalapítás, Róma mint világváros létrejöttéig hosszú, több évszázados idő telt el.[15] A jogalanyisággal felruházott személyegyesülések között először a testületeket (universitates) érdemes elemezni. A római köztársaság állama mint testület tűnt fel, amelyet a római polgárok közösségén keresztül hoztak létre,[16] így a populus Romanus önálló vagyonnal és szerződéskötési képességgel rendelkezett, ezért a jogalanyisággal bíró személyegyesülések közé sorolták.[17] A római államban a köztulajdon és a személy- illetve vagyonegyesülés kezdeti formái már a korai Köztársaság korában megjelentek - Appius Claudius Kr. e. 312-ben történt tribusreformját követően - mert különös érdeke fűződött ahhoz, hogy az aerarii hivatala segítségével a valós földtulajdoni viszonyokat[18] a res mancipi (az itáliai földön fekvő telkek, a mezei telki jogok, a négylábú igavonó állatok, valamint a rabszolgák) körében[19] történt mancipatiokra (a dolgok feletti hatalomátadásra) vonatkozóan a polgárok censusos (adózási, katonai
- 169/170 -
és választási célokat szolgáló) összeírásával az állami adóbevételek növelése érdekében minden római polgár vagyontárgyaira kiterjesszék.[20]
Max Weber antik agrárközösségekről írt munkájában többször azonosult Theodor Mommsen elméletével, amely szerint egy személy- és vagyonegyesülés jött létre mind Rómában, mind pedig a coloniákban, ahol a közösségi földtulajdon (illetve birtok) emberi közösség megélhetését szolgálta, mert lakói is két iugerum területű földet kaptak magántulajdonba, házhely és konyhakert számára, de a legelők és bizonyos területek közös tulajdonban voltak.[21]
Személy- és vagyonegyesüléshez hasonló szövetségbe tömörültek a római családok a mezőgazdasági ingatlanaik hosszú ideig történő megművelésével úgy, hogy közösségi földjeik először az ager publicusba tartoztak - mint a római állam minden földje -, majd ezek a földek állami adományozással az ager privatusba kerültek, így a szövetség, amely felségjoggal bírt felettük: elismerte ezeken a mezőgazdasági földeken a római polgárok részére - más népeknél előbb - az egyéni majd magántulajdonukat.[22] A rómaiak ismerték a közcélokat szolgáló államkincstár, a városi önkormányzatok mint köztestületek, a közintézetek (pl. kórházak, szegényházak),a közalapítványok (pia causa) egyes közcélú egyesületek (pl. a temetkezési egyesületek), valamint a római állam gazdasági szerepvállalásaként a társaság fogalmát, amely a közösség tulajdonában lévő vagyon egyik formája volt, ezek vállalkozhattak is (pl. ipari, vagy kereskedelmi tevékenységre), így elődjei voltak a mai közjogi jogi személyeknek.[23]
A fiscus a kezdeti vagyoni forgalomban a magánjog szabályai szerint vett részt, vagyontárgyai a császár magánvagyonába tartoztak.[24] A fiscus magába olvasztotta ugyan a közjogi eredetű aerariumot, és lassan a közjog hatálya alá került, mégsem zárható ki teljesen a dologi jogi jogviszony miatt minden magánjogi vonatkozása, hiszen az ilyen vagyontárgyak is res publicumnak, állami vagyonnak számítottak[25] Az aerarium Saturni a pénzügyi igazgatás, a fiscus Caesaris a közjog, a fiscus pedig a magánjog (ius privatum) hatálya alá tartozott.[26] A magánjog területén önálló jogalanyisággal rendelkeztek a személyegyesüléssel felruházott városok és községek, vallási testületek, éppúgy, mint a magánemberek egyesületei és egyesülései.[27]
A köztársaság kor derekán megjelentek a magánjogi jogalanyisággal rendelkező személyegyesülések, amelyek testületi formában jelentkeztek először, és hol universitasnak, hol corpusnak, hol collegiumnak nevezték őket, s közülük az utóbbi kettőt speciális egyesületfajtákra, pl. a hajófuvarozók egyesületére (corpus naviculariorum) vagy a temetkezési egyesületre (collegium funereaticium) használták.[28] Rómában a köztársaság korban kettős kincstárrendszer működött: az aerarium volt a köztulajdoni kincstár, a fiskus pedig a császári kincstár, így a fiskus mint a mögötte álló római állam és a császár mint a quasi jogi személyiséggel bíró jogintézmények tulajdona jelent meg és nem mint önálló, elkülönült szervezeti tulajdon.