A magyar bíróságok előtt egyre gyakrabban merülnek fel olyan ügyek, ahol az eljáró fórumnak abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy melyik állam joga alkalmazandó a jogvita alapjául szolgáló szerződéses jogviszonyra. Jelen tanulmány a BH 2018.250. számú ítélethez kapcsolódóan tárgyalja a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendelet (a továbbiakban: Róma I. rendelet)[1] alkalmazása során felmerülő jogalkalmazási kérdéséket.
A Róma I. rendelet[2] alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot, ha az adott nemzetközi magánjogi tényállás a Róma I. rendelet hatálya alá esik. A Róma I. rendelet hatálya alá nem tartozó tényállásokban nemzetközi szerződés[3] hiányában a belső jog alapján kell az alkalmazandó jogot meghatározni a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Nmjtvr.), vagy a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Nmjtv.) kollíziós szabályai alapján. Az Nmjtv. 125. §-a kimondja, hogy a törvény 2018. január 1. napján lép hatályba. Az Nmjtv. törvényjavaslatának miniszteri indokolása az Átmeneti rendelkezésekről szóló 126. §-hoz fűzött indokolásban azt rögzíti, hogy "a törvény joghatóságra és alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezéseit a hatálybalépése után indult eljárásokban kell alkalmazni". A Róma I. rendelet hatályával kapcsolatban a következők emelendők ki különösen.
A Róma I. rendelet alkalmazása során a rendelet 1. cikk (4) bekezdése értelmében a "tagállam" kifejezés alatt az uniós tagállamok - Dánia kivételével - értendők, de a rendelet 3. cikk (4) bekezdésének és 7. cikkének alkalmazása során a tagállam kifejezés valamennyi tagállamot (tehát Dániát is) jelenti.[4]
A Róma I. rendelet 1. cikke határozza meg az uniós jogforrás tárgyi hatályát[5]. A Róma I. rendelet (7) preambulumbekezdése mondja ki, hogy a rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek összhangban kell lenniük a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendelettel (a továbbiakban: Brüsszel I. rendelet),[6] amelyet 2015. január 10-től felváltott a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1215/2012/EU rendelet (a továbbiakban: Brüsszel Ia. rendelet),[7] valamint a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendelet (a továbbiakban: Róma II. rendelet)[8].
A Róma I. rendelet 28. cikke határozza meg az uniós jogi aktus időbeli hatályát, eszerint a rendeletet a 2009. december 17-től kötött szerződésekre kell alkalmazni.[9] A Róma I. rendeletet tehát a 2009. december 17. napján vagy azt követően kötött szerződésekre kell alkalmazni. A 2009. december 17. napja előtt kötött szerződésekre az alkalmazandó jogot a 2006. évi XXVIII. törvénnyel kihirdetett[10], a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló Római Egyezmény[11] (a továbbiakban: Római Egyezmény) alapján kell meghatározni[12], ha a szerződést 2006.
- 1242/1243 -
június 1. napján vagy azt követően kötötték.[13] A Római Egyezmény alkalmazása során figyelemmel kell lenni arra, hogy a Szerződő Államok az egyezmény értelmezésére vonatkozó hatáskörrel ruházták fel az Európai Bíróságot.[14] Ha pedig a szerződést 2006. június 1. napját megelőzően kötötték, az Nmjtvr. vagy - a fent kifejtettek szerint a hatálybalépését (2018. január 1.) követően indult eljárásokban - az Nmjtv. rendelkezései szerint kell meghatározni az alkalmazandó jogot.
A Róma I. rendelet loi uniforme jellegű szabályozást ad (2. cikk), azaz rendelkezéseit a magyar bíróságoknak nemcsak a többi uniós tagállam viszonylatában, hanem minden külföldi elemet tartalmazó szerződéses jogviszonyra irányadó jog meghatározásánál alkalmazniuk kell. A Róma I. rendelet attól függetlenül alkalmazandó tehát, hogy az alkalmazni rendelt jog egy tagállam joga vagy egy Európai Unión kívüli állam joga.
A Róma I. rendeletnek az uniós jog egyéb rendelkezéseivel való kapcsolatát a 23. cikk szabályozza, eszerint a 7. cikk kivételével e rendelet nem érinti az uniós jog azon rendelkezéseinek alkalmazását, amelyek egy adott kérdéssel kapcsolatban a szerződéses kötelezettségek tekintetében irányadó kollíziós szabályokat írnak elő. A Róma I. rendeletnek a Római Egyezménnyel való kapcsolatára a 24. cikk tartalmaz rendelkezést. A Róma I. rendelet 25. cikke rendezi a rendeletnek azokhoz a nemzetközi egyezményekhez való viszonyát, amelyek a szerződéses kötelezettségek tekintetében állapítanak meg kollíziós szabályokat.
Önálló megítélést igényelnek azok az anyagi jogi jogegységesítést megvalósító nemzetközi egyezmények, amelyek autonóm módon, vagyis kollíziós jogi közvetítés nélkül kerülnek alkalmazásra. A Róma I. rendelet alkalmazásával és az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980. évi április hó 11. napján kelt Egyezmény (a továbbiakban: Bécsi Vételi Egyezmény)[15] személyi-területi hatályával összefüggésben a következőkre kell felhívni a figyelmet. A Bécsi Vételi Egyezmény 1. cikk (1) bekezdésének a) pontja az egyezmény alkalmazását a nemzetközi magánjog kollíziós szabályainak kikapcsolásával, autonóm módon rendezi. A Bécsi Vételi Egyezmény ebben az esetben a kollíziós szabályokra tekintet nélkül közvetlenül, annak rendelkezése alapján érvényesül. Jogválasztás hiányában tehát, ha a mindkét szerződő fél telephelye részes államban van, a Bécsi Vételi Egyezmény 1. cikk (1) bekezdésének a) pontja alapján (ún. autonóm módon) az egyezmény szabályai kell hogy alkalmazásra kerüljenek, mivel az foglalja magában a részes állam nemzetközi adásvételre irányadó szabályait.[16] Ha pedig a felek választottak jogot a szerződésükre, és egy olyan állam jogát választották, amely az egyezményben részes állam, akkor ilyen esetben a Bécsi Vételi Egyezmény szabályai és nem a választott jog anyagi jogi szabályai kerülnek alkalmazásra (mivel a részes állam nemzetközi adásvételre irányadó szabályait a Bécsi Vételi Egyezmény jelenti), kivéve, ha a felek kizárják a 6. cikk szerint az egyezmény alkalmazását.[17] Abban az esetben, ha a Bécsi Vételi Egyezmény autonóm módon nem alkalmazható, akkor a Róma I. rendelet alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot, de vizsgálni kell, hogy a felhívott jog részes állam joga-e, és hogy ez esetben helye lehet-e a Bécsi Vételi Egyezmény 1. cikk (1) bekezdésének b) pontja alapján (ha az adott állam nem élt fenntartással az egyezmény kollíziós úton történő alkalmazásának esetére[18]) a Bécsi Vételi Egyezmény szabályai alkalmazásának. Nem tartalmaz rendelkezéseket a Bécsi Vételi Egyezmény az elévülésre, de nemzetközi egyezmény útján szabályozza azt az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseire vonatkozó elévülési időről szóló, 1974. június 14-i New York-i Egyezménye[19], amelynek 3. cikke az egyezmény autonóm alkalmazását írja elő.[20]
A szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásánál a Róma I. rendelet 3. cikke a felek autonómiájából indul ki: a felek megválaszthatják a szerződésükre alkalmazandó jogot.
A Róma I. rendelet 3. cikke számos részletszabályt tartalmaz a felek jogválasztásról szóló megállapodására.
