Erre a visszatekintés jellegű cikk megírására az késztetett, hogy 40 éves gyakorló jogászi pályafutásom végére értem, e cikk megjelenésekor már nyugállományban leszek. A témaválasztást pedig az indokolja, hogy az érvénytelenség klasszikus polgári jogi jogintézménye egész pályám során végig kísért. 1980-1988. között polgári szakági ügyészként dolgoztam, amelynek során egyik fő feladatom az érvénytelen szerződésekhez kapcsolódó állam javára marasztalás iránti indítvány megtétele volt. Ezt követően több mint 32 évet töltöttem el bíróként a Legfelsőbb Bíróságon (Kúrián), ahol mindvégig abban a kötelmi jogi tanácsban dolgoztam, amelynek a referádájához az érvénytelenségi perek tartoztak. 2002. elejétől egészen 2020. február végéig részt vettem a Polgári Kollégium vezetésében, (előbb csaknem 6 évig kollégiumvezető-helyettesként, majd 12 évig kollégiumvezetőként) így meghatározó módon részese lehettem az elmúlt 18 évben a jogalkalmazás egysége biztosítását célzó valamennyi elvi iránymutatás meghozatalának.
Az elmúlt 40 évben - tehát személyesen tapasztalhattam, hogy az érvénytelenség - és azon belül főként a semmisség jogintézményének joggyakorlata - mind eljárásjogi, mind anyagi jogi oldalról - milyen óriási szemléletbeli változáson ment keresztül. Polgári szakági ügyészként az 1980-as évek első felében számos esetben indítványoztam állam javára marasztalást az 1959-es Ptk. 237. § (4) bekezdése, valamint a Legfelsőbb Bíróság 1966 decemberében elfogadott 7. számú irányelve alapján. Ilyen indítvány megtételére főként uzsorás szerződések, kontárszerződések, valamint csendestársasági szerződések kapcsán került sor. Legfőbb ügyészségi ügyészként 1983-ban még országos elemzésben vettem részt, amely megállapította, hogy a vizsgált két év alatt állam javára marasztalás iránt 17 ügyészi kereset és 107 indítvány került benyújtásra, 1989. december 11-én pedig a Legfelsőbb Bíróság Teljes Ülésén volt ügyészként én voltam a felkért hozzászóló a 7. számú irányelv hatályon kívül helyezésekor, megállapítva, hogy az utolsó három évben ez a jogintézmény gyakorlatilag már nem került alkalmazásra (mindössze 9 ilyen eset volt). Míg 1985-ben ügyészként még "nyerészkedési törekvések polgári perekben" címmel országos vizsgálatról készítettem összefoglaló jelentést, addig 1988-ban már részt vehettem a gazdasági társaságokról szóló törvény megalkotásában (majd pedig az 1997-es és 2006-os Gt.-ben is), amikor is én szövegezhettem a közkereseti társaságot és a betéti társaságot, utóbbi keretében bizonyos fokig legalizálva a csendestársaságot is.
A Legfelsőbb Bíróságon bíróként az érvénytelenséggel kapcsolatos első emlékeim a semmisség hivatalbóli észlelésével kapcsolatosak. Emlékszem pl. olyan ügyre, ahol a felperes a megsértett elővásárlási joga alapján perelt, a Legfelsőbb Bíróság azonban másodfokon hivatalból észlelte, hogy az alperesek közötti szerződés deviza jogszabályba ütközik, így a felperes keresetét elutasította mondván, hogy semmis szerződéshez kapcsolódóan nem lehet érvényesen elővásárlási joggal élni (hiszen az ugyanolyan tartalmú szerződés is semmis lenne). Pályám utolsó 8 évében pedig azt tapasztalhattam, hogy az érvénytelenség jogintézményével a bíróságoknak elsősorban az ún. devizahiteles perekben kellett foglalkozniuk. E perekben nem egyszer olyan problémákkal szembesült a bírói gya-
- 493/494 -
korlat, amelyek az 1959-es Ptk. alkalmazásában bármikor felmerülhettek volna, azokat mégis csak a devizahiteles perek hozták felszínre. Ez az oka annak, hogy az érvénytelenség jogintézményét (azon belül elsősorban a jogkövetkezmények, valamint a részleges érvénytelenség kérdéseit) nagyrészt a deviza alapú kölcsönszerződések érvénytelensége iránti perek bírói gyakorlatához kapcsolódóan tárgyalom. Előbb azonban szükségesnek tartom áttekinteni a Legfelsőbb Bíróság 2005-2011. között hozott érvénytelenséggel kapcsolatos elvi iránymutatásait. Végezetül nézze el nekem az olvasó, hogy egyrészt új gondolatokkal - visszatekintésről lévén szó - nem nagyon fog ez a cikk szolgálni, másrészt pedig, hogy az túlnyomórészt az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódik, aminek az is az oka, hogy a Kúria elé kerülő kötelmi ügyek nagy részében még mindig ez a törvény kerül alkalmazásra.
1. A semmisséget a bíróságnak régi magánjogunk szerint hivatalból kellett észlelnie. (Szladits: "A jogügylet semmis volta a felek akaratától független és a bíró azt hivatalból veszi figyelembe.") Ezt az elvet - amelyet az 1959-es Ptk. egyébként kifejezetten nem mondott ki - a szocialista jog a közérdek védelmére hivatkozással kiterjesztette a jogkövetkezmények alkalmazására is. A 7. számú irányelv 4. pontja szerint: "A szerződés érvénytelenségének megállapítása esetén a bíróságnak hivatalból kell rendeznie a felek jogviszonyát." Az érvénytelenségi jogkövetkezmények hivatalból történő alkalmazásának követelményét a bírói gyakorlat kb. 2000 évtől kezdte fokozatosan megkérdőjelezni, jórészt az eljárási szabályok megváltozása folytán (az 1999. évi CX. törvénnyel történt Pp. módosítás megváltoztatta az eljárás célját, és háttérbe szorította az officialitást). Először megyei bíróságok (Csongrád, Baranya) kollégiumi ajánlásaiban, majd Országos Kollégiumvezetői Értekezlet (2000. november 27-28.) álláspontjaként fogalmazódott meg az az új gyakorlat, amely szerint a semmisség hivatalbóli észlelése csak azt jelenti, hogy a felek által célzott joghatás nem érhető el, az érvénytelen szerződés alapján nyújtott szolgáltatások sorsáról azonban a bíróság hivatalból nem rendelkezhet, hanem csak kereseti (viszontkereseti) kérelem alapján.
A 2005. február 21-23-i Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Értekezlete (CKOT) már kialakult gyakorlatként rögzíthette, hogy: "semmis szerződés esetén a bíróság hivatalból csak a semmisség megállapítására szorítkozhat, a jogkövetkezmények hivatalbóli alkalmazására nem kerülhet sor. A hivatalból alkalmazott jogkövetkezmény annyi lehet, hogy a felek által célzott joghatás nem érhető el, tehát a bíróság az érvénytelen szerződés alapján előterjesztett igényt, mint alaptalant elutasítja." (Emlékeztető BH.2005/5.) Ezt a kialakult gyakorlatot tovább erősítette a semmisségi ok hivatalbóli észlelése kapcsán követendő eljárásról szóló 1/2005.(VI. 15.) PK vélemény, amely szerint: "Ha eljárása során a bíróság semmisségi ok fennálltát hivatalból észleli, lehetőséget biztosít a feleknek, hogy az érvénytelenség megállapításának esetére vonatkozó érdemi nyilatkozataikat megtehessék, majd a kereseti kérelem és ellenkérelem, illetve a jogorvoslati kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintettel dönt a kereset elutasításáról, illetve a Ptk. 237. §-ban meghatározott jogkövetkezmények alkalmazásáról." Az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló 2/2010.(VI. 28.) PK vélemény 4/a. pontja pedig ehhez még utóbb hozzátette, hogy: "a bíróságnak csak a rendelkezésre álló bizonyítási anyag alapján tényként egyértelműen megállapítható nyilvánvaló semmisséget kell hivatalból észlelnie. A semmisség megállapíthatósága érdekében a bíróság hivatalból bizonyítást nem folytathat le." Az idézett álláspontok az 1/2014. PJE határozat értelmében a 2013. évi V. törvény (Ptk.) alkalmazása körében is megfelelően irányadóak, a Ptk. 6:88. § (1) bekezdés azon fordulatát, amely szerint "a szerződés semmisségét a bíróság hivatalból észleli" a bírói gyakorlat ma is ennek megfelelően értelmezi.