[29] A római állam jogrendszere egyrészről az állami vagyon igazgatását az állam és az uralkodó (fiscus és a Caesar) szigorú döntései alá rendelte, másrészről minden pénzügyi döntést valamely állami felsőhatóság szakmai hivatali ellenőrzése alá helyeztek, és ez csaknem úgy működött, mint a régi diktatúra idején.[30] Rómában a köztestületeknek minősülő városi és községi vezető testületekben a vagyontárgyak tulajdonjogának átszállását már magánjogi szabályokkal rendezték.[31] Nem volt jogképességük Rómában a társaságok többségének (societas), amelyek a felek tartós egyetértésére és megegyezésére épültek és az archaikus jogban a testvérörökösök vagyonközösségéhez (consortium ercto non cito) hasonlóan jöttek létre, ezek közül csak az albérlők társasága (societas publicanorum) mutatja - kivételként - a jogi személyiség bizonyos jegyeit.[32]
A societas negotiationis alapján olyan társaságot lehetett létrehozni, amely rendszerint kereskedelmi, vagy ipari tevékenységgel foglalkozott, társasági szerződéssel meghatározva a tagok vagyoni hozzá-járulását.[33] A hatalomgyakorlók képviseletében a praetor járulékos keresetekkel támogatta a római vállalatok tevékenységét, a tengeri, a szárazföldi vállalkozások és cégtulajdonosok többszintű rend-szerét.[34] A posztklasszikus időkben előfordultak már olyan vagyonösszességek, amelyeket mint a magánjogi jogok és kötelezettségek alanyait értelmezték.[35] A Kr. u. 1. században problémát jelentett, hogyan irányítsák a Rómától távol eső provinciákat, illetve közösségeiket, hogyan ruházzák fel azokat jogokkal és kötelezettségekkel. A római jog már a XII. táblás törvénytől vallási jellegű testületeket (solidates) is felruházott önálló alapszabály készítési jogokkal - amelyet a jogirodalom a jogalanyiság jeleként értékel -, valamint egyes városokat (coloniae, municipia, civitates) és községeket (fora, conciliabula, pagi) önálló autonóm jogalanynak fogadott el, először csak a ius publicum területén, majd ezek önálló magánjogi jogképessége is kifejlődött, mert saját vagyonnal és bizonyos gazdasági önállósággal is rendelkeztek, így a ius privatum hatálya alá tartoztak.[36] A testületek közé tartozott számtalan magán vagy közjogi egyesület, így a városok kerületei, és a városok határkerületei (montani, vicani, pagani).[37]
A római állam által történő polgárjog kölcsönzése természetes személyek, vagy csoportok, illetve községek és városok majd vezető testületeik számára új személy és vagyonegyesülés létrejöttét jelentette. "A klasszikus korban Gaius már elvi éllel
- 170/171 -
jelenti ki, hogy civitates ...privatorum loco habentur" a városok ...magánszemélyeknek tekintendők" (D.50.16,16).[38] A magántestületek és egyesületek csak az állam által megengedett gazdasági (collegia tenuiorum)vagy közcélra, pl. a temetkezési egyesületek(collegia funeraticia) jöhettek létre, így a magánjog területén jelent meg először a köztestületek fiktív személyiségének kialakulása.[39] A szabad céhek - Augustustól - Nagy Konstantinig testület (collegia) néven váltak a molnárok (corpora pistorum)és hajósok (navicularii) vállalkozó egyesületeiként[40] az állam érdekében egy fölöttébb fontos feladat teljesítőivé: nekik kellett foganatosítaniuk a központi hivatalok beavatkozását, amely céhek a principátus alatt - a köztestületekbe (corpora) lettek összefogva és kötelezve, hogy az állam részére egészen meghatározott szolgálatot teljesítsenek.[41] A posztklasszikus korban a Kr. u. 5-6. században kialakultak a magánszemélyek adományai nyomán a kegyes célra (pia causa) rendelt kórházak és szegényházak, amelyeket mint önigazgatással rendelkező vagyon tömegeket személyként kezdtek kezelni. (Iust.C.1,3,41,11-20)[42]