Ha a felek a szerződésükben megjelölik az alkalmazandó jogot, a jogválasztás kifejezett. A feleknek az alkalmazandó jogra vonatkozó kifejezett megállapodását nemcsak a felek egyedi megállapodása foglalhatja magában, hanem akár az általános szerződési feltételek is.[21] A Róma I. rendelet elismeri a hallgatólagos jogválasztást is. A Róma I. rendelet magyar nyelvű szövegváltozatában a 3. cikk (1) bekezdés második mondatában a következő szerepel: "a jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie vagy annak a
- 1243/1244 -
szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie". Rá kell mutatni, hogy tekintettel más nyelvi szövegváltozatokra (pl. "clearly demonstrated by the terms of the contract or the circumstances of the case", "sich eindeutig aus den Bestimmungen des Vertrags oder aus den Umständen des Falles ergeben") és figyelemmel a rendelkezés keletkezéstörténetére is, a magyar nyelvű szövegváltozatnak helyesen a következőképpen kellene szólnia: "…a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből egyértelműen megállapíthatónak kell lennie".[22] A magyar nyelvű szövegváltozat pontosságának jelentősége van a hallgatólagos jogválasztásnak a hipotetikus jogválasztástól való elhatárolása szempontjából. Míg ugyanis az előbbi a felek egyértelmű szándékára, az utóbbi a felek feltételezhető akaratára alapítva határozza meg az alkalmazandó jogot. A hallgatólagos jogválasztást az uralkodó álláspont szerint objektív körülmények alapozhatják csak meg, és segítségével akkor lehet csak az alkalmazandó jogot megállapítani, ha a felek kifejezetten nem választottak jogot. A Róma I. rendelet (12) preambulumbekezdése ilyen objektív körülményként utal arra, hogy egy tényezőként kell figyelembe venni a felek arra vonatkozó megállapodását, hogy kizárólagos joghatóságot ruháznak egy tagállam egy vagy több bíróságára a szerződés alapján felmerülő viták eldöntésére. Ahhoz, hogy a hallgatólagos jogválasztás megállapítható legyen, figyelemmel kell lenni az eset összes körülményére és a szerződés rendelkezéseire. A kommentárirodalom szerint hallgatólagos jogválasztásnak tekinti például az ítélkezési gyakorlat azt, ha a felek szerződéses, illetve peres irataikban (ez utóbbi esetben egyezően) egy meghatározott állam jogának jogszabályaira (annak szabályaira) hivatkoznak, vagy egy adott állam jogának előírásai szerint megalkotott általános szerződési feltételt alkalmaznak. Hallgatólagos jogválasztási esetként minősül az is, ha a felek egy korábbi szerződésükben vagy egy kapcsolódó szerződésben kifejezett jogválasztással éltek (ha körülmények jelentősen nem változtak, illetve a körülményeikből más nem következik, pl. nem akarták azt a jogot választani).[23] A Róma I. rendelet egyik kommentárja kifejezetten úgy fogalmaz, hogy nem a jogválasztás hiányában alkalmazandó objektív kapcsolóelvekből (mint szokásos tartózkodási hely, a szerződéskötés helye vagy a teljesítés helye) lehet következtetni hallgatólagos jogválasztásra, hanem a szerződés feltételeiből, vagy a felek korábbi vagy későbbi magatartásából. Az objektív kapcsolóelveknek szerepet pedig a 4. cikk (3) bekezdése szerinti kitérítő klauzula alkalmazása körében kell tulajdonítani. Ha tehát a felek akaratára figyelemmel nem alapozható meg a hallgatólagos jogválasztás, akkor a jogválasztás hiányában alkalmazandó jognak a 4. cikk szerinti lépcsőzetes rendben alkalmazandó szabályai alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot.[24]
Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak egy részére is meghatározhatják az alkalmazandó jogot. A felek a szerződéses jogviszonyukat - ha ezt racionális szempontok indokolják - adott esetben több jog uralma alá is helyezhetik, például úgy, hogy a szerződésre időben egymást követően választanak több jogot, vagy úgy, hogy a "szerződés feldarabolásával" a szerződés különböző részeire egy időben különböző jogok alkalmazását rendelik. Ez utóbbi esetre példa, hogy a szerződés létrejöttére és érvényességére a szerződéskötés helye szerinti jogot, a szerződés teljesítésére pedig a teljesítés helye szerinti jogot kötik ki a felek. Egy szerződésre lehet tehát egyszerre több jogot is választani, de jogválasztási megállapodásból egyértelműen következnie kell annak, hogy a szerződés mely részét rendelik egyik, illetve mely részét egy másik jog alá. A kommentárirodalom szerint, ha ez nem állapítható meg, ha tehát a jogválasztásról szóló megállapodás ellentmondásos, akkor a több jog választására irányuló megállapodás nem ismerhető el jogválasztásnak[25].
A jogválasztás lehetőségét a Róma I. rendelet nem korlátozza a szerződéskötés időpontjára. A felek tehát bármikor, a szerződés bármely stádiumában vagy a jogvita kialakulása után is megállapodhatnak a szerződésükre alkalmazandó jog kikötéséről. A Róma I. rendelet szabályai nem adnak arra választ, hogy időben meddig lehet jogot választani. A kommentárirodalom e kérdésben a nemzeti szabályokra utal, a belső jog szabályai adják meg tehát a választ arra, hogy a jogvita felmerülését követően meddig választhatnak a felek jogot[26].
A Róma I. Rendelet (13) preambulumbekezdése nem zárja ki, hogy a felek államilag nem szankcionált normarendszer (például az UNIDROIT Principles of International Commercial Contracts[27]) érvényesülését kössék ki szerződésükre. A kikötéssel egy ilyen szabályrendszer csak az egyébként alkalmazandó jog diszpozitív szabályainak a helyébe lép (anyagi jogi jogválasztás[28]) majd, azaz az egyébként alkalmazandó jog kógens szabályainak változatlanul érvényesülnie kell. Az uralkodó jogirodalmi álláspont szerint ugyanilyen (azaz, csak anyagi jogi jogválasztást eredményező) hatálya van annak is, ha a felek nemzetközi egyezmény rendelkezéseit választják a szerződésükre alkalmazandó jognak, amikor az egyébként nem volna a szerződésükre alkalmazandó.[29]
- 1244/1245 -
A jogválasztó megállapodás (jogválasztó klauzula) létrejöttére, alaki és anyagi érvényességére a Róma I. rendelet a 10., 11. és 13. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni [Róma I. rendelet 3. cikk (5) bekezdés]. A rendelkezés elvi alapja az ún. elkülönítés (separability) elve, amelynek értelmében a szerződések részét képező jogválasztásról szóló megállapodásokat a szerződés többi feltételétől független megállapodásként kell tekinteni, létezését és érvényességét annak a szerződésnek a létezésétől és érvényességétől, amelybe azt inkorporálták, függetlenül kell elbírálni.[30] A jogválasztásról szóló megállapodás létezésre és érvényességére ezért tartalmaz a Róma I. rendelet is önálló szabályozást.
A választott jognak adott esetben kapcsolatban sem kell lennie a szerződéssel, a felek jogválasztási szabadsága e tekintetben nem korlátozott. A felek jogválasztási szabadságának több tekintetben korlátot állít ugyanakkor a Róma I. rendelet. Ezek a korlátok a 3. cikk (3) bekezdése (más állam szerződési jogának kógens normái), a 3. cikk (4) bekezdése (az uniós jog kógens szabályai), valamint az 5-8. cikkekben az egyes kiemelten nevesített speciális szerződéseknél jogválasztás esetén érvényesülő korlátok.
A 3. cikk (3) bekezdése szerint, amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották, a felek választása nem sértheti a másik állam azon jogszabályi rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni. A 3. cikk (3) bekezdése tehát arra az esetre mondja ki, hogy a jogválasztás nem sértheti egy másik állam jogának kógens rendelkezéseit, ha valamennyi egyéb lényeges tényállási elem ezen másik állam jogához kapcsolódik. A 3. cikk (3) bekezdésének célja, hogy egy jogválasztási kikötéssel ne lehessen megkerülni az egyébként alkalmazandó jog kógens szabályait (azok a szabályok, amelyektől "megállapodás útján nem lehet eltérni"), azok hatálya alól ne lehessen kiszerződni. E rendelkezés a lényeges nemzetközi elemmel nem rendelkező, tehát tisztán belföldi tényállások esetén korlátozza a felek jogválasztását. A jogválasztás tehát tisztán belföldi tényállás esetében is lehetséges, de csak a 3. cikk (3) bekezdése szerinti korlátokkal. A (15) preambulumbekezdés hozzáteszi, hogy ezt a szabályt kell alkalmazni függetlenül attól, hogy a jogválasztás együtt jár-e egy bíróság joghatóságának kikötésével. A 3. cikk (3) bekezdése nem alkalmazható, ha a tényállásban van lényeges nemzetközi elem, másképpen akkor, amikor külföldi elem nem jogválasztás vagy valamely nem hazai bíróság joghatóságának kikötése miatt kerül a tényállásba.[31]
A 3. cikk (4) bekezdése kimondja, hogy amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi egyéb lényeges tényállási elem egy vagy több tagállamhoz kapcsolódik, a felek valamely nem tagállam jogára vonatkozó jogválasztása nem sértheti az uniós jog - illetve adott esetben az eljáró bíróság szerinti tagállam jogában végrehajtott - olyan rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni. Ez az ún. belső piaci klauzula pedig arra a (3) bekezdéshez hasonló esetre ad szabályozást, ha a választott jog nem egy tagállami jog. A 3. cikk (4) bekezdése az uniós jog olyan rendelkezéseinek alkalmazását írja elő, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni. Eszerint egy nem uniós állam jogának választásával nem lehet megkerülni az uniós jog, illetve annak a tagállami jogokba átültetett kógens kötelmi jogi szabályait[32], amennyiben a jogválasztás időpontjában a szerződést - magán a jogválasztáson kívül - valamennyi lényeges tényállási eleme egy (vagy több) tagállamhoz kapcsolja. A kommentárirodalom ilyennek tekinti az irányelveknek a gyengébb felet védő (különösen fogyasztót, kereskedelmi ügynök, utazási szerződést kötő szerződő fél) rendelkezéseit.[33] A (3) bekezdéshez hasonlóan a (4) bekezdés sem alkalmazható, ha a tényállás egy lényeges eleme már kapcsolódik egy nem tagállam jogához.