2. A Legfelsőbb Bíróság 2005-ben még két érvénytelenséggel kapcsolatos elvi iránymutatást alkotott. Az egyik a dologszolgáltatásra irányuló visszterhes szerződés érvénytelensége jogkövetkezményeinek levonása körében fellépő méltányossággal össze nem egyeztethető értékaránytalanságról szóló 1/2005. PJE számú jogegységi határozat, amely szerint az eredeti állapot helyreállítása ilyen esetben nem lehetséges, és a bíróságnak a határozathozatalig terjedő időre történő hatályossá nyilvánítás során kell gondoskodnia a szolgáltatások egyensúlyáról. A másik pedig az ingatlan-átruházási szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti és az ingatlan-nyilvántartási perek összefüggéseiről szóló 2/2005.(VI. 15.) PK vélemény. Ez utóbbi témakörben a Legfelsőbb Bíróság később újabb elvi iránymutatást alkotott: az érvénytelenségi és a törlési per kapcsolatáról szóló 3/2010.(XII. 6.) PK véleményt. (A Ptk. alkalmazásában az említett 3 elvi iránymutatás egyike sem irányadó, ezért ezekre részletesebben nem térek ki.)
3. A szerződés érvénytelenségének nagy kérdéskörén belül a bírói gyakorlatot egy időben (különösen 2006-2009. között) nagyon foglalkoztatta a hitelbiztosítéki (fiduciárius) céllal engedett vételi jog érvényességének a megítélése, tekintettel arra, hogy elsősorban a pénzintézetek hitelezési gyakorlatában egyre gyakoribbá vált, hogy nem a jelzálogjogot, hanem az ingatlanra kikötött vételi jog jogintézményét alkalmazták hitelbiztosítékként. A Legfelsőbb Bíróság olyan megengedő gyakorlatot alakított ki (pl. EBH.1999.27.), amely a biztosítéki célú vételi jogot létesítő megállapodást önmagában a biztosítéki cél miatt nem tekintette semmisnek. Jogalkalmazási bizonytalanságot az olyan tényállások megítélése okozott, amikor a felek a vételi jogot alapító szerződésükben a vételárat a kölcsön összegével azonosan, vagy egyébként fiktív módon a forgalmi érték figyelmen kívül hagyásával, illetve a forgalmi értékhez képest kirívó mértékben alacsonyabb összegben határozták meg.
A Legfelsőbb Bíróságot kezdetben az a kérdés foglalkoztatta, hogy maga a vételi jogot alapító szerződés meg-
- 494/495 -
támadható-e feltűnő értékaránytalanság miatt, vagy csak a vételi jog gyakorlása folytán létrejövő adásvételi szerződés támadható meg ezen a címen. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 2006. november 27-i ülésén - a nagyon szoros szavazati arány miatt - nem sikerült döntésre jutni ebben a kérdésben. Három évvel később a kollégium ismét foglalkozott a biztosítéki célú vételi jog problematikájával. A kollégium 2009. december 14-én megtartásra került ülése előtt három álláspont állt az olyan biztosítéki célú vételi jogot alapító szerződések érvényességével kapcsolatban, amelyek a vételárat olyan módon határozzák meg, hogy azáltal a jogosult a követelése kielégítésén túlmenő vagyongyarapodáshoz jut:
- az ilyen szerződések nem érvénytelenek, hanem csak a vételi jog gyakorlása folytán létrejött adásvételi szerződés feltűnő értékaránytalanság miatti megtámadására van lehetőség;
- az ilyen szerződések jogszabály - az 1959-es Ptk. 258. § (3) bekezdés elszámolási kötelezettséget előíró kógens zálogjogi szabálya - megkerülésére irányulnak, és ezért semmisek;
- az ilyen szerződések nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköznek és így semmisek, mert ellentétesek a biztosítéki célú jogintézmények hitelező gazdagodását kizáró általános polgári jogi követelményével.
A kollégiumi ülésen végül egyik álláspont sem kapott markáns többséget, így kollégiumi vélemény meghozatalára nem került sor, bár az megállapítható volt, hogy a többség a semmisséget eredményező valamelyik álláspont mellett volt (az ülésről a BH 2010. évi 4. számában jelent meg tájékoztató).
A Ptk. kodifikációja során a Legfelsőbb Bíróság mindig azt az álláspontot képviselte, hogy a biztosítéki célú vételi jog kérdését vagy azok megtiltásával (semmisségük kimondásával), vagy megfelelő törvényi garanciák előírása útján kell megoldani. A hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény ezt az utóbbi megoldást választotta, a Ptk. 6:99. § viszont - az ott írt kivétellel - semmisnek minősítette a pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására, vételi jog alapítására irányuló szerződést. Mint ismeretes a 2016. évi LXXVII. törvény módosította a Ptk. 6:99. §-át fogyasztói, valamint fogyasztók közötti szerződésekre korlátozva a fiduciárius biztosítékok tilalmát. A módosító törvényjavaslatra tett észrevételeiben a Kúria nem értett egyet a módosítással és a fiducia tilalom változatlan formában való fenntartása mellett foglalt állást.
4. A Legfelsőbb Bíróság 2009. évben országos vizsgálat témájául tűzte az érvénytelenség jogintézményét. Az előre megadott szempontok (témakörök) szerint lefolytatott helyi vizsgálatok tapasztalatait előbb a megyei bíróságok, majd az ítélőtáblák összegezték, és ezek alapján készült el a Legfelsőbb Bíróság összefoglaló vitaanyaga, amelyet aztán a CKOT a 2010. február 17-19-i ülésén megtárgyalt (emlékeztető: BH 2010. évi 6. szám). Ilyen előzmények után 2010 júniusában a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma az érvénytelenség témakörében két igen jelentős véleményt alkotott: az 1/2010.(VI. 28.) PK véleményt az érvénytelenség jogkövetkezményeiről, valamint a 2/2010.(VI. 28.) PK véleményt az érvénytelenségi perekben felmerülő eljárásjogi kérdésekről. (Mivel e cikkben az anyagi jogi kérdésekre koncentrálok, ez utóbbi PK vélemény tárgyalását mellőzöm.)
Az 1/2010.(VI. 28.) PK vélemény 1. pontja előbb meghaladottá nyilvánította az 1963-ban meghozott PK 32. számú állásfoglalást, majd a 2-10. pontjaiban új iránymutatásokat adott a bírói gyakorlat számára. E PK vélemény nagy érdemének tartom, hogy - ahol csak azt az akkor hatályos Ptk. szövege nem zárta ki (lásd pl. hatályossá nyilvánítás) - mindenhol igyekezett a készülő új Ptk. akkor már ismert megoldásait követni. Ebbe a koncepcióba illeszkedtek pl. a PK vélemény következő fontos új iránymutatásai:
- Az eredeti állapot helyreállítása csak természetben és kölcsönösen teljesített szolgáltatások esetén csak kölcsönösen és egyidejűleg történhet (3. és 4. pontok).
- Az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásánál a bíróságnak gondoskodnia kell az eredetileg egyenértékű szolgáltatások értékegyensúlyának a fenntartásáról, meg kell akadályoznia bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását (8. pont).