A római jog összegzésében központi szerepet játszott I. Iustinianus császár (Kr. u. 527-565) tankönyve az Institutiones, amelynek a Dolgok felosztásáról szóló Második Könyvében szerepelnek a fiscus és a városok mint vagyonegyesülések.[43] Ez a tankönyv Kr. u. 533-ban készült el és Gaius Institucióira támaszkodott.[44] Rómában a jogászok nem fejlesztettek ki semmilyen befejezett tant a jogi személyekről, mégis használták az universitas fogalmát a iustinianuszi Corpus Iurisban, különösen vagyonuknak az egyes tagjaikétól való elkülönítésére (D.3.4.). Ez a magyarázat a "Lex Iulia de collegiis"-ben is megtalálható (D.47, 22) valamint a számtalan egyedi mondat a városok közigazgatásáról, név szerint a curia decuriákról és a szakmai szövetségek szabályairól.[45]
Először Dionysius Gothofredus, a francia humanista iskola képviselője adatta ki 1583-ban Genfben a régi iustinianusi törvénykönyvek anyagát a Corpus iuris civilist,[46] amely az universitasról, azaz a testületekről tartalmazott szabályokat, így a modern fogalomképzés alapján a közjogi területi testületeket a tartományi, városi, községi, a félig közjogi szakmai testületeket és collegia néven a magán emberek testületeit együtt tárgyalja.[47] A római jog mellett a legnagyobb hatást a középkori Európa jogéletére a kánonjog gyakorlóinak munkája jelentette, akik a magánjog egyes elveinek kidolgozása mellett a jogi személy elméletének megalkotásában is fontos szerepet játszottak III. Ince pápa (1198-1216) vezetésével.[48] A római jog továbbélése során az universitas (a testület) egyes típusai önálló szervezettel és képviselettel, valamint saját vagyonnal rendelkeztek.[49]
A középkori államszervezetben különböző vezető testületek működtek. Közülük a legmagasabb szintű, amely az állam legfontosabb tisztségviselőinek tanácsadó szerve, a nagytanács volt.[50] A céhek és korporációk a Római Birodalom kollégiumaira vezethetőek vissza, amelyek a mesteremberek szövetségei voltak.[51] Az universitas alkalmazási köre a városokra és a kisebb településekre, a foglalkozási szövetségekre, a kereskedő céhekre, a tudományos testületekre (collegia doctorum) és a régi egyetemek iskolai testületeire (universitas scholarium), a vallási egyesületekre, az intézetekre és a kórházakra vonatkozott.[52] Az állami szociális feladatok és a szegénygondozás területi ellátásában a testületek először Franciaországban, a Karoling korszakban egyházközségek formájában jelentek meg.[53] A városokban a patríciusok és kereskedők mellett a céhek, a mesteremberek testületei, gazdasági erejük alapján szakmai kamarákba tömörülve arra törekedtek, hogy részt vegyenek a város vezetésében.[54]
Befejezett tant a személyegyesülésekről, illetve az universitasról, csak a középkori kanonisták és legisták fejlesztettek ki, amelyekből egyes szabályok megtalálhatóak a Corpus iuris civilisben.[55] Erre a munkára alapul az európai közös jog , a ius commune - universitas elmélete.[56] Franciaországban és Angliában a központi hatalom nagy tanácsának ellensúlyozására a falusi és városi közösségek helyi önkormányzati testületeket választottak.[57] A középkori városok mint szervezettel rendelkező települések a római települések helyén, vagy várak árnyékában az iparosok és kereskedők védelmére jöttek létre.[58] Az universitas tanának modellje kezdetekben a személyegyesülés volt, amely a vagyonegyesüléstől - az universitas rerumtól, mint pl. a hagyatéktól, vagy a familia pecuniqaetől, a családi vagyontól elhatárolható.[59]
A középkori városban a polgárokat tekintették a város gazdájának, ezért a város élén a vezető mellett 12 tagú választott magisztrátus illetve szenátus működött, de a város legfontosabb szerve a város ingatlan tulajdonnal bíró polgárainak népgyűlése volt.[60] A római jog recipiálása a fiskus fogalmát először a német városi jogokban alkalmazta, és ezt a kategóriát használták fel a fejedelmek és hercegek az alattvalóikkal kialakult vagyoni kapcsolataiknak jogi rendezésénél.[61] Ebben a körben - a később közjogi jogi személynek nevezett jogi személy típusok közül - legtágabb a fiscus tana, amelynek az államvagyon fogalmának kifejlesztésében volt része, és ezt számtalan szakszöveg tárgyalja, amely különleges közigazgatás érdekében az advocati fisci vagy a procuratoresek álltak rendelkezésre.[62] A virágzó feudalizmus időszakában a kamarás tisztségéből