Az imperatív szabályok (9. cikk) és a közrendi szabály (21. cikk) nemcsak jogválasztáskor, hanem jogválasztás hiányában alkalmazandó jog esetén is érvényesülnek.
Jogválasztás hiányában a Róma I. rendelet objektív kapcsolóelvei segítségével határozható meg a szerződésre alkalmazandó jog, vagy a 4. cikk irányadó kapcsolóelve alapján, vagy még a 4. cikk alkalmazását megelőzően az egyes kiemelten nevesített speciális szerződéseknél (5. cikk - fuvarozási szerződések, 6. cikk - fogyasztói szerződések, 7. cikk - biztosítási szerződések, 8. cikk - egyéni munkaszerződések) rögzített kapcsolóelvek alapján, amennyiben az ott meghatározott alkalmazási feltételek teljesülnek.
A Róma I. rendelet 4. cikkének (1)-(4) bekezdéseiben a kapcsolóelvek lépcsőzetes szabályozási rendben követik egymást. Az (1) bekezdés egyes nevesített szerződésekre az a)-h) pontokban önálló kapcsolóelveket határoz meg. Az (1) bekezdésben nem nevesített szerződésekre és a vegyes szerződésekre a (2) bekezdés a jellemző szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helyének jogát rendeli alkalmazni. A (3) bekezdés az előző két szint szabálya alóli kivételként nevesíti a szorosabb kapcsolat elvét. A (4) bekezdés pedig arra az esetre írja elő a legszorosabb kapcsolat elvének alkalmazását, ha az (1) és (2) bekezdés alapján nem állapítható meg az alkalmazandó jog.
Az alkalmazandó jog meghatározása során az eljáró bíróságnak először abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy a szerződés besorolható-e a 4. cikk (1) bekezdése alá tartozó nevesített szerződések alá. A 4. cikk (1) bekezdés egyes meghatározott szerződésekre az a)-h) pontokban szerződéstípusonként rendeli valamely állam jogának alkalmazását. A rendelkezések többségükben az ún. jel-
- 1245/1246 -
lemző szolgáltatás kötelezettjének szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogának alkalmazását írják elő.
A 4. cikk (1) bekezdés a)-h) pontjai közötti választás során érvényesül az az elv, hogy a szerződéseket tartalmuk és nem elnevezésük alapján kell minősíteni. Ugyanakkor uniós joganyagról lévén szó, arra is figyelemmel kell lenni, hogy autonóm értelmezést igénylő jogi fogalmakról van szó. Ezért nemcsak arra kell tekintettel lenni, hogy az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárás során hogyan értelmezi a Róma I. rendelet egyes rendelkezéseit, hanem arra is, hogy néhány szerződéstípus fogalmához maga a Róma I. rendelet ad értelmezési szempontokat a preambulumbekezdések között. A 4. cikk (1) bekezdés h) pontjában szereplő "multilaterális rendszer keretében kötött szerződés" fogalom esetében a (18) preambulumbekezdés, míg a 4. cikk (1) bekezdés a) és b) pontjának alkalmazása során felmerülő "áru értékesítése"[34] és "szolgáltatás nyújtása" fogalmak esetében a (17) preambulumbekezdés nyújt segítséget az értelmezéshez.
A szolgáltatási szerződés fogalmának értelmezésekor abból kell kiindulni, hogy a Róma I. rendelet (17) preambulumbekezdése azt rögzíti, hogy a "szolgáltatás nyújtása" fogalmát ugyanúgy kell értelmezni, mint a Brüsszel Ia. rendelet előzményeként minősülő Brüsszel I. rendelet 5. cikkének alkalmazásakor. Mindezekre tekintettel a "szolgáltatás nyújtása" fogalom autonóm értelmezést követel meg, tehát a rendelet alkalmazása során azt autonóm uniós fogalomként kell figyelembe venni. Az Európai Unió Bíróságának esetjoga szerint a "szolgáltatás" fogalmának a Bíróság által adott meghatározása a következőket foglalja magában: a szolgáltatásnyújtó fél díjazás ellenében (de az nem értelmezhető szigorúan egy pénzösszeg kifizetéseként) végez meghatározott tevékenységet.[35]
A kommentárirodalom szerint általában ki lehet abból indulni, hogy a szolgáltatási szerződés fogalma alá tartozik minden olyan pénzszolgáltatás ellenében végzett szolgáltatás, amelyet ipari, kereskedelmi vagy szellemi szabadfoglalkozású tevékenység keretében nyújtanak, és az nem esik más rendeleti szabály hatálya alá. A kommentárok külön kiemelik, hogy a Róma I. rendelet 6. cikke alá tartozó fogyasztói szerződések esetében a 4. cikk (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kapcsolóelv nem kerülhet alkalmazásra.[36] A szolgáltatási szerződésként minősítik például a kommentárok a következő szerződéstípusokat: vállalkozási szerződések, orvosi kezelési szerződés, oktatási tevékenységre irányuló szerződés, szoftverszerződések, megbízási szerződések, tanácsadói szerződések, menedzsmentszerződések, letéti szerződések, közvetítői szerződések. Nem tekintik viszont szolgáltatási szerződésnek a kölcsönszerződést, de a pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos szerződéseket általában szolgáltatási szerződésként minősítik akkor, ha a szolgáltató oldalán - a 4. cikk (1) bekezdés b) pontja szerinti - valamilyen tevékenység végzésére irányuló szolgáltatás történik.[37] Ha a szerződő fél szolgáltatása elsődlegesen valamely dolog használatának az átengedésére irányul, mint például bérleti szerződés esetén, azt a kommentárok nem tekintik az Európai Unió Bírósága esetjogában kialakított fogalom alá szubszumálhatónak.[38] Van olyan kommentár, amely nem zárja ki, hogy ingyenes szerződések is a 4. cikk (1) bekezdés b) pontja alá kerüljenek besorolásra, amennyiben egyébként a szerződés a szolgáltatás jellege okán a b) pont szerinti szolgáltatási szerződés fogalma alá esik.[39] Sőt van olyan kommentárirodalmi álláspont is, amely szerint a Róma I. rendelet normaszövegéből nem vezethető le az ingyenességnek a szolgáltatási szerződés fogalmából való kizárása.[40]
Ha a szerződés nem sorolható be a Róma I. rendelet 4. cikk (1) bekezdése szerinti nevesített szerződések egyike alá se, akkor vizsgálni kell, hogy a szerződésre alkalmazandó jog a 4. cikk (2) bekezdése alapján meghatározható-e. A 4. cikk (2) bekezdésének alkalmazási feltétele, hogy vagy a szerződés ne legyen besorolható az (1) bekezdésben nevesített szerződések egyike alá se, vagy a szerződés elemeire az (1) bekezdés a)-h) pontja közül több is vonatkozzon (ún. vegyes szerződések). Az első esetben tehát nincs az adott szerződéstípusra megfelelő kapcsolóelv (a kommentárok ide sorolják például a jogátruházási szerződést, az üzletrész-átruházási szerződést, a kölcsönszerződést, a lízingszerződést[41], a bérleti szerződést, ha nem tartozik a c) pont hatálya alá, az értékpapírügyleteket, a licencszerződést[42]), míg a másik esetben lenne megfelelő kapcsolóelv, csak épp egyszerre több is. A (19) preambulumbekezdés rögzíti, hogy jogok és kötelezettségek összességéből álló, több meghatározott szerződéstípusba sorolható szerződés esetén a jellemző szolgáltatást a szerződés súlypontjára tekintettel kell meghatározni. Ebből pedig arra kell következtetni, hogy a vegyes szerződések esetében nem lehet automatikusan 4. cikk (4) bekezdése szerinti legszorosabb kapcsolat elve alapján meghatározni az alkalmazandó jogot, hanem elsősorban a 4. cikk (2) bekezdése alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot, s csak ennek sikertelensége esetén hívható fel a legszorosabb kapcsolat elve.[43] A 4. cikk (2) bekezdése szerint ilyen esetekben a szerződésre azon állam joga az alkalmazandó, ahol a jellemző szolgáltatást nyújtó fél (a magyar szövegváltozatban: "szerződés jellegéből adódó teljesítésre kötelezett fél") szokásos tartózkodási helye található.
