Fekete Balázs, Hörcher Ferenc: Péter László öröksége: eszmetörténeti szemlélet az állam és a politika kutatásában. Előzetes szerkesztői megjegyzések a Közjogi Szemle tematikus összeállítása elé (KJSZ, 2015/4., 9-12. o.)

1. A Közjogi Szemle 2015. évi 3. számában vendégszerkesztésünkben megjelent három tanulmány a történeti alkotmányról, melyek előadásként az MTA TK JTI és az MTA BTK FI közös konferenciáján hangzottak el ez év tavaszán.[1] E tanulmányokat tematikájukban és tartalmukban összekapcsolta az Oxfordban doktorált és Londonban évtizedekig tanító, a magyar alkotmánytörténettel nemzetközi kontextusban foglalkozó Péter László munkásságának hatása. Különösen a történeti alkotmányról kifejtett, kora bevett hazai tudományos állításaival gyakran szembehelyezkedő gondolatai inspirálták a szerzőket. E számban folytatni szeretnénk a tavaszi konferencia tanulmányainak közlését, azonban most eltávolodunk a történeti alkotmány problémakörétől és olyan írásokat jelentetünk meg, melyek más - talán kevésbé közvetlen - módon, de szintén Péter László munkásságának szellemi "vonzáskörébe" tartoznak.

2. Már a konferencián, és az azt követő beszélgetéseken is, felmerült, hogy Péter László érdeklődése nem korlátozódott a történelemtudományra, hanem a politikai gondolkodásra, különösen annak modern eszmetörténetére is kiterjedt. Erről több tanulmánya is tanúskodik,[2] és az is köztudott, hogy a londoni School of Slavonic and East European Studies-ban közép-európai és magyar történelem mellett politikai eszmetörténetet is tanított. Péter László több mint negyven évig tartott előadást és szemináriumot a Habsburg Birodalom történetéről, és ezt az évek során részben politikai eszmetörténeti kurzussá formálta át, bemutatva a korszak jelentősebb politikai eszmeáramlatait és azok hatását.[3] Azaz, oktatóként kifejezetten fontosnak tartotta a modern politikai gondolkodás történetét és vizsgálatát, szemben a - történészek között egyébként mindig is népszerű - politikatörténettel, uralkodó dinasztiák történetével vagy hadtörténettel.[4] Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy a brit történelemoktatásban a politikai eszmetörténet már régóta szereplő tantárgy. Közép-Európa 18-19. századi történelmét Péter László oktatói munkája során az eszmék irányából is vizsgálta, mint erről következő aforizmája is tanúskodik: "a tények aligha formálják a történelmet, de eszmék igen".[5] Kutatói munkásságában az eszmetörténeti szemlélet még erősebben érzékelhető, problémafelvetéseit a legtöbb esetben nem szűkítette le a szigorúan vett esemény- vagy intézménytörténet szintjére, hanem azokat átfogóbb - a leggyakrabban eszmetörténeti - összefüggések közé helyezte, és így próbálta meg a bevett és széles körben osztott történelemtudományi állításokat új megvilágításba helyezni.

Eszmetörténeti érzékenysége és érdeklődése mögött minden bizonnyal volt oxfordi tanára és tutora, John Plamenatz hatása áll. Mint egyik interjújában állította: "Tőle tanultam talán a legtöbbet."[6] E hatás azonban más természetű volt, mint amit témavezetője és későbbi kollégája, C. M. Macartney gyakorolt rá; kevésbé volt közvetlen és sokkal inkább a munkássága "mélyrétegeire" hatott, mint a napi tevékenységére és világszemléletére. John Plamenatz[7] (eredeti nevén Јован Петров Пламенац, 1912-1975) kelet-európából menekült zsidó család sarja, mint Isaiah Berlin. Édesapja Montenegro külügyminisztere volt, édesanyja arisztokrata származású, a családnak 1916-ban kellett távoznia hazájukból, amikor a német és az osztrák-magyar hadsereg elfoglalta az országot.