- 171/172 -
fejlődött ki a kamara, a fiscus intézménye, amely a feudalizmus végén az állam legfontosabb intézménye volt.[63] Angliában már a 14. századtól a 17. századig külön Kincstári Bíróság (Exchequer) működött a királyi kincstár védelmére, amely a korona vagyoni követeléseinek elbírálását szolgálta.[64] A jog- és szerződésképességgel rendelkező fiscust persona representata-nak határozták meg, amely tant a német jogászok közül Lauterbach fejlesztette ki és a fiscust "universitas rerumnak" tekintette. Kinyilvánította, hogy a fiscus hasonlóan a hereditashoz mint szervezet működik, mint persona vice fungitur (Digesta 46,I,22), tehát a persona mysticahoz hasonlít.[65] A feudális Angliában a kincstár, amely a korona pénzügyeit képviselte alperesként vagy felperesként a királyi bíróság külön részlege, a kincstári bíróság előtt képviseltethette érdekeit.[66]
Az európai városok többségének lakossága vagy földesúri függésben volt (mint pl. Bécs), vagy városállamok voltak, mint pl. Velence vagy Genova, illetve a Hansa városok szövetsége, vagy kommuna joggal rendelkeztek, amely utóbbiak feje vagy a király vagy a császár volt.[67] Az intézetek modern elmélete a személyegyesületekkel szembe állítja az intézeteket, és ezalatt önálló szervezetet ért, amelynél a vagyon meghatározott célt szolgál és a közigazgatás által meghatározva létesül, amely tartósan gondoskodik arról, hogy a maghatározott célt elérje.[68] Ezzel ténylegesen elérték azt a felfogást, amely a modern közintézet fogalomnak felel meg: ez "universitas rerum", amely egy vagyon, így a minőségét persona-nak azaz "személynek" ismerték el.[69] A közjogi alapítvány úgy jött létre Németországban, hogy az alapítványok (pia causa) jogintézménye az állami célokat szolgálta, ez lett az úgynevezett közalapítvány, amelyet erőteljes állami felügyelet irányításával hoztak létre.[70] Az európai várostörténeti kutatások egyik fő kérdésére, vagyis hogy mi a közös az ókori polisban, a római civitasban, a középkori metropolisokban és a modern ipari nagyvárosokban, a legfőbb válaszát abban látják a történészek, hogy az újjászülető római jog alapelveire lehetett építeni a városi közösségek életét, amelyek a személyiségüket a városnak adták.[71] A települések és az egyes népek közösségeinek vagyona központi szerepet játszott a személy-és vagyonegyesülések római jogban megjelent magánjogi jogalanyiságának továbbélésében.
A jogi személy fogalmát először Gustav Hugo német jogtudós használta a "Lehrbuch des Naturrechts als einer Philosophie des positiven Rechts" címmel 1798-ban Berlinben megjelent művében a testületekre (Körperschaft) vonatkozóan.[72] A római jog recepciójával a konziliátorok és kanonisták rugalmasan megújították a római jogászok gondolkodásmódját, amely alatt nem csak egyes jogintézményeket értünk, hanem átfogó új diszciplínákat is, így a kereskedelmi jogot és a nemzetközi magánjogot.[73] A BGB és az ABGB személyfogalmában Kant tanításának közvetítésével jelentek meg a 18. századra jellemző természettudományi és a jogfilozófiai fejlődés alapján azok az eszmék, amelyek a természetes személyt és a jogi személyt egyaránt természetjogi és erkölcsi alapon határozták meg.[74]
John Austin, a londoni egyetem analitikus jogtudományi iskolájának alapító jogbölcseleti professzora termékeny levelezést folytatott a német Történeti Jogi Iskola vezetőjével Friedrich Carl von Savignyval, aki szerint a római jog fogalomrendszere jól felhasználható és továbbfejleszthető a pandektisták művei alapján, így vették át Gustav Hugotól a legal person, a jogi személy fogalmát az angol jogászok a német jogból.[75] A jogi személy fogalma alá a 18. század végétől a testületek mellett az intézeteket és az önálló alapítványokat is bevonták.[76] Ez a felosztás Arnold Heisére vezethető vissza, akinek teóriája nagy tudományos hatást gyakorolt a korabeli német jogi közvéleményre és Savigny Systemjének két kötetében is megjelent.[77]