- A kamat, illetve a használati díj az eredeti állapot helyreállítása körén kívül eső olyan járulékos igények, amelyek a visszatérítendő pénz-, illetve dologszolgáltatás adott időtartamon keresztül történt birtoklásán és használatán, mint többlettényállási elemen alapulnak (9. pont). Az egymás egyenértékű szolgáltatásait kölcsönösen használó felek egyike sem kötelezhető a másik javára használati díj, illetve kamat megfizetésére, amíg a szerződés érvénytelenségét a bíróság ítélettel meg nem állapítja. A másik fél szolgáltatását egyoldalúan használó fél - ilyen kérelemre - kamat, illetve használati díj megfizetésére köteles (10. pont).
5. Az érvénytelenség nagy témakörén belül 2011-től a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) a fogyasztói szerződések (később pedig kifejezetten a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések) érvényességével kapcsolatos kérdések vizsgálatára összpontosított. A vizsgálódás középpontjában az 1959. évi Ptk.-nak - a Tanács 93/13/EGK irányelvével való összhang érdekében többször módosított - kógens fogyasztóvédelmi magánjogi normáinak (205/A. §, 205/B. §, 209. §, 209/A. §, 209/B. §) értelmezésével kapcsolatos kérdések álltak. A fogyasztói szerződés érvényességével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 2/2011.(XII. 12.) PK vélemény elsősorban az általános szerződési feltétel, illetve egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel tisztességtelenségével kapcsolatos anyagi jogi, illetve eljárásjogi kérdésekben fogalmazott meg iránymutatásokat, míg a 3/2011.(XII. 12.) PK vélemény a fogyasztói szerződéssel kapcsolatos közérdekű kereset elbírálásának egyes kérdéseivel foglalkozott. Mindkét PK vélemény megfelelően irányadó az új Ptk. alkalmazásában is, tekintettel arra, hogy az új Ptk. szabályai (6:77. §, 6:78. §, 6:102. §, 6:103. §, 6:105. §) alapvetően nem térnek el a PK véleményekben tárgyalt 1959. évi Ptk.-beli szabályoktól.
- 495/496 -
1. 2012. január 1-től a Legfelsőbb Bíróság jogutódja a Kúria lett, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) pedig megújította a jogegység biztosításának eszközrendszerét, bevezetve a joggyakorlat-elemző csoport intézményét. Civilisztikai területen az első joggyakorlat-elemző csoport a fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítási jog tisztességtelenségének megítélését vizsgálta. E csoport összefoglaló véleményét a Kúria Polgári Kollégiuma elfogadta, és az abban foglalt megállapítások alapulvételével megalkotta az ugyanilyen címet viselő 2/2012.(XII. 10.) PK véleményt.
2. Ebben az időben az ország bíróságai előtt már jelentős számban folytak azok a perek, amelyeket a 2008-as gazdasági világválság forint árfolyamra gyakorolt hatása folytán szorult helyzetbe került devizahitelesek indítottak a többnyire 2004-2008. között kötött devizaalapú (túlnyomórészt svájci frankalapú) fogyasztói kölcsönszerződések (jelzálogjoggal biztosított lakásvásárlási kölcsönszerződések, illetve pénzügyi lízingszerződések) érvénytelenségének megállapítása iránt. A devizahiteles perek egy része végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránti per volt, amelyekben azonban a felperesek szintén a kölcsönszerződések érvénytelenségére (létre nem jöttére) hivatkoztak, vagyis arra, hogy a végrehajtás alapjául szolgáló követelés érvényesen nem jött létre. Bár a társadalmi méretű (780.000 szerződés; 3.700 milliárd forintos hitelállomány) problémát az eredetileg értékarányos szerződéseknél az előre nem látható árfolyamváltozás folytán a szerződéskötést követően bekövetkezett egyensúlytalanság okozta, a felperesek mégsem az 1959-es Ptk. 241. §-a szerinti bírósági úton történő szerződésmódosítás iránt pereltek, hanem érvénytelenségi pereket indítottak különböző indokokkal a szerződések jogszabályba - a hitelintézetekről szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: régi Hpt.) 210. § és 213. §-ába - ütközésére, illetve tisztességtelenségére hivatkozással. Azt, hogy a Kúria az 1959-es Ptk. 241. §-ára alapított perek nagyszámú megindulásától tartott, jól mutatja, hogy később a 6/2013. PJE számú jogegységi határozat 7. pontjában szükségét érezte kimondani, hogy a jogszabályi rendezés (végtörlesztés, árfolyamrögzítés) következtében az egyedi mérlegelésen alapuló bírói szerződésmódosítás lehetőségét kizártnak tartja.
Az ún. devizahiteles érvénytelenségi perekben az ország bíróságai, élükön a Kúriával, mindvégig azért küszködtek számos jogértelmezési kérdéssel, mert az érvénytelenség jogintézménye nem ad megfelelő lehetőséget az ellentétes érdekek közötti mérlegelésre, a szerződéses terhek és kockázatok utólagos igazságos megosztására, nem alkalmas arra, hogy ezekben a perekben bármelyik fél számára méltányos és jogilag is helytálló bírói döntés legyen hozható. A bírák a törvényeknek (és csakis azoknak) vannak alárendelve, ami azt jelenti, hogy jogértelmezésük során nem léphetnek ki a jog által megszabott keretek közül, nem értelmezhetnek át szabadon jogintézményeket bármilyen nemesnek vélt cél érdekében sem. Ezért kezdettől fogva látható volt, hogy a devizaalapú hitelezés káros következményeit nem lehet kizárólag a perek útján felszámolni, a megoldást nem lehet kizárólag a bíróságoktól várni.
3. A devizahiteles érvénytelenségi perek kezdetben elsősorban az egyoldalú szerződésmódosításra, valamint az árfolyamrés alkalmazására vonatkozó szerződési rendelkezések érvénytelenségének megállapítása iránt indultak, noha a törlesztő részletek emelkedését 70 %-ban a forint gyengülése okozta. Tipikusnak volt mondható, hogy a felperesek visszaéltek az 1959-es Ptk.-ba 239/A. §-ként beiktatott [és a hatályos Ptk.6:108. § (2) bekezdésében is szereplő] azon jószándékú jogszabályi lehetőséggel, amely szerint az érvénytelenség megállapítását anélkül is lehet kérni a bíróságtól, hogy a felperes az érvénytelenség következményeinek a levonását is kérné (a Kúria 5/2013. PJE számú jogegységi határozata szerint a Ptk. 239/A. § alapján indított perben - a jogszabályi felhatalmazás folytán - az 1952-es Pp. 123. §-a szerinti feltételeket sem kellett vizsgálni). A felpereseket feltehetően az a megfontolás vezette, hogy ha a bíróság megállapítja a szerződés érvénytelenségét, akkor a továbbiakban a törlesztőrészleteket sem kell fizetniük, hiszen érvénytelen szerződés alapján teljesítést nem lehet követelni. Ezt megakadályozandó kellett a 2014. évi XL. törvénynek (Dh2. tv.) kimondania, hogy a törvény hatálya alá tartozó szerződések tekintetében a szerződés érvénytelenségének a megállapítását a fél csak az érvénytelenség következményeinek alkalmazására is kiterjedően kérheti.
Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési rendelkezések tisztességtelensége mellett a különnemű (eladási és vételi) árfolyamok alkalmazásának, vagyis az árfolyamrésnek a tisztességtelensége volt az a másik kérdés, amivel a Kúria a leghamarabb találkozott. Egy felülvizsgálati ügyben (ún. Kásler ügy) a Kúria 2013 januárjában előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az Európai Unió Bíróságánál (EUB) (C-26/13. számú ügy), remélve, hogy a meghozandó ítélet az árfolyamrés mellett esetleg más kérdésekben is iránymutató segítség lesz majd a magyar bíróságok számára.
