"Ami tegnap még lehetséges volt, arra ma már nincs szükség."
(Oswald Spengler)
2012. január 1-jével hatályba lépett Magyarország Alaptörvénye. Az 1989 óta mind a politikai elit, mind a jogászi szakma által - bár eltérő szempontrendszertől indíttatva, ezért eltérő elvárásokat megfogalmazva, de mégis egyöntetűen - várt alkotmányozás megtörtént, a formális provizórium megszűnt, és a korábbi, szerkezetében és jellegében ugyan száraz, de szigorúan szakmai szempontból kerek egészként működő jogászalkotmányt egy új, az egyetemi könyvtárszobák helyett a szélesebb állampolgári tömegek számára címzettnek deklarált norma váltotta fel. Bár a témához hozzászólók az alkotmányozás szükségességében alapvetően egyetértettek, a formai és tartalmi szempontok hosszú ideje vita tárgyát képezték a politikusok, politológusok és jogászok között - jóllehet Bragyova András az alkotmány tartalmi paradoxonjaként állapította meg, hogy "az alkotmány tartalmát nem lehet demokratikusan megállapítani, csak elfogadni lehet demokratikusan, kidolgozni nem".[1]
A döntően jogász végzettségű magyar politikai elit eleddig a jogtudomány bizonytalankodó, a potenciális veszélyeket túlhangsúlyozó szakmai álláspontját képviselte; többek között ezért is jelentett a 2010-ben hivatalba lépett új kormányzat alkotmányozási terve mind formai, mind tartalmi szempontból kihívást. A megjelent - és utólag tudható: gyakorlatilag nem fajsúlyos változtatásokat leszámítva a végleges szöveggel szinte egészében megegyező - tervezetre ugyanakkor számos reflexió jelent meg.[2] E reflexiók jogi szempontból sajnálatos közös nevezője volt egyrészt az alkotmányozási folyamat politika által diktált ritmusa, amellyel a témában megszólaló szerzőknek lehetőségeikhez képest lépést kellett tartaniuk, másrészt pedig az ebből szükségszerűen eredő tartalmi szempontú korlátozott hatókör és számos kompromisszum.[3]
A recenzió tárgyát képező kötet előszavában Jakab András és Körösényi András, mint szerkesztők - akik sajnálatos módon szerzőként nem jelennek meg a kész műben - külön is kiemelik, hogy az egyes tanulmányok szerzőit - bár az akkor még javában zajló alkotmányozás vonatkozásában a konkrét, akár szakmai, akár politikai indíttatású áthallások a téma jellegéből adódóan elkerülhetetlenek, és ezzel a szerkesztők is tisztában voltak - kifejezetten történeti és elméleti jellegű kérdések bemutatására kérték fel. Az elméleti háttér fontosságát semmiképp nem szabad alábecsülni, ugyanis pontosan az alkotmányozás jellege és az alkotmánytörvénynek a modern demokratikus államok jogrendszerében betöltött helyzete folytán a történeti minták és a tudománynak a napi gyakorlatból táplálkozó eredményei egy nem kivételes helyzetben történő alkotmányozás során nem negligálhatóak - de bagatellizálásuk legalábbis hosszabb távon számos veszélynek tud megágyazni. Ezzel kapcsolatosan csak arra kívánunk utalni, hogy már a '90-es évek közepén Bragyova rámutatott arra, miszerint korunkban egy racionális alkotmányozó nem nélkülözhet egy - Bragyova által az európai konstitucionalizmussal, a modern alkotmányos demokrácia elméletével, valamint annak előfeltevéseivel azonosított - racionális háttérelméletet.[4]
Mivel "a rendszerváltás önmagában nem élesztette föl azt az érzést, ami az alkotmányhoz mint felsőbb törvényhez kötődik",[5] és az 1949-es alkotmány legitimitása pusztán a szabadon választott parlament általi utólagos szentesítésen alapult,[6] így a változtatás iránti szándékon kívül sem akkor, sem azóta nem vezette az alkotmányozásba kezdőket egyértelmű háttérelmélet jelentette vezérfonál. A recenzió tárgyát képező kötetben ezért - a kritikai hangok mellett - nehéz nem észrevenni egy szakmai és nem politikai indíttatású háttérelmélet megalkotására tett kísérletet. A szerkesztésileg három fejezetben elhelyezett összesen 14 tanulmány az alkotmányozás néhány általános elméleti sarokkérdésének és a modern kori alkotmányalkotás néhány nemzetközi mintájának bemutatását, valamint az 1989 óta eltelt magyar közjogfejlődés bemutatását végzi el.