A 19. század második felében Németországban a közszolgáltatások megjelenésével elhatárolták a közhatalmi feladatokat ellátó szerveket az áruforgalomban fellépő állami jogalanyoktól, így a kincstártól, a fiscustól is, illetve az annak résztevékenységét végző szervezetektől.[78] A modern államok jogában később győzedelmeskedett az állam jogi személlyé nyilvánítását elismerő álláspont, ez pandektista alapon a puchtai-savignyi konstrukció átvételével jelent meg, amely folyamat együtt járt az államnak az államkincstárral való azonosításával és civil jogi jogalanyiságának elismerésével.[79]
A jogtörténeti kutatások alapján javasolható, hogy ne a 19. század szervezeti formáiból induljunk ki, hanem a római és a kánoni jog forrásaiból, amelyek mindenekelőtt az universitas tanára, és az ahhoz tartozó állami fiscusra, a községi és városi települések testületeire, a jog által elismert egyesületekre, így a céhekre és az egyházi szervezetekre épülnek.[80] A patrimoniális német államon belül a tulajdon és a közhatalom eleinte szerves egységet alkotott, majd meg kellett bomlania az államon belül a közjog és magánjog addig összeépült jogintézményeinek a fiskus felelőségi szempontú intézményesülése miatt.[81] A pandektisták egy csoportja, amely ugyan kisebbségben maradt, mégis rendkívül jelentős álláspontot hirdetett meg, mert a jogi személy létének alapját nem a személyek egyesülésében, hanem a vagyonban látta.[82] Vezetőjük Alois Brinz (1820-1887) Pandekten című művében a jogi személy legfontosabb jellemzőjének a meghatáro-
- 172/173 -
zott célra rendelt vagyont tartotta.[83] A testületek jogának általános tanát a régi ius commune alakította ki a személyegyesülésekből az universitas personarumból kifejlesztve, amelyekből a tartományok, a községek és a céhek létrejöttek.[84] Az európai államok jogrendszereiben a testületek keletkezése csak állami jóváhagyással kezdődhetett el.[85] A céljuk alapján megkülönböztethetünk a) közalapítványt, "amely azonos célt követ, mint az állam vagy egy köztestület; b) magánalapítványt, amely csak magáncélt szolgál; c) vegyes alapítványt, amely a célok mindkét típusát szolgálja.[86]
A 19. század közepére az európai államok többségében kialakult a köz- és magánjogi kereskedelmi jog, valamint a kereskedelmi eljárásjog és a fizetésképtelenségi jog, így a csődjog és az árverési jog.[87] A jogi személyeknek a kereskedelmi jogban a 19. században két főtípusa jelent meg, különböző altípusokkal vegyesen: a) először a közjogi testületi, universitas jellegű területi és egyéb autonóm szerveződések, főként a városokban: a céhek és iparűzők, a Gildek, a Hansen, amelyek kiváltságokat vívtak ki maguknak, saját statútumokkal rendelkeztek,így ennek nyomán a korabeli mediterrán városok is; b) majd a magánjogi jellegű itáliai kereskedelemben, és a germán világban a kereskedelmi társaságok, a commenda és compania: a mai betéti és kereskedelmi társaságok elődje, a societas compararum, a mai részvénytársaság elődje.[88]
Az állami kereskedelmi jog része lett a közigazgatási jognak, amely szabályozza az államhatalomnak a kereskedelemhez való viszonyait: a rendészeti (adminisztratív), pénzügyi, eljárási, és büntetőjogi oldalát, ezt a hatást tartalmazza az összes kereskedelmi törvénykönyv éppúgy, mint a német is.[89] Az Apáthy István által szerkesztett 1875. évi XXXVII. tc. az első magyar kereskedelmi törvénykönyv (Kt.) a német kereskedelmi törvénykönyv mintájára készült el, amely törvénykönyv hatályba lépéséig a bírói gyakorlat az 1811. évi Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuchra, (ABGB) az osztrák polgári törvénykönyvre támaszkodott, amely Magyarországon 1853. május 1-jén lépett hatályba, majd ezekre támaszkodva fejlődött ki a magyar kapitalista áruviszonyok joga.[90] Az 1928. évi "Magyarország magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslatán" (Mtj.) érezhető a BGB és a ZGB erős hatása, amelyek közül az utóbbit Anton Menger a 19. század híres tübingeni jogtudósának szavaival élve szintén a német magánjogi törvénykönyv inspirálta, és az is a pandektisztika hatása alatt áll.[91]