4. A Kúria azonban - a perek nagy száma és a bíróságok bizonytalansága folytán - már az EUB ítéletének meghozatalát megelőzően rákényszerült arra, hogy generálisan állást foglaljon a deviza alapú hitelezés jogi konstrukciójával kapcsolatban. Ez az iránymutató állásfoglalás a 2013. december 16. napján a teljes Polgári Kollégium mint jogegységi tanács által meghozott 6/2013. PJE számú jogegységi határozat volt. Ebben a Kúria meghatározta a deviza alapú kölcsönszerződés fogalmát (a kirovó pénznem a deviza, a lerovó pénznem a forint), valamint leszögezte, hogy a kölcsönök mögött deviza forrás állt. A Kúria kimondta, hogy maga a konstrukció - vagyis az, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az
- 496/497 -
árfolyam kockázatot az adós viseli - nem ütközik jogszabályba, illetve jóerkölcsbe, nem uzsorás, nem színlelt és lehetetlen szolgáltatásra sem irányul. Felhívta a Kúria a figyelmet arra, hogy a deviza-forint árfolyam utólagos eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető (ennek ellenére a perek továbbra is érvénytelenségre alapítottan folytak, illetve indultak), ugyanakkor utalt arra, hogy a pénzügyi intézményt terhelő tájékoztatási kötelezettségnek ki kell terjednie az árfolyamváltozás lehetőségére és arra, hogy annak milyen hatása van a törlesztőrészletekre. (A későbbi években aztán a perek kulcskérdésévé éppen a tájékoztatás megfelelősége, vagy tisztességtelensége vált.) A jogegységi határozat nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy valamely okból a bíróság egy devizaalapú kölcsönszerződést egészében érvénytelennek találjon. Az alkalmazandó jogkövetkezményt illetően a Kúria azt az iránymutatást adta, hogy a bíróságnak elsősorban a szerződés érvényessé nyilvánítására kell törekednie. Azt a kérdést azonban megválaszolatlanul hagyta, hogy ha az érvénytelenség oka nem küszöbölhető ki, van-e más alkalmazható érvénytelenségi jogkövetkezmény. Az Európai Unió Bírósága előtt C-26/13. számon folyamatban levő előzetes döntéshozatali eljárásra hivatkozással a tisztességtelenséggel kapcsolatos kérdéseket is nyitva hagyta a jogegységi határozat. Így nem vizsgálta: maga a szerződéstípus tisztességtelen-e amiatt, hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztó viseli; hogy a nem megfelelő tájékoztatás milyen feltételek mellett eredményezheti az árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezések tisztességtelenségét; hogy az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel mikor felel meg az átláthatóság követelményének; valamint, hogy az árfolyamrés alkalmazása tisztességtelen-e.
5. Az EUB 2014. április 30-án meghozott C-26/13. számú határozata végül nem nyújtott olyan széles körű iránymutatást, mint amelyet a Kúria várt tőle, néhány kérdést azonban eldöntött. Világossá vált, hogy az árfolyamrésre vonatkozó rendelkezések tisztességtelensége vizsgálható. Az EUB szempontokat adott arra nézve is, hogy egy szerződési feltétel mikor tekinthető világosnak és érthetőnek, vagyis átláthatónak, kimondva, hogy az akkor állapítható meg, ha a fogyasztó értékelni tudja az adott szerződési rendelkezésből rá háruló gazdasági következményeket. Az EUB ítélete azt is kimondta, hogy ha a tisztességtelen feltétel elhagyása esetén a szerződés nem teljesíthető, akkor a teljes érvénytelenség orvosolható azáltal, hogy a tisztességtelen feltételt a bíróság a nemzeti jog diszpozitív szabályával helyettesíti. A Kúria az EUB iránymutatása alapján egyrészt elbírálta az előtte felülvizsgálati eljárásban levő, és addig felfüggesztett ügyet (Gfv.VII.30.160/2014.), majd pedig a Polgári Kollégium mint jogegységi tanács 2014. VI. 16-án meghozta a 2/2014. PJE számú jogegységi határozatát eldöntve a korábbi jogegységi határozatban a tisztességtelenséggel kapcsolatban függőben hagyott kérdéseket. A jogegységi határozat kimondta, hogy a szerződésnek az árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezése tisztességtelen akkor, ha a tájékoztatás elmaradása, vagy nem megfelelő volta miatt a fogyasztó alappal gondolhatta úgy, hogy az árfolyamkockázat nem valós, vagy az őt csak korlátozott mértékben terheli. Mivel az általános szerződési feltétel, valamint egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel tisztességtelensége fogyasztói szerződésben semmisségi ok [1959-es Ptk. 209/A. § (2) bekezdés], ezáltal az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó tévedés, megtévesztés, mint megtámadási ok lényegében semmisségi okká vált. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződéses rendelkezés tisztességtelenségének szempontjait - a 2/2012.(XII. 10.) PK véleményben megfogalmazott, valamint a C-26/13. számú EUB ítéletben kifejtett elvekre utalással tovább pontosította a Kúria. A különnemű árfolyamok alkalmazását, vagyis az ún. árfolyamrést pedig tisztességtelennek minősítette egyrészt azért, mert ezekkel szemben nem állt a fogyasztónak közvetlenül nyújtott szolgáltatás, másrészt pedig azért, mert alkalmazásuk gazdasági indoka a fogyasztó számára nem világos, nem érthető, nem átlátható. A kölcsönszerződésben szereplő eladási és vételi árfolyamok helyett pedig - összhangban az EUB iránymutatásával - a Magyar Nemzeti Bank hivatalos deviza árfolyama válik a szerződés részévé az 1959-es Ptk. 231. § (2) bekezdésében meghatározott diszpozitív törvényi rendelkezésre tekintettel mindaddig, amíg kógens törvényi rendelkezés nem lép azok helyébe (a jogegységi határozat indokolásában a Kúria utalt a Ptk. 6:45. § hasonló szabályára is).
6. A Kúria két jogegységi határozatát és az EUB ítéletét követően a politika, illetve a jogalkotás - amely addig az egyedi ügyekben eljáró bíróságoktól várta a helyzet megoldását - már nem halogathatta tovább a társadalmi probléma átfogó rendezését. 2014 nyarán, illetve őszén megszülettek az első devizahiteles törvények, amelyek címükben is utaltak a Kúria jogegységi határozatára: 2014. évi XXXVIII. tv. (Dh1. tv.) és 2014. évi XL. tv. (Dh2. tv.), amelyeket még több követett (2014. évi LXXVII. tv., 2014. évi LXXVIII. tv., 2015. évi II. tv., 2015. évi CXLV. tv.). A Dh1. tv. az árfolyamrés alkalmazását tisztességtelennek minősítette, az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó kikötés tisztességtelensége mellett pedig egy vélelmet állított fel, amelyet a pénzügyi intézménynek az állam ellen indított perben lehetett megdönteni. Ezeket az ún. "szuper pereket" a pénzügyi intézmények szinte kivétel nélkül elvesztették. A Dh2. tv. az árfolyamrésből és egyoldalú szerződésmódosításból eredő túlfizetések elszámolására és az elszámolás felülvizsgálatára vonatkozott. A 2014. évi LXXVII. tv. (Dh3. tv., ún. forintosítási tv.) a törvényben meghatározott fordulónappal és meghatározott átváltási árfolyam erejéig megszüntette az adósokat egyoldalúan terhelő deviza árfolyam kockázatot (a Dh törvények részletesebb ismertetését most mellőzük, hiszen célunk a bíróságok és főként a Kúria tevékenységének bemutatása).