A jellemző szolgáltatás kapcsolóelve a szerződést ahhoz a jogrendszerhez köti, amelyik fél szolgáltatása jellemző a szerződésre. A jellemző szolgáltatás az a szolgáltatás, amely kifejezi az adott szerződéstípusnak a gazdasági-társadalmi lényegét, rendeltetését, másként kifejezi a jogviszony jel-
- 1246/1247 -
lemző tartalmát. Az általános elméleti tanok szerint a pénzszolgáltatás nyújtása nem minősül jellemző szolgáltatásnak. A jellemző szolgáltatás kapcsolóelve esetén az alkalmazandó jog ennek alapján annak az államnak a joga, ahol a jellemző szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye/központi ügyvezetés helye található, rendszerint ez ugyanis az a hely, ahol a jellemző szolgáltatás teljesítésére kötelezett fél ezt a szolgáltatást általában teljesíti.[44]
Atipikus esetekre a Róma I. rendelet 4. cikkének (3) bekezdése egy ún. kitérítő klauzulát fogalmaz meg: "Ha az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy, az (1) vagy (2) bekezdésben említettektől eltérő országhoz, akkor e másik ország jogát kell alkalmazni". Ha tehát a szerződésre alkalmazandó jog akár a 4. cikk (1) bekezdése, akár a 4. cikk (2) bekezdése alapján meghatározható, a 4. cikk (3) bekezdése értelmében a szorosabb kapcsolat elve alapján az ott meghatározott feltételek fennállása esetén, az ún. kitérítő klauzula segítségével el lehet térni az (1) vagy a (2) bekezdésben felhívott jog alkalmazásától. A "nyilvánvalóan" fordulatból következően a (3) bekezdés nyelvtani értelmezése alapján is megállapítható, hogy ún. kitérítő klauzula kivételesen ad lehetőséget a jogalkalmazónak arra, hogy az (1) vagy (2) bekezdése alapján egyébként felhívott alkalmazandó jog alkalmazásától eltérjen. Az eltérés feltétele, hogy "az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű" legyen, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik állam jogához. Az eljáró bíróságnak eszerint kell vizsgálnia, hogy a szorosabb kapcsolat elve alkalmazásának feltételi fennállnak-e. A 4. cikk (3) bekezdése szerinti szorosabb kapcsolat elve nem azonos azonban a (4) bekezdés szerinti legszorosabb kapcsolat elvével, a kapcsolóelvek alkalmazási feltételi ugyanis eltérnek egymástól.
A Róma I. rendelet 4. cikkének (3) bekezdéséhez kapcsolódó (20) preambulumbekezdés rögzíti, hogy a kitérítő klauzula alkalmazásakor a szorosabb kapcsolat alapján az alkalmazandó jog meghatározásakor "..többek között figyelembe kell venni, hogy a kérdéses szerződés nagyon szoros kapcsolatban áll-e más szerződéssel vagy szerződésekkel." Ha a kapcsolódó, egymásra tekintettel születő szerződések különböző jog hatálya alá kerülnének, egy jog alá lehet rendelni őket a kitérítő klauzulával. A kommentárirodalom által hozott példák a következők: a kölcsönszerződés és az ahhoz kapcsolódó biztosítéki szerződés, adásvételi szerződés és a kapcsolódó fuvarozási szerződés, komplex vállalkozási szerződések, együttműködési megállapodások, a keretszerződés és az annak keretében kötött egyedi szerződések. Ilyennek tekinti a kommentárirodalom továbbá a főszerződéshez kapcsolódó szerződéseket (pl. előszerződés), vagy a hárompólusú jogviszonyokat (pl. a szerződés harmadik személy jóváhagyásától függ, vagy az ügynöki szerződések) is.[45]
A kommentárok a kitérítő klauzula alkalmazására hozott példák kapcsán arra utalnak, hogy a tényállás nemzetközi elemének (elemeinek) súlyát, jelentőségét szükséges mérlegelni abban a kérdésben, hogy a kitérítő klauzula alkalmazásának feltételei fennállnak-e. A kommentárok a szerződés teljesítési helyének jelentőséget tulajdonítanak a kitérítő klauzula alkalmazásakor (ha az eltér a felhívott jog államától), különösen a pénzszolgáltatás ellenében nyújtott dare, facere típusú szolgáltatások esetén. Önmagában a szerződéskötés helye nem feltétlenül elégséges kritérium, hogy nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatot eredményezzen, a szerződéskötés helye ugyanis gyakran esetleges, és nem kapcsolódik a felek szolgáltatásához, különösen igaz ez a vásárokon és a piacokon kötött szerződésekre. Valamely állam hivatalos szerveinek, személyeinek közreműködése sem olyan jelentős elem önmagában, hogy ehhez az országhoz térítse el az egyébként alkalmazandó jogot, de ennek jelentősége lehet például akkor, ha a szerződés teljesítéséhez külkereskedelmi vagy más hatósági engedélyre van szükség. A felek állampolgársága önmagában nem adhat alapot a kitérítésre, mert a felek szolgáltatási kötelezettségével ez semmilyen kapcsolatban nincs, de mégis jelentősége lehet esetleg kulturális javaknál. A szerződés közvetett tárgya fekvésének (melyik állam területén) jelentősége lehet olyan szerződéseknél, amelyeknek a tárgya ingatlan, és az alkalmazandó jog nem annak az államnak a jogára mutat, ahol a dolog fekszik (pl. ingatlanközvetítői szerződés). Ugyanez igaz vállalkozási szerződés esetében is a munkavégzés helyére. Biztosítási szerződéseknél a kitérítő klauzula alkalmazását megalapozhatja a kockázatviselés helye. A szerződés nyelve viszont nem ad lehetőséget a kitérésre, mert az nem kapcsolódik a szerződés szolgáltatásaihoz. A szolgáltatás pénzneme önmagában nem elegendő indok az egyébként alkalmazandó jogtól való eltérésre, más tényezőkkel együtt értékelve viszont már megfontolandó szempont lehet, különösen banki szerződéseknél. A szerződő fél szokásos tartózkodási helye önmagában szintén nem alapozza meg a kitérítő klauzula alkalmazását.[46]
A Róma I. rendelet 4. cikke szerinti lépcsőzetes szabályozási rend célja, ahogy arra a rendelet preambulumbekezdései is utalnak, hogy az (1) és (2) bekezdés alapján meghatározott jog alkalmazása érvényre jusson, ez a jogbiztonságot szolgálja, és csak kivételesen legyen lehetőség az attól való eltérésre. Van olyan kommentárirodalmi álláspont, amely kifejezetten rögzíti: a kitérítő klauzula alkalmazásához nem szükséges, hogy a tényállás összes eleme mutasson szorosabb kapcsolódást egy másik állam jogával; elegendő, ha az eset valamennyi körülményére tekintettel valamely (vagy több) nemzetközi elem olyan súlyú, amely miatt egyértelmű, hogy a szerződés szorosabban kapcsolódik egy másik állam jogához, mint az egyébként felhívott joghoz.[47] A kitérítő klauzula céljaként, illetve kivételes felhívhatósága kapcsán megjelenik a kommentárirodalomban az az álláspont is, hogy segítségével elkerülhető, hogy az objektív kapcsolóelveknek az egyedi esetekre történő alkalmazása során igazságtalan döntés szülessen, azzal a megkötéssel, hogy alkalmazása feltételeinek teljesülnie kell.[48] A kitérítő klauzula alkalmazásához a kiindulópontot tehát mindig a tényállás valamely nemzetközi elemének (elemeinek) a súlya, az ügy szempontjábóli jelentősége kell hogy adja.