A német BGB első tervezetét (Erste Lesung), amely "paragrafusokba szedett pandekta tankönyv" volt, és amely dogmatikája római forrásokon alapult a Windscheid vezetésével alakult első bizottság 1877-re készítette el, ennek második tervezete (Zweite Lesung) 1896-ra a második bizottság által, Gottlieb Planck vezetésével készült el, amelyben tükröződik a törvényhozó eredeti szándéka a 89. §-al kapcsolatban a magánjogi és közjogi jogi személyekre vonatkozó egységes előírások szükségességéről.[92] A német magánjog szerint közjogi személyeknek tekinthetőek mindenekelőtt az állam (a Szövetségi Állam és a tartományok), az állam alá rendelt közjogi területi testületek (községek, községszövetségek, járások), továbbá különféle közjogi testületek, közintézetek és közalapítványok.[93] Az osztrák magánjogászok szerint a magánjogi forgalomban a közjogi jogi személyek is részt vesznek mint személyegyesülések (testületek), így az osztrák szövetségi állam, a tartományok, a községek, a kamarák, az alapok és az alapítványok, amelyek létrejövetele közvetlenül törvényen vagy közigazgatási határozaton nyugszik.[94]
A vázoltakból azt a következtetést lehet levonni, hogy a magántulajdon által uralt piacgazdaságban az állam kiterjedt társadalmi és gazdasági szerepvállalásának eredményeképpen a közjogi jogalanyok a kincstár, az állami szervek, a helyi önkormányzatok a köztulajdon, így mint polgári jogi jogalanyok a polgári jogi jogviszonyok alanyaivá váltak.[95]A magánjog jogintézményei szorosan összefüggenek a kereskedelmi jogi, valamint a társasági jogi jogintézményekkel, és ehhez a privátautonómia jogával foglalkozó jogág triászhoz kapcsolódnak a közjogi elemek is, amelyek már a római jog óta jelen vannak a jogrendszerben.[96] A magánjog tudományának kötelezettsége a személyek és szervezeteik szabályozásával kapcsolatos elméleti kérdések tisztázása,[97] így a közjogi jogi személyek helyének meghatározása a többi jogalanyhoz képest. Grosschmidt Béni szellemi hagyatékában, sok vagyonjogi írásában, így a "Fejezetek kötelmi jogunk köréből" című monumentális műve mellett egyéb írásaiban,[98] pl. a "Jogi és lénytani személyiség" című művében foglalkozott a jogi személyek kérdéskörével, amelyek a közjogi jogi személyekre is vonatkoztatható meghatározást tartalmaznak. "Mihelyt egyetlenegy olyan dolog van, ami felől köztudott az, hogy az az összességé: a jogi személy lénye és valósága már előttünk áll."[99]
A világ első jogrendszerei közül a máig is ható Római birodalom joga a személyi és vagyoni egyesüléseket polgári jogi jogalanyisággal ruházta fel, így az állami kincstárt, a közjogi jellegű városi és községi testületeket, valamint az alapítványokat. Ennek alapján a legkezdetlegesebb emberi társulást nehéz elképzelni jogi személyiség nélkül.[100] A római jogi személy a glosszátorok és posztglosszátorok, valamint a kanonisztika és a pandektisztika tudományának recepciós tevékenységével élt tovább a középkori testületekben. A
- 173/174 -
középkori városok vezető testületei szövetséget (pl. Hanza szövetség) kötöttek a tengeri és szárazföldi kereskedelemre a tulajdonukban álló kereskedői egyesülések jobb működtetésére.[101] A közjogi jogi személyt bár az állam hozza létre jogszabállyal vagy hatósági aktussal állami feladatok végrehajtására, mégis vagyont kell hozzá adnia, és így az magánjogi tulajdonos lesz, ha pedig kilép az árupiacra, akkor magánjogi jogalannyá válik, felelőssé tehető alkalmazottai magatartásért, így magánjogi viszonyokban, kötelmi jogi viszonyokban vesz részt.