7. A bíróságok és elsősorban a Kúria számára a meglehetősen bonyolult Dh törvények értelmezése és a - Dh1. törvényen alapuló felfüggesztést követően folytatódó - perekben felmerülő jogértelmezési kérdések megválaszolása jelentett nagy kihívást. 2015-2016. években a Kúrián,
- 497/498 -
illetve országos szinten egymást követték az ezzel kapcsolatos szakmai megbeszélések. 2015 júniusában a Kúria Polgári Kollégiumának devizahiteles ügyeket tárgyaló bírái 4 alkalommal tanácskoztak a Dh1. törvénnyel összefüggő kérdésekről (a megbeszélésekről készült 32 oldalas emlékeztető csak a bírói szervezeten belül vált ismertté). A 2015. szeptember 28-án, valamint november 9-10. napján, majd pedig 2016. február 24-én és 2016. március 17-én megtartott Civilisztikai Kollégumvezetők Országos Értekezletein elhangzott előadásokról és az ország devizahiteles ügyeket tárgyaló bírái által írásban feltett jogértelmezési kérdésekben kialakított álláspontokról azonban már bárki által hozzáférhető részletes emlékeztetők kerültek közzétételre (BH 2016/1., 2016/5. és 2016/6.), ezért ezek ismertetése most szükségtelen. Egyetlen kérdést azért megemlítek. A forintosítással kapcsolatban felmerült, hogy az kizárja-e a továbbiakban az egyes perekben az árfolyamkockázat viselése tisztességtelenségének a vizsgálatát, mondván hogy a jogalkotó kiküszöbölte az ezzel kapcsolatos érvénytelenséget. Bár egy ilyen álláspont nagyon tehermentesítette volna a bíróságokat, hiszen számos per lezárható lett volna, a CKOT 2016. március 17-i ülésén mégis olyan többségi álláspont került elfogadásra, amely szerint a forintosítási törvénynek ilyen generális hatást nem lehet tulajdonítani. Ha egy perben a fogyasztó bizonyítani tudja, hogy a kapott tájékoztatás alapján (vagy annak hiánya folytán) ő semmilyen árfolyamkockázattal sem számolhatott, akkor megdől a szerződés kirovó pénzneme, a teljes érvénytelenség folytán a szerződés devizaalapú helyett forintalapúnak lesz tekintendő, és így kikerül a Dh törvények hatálya alól (részletesebben lásd az ülésről készült emlékeztető 6. pontját a BH 2016. évi 6. számában).
8. Amint azt már említettem, a 2/2014. PJE számú jogegységi határozat megválaszolta a 6/2013. PJE számú jogegységi határozat által nyitva hagyott kérdéseket, azonban egy kivétellel. A még megválaszolásra váró kérdés az volt, hogy ha valamilyen okból nincs lehetőség az érvénytelen devizaalapú szerződés érvényessé nyilvánítására, akkor a bíróság milyen más érvénytelenségi jogkövetkezményt alkalmazhat: van-e lehetőség az eredeti állapot helyereállítására, vagy csak a szerződés határozathozatalig történő hatályossá nyilvánításának van helye. A Kúria elnöke 2014 tavaszán "Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazhatósága kölcsönszerződéseknél" tárgykörben joggyakorlat-elemző csoport felállítását rendelte el. A csoportnak a fő kérdésen túl még három témakört kellett megvizsgálnia: a részleges érvénytelenség kérdéskörét, azt, hogy az elszámolás során milyen elévülési szabályokat kell alkalmazni, valamint hogy az uniós jog alapján milyen körben terheli a bíróságot az érvénytelenségi ok hivatalbóli észlelésének a kötelezettsége. (Ez utóbbi két kérdéskörre e cikkben nem térek ki.) A 23 tagú testület (19 fő a bírói szervezetből, 2 jogászprofesszor, valamint a Legfőbb Ügyészség és az Igazságügyi Minisztérium 1-1 képviselője) 10 hónap alatt hatalmas munkát végzett (50 oldalas összefoglaló vélemény készült, amelyhez a tagok által írt tanulmányokból álló 250 oldalnyi melléklet társult). Az eredményt tekintve azonban - Horatius-szal szólva - "vajúdtak a hegyek és kisegeret szültek": kiderült, hogy elemezhető bírói gyakorlat lényegében nincs, a szakmai álláspontok pedig a vizsgálandó kérdésekben végletesen eltérnek. Van annak valami "diszkrét bája", hogy bár az apropót a devizahiteles ügyek szolgáltatták, voltaképpen olyan általános érvénytelenségi alapkérdésekben (nevezetesen, hogy kölcsönszerződésnél van-e helye eredeti állapot helyreállításának, továbbá, hogy mi a hatályossá nyilvánítás, valamint a részleges érvénytelenség jogintézményeinek a tartalma) nem sikerült konszenzust kialakítani, amelyeket az 1960. óta eltelt több mint fél évszázad alatt már igazán eldönthetett volna a jogtudomány. A joggyakorlat-elemző csoportnak a Kúria Polgári Kollégiuma által 2015. február 2-án elfogadott összefoglaló véleménye a Kúria honlapján megtalálható (https://Kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefoglalo_velemeny_i.tdf), ezért csak röviden vázolom az eltérő álláspontokat.
9. Az hogy kölcsönszerződésnél alkalmazható-e az eredeti állapot helyreállítása, lényegében attól függ, hogy mit tekintünk a kölcsönszerződés fő szolgáltatásainak és ebből következően ezt a szerződés-típust jellemzően használati kötelemnek vagy tulajdonátruházó szerződésnek tartjuk. Ebben a kérdésben a joggyakorlat-elemző csoport minden tagja írásban fejtette ki véleményét. 12 vélemény szólt az eredeti állapot helyreállíthatóságának kizártsága mellett. Sokatmondó, hogy ugyanazon tanszék két jogászprofesszora egymásnak ellentmondó álláspontot foglalt el. A hajszálnyival többséginek bizonyult álláspont szerint - amit magam is vallok - a kölcsönszerződés tartalmát tekintve meghatározóan használati kötelem. Az egymással szemben álló szolgáltatások a hitelező oldalán a pénz használatának az átengedése (és az azzal kapcsolatos kockázatvállalás, hogy a kölcsönösszeg visszafizetésre kerül-e), az adós oldalán pedig a kamat, mint a pénzhasználat ellenértékének a megfizetése. A kölcsönszerződés alapvetően nem tulajdonátruházó szerződés, mert bár az adós valóban megszerzi a kölcsönösszeg felett a tulajdonjogot, ez csak a pénz helyettesíthető, fajlagos szolgáltatás jellegéből következő szükségszerű velejárója a szerződésnek, de nem a szerződés célja, gazdasági és jogi lényege. A kölcsönösszeg visszafizetésének kötelezettsége a szerződés érvénytelensége esetén is terheli az adóst, de nem eredeti állapot helyreállítása címén, hanem azért, mert az érvénytelenség folytán az adós oldalán a pénzhasználatnak nincs jogcíme, az adós jogalap nélkül van a kölcsönösszeg birtokában, annak megtartásával jogalap nélkül gazdagodna. Nem a hitelező szolgáltatásának a restituálásáról van tehát szó, hanem arról, hogy az adóst a jogalap nélküli gazdagodás elve alapján az 1959-es Ptk. 237. § (2) bekezdés szerinti hatályossá nyilvánítás keretében kötelezni kell a hitelező ellenszolgáltatás nélkül álló szolgáltatása ellenértékének pénzbeli megtérítésére. A Ptk.-nak az alaptalan gazdagodás pénzbeli megtérítéséhez (6:113. §) már nincs is szüksége a hatályossá nyilvánítás jogintézményére, ezért azt nem is tartotta fenn. Kölcsönszerződésnél a kamat is főszolgáltatás, a meg nem tör-
- 498/499 -
téntté nem tehető, vagyis eredetileg irreverzibilis pénzhasználat ellenértéke (egyenértéki kamat), amelyre a hitelező akkor is igényt tarthat, ha a kölcsönösszeg visszafizetésre kerül. Az 1959-es Ptk. 237. § (2) bekezdés szerinti határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítás a bíróság ex nunc hatályú konstitutív döntése, amelynek tartalma az, hogy a bíróság az ítélethozatalig már teljesített egyenértékű szolgáltatásokat nem érinti, azok teljesítésének jogalapját éppen az ítélet teremti meg, az ítélet biztosít tehát joghatást az érvénytelen szerződésnek.