Az elméleti kérdéseket taglaló első fejezet tanulmányai a legújabb kori magyar alkotmányozás klasszikus, bár megnyugtatóan soha ne le nem zárt kérdéseit taglalják. Lánczi András tanulmánya alapvető alkotmányjogi axiómát feszeget: a modern jog jelenlegi helyzetében és fejlettségi szintjén elképzelhető-e a visszalépés a kartális alkotmányból az íratlan alkotmány irányába? Lánczi alapvető tétele, hogy bár az alkotmány maga vitathatatlanul egy jogszabály, az alkotmányozás elsősorban politikai, és nem jogalkotási folyamat. Álláspontja szerint az írott alkotmány - miként arra a XX. század totalitárius diktatúrái szomorú példával szolgáltak - a felelősséghárítók menedéke: a betűhíven értelmezett emberi jogok révén az egyéni felelősség közösségivé transzformálódik, és a kollektívában szublimálódik. Érvelésének központi eleme, hogy egy jogiasan szemlélt írott alkotmány - nem mellékesen a "perfekcionista értelmezés"szükségszerű korlátai miatt - szűk keretet jelent a politika számára, amely amúgy is "a kreativitás és nem a szabálykövetés terepe", és egy pártpolitikailag semleges alkotmány nem képes a rendszerváltozás utáni magyar politika által kitermelt feszültségeket kezelni. Nem vitathatjuk el ezzel szemben Horkay Hörcher Ferenc megjegyzését sem, miszerint az alkotmányozásra általában jellemző korlátozott politikai mozgástér jellemzően hasonlóképp korlátozott legitimációjú jogszabályokat eredményez, ezért is nem példátlan a magyar "konszenzuskeresés" hiánya vagy kudarca.
Győrfi Tamás alapvetően a parlamenti többség normatív korlátok közé szoríthatóságának, ezzel összefüggésben pedig az alkotmánybírósági kontroll elvi megengedhetőségének kérdésével foglalkozik. Bruce Ackerman elméletét citálva állítja szembe az alapjogi fundamentalizmust a demokrácia formalista, procedurális szemléletével, amennyiben a problematika lényege az alapjogok normatív elsőbbségének és a demokratikus eljárás méltányosságának szembenállásában ragadható meg. A kétfajta elméleti megközelítés veszélyeinek kiküszöbölésével kecsegtető egyfajta szintézisként ismerteti John Rawls elméleti alapjain állva az ésszerű pluralizmuson, a nyilvános igazolhatóságon, és a liberális értelemben felfogott legitimáción politikai liberalizmus politikai-filozófiai hagyományát. A tanulmány vezérmotívumaként kétségtelenül az egyes, formális (szimbolista) vagy a materiális (normativista) elméleti megközelítések szembeállítása tekinthető. Győrfi tanulmányának egyik alapvető állítása, hogy a hatalommegosztás klasszikus formális elvével nem igazolható az alkotmánybíráskodás olyan alapra helyezése, amely a döntések helyessége vagy az eljárás méltányossága miatt a törvényhozás fölé helyezi - vagyis végeredményben "az erkölcsi döntőbíró szerepét a törvényhozóra és nem a bíróságokra kell ruházni".
Az alkotmányozással kapcsolatosan a Győrfi cikkében is bemutatott, és rendszerint egymással szembeállított elméleti megközelítéseket a köztük történő választásban végső soron döntő akarat kérdése kapcsolja össze. Ily módon Techet Péter tanulmánya sajátos és mindenképp kiemelendő a kötet cikkei közül, amennyiben a tudományos háttérelmélet alkalmazásának eme metajurisztikus, és így eleddig a magyar közjogászok által idegenkedve, nemritkán ellenségesen szemlélt, a politológia tudományának tárgyaként felfogott szempontját mutatja be, alapvetően a német közjogtudomány évtizedes eredményeire támaszkodva. Az akarat ugyanis nem csak a jogi norma létrejöttének, így érvényességének, hanem érvényesülésének is - bárha magától a jogalkotói akarattal adott esetben nem is találkozó - sine qua nonja, ezért is fontos, hogy Techet Péter tanulmánya révén kissé jobban lássuk az alkotmány jogontológiai érvényesülésének folyamatait és tételező-elfogadó akaratoknak és a legitimitásnak az időbeliség dialektikájába szorult, nehezen kibogozható rendszerét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
