...ha a motorizáció az erdők pusztulásához és környezetszennyezéshez vezet, választanunk kell az "értékek" között - vallja Gaarder (Jostein Gaarder: Sofie világa, Magyar Könyvklub, Bp., 2001., p. 142., Szöllősi Adrienne ford.) Régóta foglalkoztatja az emberiséget a motorizáció mint a globalizáció mellékterméke. Magam sem tudnám megmondani, milyen irányban fejlődik majd a világtörténet. Annyi bizonyos, a technika előnyös, ám megvan az immanens árnyoldala is. Jókai még kézzel körmölte regényeit (később tollba diktálta), sokan a kézi jegyzetelés mellett törnek lándzsát, mégis, én szövegszerkesztőn készítem írásaimat. Jóllehet, ezúttal másodjára fogok neki, mivel az első oldalak elvesztek a winchester labirintusában...
Alberto Knox, Gaarder filozófus-mágus rezonőrje így folytatja: Az általunk ma ismert, a környezetet veszélyeztető tényezők létrejöttéért sokan valóban a technikai áttörést teszik felelőssé, amely számukra a környezet természetes állapotának veszélyes felbillentését jelenti (Ibidem, p.225.) Gaarderrel tehát valahol egy hullámhosszon vagyunk. Extrapoláljuk a valóság síkjára mindezt, ami eddig sivár elméletnek tűnt! Lapozzunk bele a jogtörténet lapjaiba, és lássuk, miként vélekedett minderről a régi törvényhozó!
A technika rohamos fejlődésének kései gyermeke a környezetvédelem, mely a motorizáció káros hatásainak ellenpontjaként hivatott óvni környezetünket. Már az 1795. évi első magyar büntetőkódex-tervezet XLIII. szakasza kriminalizálta a gyújtogatást. Az 1879. évi XXXI. törvénycikk, az első Erdőtörvény taxatív felsorolást tartalmaz erdei deliktumok esetén alkalmazandó kártérítésekről. E.g. aki valamely élőfa ágait vagy galy-lyait letöri vagy levágja és ellopja (illetőleg jogtalanul eltulajdonítja), ezen tárgy értékét s kártérítésül az érték felét tartozik megtéríteni... (Tv. 92. §), aki száraz vagy zöld faleveleket, vagy mohot lop, a lopott tárgy értékét s kártérítésül ugyanannyit fizetni tartozik, ezenfelül pedig az értékkel egyenlő pénzbüntetéssel büntetendő (Tv. 94. §).
Ugyanez a törvény azt is kimondja, hogy az úsztatás vagy tutajozás által okozott károkért a vállalkozó teljes kártérítéssel tartozik, ha azonban a kár nem csupán úsztatás vagy tutajozás miatt támadt, akkor annak csak aránylagos része térítendő meg a vállalkozó által (Tv. 201. § 1. mondat). Itt tehát egyfajta kármegosztást alkalmaz a törvényalkotó. Majd így folytatja: Azok, kik az úsztatási vagy tutajozási jog gyakorlására szolgáló építményeket, utakat, partokat stb. megrongálják, vagy a jogosan gyakorolt úsztatást és tutajozást akadályozzák, az illető jog birtokosának mindenben teljes kártérítéssel tartoznak (Tv. 201. § 2. mondat). Itt szándékosan, súlyos gondatlansággal vagy bűncselekménnyel előidézett károkozásról van szó, melyért teljes kártérítést tartozik fizetni a károkozó.
Hic et nunc valamiféle előzményeit vélem felfedezni az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységgel másnak okozott károkért való polgári felelősségnek, persze a kor igényei, körülményei szerinti optikán keresztül szemlélve.
Az 1935. évi IV. törvénycikk az erdő- és a természetvédelemről szükségbeli telki szolgalmat létesít a tutajozással és faúsztatással érintettek földjén a tutajozók számára, amikor kimondja, hogy a tutajozásra és faúszta-tásra jogosított és munkásai, továbbá más megbízottai, amennyiben a tutajozással vagy faúsztatással járó tevékenységek elvégzése végett feltétlenül szükséges, a part menti földeken szabadon járhatnak (Tv. 122. §).
