Szerző: KOVÁCS Ágnes
Affiliáció: adjunktus, ELTE TÁTK
Rovat: Alkotmányjog
Rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András
Lezárás dátuma: 2025.10.19.
Idézési javaslat: KOVÁCS Ágnes: "Bíróság" in JAKAB András - KÖNCZÖL Miklós - MENYHÁRD Attila - SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) http://ijoten.hu/szocikk/alkotmanyjog-birosag (2026). Konkrét szöveghelyre való hivatkozáshoz javasoljuk a szövegbeli bekezdésszámok használatát, pl. [8] vagy [12]-[18].
A bíróságok alapfunkciója a jogviták igazságos eldöntése. A bíróságok ugyanakkor a társadalomirányítás fontos intézményeiként is működnek, mivel a jogalkalmazás során a közösségi együttélés alapvető szabályait kényszerítik ki. A modern bíróságokkal szemben alapvető elvárás a jogállamiság és az egyéni jogok védelme. Ez utóbbi funkció szorosan összekapcsolódik a közhatalom, elsősorban a végrehajtó hatalom ellenőrzésével, így a bíróságok kiemelt szerepet töltenek be a hatalmi ágak elválasztásának rendszerében. A bíróságok növekvő hatalma, valamint befolyása a közpolitikai és hatalompolitikai kérdések eldöntésében ahhoz vezet, hogy a bíróságok egyre többször válnak politikai támadások célpontjaivá. A hatalomhoz ragaszkodó politikai vezetők igyekeznek a bíróságokat saját hatalmi ambícióik szolgálatába állítani, és a kormányhoz lojális bírósági szervezetet kialakítani. A szócikk a bíróságok megszervezésével és működésével kapcsolatos alapvető kérdéseket tárgyalja, és bemutatja azokat a 20. és 21. századi fejleményeket, amelyeket a modern ítélkezéssel kapcsolatos, olykor egymással versengő és idővel változó szakmai és társadalmi elvárások formáltak. A szócikk áttekinti a bírói hivatás két alapvető típusát, a bírósági szervezetek felépítését, a bíróságok igazgatásának és a bírók kiválasztásának különböző modelljeit, továbbá a laikus bíráskodás formáit és igazoló elveit. A bírói függetlenség biztosítása az ítélkezés szempontjából kulcsfontosságú, így a szócikk kiemelten foglalkozik a bírói függetlenség koncepciójával, annak szervezeti, igazgatási és személyi feltételeivel, bemutatja és kritikusan szemléli a különböző jogrendszerekben alkalmazott megoldásokat.
[1] A bíróságok közhatalmi szervek, amelyek előre lefektetett szabályok pártatlan alkalmazásával jogvitákat döntenek el. A bíróságok döntése végleges és kötelező. A bíróságok alapfunkciója tehát a jogviták eldöntése; de feladatuk napjainkban kiterjed a jogszabályokban megtestesülő politikai akarat érvényre juttatására, ezáltal a bíróságok a társadalmi ellenőrzés intézményeiként is működnek.[1] Az előbbi funkciókkal összefüggésben a bíróságok védik az egyéni jogokat az önkényes kormányzati intézkedésekkel szemben, és biztosítják a jogállamiság elvének érvényesülését. Ebből következően a bírói funkció lényege sérül, ha a jogszabályok pártatlan és következetes alkalmazása nem teszi lehetővé az egyéni jogok és a jogállam védelmét, vagy ha a bírói gyakorlat az előbbi elvek megsértéséhez vezet.