A fenti tények alapján a dogmatikai bizonytalanság eloszlatása érdekében a közjogi jogi személyek jogi személyiségét polgári jogi személyiségnek ismerték el, mert a közjogi jogi személy csak elnevezés, ennek értelmében van közjogi jogi személy, de nincs külön közjogi jogi személyiség, hiszen ez csak jogtudományi műszó, terminus technikus, amely valamely jogi személy közjogi jogviszonyokban való részvételét jelzi. A közjogi jogi személyek magánjogi jogalanyiságának kifejezett elismerésével nem elvenni akarja a magánjog a közigazgatási szerveket a közjogtól, hanem magánjogi hátteret biztosít arra, hogy azok magánjogi jogalanyként léphessenek fel az árupiacon a vagyoni forgalomban. Ezzel a magánjog tudománya elméleti összhangra törekszik a közjog és a magánjog között. ■
JEGYZETEK
[1] Ádám Antal: A közjogi szerződések. Jura 2004. 1. sz. 5. o.
[2] Kisfaludi András: A jogi személyek szabályozása az új Polgári Törvénykönyvben, Jogtudományi Közlöny 2013. július-augusztus 333. o.
[3] A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. (Szerk. Vékás Lajos, VII. rész Weiss Emília - Vékás Lajos) Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., Budapest 2013. 236. o.
[4] Kisfaludy András: A közjogi jogi személy, mint magánjogi tabu? In: Liber amicorum, Studia L. Vékás dedicata, Ünnepi dolgozatok Vékás Lajos tiszteletére, ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék, Budapest, 2009. 165-197. o.; valamint Kilényi Géza: A közigazgatási szervek jogi személyiségének problémái. Magyar Közigazgatás 2006. 449. o.
[5] Harmathy Attila: Szerződés, Közigazgatás, Gazdaságirányítás. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983. 51., 103., 108., 111. o.
[6] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 1998. 20. o.
[7] Kisfaludi András: i.m. 167. o.
[8] Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2002. 140., 133.,101. o.
[9] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest 1975. 214., 215., 216.o.
[10] Ádám Antal: i.m. 17. o.
[11] Sárközy Tamás: A köztulajdon szabályozásáról. Polgári Jogi Kodifikáció 1999. 2. sz. 16. o.
[12] Kisfaludy András: i.m. 167. o.
[13] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó,1996.Budapest 226. o.
[14] Földi - Hamza:: i.m. 226. o.
[15] Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában. Akadémiai Kiadó, Budapest1997. 20. o.
[16] Herbert Hausmanninger - Walter Selb: Römisches Privatrecht, 5. Auflage, 1989. Böhlau Verlag, Wien, Köln, 139. o.
[17] Földi András - Hamza Gábor: i.m. 227. o.
[18] Max Kaser: Eigentum und Besitz im alteren Römischen Recht, Verlag Hermann Böhlaus Nachf./Weimar 1943. 177. o.
[19] Földi - Hamza: i.m. 272. o.
[20] Max Kaser: i.m. 177. o.
[21] Capogrossi Colonessi, Luigi: Az ősi római földközösség kapcsolódási pontok Mommsen, Meitzen és Weber eszmei világában. In: Hamza Gábor: Tanulmányok a római jog továbbélése köréből, Tankönyvkiadó, Budapest 1987. (fordította: Besenyő András) 28-29. o.
[22] Max Kaser: i.m. 238. o.
[23] Földi András - Hamza Gábor: i.m. 228-229. o.
[24] Bessenyő András: Római magánjog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 1998. 205. o.
[25] Földi András - Hamza Gábor: i.m. 227. o.
[26] Kecskés László: A kincstár mint polgári jogi jogalany. In: Polgári jogi tanulmányok, Janus Pannonius Tudományegyetem ÁJK, Kódex Gmk., Pécs 1995. 178-179. o.
[27] Földi - Hamza: i.m. 227. o.
[28] Földi - Hamza: i.m. 227. o.
[29] Földi - Hamza: i.m. 49. o.
[30] Theodor Mommsen: Abriss des römischen Staatsrechts, Wissenschaftlichen Buchgesellschaft, Darmstadt 1974. 165. o.
[31] Mommsen: i.m. 210. o.
[32] Földi - Hamza: i.m. 524. o.
[33] Földi - Hamza: i.m. 525-526. o.
[34] Földi - Hamza: i.m. 395-396. o.
[35] Hausmanninger - Selb: i.m. 139. o.
[36] Földi - Hamza: i.m. 228. o.
[37] Földi - Hamza: i.m. 228. o.
[38] Földi - Hamza: i.m. 229. o.
[39] Földi - Hamza: i.m. 229. o.