A másik álláspont képviselői szerint az eredeti állapot helyreállítására kölcsönszerződésnél is lehetőség van az alábbi érvrendszer alapján. A szerződéskötést megelőző (eredeti) állapot akkor állítható helyre, ha a bekövetkezett vagyonmozgás megszüntetésének nincs sem fizikai, sem jogi akadálya. A szerződéskötést megelőző (eredeti) állapot ezen feltételének a főszolgáltatások tekintetében kell fennállnia. Az 1959-es Ptk. 523. §-a szerint kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni, továbbá kamat fizetésére köteles. Ezek a szolgáltatások mint a kölcsönszerződés főszolgáltatásai a pénz helyettesíthető, fajlagos szolgáltatás jellegéből következően mind fizikai, mind jogi értelemben reverzibilisek. A pénzkölcsön-szerződés jellegadó szolgáltatásai dare természetűek, mivel a kölcsönadott pénzen vagy más helyettesíthető dolgon a kölcsönvevő tulajdonjogot szerez, mégpedig nem időlegesen, hanem véglegesen, hiszen a visszatérítési kötelezettség nem ugyanazon dolog tekintetében terheli. A kamat sem teszi a kölcsönszerződést használati kötelemmé, mert az a pénz tulajdonba adásának és nem a kölcsönadó által annak használatától való tartózkodásnak, mint non facere szolgáltatásnak az ellenértéke.
Az előbbiekben vázolt probléma normál kölcsönszerződések esetében korábban fel sem merült a bírói gyakorlatban, hiszen annak az elszámolás szempontjából semmi jelentősége sem volt; a bírák számára érvénytelen kölcsönszerződéseknél is evidencia volt, hogy a tőke összegét és annak törvényes (egyenértéki) kamatát vissza kell fizetni. Deviza alapú kölcsönszerződéseknél azonban az árfolyamkockázat viselése szempontjából - az értékegyensúly árfolyam változás következtében történt utólagos megbomlása miatt - a kérdés óriási jelentőséget nyert tekintettel arra, hogy az eredeti állapot helyreállítása ex tunc hatályú, míg a hatályossá nyilvánítás ex nunc hatályú érvénytelenségi jogkövetkezmény. Ha a deviza alapú kölcsönszerződés ex tunc hatállyal érvénytelen, akkor felmerül, hogy megdől a szerződésnek a kirovó és lerovó pénznemre vonatkozó rendelkezése, és csak a ténylegesen nyújtott forint szolgáltatások vehetők figyelembe, vagyis az árfolyamkockázat a kölcsönadóra hárul. Ezt a lehetőséget elkerülendő - látva, hogy a joggyakorlat-elemző csoport nem fog tudni dönteni ebben a kérdésben (az IM helyettes államtitkára tagja volt a csoportnak) - az IM jogalkotási lépésre szánta rá magát. A 2014. évi LXXVIII. tv. (Dh4. tv.) 16. § (19) bekezdése a Dh2. tv. 37. §-ának (1) bekezdésébe - amely azt írta elő, hogy az érvénytelenség megállapítása iránt csak úgy lehet pert indítani, ha a fél a jogkövetkezmények alkalmazását is kéri - beiktatta, hogy a kérhető jogkövetkezmény csak a szerződés érvényessé, vagy a határozathozatalig terjedő időre történő hatályossá nyilvánítása lehet, amiből a contrario következik, hogy deviza alapú kölcsönszerződések tekintetében ex lege kizárt az eredeti állapot helyreállításának mint érvénytelenségi jogkövetkezménynek az alkalmazása. Megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság a Dh2. törvény módosított 37. §-át nem találta alaptörvény-ellenesnek [6/2019.(III. 20.) AB határozat], továbbá egy magyar előzetes döntéshozatali kezdeményezés kapcsán a C-483/16 számú ügyben az EUB is úgy foglalt állást, hogy a Dh2. törvény módosított 37. §-a nem ellentétes az uniós fogyasztóvédelmi joggal.
10. A 6/2013. PJE és a 2/2014. PJE után 2016. június 6-án a Kúria 1/2016. PJE számon még egy harmadik devizahitelezéssel kapcsolatos jogegységi határozatot is meghozott, eldöntve néhány a régi Hpt. 213. § (1) bekezdés a) és e) pontjaival kapcsolatos további elvi kérdést, amelyekben a bírósági gyakorlatban bizonytalanság volt tapasztalható. A régi Hpt. hivatkozott rendelkezései értelmében semmisségi ok, ha a szerződés nem tartalmazza a kölcsönszerződés tárgyát, valamint a törlesztő részletek számát, összegét és törlesztési időpontjainak a meghatározását. A jogegységi határozat kimondta, hogy nem jogszabályba ütköző az olyan deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződés, amely a kölcsön összegét csak forintban (lerovó pénznem) határozta meg feltéve, hogy az így meghatározott kölcsönösszeg devizában (kirovó pénznem) kifejezett egyenértéke - az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában, ennek hiányában a folyósításkor az akkor irányadó árfolyam figyelembevételével - pontosan kiszámítható, továbbá a szerződés és az annak részévé váló általános szerződési feltételek a törlesztő részletek számát, összegét és a törlesztési időpontokat is kiszámítható módon tartalmazza. A törlesztő részletek összege kiszámíthatónak tekintendő akkor is, ha a szerződés rögzíti azokat az adatokat és számítási módokat, amelyek alapján a pontos összeg a szerződésben rögzített későbbi időpontban, illetve az egyes törlesztő részletek esedékességekor meghatározható.
11. A devizahiteles perek egységes bírósági gyakorlatának biztosítása érdekében kifejtett tevékenység kapcsán feltétlenül meg kell még említeni, hogy a Kúria elnöke 2016-ban létrehozta a Dh. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelensége iránt indított perekben felmerülő jogértelmezési kérdésekkel foglalkozó Konzultációs Testületet, amelyet én vezettem, és amelyben az ország különböző szintű bíróságait képviselő bírák, valamint a Kúria ilyen ügyeket tárgyaló tanácselnökei vettek részt. A Konzultációs Testület üléseiről készült emlékeztetők (feljegyzések) a Kúria honlapján elérhetők, így a Testület munkáját csak vázlatosan ismertetem. A Testület a 2016. június 8-i ülésén eljárásjogi és bizonyítással kapcsolatos kérdéseket tárgyalt, a szeptember 28-i ülésén pedig egyrészt azzal foglalkozott, hogy milyen feltételek
- 499/500 -
mellett minősíthető egy költségtípus tisztességtelenül kikötöttnek, másrészt azt vizsgálta, hogy az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó tájékoztatás mikor minősíthető tisztességtelennek és mi ennek az érvénytelenségi jogkövetkezménye. A 2016. november 9-ei ülésén a Dh2. törvény 37. § és 39. §-ával kapcsolatos értelmezési kérdéseket, valamint végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránti perekben felmerült kérdéseket tárgyalt a Testület. 2017. évben három ülésen foglalkozott a Testület azzal, hogy a kezelési költségre (a fogyasztót terhelő költségre, díjra, jutalékra) vonatkozó szerződési rendelkezések mikor felelnek meg a világos és érthető megfogalmazás követelményeinek. E kérdéskörben végül maga a Kúria fordult előzetes döntéshozatali kezdeményezéssel az EUB-hoz (C-621/17. számú ügy). A Konzultációs Testület egyébként mindvégig rendszeresen figyelemmel kísérte és értelmezte az EUB előzetes döntéshozatali eljárásokban hozott devizahitelezést érintő határozatait, elsősorban természetesen a magyar bíróságok által kezdeményezett ügyekben. Ilyenek voltak a C-483/16., C-51/17., C-118/17., C-621/17., C-34/18. sz. ügyekben hozott határozatok. Ezeknek a határozatoknak az elemzése alapján az volt megállapítható, hogy azok sok tekintetben megerősítették az addigi hazai bírói gyakorlatot és a Kúria részéről nem szükséges újabb általános jellegű elvi iránymutatás kibocsátása, illetve a korábbiak módosítása.