- 1247/1248 -
A Róma I. rendelet 4. cikkének lépcsőzetes szabályozási rendjéből az következik, hogy a (4) bekezdés szerinti legszorosabb kapcsolat elve alapján az alkalmazandó jogot csak akkor lehet megállapítani, ha a (2) bekezdés alapján sem állapítható meg az alkalmazandó jog, mert nem határozható meg, hogy melyik szerződő fél nyújtja a jellemző szolgáltatást. A legszorosabb kapcsolat elve szintén az adott szerződéses jogviszony lényeges elemeihez köti az alkalmazandó jogot, előnye azonban a jellemző szolgáltatás elvével szemben, hogy akkor is alkalmazhatónak bizonyul, amikor egy szerződésben nem egy, hanem több jellemző szolgáltatás van[49] (pl. csereszerződések, együttműködési megállapodások, joint venture megállapodások), vagy ha több fél áll egymással szemben és a felek különböző szolgáltatásokat teljesítenek vagy ha komplex szerződéses jogviszonyokról van szó.[50]
A Róma I. rendelet (21) preambulumbekezdése a 4. cikk (4) bekezdéséhez kapcsolódóan a következőket rögzíti: "Jogválasztás hiányában - ha az alkalmazandó jog nem határozható meg annak alapján, hogy a szerződés besorolható egy meghatározott szerződéstípusba vagy hogy az alkalmazandó jog azon ország joga, ahol a szerződés jellemző szolgáltatásának teljesítésére kötelezett fél szokásos tartózkodási helye van - a szerződésre azon ország joga az irányadó, amelyhez a legszorosabban kapcsolódik. Ezen ország meghatározásához figyelembe kell venni többek között, hogy az adott szerződés nagyon szoros kapcsolatban áll-e más szerződéssel vagy szerződésekkel." A kommentárirodalomban felhozott példák szerint a legszorosabb kapcsolat megállapításában szerepe lehet például a felek közös szokásos tartózkodási helyének (a felek közös állampolgárságának természetes személy szerződő felek esetében), a szerződéskötés helyének vagy a szerződés teljesítése helyének, vagy a tényállás nemzetközi elemeivel objektív kapcsolatot mutató más kapcsolóelvnek.[51] Mindezek kimerítő felsorolása nem lehetséges.
Az objektív kapcsolóelvek a szerződések többségénél valamelyik szerződő fél szokásos tartózkodási helye szerinti jog alkalmazását írják elő.
A Róma I. rendeletnek a szokásos tartózkodási hely meghatározásával kapcsolatos rendelkezései a következők:
(1) E rendelet alkalmazásában a társaságok és a jogi személyiséggel rendelkező vagy jogi személyiség nélküli más szervezetek szokásos tartózkodási helye a központi ügyvezetés helye.
Az üzleti tevékenysége körében eljáró természetes személy szokásos tartózkodási helye az üzleti tevékenysége fő helye.
(2) A fióktelep, képviselet vagy más telephely működése keretében kötött szerződés esetén, vagy ha a szerződés szerint a teljesítésre egy ilyen fióktelep, képviselet vagy más telephely kötelezett, úgy a szokásos tartózkodási helynek a fióktelep, képviselet vagy más telephely helye kell tekintendő.
(3) A szokásos tartózkodási hely meghatározása szempontjából a lényeges időpont a szerződés megkötésének időpontja.
A Róma I. rendelet egyes cikkeinek alkalmazásakor nem lehet tehát eltekinteni a Róma I. rendelet 19. cikkének rendelkezéseitől, mert azok épp a szokásos tartózkodási hely meghatározására tartalmaznak rendelkezéseket. Elsőként abból kell kiindulni, hogy a 19. cikk (3) bekezdése rögzíti: "a szokásos tartózkodási hely meghatározása szempontjából a lényeges időpont a szerződés megkötésének időpontja". A 19. cikk (1) bekezdése a szokásos tartózkodási hely fogalmát egyrészt a társaságok és a jogi személyiséggel rendelkező vagy jogi személyiség nélküli más szervezetek vonatkozásában (első albekezdés), másrészt az üzleti tevékenysége körében eljáró természetes személy vonatkozásában (második albekezdés) definiálja. Ha tehát a természetes személy szerződő fél önfoglalkoztató, akkor őt magát üzleti tevékenysége körében eljáró természetes személyként kell minősíteni, és a szokásos tartózkodási helyének meghatározására a 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése lesz az irányadó. Ha pedig üzleti tevékenysége több állam területére is kiterjed, azt kell megállapítani, hogy melyik államban van az üzleti tevékenységének fő helye[52]. E helyütt utalni indokolt arra, hogy a Róma I. rendelet 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésével azonos rendelkezést tartalmaz a Róma II. rendelet 23. cikkének (2) bekezdése: "E rendelet alkalmazásában a saját üzleti tevékenysége körében eljáró természetes személy szokásos tartózkodási helye e személy üzleti tevékenységének fő helye". A Róma II. rendelet elfogadását megelőző Javaslat[53] rögzíti is, hogy a rendelet megadja a szokásos tartózkodási hely fogalmát azon természetes személyek tekintetében, akik önfoglalkoztatóként gyakorolnak egy szellemi hivatást vagy üzleti tevekénységet.[54] Amint látható, az (1) bekezdés szerinti, a szokásos tartózkodási hely meghatározására vonatkozó szabályok csak egy másik fogalomra utalással (konkrétabb kapcsolóelvek megjelölésével) definiálják a szokásos tartózkodási helyet, azok fogalmi elemeit, tartalmát azonban nem adják meg. A 19. cikk (1) bekezdése nem definiálja továbbá a szokásos tartózkodási hely fogalmát természetes személyek esetében.
A kommentárirodalom szerint a 19. cikk szerinti, a szokásos tartózkodási hely meghatározásával kapcsolatos fogalmakat autonóm módon kell értelmezni. Mind ez ideig a Róma I. rendelet kapcsán az Európai Unió Bírósága nem adott további szempontokat a szokásos tartózkodási hely fogalmának meghatározására, így e tekintetben ki lehet indulni az uniós joggyakorlat eddigi eredményeiből. Célszerű tehát az érintett személy életvitelének tényleges központját megállapítani, abból kiindulni, figyelemmel az érintett személynek valamely állam területén való jelenlétére, annak tartósságára, rendszerességére, az adott állam területén való tartózkodásának indokaira és körül-
- 1248/1249 -
ményeire, családi és szociális kapcsolataira, lakhatásának körülményeire stb.[55] A szokásos tartózkodási hely autonóm értelmezésének követelménye azt is jelenti, hogy az egyes fogalmakat az egyes rendeletek céljával összhangban kell értelmezni, és az egyes jogterületeken felmerülő szokásos tartózkodási hely elvének már kidolgozott tartalmi elemeit más területekre (pl. családi és kereskedelmi viszonyokban) automatikusan csak alkalmazni, átültetni nem lehet.[56]
Mindezekre tekintettel, az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából releváns, hogy a szerződés megkötésének időpontjában hol volt az érintett szerződő fél 19. cikk szerinti szokásos tartózkodási helye, ezért azt az eljáró bíróságoknak az eljárás során fel kell deríteniük, meg kell állapítaniuk.
A nemzetközi magánjog elméletében és tételes jogában kétféle módszer alakult ki a közrendet a konkrét esetben sértő külföldi jogszabály alkalmazásának a kivédésére: az imperatív normákkal és a közrendi záradék segítségével történő védelem. Mindkét jogintézmény alkalmazása végső soron az irányadó külföldi jog mellőzését eredményezi, eszközök a jogalkalmazó kezében a fórum joga által védett értékek és érdekek megóvására.
A különbség alkalmazásukban annyi, hogy míg a közrendi záradék negatív értelemben védi a fórum jogának értékrendjét az azzal összeegyeztethetetlen külföldi jog alkalmazásának tilalmával, addig a feltétlen alkalmazást kívánó szabályok a közrend pozitív jellegű védelmét szolgálva eltérést nem engedő módon konkrét, tételes jogi rendelkezésekként érvényesülnek. Jogtechnikai szempontból az imperatív szabály azt jelenti, hogy a bírónak a kollíziós kapcsolást kiiktatva a kérdést automatikusan a közvetlen jogrendezést biztosító, kötelezően alkalmazandó belföldi szabály alapján kell elbírálnia. Az imperatív szabályok pozitívak abban az értelemben, hogy a szabályok nemcsak kiszorítják a közrenddel esetlegesen ellenkező idegen normákat, hanem ténylegesen meg is válaszolják, tartalmilag is szabályozzák az adott kérdést. Különbség még, hogy a közrendi záradék mindig a fórum jogának védelmét szolgálja, az imperatív szabályok esetén harmadik állam imperatív szabályait is figyelembe lehet venni, ha azok a tényállással szoros kapcsolatban állnak és a tényállás megítélése szempontjából meghatározó a jelentőségük.[57]
A Róma I. rendelet 9. cikke tartalmaz rendelkezést az imperatív, másként a feltétlen alkalmazást igénylő kényszerítő szabályokra, a 21. cikke pedig a hagyományos közrendi záradék (klauzula) szabálya. Alkalmazásukat illetően a (37) preambulumbekezdés a következőket mondja ki: "A közérdeken alapuló bizonyos megfontolások indokolják a tagállami bíróságok azon lehetőségét, hogy kivételes körülmények között a közrend és az imperatív rendelkezések alapján kivételt tegyenek. Az »imperatív rendelkezések« kifejezést meg kell különböztetni az e rendelet bizonyos rendelkezéseiben használt »a rendelkezések, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni« kifejezéstől, és azt megszorítólag kell értelmezni." Az uniós jogalkotó ez utóbbi értelmező magyarázattal is hangsúlyozni kívánta, hogy a rendelet alkalmazása során különbséget kell tenni a kógens és az imperatív normák között.