Azonban a tutajozásra és faúsztatásra jogosított a tutajozással vagy a faúsztatással, úgyszintén a part menti földeken járással okozott károkért kártérítéssel tartozik (Tv. 123. §). A polgári felelősség természetesen fennáll az ilyen irányú tevékenységekre nézvést is.
Ez még nem "Sofie világa". A környezetvédelmi jog kialakulásakor éles cezúrát nem érdemes keresni. Ilyesmi, azt hiszem, nem létezik. Mégis forgassunk egyet az időgépen!
A mai bírói gyakorlat valamiféle fokozatosságra épül az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységgel okozott károk megítélésekor.
Bizonyos helyzetekben (lásd: BH 1975/3. 117.!) szomszédjogi felelősség megállapítására kerül sor. Például zajkeltő szerkezet indokolatlan működtetésekor szomszédjogi érdekek sérülnek. A BH 1996. 61. esetben az emberi környezet védelméről szóló 1976: II. tv. került alkalmazásra, míg a BH 1987. 437. casusban a Ptk. 345. §-ához fordult a bíróság. Erre majd visszatérünk! Más nézőpontra helyezkedik a francia bíró, amikor a troubles anormaux de voisinage tárgykörében keresi a megoldást (mint ezt később látni fogjuk!).
A fokozatosság megállapítására a bírói pulpitus mögül kerül sor. Annak megítélése, hogy a konkrét magatartás melyik felelősségi lépcsőfokot érinti, egyéni elbírálás kérdése, mégis leszűrhető sui generis joggyakorlat az eseti döntések sorából.
Az 1976. évi II. törvény az emberi környezet védelméről előfutára volt az 1977. évi Ptk.-novellának. Már az előbbi jogszabály veszélyes üzemként kezelte az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységet, akárcsak a 1995. évi környezet- és az 1996. évi természetvédelmi törvény.
Döntő változást a Ptk. 1977. évi módosítása hozott, mely veszélyes üzemi felelősségként nevesítette az érintett tevékenységformát is: Aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, mely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Ezeket a szabályokat kell alkalmazni arra is, aki az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak kárt okoz. A törvényhozó objektív felelősséget állapít meg, mely alól igen nehezen exculpálhatja magát a károkozó. Ez mindazonáltal nem jelenti gátját annak, hogy a három év eltelte után még további két esztendeig deliktuális felelősséggel tartozik a károkozó a Ptk. 339. § alapján; csak ekkor már könnyebben mentesülhet a kártérítés terhe alól.
Mint fentebb utaltam rá, visszatérek a három kiemelt jogesethez. Szomszédjogi problémának tekinthetők tehát a "kisebb" veszélyességi faktorral bíró kérdések, mint az ablakjog korlátozása, a szomszédból átszűrődő zongoraszó, lábdobogás, a kertben túlburjánzó növényzet stb. Azonban a BH 1996. 61-ben az elsőfokú környezetvédelmi hatósághoz 1989-ben lakossági panasz érkezett a későbbi felperesi kft. zajos tevékenysége miatt. Az eset hosszan elhúzódott, s végül az 1976: II. tv. került alkalmazásra: már-már úgy tűnt, másodfokon (a bíróságon) megdől az államigazgatási határozat, ám a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet hagyta helyben.
A BH 1987. 437. eset értelmében a légi járműről folytatott vegyszeres permetezés veszélyes üzemi felelősséget generál. FP méheit vesztette a permetezés folytán, s ezért kérte kártérítés megfizetésére kötelezni AP-t. A perbeli személyek változtak, és a bíróság végül nem is teljesen az FP keresetében hivatkozottak szerint bírálta el a kérdést, mégis a lényeg, hogy kétféle veszélyes üzem is fennáll a perben: egyrészt veszélyes üzemnek kell minősíteni a permetezést végző motoros repülőgépet, másrészt ilyen tevékenység maga a permetezés is. Hogy ki a mezőgazdasági repülőgép üzemeltetője, most nem fontos - a permetezést az eredetileg alperesként perbe hívott állami gazdaság rendelte el, tehát a felperes méhészetében okozott károkért az tartozik felelősséggel, méghozzá három éven belül veszélyes üzemi felelősséggel. Annak eltelte után hivatkozhat csupán arra, hogy általában elvárhatóan járt el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