12. 2019. évben a Kúria elvégzett egy több mint 140 ügyre kiterjedő vizsgálatot, amelynek alapján készült vitaanyagot a Konzultációs Testület a 2019. április 10-i ülésén tárgyalt meg, és amelynek alapján tíz pontban foglalta össze azokat a szempontokat, amelyek figyelembevételét javasolja a bíróságok számára. [Pl.: Nem megfelelő a tájékoztatás, ha az árfolyamkockázat fogyasztó általi viselése csak kikövetkeztethető több különböző okiratban (pl. ÁSZF, üzletszabályzat, hirdetmény) szereplő rendelkezés együttes értelmezésével; vagy ha a megfogalmazás félreérthető, homályos, bonyolult; vagy ha a félnek nem biztosítottak elegendő időt a vonatkozó rendelkezések áttanulmányozására. Ezzel szemben pl. akkor megfelelő a tájékoztatás, ha abból kiderül, hogy az árfolyamváltozás lehetősége valós, és az nem elhanyagolható mértékben növelheti a törlesztő részleteket.]
A 2019. június 19-i ülésén a Konzultációs Testület abban a kérdésben foglalt állást, hogy amennyiben egy bíróság az árfolyamkockázatra vonatkozó tájékoztatás hiánya, vagy nem megfelelő volta folytán a szerződés érvénytelenségét állapítja meg, akkor milyen érvénytelenségi jogkövetkezményt kell alkalmaznia, és a felek közötti elszámolást milyen elvek szerint kell megejtenie. Az állásfoglalás az első részében leszögezte, hogy az egyetlen alkalmazható érvénytelenségi jogkövetkezmény ilyen esetben a szerződés érvényessé nyilvánítása, hiszen az érvénytelenség oka kiküszöbölhető azáltal, hogy a fogyasztót a bíróság mentesíti a tisztességtelen kikötésből fakadó árfolyamkockázat viselése alól. Hogy az érvénytelen kölcsönszerződés érvényessé nyilvánítása konkrétan hogyan történjen, arra nézve a Testület két - dogmatikailag egyaránt alátámasztható - megoldás alkalmazását ajánlotta a bíróságok számára.
Az egyik megoldás szerint - amelyet a magam részéről helyesebbnek tartok - a szerződést a bíróság forint-kölcsönként nyilvánítja érvényessé, mert a fogyasztó árfolyamkockázat alóli mentesülésének következménye a devizában való nyilvántartás megszűnése, ami által a szerződés már nem minősül devizaalapúnak és így kikerül a forintosítási törvények hatálya alól is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a kölcsön összegét a ténylegesen a fogyasztó rendelkezésére bocsátott forintösszegben kell meghatározni, ügyleti kamatként pedig a forintra vonatkozó pénzpiaci kamat szerződéskötéskori értékének kamatfelárral növelt mértékét kell figyelembe venni. Ezen számítás eredményeként a fogyasztó nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe, mint a szerződés érvényessége esetén, hiszen a semmisséget csak a fogyasztó érdekében lehet figyelembe venni. A forint-kölcsönként való érvényessé nyilvánítás tehát legfeljebb a fogyasztó marasztalási keresetének elutasítását eredményezheti, de nem keletkeztethet a pénzintézet által érvényesíthető további követelést.
Az érvényessé nyilvánítás másik alkalmazható módja az, hogy a szerződést a bíróság akként nyilvánítja érvényessé, hogy a deviza-forint átváltási árfolyamot maximálja, a szerződésben rögzített kamatmérték forintosítási fordulónapig történő érintetlenül hagyásával. Ez a megoldás abból indul ki, hogy az a szerződési kikötés tisztességtelen, amely jelentős egyenlőtlenséget idézett elő a fogyasztó kárára. Az érvényessé nyilvánítás során a bíróságnak - a feltűnő értékaránytalanság kiküszöbölése bírói gyakorlatának analóg alkalmazásával - nem teljes értékegyensúlyt kell létrehoznia a felek között, hanem az aránytalanságnak csak azt a mértékét kell kiküszöbölnie, amely már jelentőssé tette az egyenlőtlenséget. Annak meghatározása, hogy mi legyen az a maximált árfolyam, amely mértékéig a fogyasztónak még viselnie kell az árfolyamkockázatot, bírói mérlegelés körébe tartozik (amelynek során figyelembe veendő szempontokra nézve az állásfoglalás szintén adott iránymutatást). A bíróság által maximált árfolyam a forintosítás során is irányadó. A forintosítás fordulónapjától a forintosítási törvényekben meghatározott kamatszabályok az irányadóak. A fogyasztó tartozását vagy a részére esetleg visszajáró összeget ennek megfelelően kell kiszámítani.
Hogy a két ajánlott megoldás közül egy adott ügyben melyik kerül alkalmazásra, az részben a bíróság mérlegelésén, részben a feleken múlik, hiszen a bíróság nem alkalmazhat olyan megoldást, amely ellen mindkét fél tiltakozik. A lényeg, hogy a fogyasztó egyik megoldás alkalmazása során sem járhat rosszabbul, mintha a szerződés érvényes lenne. (A Konzultációs Testület a 2019. október 30-i - eleddig utolsó - ülésén megvizsgálta a 2019. április 10-i és 2019. június 19-i állásfoglalásainak gyakorlati hatályosulását, de csak azt tudta megállapítani, hogy elegendő ilyen tárgyú ügy hiányában további következtetések levonására sem szükség, sem lehetőség nincs).
- 500/501 -
1. A részleges érvénytelenség az érvénytelenség jogintézményének egy sajátos esete, amelynek lényege - függetlenül attól, hogy azt sui generis érvénytelenségi jogkövetkezménynek tekintjük vagy sem -, hogy az érvénytelenségi ok csak a szerződés valamely jól elkülöníthető részét (kikötését) érinti, míg a szerződés többi része érvényes, feltéve, hogy a szerződést a felek vélelmezhetően (feltehetően) az érvénytelen rész nélkül is megkötötték volna, illetve fogyasztói szerződés esetén a szerződés az érvénytelen rész nélkül is teljesíthető (1959-es Ptk. 239. §, Ptk. 6:114. §).
