Mezei Péter, Németh László: A Direct Download Link /DDL/ szolgáltatásszerzői jogi megítélése (IJ, 2009/5. (34.), 179-185. o.)

Bevezetés

Napjaink internetes világa hosszú ideje a meglévő előjogaikat védő szerzői jogosultak, illetve az azokat kevéssé tisztelő - leginkább a fiatal generációkat felölelő - "kalózok" között dúló éles háború színteréül szolgál. Ennek csak egy (habár talán legzajosabb) része a fájlcserélő (P2P) szolgáltatásokkal szembeni küzdelem, beleértve a rendőrségi razziákat, a fájlcserélő szolgáltatások üzemeltetőinek felelősségre vonását, a felhasználók perbe fogását, az értesítési és eltávolítási eljárás alkalmazását az internetszolgáltatókkal (ISP) szemben, avagy az olyan jogalkotói próbálkozásokat, mint a francia HADOPI (és HADOPI 2) törvénytervezetek.1

Mégis mindez talán csak a jéghegy csúcsa. A fájlcserélés különböző generációi mellett kiemelkedő jelentőségre tett szert a Web 2.0 jelensége, amelynek megerősödése révén rengeteg közösségi oldal érintheti (és sértheti) a szerzői jogokat. A jelen tanulmány a Direct Download Link (DDL), más néven "file-hosting" (tárhely) szolgáltatást kívánja megvizsgálni, amelynek gyakorlati jelentőségét rohamos terjedése adja, illetve az a tény, hogy használatával ugyancsak rendkívül egyszerű a szerzői jogok megsértése. Vizsgálatának időszerűségét pedig az ezzel kapcsolatos kiterjedt német felsőbírósági gyakorlat indokolja.

E helyütt érdemes rögtön jelezni: a tanulmány szerzői nem ítélik el ab ovo e technológiát, mivel a nagyobb terjedelmű adatok egyszerű továbbíthatósága, a szolgáltatás könnyű kezelhetősége, összességében rendkívüli hasznossága folytán az internetes kommunikáció kiváló eszközének tűnik. Sajnálatos, hogy napjaink online társadalmának szokásává vált a jogszerű eszközöket is jogellenes célokra használni. Az alábbi tanulmány ezért hangsúlyozottan csak az utóbbi felhasználások által generált problémákra kíván reflektálni.

Megállapításainkat a Németországban működtetett RapidShare.de (RD),2 az ezzel összefonódó, viszont svájci székhellyel rendelkező RapidShare.com (RC),3 valamint a magyar Data.hu (DH)4 üzletpolitikájának, adatvédelmi szabályzatainak, és gyakorlati működésének, valamint az irányadó nemzeti és európai uniós normák fényében fogjuk megtenni.

Vizsgálataink során továbbá "próbának vetettük alá" a három tárhely-szolgáltatót. A jelen cikk szerzői saját szellemi alkotásaik akaratlagos "megsértése" révén tesztelte, hogy miként tesznek eleget az oldalak üzemeltetői a szerzői jogi, illetve elektronikus kereskedelmi szabályozás által rájuk rótt kötelezettségeknek.

1. A DDL technológia bemutatása

1.1. Adatok továbbítására napjainkban rengeteg lehetőség kínálkozik: e-mail, MSN, VoIP, vagy FTP szolgáltatás révén, egyszerű webes felületen (hagyományos honlapokon, közösségi oldalakon) való elhelyezéssel, vagy fájlcserélő programok használatával. Ezek közül nem mind alkalmas a nagyobb terjedelmű jogvédett tartalmak (leginkább zeneművészeti, audiovizuális alkotások, illetve szoftverek) terjesztésére. A fentiek közül e célra leginkább az FTP és a P2P programok használatosak.

A DDL szolgáltatások üzemeltetői valamilyen adat szerverekre való feltöltését teszik lehetővé, ahonnan a szolgáltató által a feltöltő rendelkezésére bocsátott, s a fájlra közvetlenül utaló link segítségével lehetővé válik a tartalom közvetlen letöltése.

Ennek megfelelően (1) a feltöltő - szemben a fájlcserélés (és leginkább a BitTorrent) technológiájával - mindössze egy ízben teszi hozzáférhetővé a forrást; (2) a szerver ezt a tartalmat tartósan tárolja, az elérési útvonalat pedig a feltöltő rendelkezésére bocsátja; (3) a letöltő egy másik egyenrangú "peer" helyett közvetlenül a szolgáltató szerveréről szerzi be a tartalmat, a feltöltő által nyilvánosságra hozott elérési útvonal segítségével.

Az előbbiek fényében a DDL technológia határozottan elkülönítendő a fájlcseréléstől. Utóbbi lényege ugyanis az, hogy két (vagy több) felhasználó minden esetben közvetlenül kapcsolódik össze, és osztja meg egymással a tartalmakat, függetlenül attól, hogy a forrásfájlok keresése és az adatforgalomhoz szükséges kapcsolat kialakítása központi szerver segítségével,5 vagy anélkül6 történik. Ahogy alább látható lesz, a DDL szolgáltatók terjedelmi korlátokhoz is kötik szolgáltatásaik igénybevételét. Ebből kifolyólag eredendően nem akar, és nem is tud a P2P konkurenciája lenni.

1.2. Az alábbi táblázat a három DDL szolgáltatás üzletpolitikáját leginkább tükröző sajátosságokat gyűjtöttük egy csokorba.

Rögtön látható, hogy mindhárom esetben különbség van ingyenes ("free") és fizetős ("premium") szolgáltatás között. Az üzemeltetők változatos időtartamban és árakon biztosítják utóbbiakat. Az üzletpolitika természetesen világos: minél hosszabb időre fizet elő valaki, a napi átlagköltsége annál alacsonyabb. A szolgáltatás többi sajátosságából az is világosan kitűnik, hogy miért éri meg az ingyenes alapszolgáltatás helyett előfizetésre áttérni.

Maximális feltölthető fájlméretben még nincs is különösebb eltérés. Csak az RC "premium" szolgáltatása ajánl többet, a másik kettő nem tesz különbséget az ingyenes és a fizetős szolgáltatás között. Az RC ezzel együtt a "premium" felhasználóknak legalább 500 GB saját tárhelyet biztosít.7 Hasonló kezdeményezés figyelhető meg a DH-nál, ahol 10 GB-ban vagy 100 fájlban maximalizálták a feltölthető adatokat a fizető felhasználók számára.

A maximális letöltési sebesség terén már élesen elválik a "free" és a "premium" világa egymástól: mindhárom szolgáltató korlátozza az ingyenesen nyújtott sávszélességet. Ehhez hasonlít az a megszorítás is, hogy "free" esetében mindenütt egyszerre csak egy fájl letöltésére van lehetőség, ezzel szemben az előfizetőket a kecsegtető "unlimited" szó fogadja. Hasonló különbségtétel létezik a letöltések előtti várakozási idő kapcsán, a türelmetlenebbeket ezzel is az előfizetésre szorítva.

1. sz. táblázat