A Róma I. rendelet 9. cikke az imperatív rendelkezések alkalmazását két esetben teszi lehetővé. A (2) bekezdés értelmében az eljáró bíróság jogosult minden korlátozás nélkül alkalmazni a saját jogának imperatív normáit abban az esetben is, ha a tényállásra egy másik állam joga lenne alkalmazandó. A 9. cikk (3) bekezdése pedig az eljáró bíróság számára lehetőséget biztosít (de nem ír elő kötelezettséget) arra, hogy figyelemmel legyen más állam jogának imperatív rendelkezéseire. A (3) bekezdés értelmében nem bármely állam, hanem csak azon ország jogának imperatív rendelkezéseire lehet figyelemmel lenni, amelyben a szerződésből eredő kötelezettségeket teljesíteni kell vagy teljesítették, amennyiben ezek az imperatív rendelkezések a szerződés teljesítését jogszerűtlenné teszik. A Róma I. rendelet 9. cikk (3) bekezdése azt is rögzíti, hogy "annak mérlegelése során, hogy érvényre kell-e juttatni e rendelkezéseket, figyelembe kell venni természetüket és céljukat, és alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit."
A Róma I. rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt definíciót az Európai Unió Bíróságának az Arblade[58] ügyben hozott ítéletében kifejtett megállapításokra vezeti vissza a szakirodalom, mert ebben a döntésében fogalmazta meg az Európai Unió Bírósága a jogintézmény összetevőit. Az Európai Unió Bírósága hangsúlyozta, hogy nem lehet általánosságban nemzetközileg kényszerítő imperatív jelleget tulajdonítani egy tagállami szabálynak, erre csak akkor van lehetőség, ha betartásához közérdek fűződik. Ezért nem minden kötelező nemzeti előírásnak van nemzetközi vonatkozásban kényszerítő jellege[59]. Például azon szabályok, amelyek elsősorban adminisztratív, nyilvántartási célokat szolgálnak, nem vezethetnek az uniós alapszabadságok korlátozásához, ezzel szemben nemzetközi vonatkozásban kényszerítőnek minősülnek azok a rendelkezések, amelyek alapvető fontossággal bírnak az adott tagállam politikai, szociális, gazdasági rendje szempontjából és a közérdek védelmét szolgálják.[60] Az Európai Unió Bíróságának az imperatív szabályokkal
- 1249/1250 -
kapcsolatos döntései (Ingmar-ítélet[61], Unamar-ítélet [62], Nikiforidis ítélet[63]) további támpontokat adnak a Róma I. rendelet 9. cikkének értelmezéséhez.
A Róma I. rendelet 9. cikk (1) bekezdésében foglalt definíció kapcsán hangsúlyozni kell, hogy a definícióban jól meghatározható kulcselemek vannak, mint pl. a közérdekűség vagy a közvetlen alkalmazás kritériuma, és amennyiben azok hiányoznak, nem beszélhetünk feltétlen alkalmazást igénylő kényszerítő normákról. A közérdekűség kapcsán a kommentárirodalom kiemeli, hogy tipikusan a közérdek kategóriájába illeszkednek a következők: versenyjog (hazai és uniós), kulturális javak védelme, egyes környezetvédelmi kérdések, pénzügyi, vám és adójogi rendelkezések (különös tekintettel a devizaforgalomra), szintén idetartozik a kisajátítás és államosítás, állami tulajdonnal összefüggő kérdések, a szerződésre vonatkozó alaki előírások. A kommentárok további példaként említik egy norma imperatívként történő minősítésére a pénzügyi piacokkal kapcsolatos rendelkezéseket, a beruházásvédelmi szabályokat, de megemlítik a lízingbeadó, illetve a biztosító monopolhelyzetét korlátozó rendelkezések védelmét, vagy az ingatlanok forgalomképességéhez vagy a bérleti jogviszonyok szociális töltetű szabályozásához kapcsolódó védelmet is.[64] Az imperatív szabály fogalmát, tartalmi ismérveit illetően fontos utalni arra, hogy történetileg az imperatív szabályok alkalmazása a gazdasági forgalom szabályozásával összefüggésben jelent meg, de később kiterjedt azokra a magánjogi jogviszonyokra is, amelyekben a felek alá-fölé rendeltségi viszonya indokolja, hogy a jogalkotó ilyen egyoldalúan érvényesülő kötelező szabályokkal védje a gyengébb felet (fogyasztó, munkavállaló, kereskedelmi ügynök, biztosítási szerződések).[65]
A Róma I. rendelet 9. cikk (1) bekezdésében található meghatározásban szereplő felsorolást ("a közérdek - mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése - szempontjából") illetően a kommentárirodalom kiemeli, hogy egy norma imperatív jellegének szempontjából lényeges, hogy az alapvető fontosságú (jogalkotói) szabályozói célokat szolgáljon. A kommentárirodalom hangsúlyozza azt is, hogy a 9. cikk (2) bekezdésbeli "az eljáró bíróság országának joga szerint" fordulat értelmezése során abból kell kiindulni, hogy nemcsak a nemzeti jogoknak, hanem az uniós jogrendnek is lehetnek olyan szabályai, amelyek nemzetközileg kényszerítőnek minősülnek.[66] Az imperatív normák körét semmiképpen nem lehet kimerítően meghatározni, esetről esetre kell tehát vizsgálni, hogy felhívásának alkalmazási feltételei fennállnak-e.
A Róma I. rendelet 21. cikke kimondja, hogy az e rendelet által meghatározott jog valamely rendelkezésének alkalmazása csak akkor tagadható meg, ha az alkalmazás nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az eljáró bíróság országának közrendjével ("ordre public"). A rendelkezés egyértelművé teszi, hogy a közrendi klauzula akkor hívható fel, ha az alkalmazandó jog megállapításra került. A 21. cikk értelmében az eljáró fórum kizárólag akkor utasíthatja vissza a külföldi jog alkalmazását, amennyiben az nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az eljáró fórum közrendjével. A 21. cikk az eljáró fórum közrendjének részét képező anyagi jogi szabályok védelmét szolgálja. Az eljáró bíróság jogával való összeegyeztethetetlenség követelménye magában foglalja azt is ugyanakkor, hogy a jogalkalmazónak az európai jog értékrendjére, s ekként az Európai Unió Bíróságának gyakorlatára is figyelemmel kell lennie.[67] A rendelkezés szövegében szereplő "nyilvánvalóan" fogalom kapcsán pedig a kommentárirodalom a szűk értelmezés követelményét támogatja.[68]
A kommentárirodalom utal arra, hogy a közrendi szabálynak a kötelmi jog területén a gyakorlatban korlátozott az alkalmazási köre. Ennek az egyik oka az, hogy ezen a területen az egyes jogrendszerek között nincsenek akkora különbségek, mint a például a családjog területén. Másrészt a jogválasztás korlátjaiként működő szabályok kiszűrnek már számos negatív hatást, mint ismert, azok nem engedik megkerülni az egyébként alkalmazandó jog kógens rendelkezéseit.[69]
Az uniós rendeletek alkalmazása során különös figyelmet kell fordítani a jogi aktusok hatályára, rendelkezéseinek alkalmazása során pedig arra, hogy az egyes rendelkezések értelmezése a rendelet preambulumbekezdéseire, valamint az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatára tekintettel történjen meg. Az uniós rendeletekben szerepelő fogalmak értelmezése során körültekintően kell eljárni az uniós jog autonóm értelmezési követelménye miatt.[70] Burián László pontos megfogalmazása szerint "[a]z autonóm minősítés során a nemzeti jogban is ismert vagy korábban ismeretlen jogintézményeket az uniós jogban szabályozott, illetve az Európai Unió Bíróságának gyakorlatában kialakított tartalommal és kritériumok szerint kell minősíteni[71]. A nemzeti jogban követett minősítésre csak uniós minősítés hiányában vagy a nemzeti jog szerinti értelmezésre vonatkozó kifejezett utalás esetében van lehetőség".[72] ■
JEGYZETEK
[1] Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.) HL L 177., 2008.7.4., 6-16. o.