2. A II/8. alatt már említett joggyakorlat-elemző csoport - amelynek feladata az 1959-es Ptk. szabályainak értelmezése volt, a vélemények azonban a Ptk. 6:114. § értelmezésére is kitértek - a részleges érvénytelenséggel kapcsolatos kérdésekben sem jutott egységes álláspontra. Az eltérő nézetek leginkább abban a kérdésben ütköztek, hogy a szerződés érvénytelen része tekintetében is alkalmazandóak-e az 1959-es Ptk. 237. §-ában, illetve a Ptk. 6:110-6:113. §-aiba szabályozott, a szerződés teljes érvénytelensége esetére előírt további jogkövetkezmények. Még konkrétabban: részleges érvénytelenség esetén van-e lehetősége a bíróságnak arra, hogy az érvénytelen és így a szerződésből kieső rendelkezés helyett a szerződés érvényessé nyilvánítása jogkövetkezményeit alkalmazva valamelyik fél kérelmére új szerződési rendelkezést alkosson. A többségi vélemény - amelyet magam is támogattam - szerint: "Az érvénytelen rész bírósági érvényessé nyilvánítása nem lehetséges, az ugyanis azt idézné elő, hogy az érvénytelenségi ok kiküszöbölése érdekében módosított, korábban érvénytelen rész tartalma nem egyezne meg a felek által kialakított tartalommal, és így a bíróság a feleket olyan szerződéses rendelkezések betartására kötelezné, amelyre a felek nem vállalkoztak. Arra pedig a bíróságnak - érvénytelenségi ok hiányában - nincs felhatalmazása, hogy az érvényesen fennmaradó kikötések tartalmát módosítsa, vagy az érvényesnek minősülő (maradék) szerződést kiegészítse; ez a magánautonómia sérelmét jelentené." (Összefoglaló vélemény IV/3.2.) Ez volt a többségi vélemény a CKOT 2015. november 9-10-ei ülésén is hozzátéve, hogy "erre részleges érvénytelenség esetén nincs is szükség: a szerződés fogalmilag csak akkor lehet részlegesen érvénytelen, ha a "maradék" része alkalmas arra, hogy kötőerejét megőrizve teljesítésre kötelezze a feleket. Jogalakításra a bíróságnak érvényessé nyilvánítás címén tehát csak abban az esetben van törvényi felhatalmazása, ha a részleges érvénytelenség teljes érvénytelenségbe fordul át, mert az érvénytelensége miatt kihulló rész nélkül a fogyasztói szerződés nem teljesíthető, a nem fogyasztói szerződést pedig e tartalommal a felek nem kötötték volna meg. (emlékeztetőt: BH 2016. évi 1. szám). A joggyakorlat-elemző csoportban, valamint a CKOT-n is kisebbségben maradt álláspont képviselői (élükön az általam igen nagyra becsült Kemenes István ítélőtáblai kollégiumvezetővel) ugyanakkor úgy vélik, hogy "a részleges érvénytelenség az érvénytelenség egyik fajtája, amelyhez a teljes érvénytelenségtől eltérő speciális jogkövetkezmények alkalmazását sem a régi Ptk., sem az új Ptk. nem fűzi, sőt az új Ptk. 6:114. § (1) bekezdésének első mondata kifejezetten utal is a teljes érvénytelenség jogkövetkezményeinek az érvénytelen rész tekintetében való alkalmazására, így minden esetben alkalmazhatóak a régi Ptk. 237. §-ában (az új Ptk. 6:110-6:113. §-aiban) szabályozott további jogkövetkezmények" (összefoglaló vélemény IV.3.3).
3. A kérdésben utóbb kisebb jogirodalmi vita is kialakult. Kemenes István felfogása szerint (részletesen lásd: Az új Ptk. magyarázata Menedzser Praxis Kft. Bp. 2014. a Ptk. 6:114. §-ához fűzött kommentárt, valamint a Gazdaság és Jog 2016. évi 1. és 2. számaiban, továbbá a Polgári jog 2016/7-8. Fórum rovatban megjelent írásait) a Ptk. 6:114. § (1) bekezdés első mondatának megszövegezéséből (amely egyébként az ő szövegtervezetén alapszik) egyértelműen következik, hogy a szerződés érvénytelenségi ok által érintett részére az érvénytelenség valamennyi további jogkövetkezményét korlátozás nélkül alkalmazni kell, így a bíróság arra is jogosult, hogy az érvénytelen szerződési részt érvényessé nyilvánítsa. Az érvénytelen szerződési rész érvényessé nyilvánítása eredményét tekintve a teljes szerződés érvényességét jelenti, mégis a bírói beavatkozás kizárólag a szerződésnek az érvénytelenségi okkal érintett részével kapcsolatos. Ezáltal a Ptk. a bírósági szerződésmódosítás egyik új lehetőségét teremtette meg, ami azonban nem tekinthető aggályosnak. A Kúria mellett működő, a Ptk. jogértelmezési kérdéseivel foglalkozó Tanácsadó Testület 2016. január 25-ei ülésén a többség a Ptk. 6:114. § első mondatának nyelvtani értelmezésével, vagyis Kemenes István álláspontjával értett egyet.
4. Az általam képviselt felfogás (lásd: a Ptk. magyarázata V/VI. HVG-ORAC Bp. 2018. 261-264. oldalak) szerint - amely lényegében összhangban van a joggyakorlat-elemző csoport, valamint a 2015. november 9-10-ei CKOT többségi álláspontjával - részleges érvénytelenség esetén csak az érvénytelenség a Ptk. 6:108. § (1) bekezdés első mondata szerinti általános joghatás érvényesül és további jogkövetkezmények levonására legfeljebb akkor kerülhet sor, ha az érvénytelen rész alapján (pl. több osztható szolgáltatás egyikére vonatkozó részleges érvénytelenség) történt teljesítés. A részleges érvénytelenség jogkövetkezménye az, hogy annak megállapításával az ilyen rendelkezést a bíróság mintegy "kimetszi" a szerződésből, a "maradék" szerződés pedig érvényes, azt nem kell a bíróságnak érvényessé nyilvánítani. Nincs arra sem lehetőség, sem szükség, hogy a bíróság az érvénytelen szerződési részt érvényessé nyilvánítsa. Ebben a felfogásban a részleges érvénytelenség és a szerződés érvényessé nyilvánítása - bár céljukat tekintve hasonlóak, hiszen mindkettő a működő szerződés megmentését célozza - logikailag kizárják egymást. Álláspontom szerint az érvénytelen szerződési rendelkezés bíróság általi tartalmi módosítására csak akkor kerülhet sor, ha az érvénytelen rendelkezés kiesése mellett a felek a szerződést nem kötötték volna meg (vagy az fogyasztói szerződésnél nem
- 501/502 -
volna teljesíthető). Ebben az esetben azonban már a részleges érvénytelenség sajátos jogintézménye átfordul teljes érvénytelenségbe, és így az érvénytelenség jogkövetkezményei alkalmazására már nem a részleges érvénytelenség keretében kerül sor. Kettőnk álláspontja között tehát az a lényegi különbség, hogy amit Kemenes István a részleges érvénytelenség jogintézményén belül tart megvalósíthatónak, azt én már e jogintézmény keretein kívül eső jogkövetkezménynek tartom.
5. Az általam képviselt álláspontot a jogirodalomban mások is vallják. Tamásné Nagy Erzsébet kúriai tanácselnök a Magyar Jog 2016. évi 5. számában megjelent igen színvonalas, a részleges érvénytelenség szabályozásának változásait történetileg áttekintő, valamint a kérdést eljárásjogi oldalról is megvilágító tanulmánya szerint a részleges érvénytelenségre vonatkozó kereseti kérelem olyan megállapítási kereset, amely alapján a bíróság az érvénytelenség jogkövetkezményeit nem vonhatja le. Ha a felperes a kieső szerződési rendelkezés érvényessé nyilvánítása iránt terjeszt elő keresetet, akkor ez arra utal, hogy a kieső rendelkezés hiányában nem kötötte volna meg a szerződést, vagyis a fél ezen alapos hivatkozása az egész szerződés megdőlését eredményezi, és ez jogosítja fel a bíróságot az érvénytelen kikötést illetően az érvénytelenség jogkövetkezményeinek az alkalmazására. Úgy gondolom, hogy a Ptk. 6:114. § (1) bekezdés első mondatának értelmezését érintő, előbbiekben vázolt kérdésben előbb-utóbb a Kúriának kell majd iránymutató döntést hozni.
Visszatekintésem tanúsága szerint a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) 2005-től mostanáig az érvénytelenség jogintézményét érintően 5 jogegységi határozatot és 8 kollégiumi véleményt hozott, továbbá lefolytatott egy országos vizsgálatot és 2 joggyakorlat elemzést. Ha ehhez még hozzávesszük a CKOT, valamint a Konzultációs Testület számos állásfoglalását, akkor azt hiszem megállapíthatjuk, hogy a legfőbb bírói testület jelentőségének megfelelően foglalkozott az érvénytelenség klasszikus polgári jogi jogintézményével, ezen a területen is biztosítva a jogalkalmazás egységét. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. kollégiumvezető, Kúria.
Visszaugrás