A későbbi tudós már a legjobb brit iskolákban nevelkedett, de maga is vállalt politikai szerepet, a második világháború idején a Jugoszláv Királyság londoni emigráns kormányának tagja volt. Ezt követően a második világháború utáni időszak meghatározó oxfordi politikaelmélet-professzoraként tartották számon, a Társadalom- és Politikaelmélet Chichele Professzori székét Isaiah Berlin után töltötte be, Man and Society című[8] háromkötetes, a politikai gondolkodás történetét az antik görög időszaktól a modern korig bemutató művéből generációk sajátították el az európai politikai gondolkodás alapjait.

John Plamenatz önálló és határozott álláspontot képviselt abban a kérdésben, hogy miért és hogyan érdemes a klasszikus szerzőket forgatni, és ez eltért a hetvenes évektől egyre meghatározóbbá váló - leginkább Quentin Skinner nevével fémjelzett - cambridge-i eszmetörténeti iskola szemléletétől.[9] E rövid bevezetőben ezt a szembenállást a terjedelmi korlátok miatt nem lehet és kell részletesen bemutatni, elég csak annyit jelezni, hogy John Plamenatz szerint a klasszikus műveket kontextusuk - a történelmi korszak, a szerző élete és a korszak politikai vitái - részletes ismerete nélkül is lehet tudományos igénnyel vizsgálni, mivel így is sokat lehet belőlük napjaink politikája megértéséhez tanulni.[10] E szemlélet tehát a kortárs elméleti érdeklődés irányából közelítette meg

- 9/10 -

az eszmetörténeti szövegeket, John Plamenatz határozottan amellett érvelt, hogy napjaink politikai kérdéseinek megértéséhez nélkülözhetetlen az arra döntő hatást gyakorló klasszikusok ismerete.[11] Mindezek mellett John Plamenatz a kritikai értelmezés fontosságát is hangsúlyozta, mind napjaink kérdései, mind az eszmetörténetben jelentős szerepet kapó szerzők munkái esetében.[12]

Péter László John Plamenatztól az előbbiek alapján legalább három fontos dolgot tanulhatott Oxfordban, és ezek hatása műveiben egyértelműen felfedezhető. Elsőként azt, hogy a jelen vagy egy adott politikai korszak megértéséhez nélkülözhetetlen a politikai eszmetörténet ismerete és megértése, különösen akkor, ha az állam és a politika kérdéseivel foglalkozik a történész. Másodsorban azt, hogy a kritikai megközelítés elengedhetetlen; amikor egy politikai jelenség valóban tudományos igényű magyarázatára teszünk kísérletet, nem lehet az egyszerű bemutatásnál vagy deskripciónál megállni, ami általánosságban jellemző lehet a korszak történészeire.[13] Utolsóként azt, hogy bár a politikai filozófia sokáig tetszhalott volt, a politikai gondolkodás történetének tanulmányozása a második világháborút követően számos olyan új eredményt ért el - többek között ráirányította a figyelmet a politikai gondolkodás nyelvi dimenzióira és kötöttségeire, újra előtérbe helyezte a fogalmak kritikai vizsgálatát az egyszerű leírással szemben -, amelyek nemcsak a kortárs politikai, hanem a történelmi jelenségek megértéséhez is hozzájárulhatnak. Péter László egyik eddig kevésbé előtérbe állított érdeme, hogy a modern magyar történelem problémáinak vizsgálatánál sikerrel mozgósította a politikai eszmetörténet és gondolkodás eredményeit, és munkáinak egyedisége részben e két tudásterület sikeres ötvözéséből fakad. Bár Magyarországra a szisztematikus, elméletileg is reflektált politikai eszmetörténet kis késéssel, csupán a rendszerváltás környékén érkezett meg,[14] s így a hazai kutatás sokáig nem értékelte Péter László ilyen irányú tájékozottságát, az utókor szempontjából jól látszik, hogy milyen érdemei voltak e területen is.