[2] A Róma I. rendeletet érintő előzetes döntéshozatali eljárásokról a Róma I. rendelet elektronikusan elérhető szövegéhez kapcsolódó adatlapon, "A jogi aktust érintő bírósági ügyek" pont alatt lehet tájékozódni: https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/ALL/?uri=celex:32008R0593
[3] Figyelemmel kell lenni egyrészt azokra az anyagi szerződési jogot egységesítő nemzetközi egyezményekre, amelyekben Magyarország részes, mert azok elvétve tartalmazhatnak kollíziós szabályokat, másrészt azokra az Európai Unió által kötött, Magyarországot kötő nemzetközi egyezményekre, amelyek magában foglalnak kollíziós szabályokat is. Ez utóbbira példa a joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30-i Hágai Egyezmény, amely szabályozza a joghatósági megállapodások létezésére és érvényességére alkalmazandó jog meghatározását is (az egyezmény szövegét kihirdette: HL L 133., 2009.5.29., 3. o., az egyezménynek az Európai Unió nevében történő jóváhagyásáról lásd: Tanács 2014/887/EU határozata, a Magyarázó Jelentés elérhető: https://publications.europa.eu/hu/publication-detail/-/publication/196d3251-fa6f-11e7-b8f5-01aa75ed71a1/language-hu. Fontos hangsúlyozni, hogy a Róma I. rendelet 2. cikkének e) pontja értelmében a rendelet nem terjed ki a joghatósági megállapodásokra. A Brüsszel Ia. rendelet 25. cikk (1) bekezdése tartalmaz szabályt a joghatósági megállapodás érvényességére, de csak arra az esetre, ha a felek valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki.
[4] A dán fórumok a szerződéses kötelmekre alkalmazandó jogot továbbra is a Római Egyezmény alapján határozzák meg. Írország kezdettől fogva részt vett a Róma I. rendelet elfogadásában, az Egyesült Királyság pedig utóbb élt a számára (és Írország számára) az EUMSZ-hoz csatolt (21.) jegyzőkönyv 1-3. cikkében biztosított ún. opt in lehetőséggel, és jelezte a rendelet elfogadására irányuló szándékát. Lásd: Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2015. 342. o.
[5] A tárgyi hatályt illetően lásd: Palásti Gábor: A szerződésre alkalmazandó jog tagállami meghatározása a Róma I. rendelet fényében. In Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. I. kötet. HVG ORAC, Budapest 2016. 305-331. o.
[6] A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról HL L 12., 2001.1.16., 1-23. o.
[7] Az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU rendelete (2012. december 12.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról HL L 351., 2012.12.20., 1-32. o.
[8] Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról (Róma II.) HL L 199., 2007.7.31., 40-49. o.
[9] Helyesbítés a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.) szóló, 2008. június 17-i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelethez (Az Európai Unió Hivatalos Lapja L 177., 2008. július 4.) a következőt tartalmazza: A 16. oldalon, a 28. cikkben a következő szövegrész: "Ezt a rendeletet a 2009. december 17-ét követően kötött szerződésekre kell alkalmazni." helyesen: "Ezt a rendeletet a 2009. december 17-től kötött szerződésekre kell alkalmazni."
[10] 2006. évi XXVIII. törvény a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19-én aláírásra megnyitott egyezmény és jegyzőkönyvei, valamint az azokat módosító egyezmények, továbbá a Ciprusi Köztársaságnak, a Cseh Köztársaságnak, az Észt Köztársaságnak, a Lengyel Köztársaságnak, a Lett Köztársaságnak, a Litván Köztársaságnak, a Magyar Köztársaságnak, a Máltai Köztársaságnak, a Szlovák Köztársaságnak és a Szlovén Köztársaságnak az említett egyezményhez és jegyzőkönyveihez történő csatlakozásáról szóló, Brüsszelben, 2005. április 14-én aláírt egyezmény kihirdetéséről (a továbbiakban: 2006. évi XXVIII. törvény).
[11] HL C 169., 2005.7.8., 10-22. o.
[12] A Római Egyezményhez született magyarázó jelentés a Guiliano Lagarde Report, amely megjelent a Hivatalos Lapban [OJ C 282, 31/10/1980 P. 0001 - 0050], letölthető innen: https://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:31980Y1031(01):EN:HTML
[13] A Római Egyezményhez és jegyzőkönyveihez történő csatlakozásról szóló, Brüsszelben, 2005. április 14-én aláírt egyezmény kihirdetéséről szóló 2006. évi XXVIII. törvény 2-5. §-ainak hatálybalépése kapcsán lásd a 12/2006. (V. 31.) KüM határozatot. A Római Egyezmény kollíziós szabályai az egyes uniós tagállamok viszonylatában különböző időpontoktól kezdve váltak alkalmazandóvá, lásd ehhez a 2006. évi XXVIII. törvény javaslatának (T/19138. számú törvényjavaslat) indokolását.
[14] Lásd a Római Egyezményhez kapcsolódó, az 1988. december 19. napján kelt első és második jegyzőkönyvet. A Szerződő Államoknak az első jegyzőkönyv 2. cikkében tételesen felsorolt legfelsőbb bírói fórumai kezdeményezhetnek előzetes döntéshozatali eljárását.
[15] 1987. évi 20. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980. évi április hó 11. napján kelt Egyezménye kihirdetéséről.
[16] Sándor Tamás - Vékás Lajos: Nemzetközi adásvétel. HVG-ORAC, Budapest, 2005. 35. o., Gebauer, Martin: Rome I Article 4 In: Calliess, Gralf Peter (ed.): Rome Regulations. Commentary. 2nd. ed., Wolters Kluwer, Alphen aan den Rijn, 2015. 113-114. o.
[17] Részletesebben lásd: Mádl-Vékás: 288-294. o.
[18] A Bécsi Vételi Egyezményben részes államokat illetően lásd: http://www.uncitral.org/uncitral/uncitral_texts/sale_goods/1980CISG_status.html
[19] 1989. évi 1. törvényerejű rendelet az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseire vonatkozó elévülési időről szóló, New Yorkban, 1974. június 14-án kelt Egyezményről, valamint az áruk nemzetközi adásvételi szerződésére vonatkozó elévülési időről szóló Egyezmény módosításáról, Bécsben 1980. április 11-én kelt Jegyzőkönyvről.
[20] A nemzetközi adásvételre irányadó elévülési időről szóló New York-i Egyezményben részes államokat illetően lásd: http://www.uncitral.org/uncitral/en/uncitral_texts/sale_goods/1974Convention_limitation_period.html
[21] Ferrari, Franco: Internationales Vertragsrecht. Rom I-VO, CISG, CMR, FactÜ Kommentar. C.H. Beck, München, 2012. 38. o.
[22] Ezen az állásponton: Csöndes Mónika - Nemessányi Zoltán: Jogválasztás a Római Egyezménytől a Róma I. rendeletig. In: Palásti Gábor - Vörös Imre (szerk.): Európai kollíziós kötelmi jog: A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. Krim Bt., Budapest, 2009. 41-45. o.
[23] Calliess, Gralf Peter: Rome I Article 3 In Calliess, Gralf Peter (ed.): Rome Regulations. Commentary. 2nd. ed., Wolters Kluwer, Alphen aan den Rijn, 2015. 100-102. o., Ferrari: i. m. 38-43. o., Mádl-Vékás: i. m. 338. o., Burián László - Czigler Tamás Dezső - Vörös Imre: A kötelmi jog szabályai - szerződések az európai és a magyar nemzetközi kollíziós magánjogban. In: Vörös Imre (szerk.): Európai és magyar nemzetközi kollíziós magánjog. Krim Bt., Budapest, 2010. 204-206. o.
[24] Calliess: i. m. 98. o.
[25] Calliess: i. m. 102-103. o., Ferrari: i. m. 43-45. o.
[26] Ferrari: i. m. 46. o.
[27] Az Alapelveknek a különböző évekhez kapcsolódó kiadásai (1994, 2004, 2010, 2016) letölhetők innen: https://www.unidroit.org/instruments/commercial-contracts/unidroit-principles-2016 Az 1996. évi Alapelvek magyar fordításához lásd: Gehér József - Réczei László - Katona Péter (ford.): Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei. KJK, Budapest, 1996.
[28] Anyagi jogi jogválasztás esetén a választott jog csak az egyébként alkalmazandó jog diszpozitív szabályainak helyébe lép, a választott jog mellett tehát érvényesülnek az egyébként alkalmazandó jog kógens szabályai. A kollíziós jogi jogválasztás azt jelenti, hogy a jogválasztás nemcsak a választott jog diszpozitív szabályaira vonatkozik, hanem annak kógens normáira is, tehát a választott jog teljes egészében az egyébként alkalmazandó jog helyébe lép. Elfogadott azonban, hogy a felek jogválasztással sem kerülhetik meg a szerződésükre egyébként irányadó jog feltétlen érvényesülést kívánó (imperatív) szabályait. Lásd: Burián-Czigler-Vörös: i. m. 202-203. o., Mádl-Vékás: i. m. 337-338. o.