[2] A bíróságok a bírói hatalom intézményei. A bírói hatalom, a hatalmi ágak elválasztásának klasszikus elmélete szerint, a harmadik hatalmi ág a törvényhozó és végrehajtó hatalom mellett. Montesquieu volt az első jelentős filozófus, aki immár nem valamilyen alárendelt intézményként, hanem önálló, a többi kormányzati hatalomtól elkülönülő, független hatalomként tekintett a bíróságokra. Montesquieu felfogása szerint a független bíróságok léte kulcsfontosságú a zsarnokság megakadályozása, az egyének biztonságának és szabadságának szavatolása szempontjából. Elképzelése szerint a bírói hatalom lényegét tekintve más, mint a törvényhozás és a végrehajtás, mivel a bíróságok, a szenvedélyek és érdekek által meghatározott hatalmi ágakkal szemben, a politikai mérséklet intézményei. A politikai hatalmak túlkapásait tehát csak egy tőlük független hatalom képes ellensúlyozni.[2]
[3] Montesquieu megközelítése jelentős hatást gyakorolt az amerikai alapító atyák gondolkodására. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy Alexander Hamilton 1788-ban, a Föderalista című esszégyűjtemény 78. szövegében szintén a független bíróságokban látta a korlátozott kormányzás legfőbb intézményes biztosítékát. Hamilton a bíróságok hatalmáról és természetéről is francia kollégájához hasonlóan gondolkodott, amikor arról értekezett, hogy a hatalmi ágak közül vitathatatlanul a bírói hatalom jelenti a legkisebb veszélyt az egyéni szabadságra nézve (the least dangerous), hiszen nincs a kezében kard, ahogy pénz sem, így egyetlen eszköze az ítélkezés, és ilyenkor is a végrehajtó hatalom támogatására szorul, hogy döntéseinek ténylegesen érvényt szerezzen.[3]
[4] A bíróságok csak akkor képesek betölteni szerepüket, ha a másik két hatalmi ágtól függetlenül működnek. Ez a függetlenség persze nem abszolút. Az ítélkezési tevékenység jogszabályi és intézményi kereteinek kialakítása, a bírósági szervezet finanszírozása a politikai hatalmi ágak feladata és felelőssége. Ezért nem beszélhetünk teljes elválasztásról: a függetlenség követelménye elsősorban abban áll, hogy a bíróságokat működésük során nem érheti indokolatlan politikai befolyás. Éppen ezért az ítélkezés kereteit is úgy kell kialakítani, hogy minél kevesebb tere legyen az ítélkezési tevékenységbe történő beavatkozásnak a politikai hatalom intézményei részéről. A hatalmi ágak elválasztásának elvéből az is következik, hogy a bírói hatalom fontos intézményi ellensúlya a másik két politikai hatalmi ágnak. A bíróságok mind a végrehajtó, mind a törvényhozó hatalom cselekvését ellenőrzik a közigazgatási bíráskodás és az alkotmánybíráskodás révén. A bíróságok előbbi hatásköreik gyakorlása során garantálják, hogy a másik két hatalmi ág nem jár el önkényesen, nem lépi túl az alkotmányok és törvények által számukra kijelölt mozgásteret. Ebben az értelemben kikényszerítik a politikai cselekvés jogi korlátait, azaz érvényre juttatják a jogállamiság értékét.
[5] Jeremy Waldron szerint a jogállamiság (joguralom) szempontjából kulcsfontosságú szerep jut a bíróságoknak és a jogi garanciákkal körülbástyázott bírósági eljárásoknak, mivel a bíróságok előtt, a tisztességes eljárás feltételei között észszerűen vitathatóvá válnak az egyéni szabadságot fenyegető állami intézkedések, ami végső soron az emberi méltóság érvényesülését biztosítja.[4] A független bíróságok ekképpen a hatalommal kritikus személyeket, a kormány politikai ellenfeleit is védik a hatalom zaklató és megfélemlítő lépéseitől. Egyéni jogok és szabadságok csak akkor léteznek, ha a jogos igények ténylegesen kikényszeríthetők, azaz megsértésük esetén van lehetőség jogorvoslatra. Erre a független bíróságok előtti tisztességes eljárás kínálja a legjobb esélyt.[5]
[6] A bíróságoknak kiemelt szerep jut az alkotmányos alapjogok kikényszerítésében, és ezáltal az egyéneket megillető egyenlő szabadság, valamint egyenlő morális és politikai státusz érvényesítésében, amely a demokrácia szempontjából is kulcsfontosságú.[6] Ez a funkció szorosan összekapcsolódik a bíróságok kisebbségvédő szerepével. Demokratikus politikai rendszerekben is valós veszély, hogy a kormányzati többség figyelmen kívül hagyja azoknak a társadalmi csoportoknak az érdekeit, akik népszerűtlenek vagy valódi hatalom hiányában nem képesek hallatni a hangjukat a politika szférájában. Számos tapasztalat bizonyítja, hogy a többség elnyomásával szemben a bíróságok fontos intézményes garanciaként működnek, és hatékonyan közreműködnek a társadalmi egyenlőség előmozdításában is.[7] A bíróságok akár a többségi akarat ellenében is döntenek, és ez különösen igaz az alkotmánybíróságokra, illetve a törvények alkotmányos felülvizsgálatával megbízott bíróságokra, amennyiben a parlamenti többség által elfogadott jogszabályokat érvénytelenítik.[8]