[40] Hans Peter L'Orange: Das Römisches Reich. Belser Verlag, Stuttgart-Zürich 1995. 16. o.
[41] Földi - Hamza: i.m. 231. o.
[42] Justinianus Insituciói négy könyvben. (fordította ifj. Mészőly Gedeon) Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest 1997. 48. és 63. o.
[43] Földi - Hamza: i.m. 97. o.
[44] Helmuth Coing: Europaisches Privatrecht. Band I. (1500-1800) C.H. Becksche Verlagsbuchandlung, München 1985. 261. o.
[45] Colonesi: i.m. 31. o.
[46] Hausmaninger - Selb: i.m. 99. o.
[47] Coing: i.m. 261. o.
[48] Hamza: i.m. 49.o.
[49] Coing: i.m. 263-264. o.
[50] Hajdú Lajos - Horváth Pál - Ijjas József - Nagyné Szegvári Katalin - Zlinszky János - Stipta István: Általános Jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1991. 78. o.
[51] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 90. o.
- 174/175 -
[52] Coing: i.m. 265. o.
[53] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 84. o.
[54] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 88-89. o.
[55] Coing: i.m. 261.o.
[56] Coing: i.m. 262.old
[57] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 84. o.
[58] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 86. o.
[59] Coing: i.m. 262. o.
[60] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 87. o.
[61] Kecskés: i.m. 179. o.
[62] Coing: i.m. 266.o.
[63] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 77. o.
[64] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 160. o.
[65] Coing: i.m. 266. o.
[66] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 85. o.
[67] Hajdú - Horváth - Ijjass - Nagyné - Zlinszky - Stipta: i.m. 87. o.
[68] Coing: i.m. 265-266. o.
[69] Coing: i.m. 266. o.
[70] Coing: i.m. 268. o.
[71] Ladányi Erzsébet: Az önkormányzat intézményei és elméleti alapvetése az európai és hazai városfejlődés korai szakaszában. In: Studia Theologica Budapestinensia, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának sorozata, Márton Áron Kiadó, Budapest 47. o.
[72] Coing: i.m. 338. o.
[73] Hausmanninger - Walter Selb: i.m. 108. o.
[74] Larenz: i.m. 28. o.
[75] Hamza Gábor: i.m. 186. o.
[76] Coing: Europaisches Privatrecht, Band II. 338. o.
[77] Coing: i.m. 338. o.
[79] Harmathy Attila: Szerződés, közigazgatás, gazdaságirányítás. Akadémiai Kiadó, Budapest 108. o.
[79] Sárközy Tamás: A jogi személy elméletének átalakulása. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1985. 176. o.
[80] Coing: i.m. 339. o.
[81] Kecskés: i.m. 180. o.
[82] Coing: i.m. 343. o.
[83] Coing: i.m. 343, o.
[84] Coing: i.m. 346. o.
[85] Coing: i.m. 346. o.
[86] Coing: i.m. 352. o.
[87] Levin Goldschmidt: Universalgeschichte des Handelsrecht, Verlag von Enke, Stuttgart 1891. 3. o.
[88] Lábady: i.m. 38. o.
[89] Goldschmidt: i.m. 2. o.
[90] Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam és jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 1978. 399. o.
[91] Lábady: i.m. 71. o.
[92] Dieter Reuter: Juristische Personen des öffentlichen Rechts, BGB 89§ Normzweck, in. Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch I. (szerk. Franz Jürgen Sacker) 6. Auflage, Verlag C. H. Beck, München 2012. 984. o.
[93] Larenz: i.m. o.
[94] Franz Bidlinsky: Einführung in das österreichische Privatrecht, Prugg Verlag, Eisenstadt 1975. 24. o.
[95] Lenkovics Barnabás, Magyar polgári jog. A dologi jog vázlata, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 1999. 74-75. o.
[96] Nochta Tibor: A társasági jog, 2. kiadás. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2011. 24. o.
[97] Lábady: i.m. 19-20. o.
[98] Vékás Lajos: Grosschmidt szelleme és gondolatai az új Polgári Törvénykönyv öröklési jogi szabályaiban, Magyar Jog 2013. 5. sz. 257. o.
[99] Grossmidt Béni: Jogi és lénytani személyiség. Magyar Jogi Szemle, Globus Műintézet Részvénytársaság, Budapest 1920. IV: 222. o.
[100] Grosschmidt: i.m. 222. o.
[101] Nochta: i.m. 28.-30. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd.
Visszaugrás