[29] A magyar irodalomból lásd: Mádl-Vékás: i. m. 344-345. o., Burián-Czigler-Vörös: i. m. 202-203., 207. o., Király Miklós: A szerződésekre irányadó nem állami normák alkalmazása - különös tekintettel a választottbírósági eljárásra In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. I. kötet. HVG-ORAC, Budapest 2016. 296-304. o.
[30] A separability elvéről, és annak a főszerződésekbe foglalt választottbírósági kikötések kapcsán felmerülő érvényesüléséről lásd: Bán Dániel - Nemessányi Zoltán: A választottbírósági szerződésre alkalmazandó jog meghatározása. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. I. kötet. HVG ORAC, Budapest 2016. 225-239. o., különösen: 228. o.
[31] Calliess: i. m. 105. o.
[32] Mádl-Vékás: i. m. 346-347. o., Burián-Czigler-Vörös: i. m. 228-229. o.
[33] Erre utal: Calliess: i. m. 84-85. o.
[34] Lásd részletesen a vonatkozó joggyakorlatot. Utalni szükséges azonban e helyütt arra, hogy a Róma I. rendelet 6. cikke alá tartozó fogyasztói szerződések esetében a 4. cikk (1) bekezdésének a) pontjában foglalt kapcsolóelv nem kerülhet alkalmazásra.
[35] 2009. április 23-i Falco Privatstiftung és Rabitsch ítélet, C-533/07, EU:C:2009:257, 29. pont, 2013. december 19-i Corman-Collins ítélet, C-9/12, EU:C:2013:860, 37-40. pontok, 2016. július 14-i Granarolo ítélet, C-196/15, EU:C:2016:559, 37-38. pontok
[36] Thorn, Karsten: Art 4 Rom I-VO In Rauscher, Thomas (ed.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht EuZPR/EuIPR Kommentar. Sellier, München, 2011. 208. o., Ferrari: i. m. 69-70. o.
[37] Thorn: i. m. 207-217. o., Ferrari: i. m. 94-118. o., Gebauer: i. m. 120-123. o.
[38] Leible, Stefan: Art 5 Brüssel I-VO In Rauscher, Thomas (ed.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht EuZPR/EuIPR Kommentar. Sellier, München, 2011. 233-235. o.
[39] Gebauer: i. m. 115. o.
[40] Ferrari: i. m. 69-70. o.
[41] Van olyan kommentárirodalmi álláspont, amely a pénzügyi lízinget szolgáltatási szerződésnek tekintené a Róma I. rendelet 4. cikk (1) bekezdés b) pontjának alkalmazása szempontjából arra tekintettel, hogy a szerződés súlypontja nem a használat biztosítása, hanem a finanszírozás. Lásd: Leible: i. m. 235. o.
[42] Gebauer: i. m. 120-123. o., Ferrari: i. m. 94-118. o., Thorn: i. m. 229-246. o.
[43] Gebauer: i. m. 113. o.
[44] Burián-Czigler-Vörös: i. m. 213. o.
[45] Gebauer: i. m. 124. o., Thorn: i. m. 250-251. o., Ferrari: i. m. 86-87. o.
[46] Különösen részletesen: Thorn: i. m. 250-251. o., Ferrari: i. m. 86-88. o.
[47] Thorn: i. m. 247. o.,
[48] Gebauer: i. m. 124. o.
[49] Már a Mádl-Vékás tankönyv korai kiadásai hangsúlyozták ezt, lásd Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Magyar nemzetközi magánjog. KJK, Budapest, 1981. 258. o.
[50] Ferrari: i. m. 88-89. o., Burián-Czigler-Vörös: i. m. 221-222. o.
[51] Gebauer: i. m. 125-126. o., Ferrrari: i. m. 90-94. o.
[52] Baetge, Dietmar: Rome I Article 19 In Calliess, Gralf Peter (ed.): Rome Regulations. Commentary. 2nd. ed., Wolters Kluwer, Alphen aan den Rijn, 2015. 387. o.
[53] Javaslat az Európai parlament és a Tanács rendelete a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról ("ROME II") /* COM/2003/0427 final - COD 2003/0168 *]
[54] "for natural persons exercising a liberal profession or business activity in a self-employed capacity"
[55] Baetge: i. m. 388-389. o.
[56] Részletesebben lásd: Raffai Katalin: Az ember személyes jogára vonatkozó szabályok a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendeletben és javaslatok a hatályos szabályozás átalakítására. In Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. II. kötet. HVG ORAC, Budapest 2016. 48-55. o.
[57] Mádl-Vékás: i. m. 147-148. o., Raffai Katalin: A közrendi klauzula a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendeletben In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. II. kötet. HVG-ORAC, Budapest, 2016. 18-21. o., Raffai Katalin: Néhány gondolat az imperatív normák szabályozásának szükségességéről. In: Berke Barna-Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. II. kötet. HVG-ORAC, Budapest 2016. 30-33. o.
[58] 1999. november 23-i Arblade ítélet, C-369/96. és C-376/96. sz. egyesített ügyek, ECLI:EU:C:1999:575, 30-31. pontjai.
[59] Ezt hangsúlyozza: Renner, Moritz: Rome I Article 9 In Calliess, Gralf Peter (ed.): Rome Regulations. Commentary. 2nd. ed., Wolters Kluwer, Alphen aan den Rijn, 2015. 246-247. o.
[60] Az összefoglalót illetően lásd: Raffai: Néhány gondolat… i. m. 41. o.
[61] A Bíróság a kereskedelmi ügynöki irányelv védelmi funkciójából kiindulva mondta ki a 86/653/EGK irányelv 17-19. cikkeinek imperatív jellegét: 2000. november 9-i Ingmar GB ítélet, C-381/98, ECLI:EU:C:2000:605, 20-26. pontok.
[62] A Római Egyezmény 7. cikkének (Imperatív szabályok) értelemzéséről: 2013. október 17-i Unamar-ítélet, C-184/12, ECLI:EU:C:2013:663, 41-52. pontok
[63] A Bíróság a Róma I. rendelet 9. cikkének (3) bekezdését értelmezte: 2016. október 18-i Nikiforidis-ítélet, C-135/15, ECLI:EU:C:2016:281, 50 pont.
[64] Renner: i. m. 247-250. o., Thorn, Karsten: Art 9 Rom I-VO In Rauscher, Thomas (ed.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht EuZPR/EuIPR Kommentar. Sellier, München, 2011. 437-446. o.
[65] Erre utal: Raffai: Néhány gondolat… i. m. 29-30. o.
[66] Renner: i. m. 255-257. o., Thorn: i. m. 437. o.
[67] Burián László: Európai kollíziós jog: Korszak- és paradigmaváltás a nemzetközi magánjogban? Magyar Jog, 2012/11. 700. o., Renner, Moritz: Rome I Article 21 In Calliess, Gralf Peter (ed.): Rome Regulations. Commentary. 2nd. ed., Wolters Kluwer, Alphen aan den Rijn, 2015. 399. o.
[68] Thorn, Karsten: Art 21 Rom I-VO In Rauscher, Thomas (ed.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht EuZPR/EuIPR Kommentar. Sellier, München, 2011. 586. o., Renner: i. m. 396., 407. o.
[69] Thorn: i. m. 585. o., Renner: i. m. 396. o.
[70] Vékás Lajos: A törvény szerkezetéről és néhány általános részi kérdésről. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. I-II. kötet. HVG-ORAC, Budapest, 2016. 16. o.
[71] A minősítés fogalmát illetően röviden a következők emelendők ki: Az elbírálandó nemzetközi magánjogi tényállásra (a jogvitában megválaszolandó jogkérdésre) alkalmazandó kollíziós szabály kiválasztása és az adott életbeli tényállásra való alkalmazása során a jogalkalmazónak értelmeznie kell a kollíziós szabály tényállásában szereplő anyagi jogi intézményeket. Ezen értelmezés alapján kell az elbírálandó tényállást a megválaszolandó jogkérdésnek megfelelően szubszumálni, besorolni a megfelelő kollíziós szabály tényállása alá. Az így kiválasztott kollíziós szabály kapcsolóelve fogja kijelölni, hogy mely állam anyagi joga alapján kell elbírálni az adott tényállást. Mádl-Vékás: i. m. 103. o.
[72] Burián: i. m. 699. o
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, kúriai főtanácsadó, BCE GTK Gazdasági Jogi Tanszék, egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