[7] A jogi korlátoktól idegenkedő politikai szereplők előszeretettel támadják a bíróságokat és a bírói függetlenség garanciáit. Bár a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bíróságok ellenálló képessége korlátozott, és önmagunkban aligha képesek megakadályozni a közhatalom teljes kisajátítását,[9] működésükkel akadályozhatják, legalábbis lassíthatják a demokrácia leépítését.[10]
[8] A bíróságok tevékenységével összefüggésben időről időre felmerül a kérdés, hogy jogszolgáltatásról vagy igazságszolgáltatásról helyesebb-e beszélnünk. A dilemma elsősorban egy-egy közfelháborodást okozó ítélet kapcsán kerül előtérbe, de látunk példát arra is, hogy a probléma a bírósági szervezeten belül fogalmazódik meg, azaz a bírók önképét is meghatározza. A kérdésfelvetés azonban egy téves szembeállításon alapul. A jogszolgáltatás mint tevékenység ugyanis általánosságban igazságszolgáltatás is, amennyiben az igazságosságot szűkebb értelemben definiáljuk és a jog kiszámítható működésére korlátozzuk. Ebben a szűkebb megközelítésben tehát a bíróságok mindig igazságosan ítélkeznek, amennyiben előre rögzített és világos szabályokat pártatlanul alkalmazva döntenek jogokról és kötelezettségekről, érvényre juttatva a jogbiztonság és a jogegyenlőség követelményét. Csak az igazságosság egy tartalmi megközelítése teszi értelmessé a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás szembeállítását; ilyenkor konkrét erkölcsi elvek érvényesülését kérjük számon az ítélkezési gyakorlaton. A bíróságoknak persze törekedniük kell arra is, hogy az egyedi jogvitákat mind a felek, mind a nyilvánosság számára megnyugtató módon rendezzék, és az ítélkezés ne szakadjon el a politikai közösség általános erkölcsi felfogásától, ez az alapja ugyanis a bíróságok társadalmi legitimációjának és a bírósági ítéletek általános elfogadásának. A modern bíróságokkal kapcsolatban tehát az is elvárás, hogy az ítélkezés társadalmi környezetére, és az egyes döntések társadalmi következményeire is figyelemmel legyenek.[11] Ez a törekvés azonban semmiképpen sem jelentheti a pillanatnyi közhangulathoz való igazodást, amit ítélkezési populizmusnak nevezünk. Az ítélkezési populizmus veszélye, hogy a bíró döntését nem szakmai szempontok alapján, hanem a közvélemény elvárásaira tekintettel hozza meg. A populista mentalitás pedig gyengíti a bíróságok szakmai autoritását, és aláássa függetlenségüket is.[12]
[9] Alexander Hamilton már a 18. század végén olyan hatáskörről beszélt a bíróságokkal összefüggésben, amely a következő évszázadokban jelentősen átformálta a bírói hatalom természetét és szerepét, és egyben a bíróságok hatalmának jelentős növekedéséhez vezetett. Az alkotmánybíráskodás intézményének világszintű elterjedése a 20. század második felében ment végbe, nem függetlenül a demokratizálódással együtt járó alkotmányozási folyamatoktól és a korszakban lezajló alapjogi forradalomtól, amely a politikai ügyeket egyre inkább a jogi gondolkodás keretei közé terelte, nem ritkán az emberi jogok morális nyelvezetét segítségül hívva. Ennek a folyamatnak, amelyet gyakran a politika viták bíróságok elé terelése (judicialization of politics) kifejezéssel jellemeznek, egyenes következménye volt, hogy a bíróságok is egyre nagyobb szerephez jutottak a közpolitikai és hatalompolitikai viták eldöntésénél.[13] Az a korábbi elképzelés, miszerint a bíróságok más hatalmi ágakhoz viszonyítva csekély hatalommal rendelkeznek, látva a sorozatos bírósági döntéseket olyan kérdésekben, mint az abortusz vagy a melegházasság alkotmányos elismerése, a szegregált oktatás felszámolása, a vádlottak alapjogainak elismerése, a választókerületi határok meghúzása, a terrorizmus elleni küzdelem jogi kereteinek kialakítása, vagy legújabban a környezeti problémákkal kapcsolatos felelősség elosztása, már aligha volt tartható.[14] A bíróságok politikába való bevonódását Alexis de Tocqueville az amerikai demokrácia sajátosságairól értekezve már a 19. század közepén megjósolta, amikor amellett érvelt, hogy az Egyesült Államokban valamennyi politikai kérdés előbb vagy utóbb majd bírósági jogvita tárgyává válik.[15]
[10] A bíróságok hatalmának megnövekedése és a politikai kérdések bírósági útra terelése persze nem kizárólag az alkotmánybíráskodás elterjedésének köszönhető.[16] Az alkotmányos demokráciákban a jog a társadalmi élet egyre nagyobb szeletét gyarmatosította, amely a bíróságok kompetenciájának természetes növekedését is maga után vonta. Ez a folyamat együtt járt azzal is, hogy a jogi nyelv és a jogi gondolkodás formalizmusa vált dominánssá a politikai viták és a szélesebb értelemben vett társadalmi konfliktusok megoldása során (juridification). A nemzetközi vagy transznacionális bíróságok alapvető emberi jogi és közpolitikai kérdésekben váltak végső döntéshozó fórummá, nemzetközi jogi sztenderdeket rákényszerítve a nemzeti kormányokra. Sőt, a bíróságok ún. hatalompolitikai kérdésekben is egyre gyakrabban megnyilatkoznak, így döntenek választások kimeneteléről, politikai rendszerváltások legitimitásáról, a politikai közösség határairól és identitásáról, illetve alapvető jelentőségű külpolitikai, nemzetbiztonsági kérdésekről, amelyek korábban egyértelműen a végrehajtó hatalom területéhez tartoztak.[17] Az Egyesült Királyság Legfelső Bírósága 2017-ben a Miller ügyben például úgy döntött, hogy a brit kormány csak parlamenti felhatalmazás birtokában indíthatja el az Európai Unióból történő kilépés folyamatát.
[11] Vannak olyan megközelítések, amelyek szerint a modern államok már nem elsősorban a képviseleti intézményekre támaszkodó demokráciák, hanem sokkal inkább ún. jurisztokráciák,[18] ahol a bíróságok kormányzása érvényesül.[19] Ez a jellemzés sok esetben nemcsak leíró állításként, hanem a bíróságok felhatalmazása elleni kritikaként jelenik meg, melynek lényege, hogy a bíróságok "túlhatalmát" intézményesítő alkotmányos berendezkedések nem férnek össze a modern demokráciák alapvető elveivel. A demokratikus működés alapja, hogy a legfontosabb politikai és morális kérdések a legnagyobb demokratikus legitimitással rendelkező képviseleti intézményben, a törvényhozásban dőljenek el. Demokráciákban tehát mindig a törvényhozás az elsődleges döntéshozó szerv. Ezt a normatív rendszert állítja a tetejére az a modell, amelyben a bíróságok válnak a végső döntéshozóvá a társadalmat megosztó alapvető politikai kérdésekben. A kritika lényege tehát, hogy a bíróságok szerepének növekedése a demokrácia szempontjából káros jelenség. Ehhez szorosan kapcsolódó érv, hogy a bíróságok fokozott szerepvállalása miatt a politikai döntéshozatal minősége is vélhetően romlik. Ha a törvényhozók hozzászoknak ahhoz, hogy egy-egy fontos kérdésben a bíróságok mondják ki a végső szót, kevésbé törekednek a politikai viták alapos és felelősségteljes lefolytatására. Sőt, a leginkább érzékeny kérdéseket egyenesen a bíróságok elé terelik, átruházva ezzel a népszerűtlen döntések politikai költségeit a taláros testületekre.
[12] A bíróságok fokozott részvétele a politika-alkotásban érthetően relativizálta azt a dilemmát, amellyel a törvények alkotmányossági felülvizsgálatát végző bíróságoknak hosszú ideig szembe kellett nézniük: miszerint a bíróságok tisztán politikai kérdésekben nem ítélkezhetnek (politikai kérdés doktrínája). Ez a doktrína amerikai találmány, a lényege pedig, hogy a hatalmi ágak elválasztásának elve kizárja a bíróságok fellépését a politikai hatalmi ágak - a törvényhozás és a végrehajtás - hatáskörébe tartozó kérdésekben. Másképpen megfogalmazva, ha egy ügy eldöntéséhez nem áll rendelkezésre jogi mérce, azaz nem alkalmas arra, hogy bíróság határozzon róla, akkor a bíróság köteles önkorlátozást gyakorolni és visszautasítani a döntéshozatalt. Az utóbbi szempont, az ún. justiciability probléma része a politikai kérdés doktrínájának, de egyes országokban önálló tesztként alkalmazzák. Erre példa az Egyesült Királyság, ahol a 2019-es Miller II. ügyben a Legfelső Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy felülvizsgálhatja-e egyáltalán a parlament elnapolásához fűződő felségjog gyakorlásának mikéntjét. A kérdést a bíróság végül igennel válaszolta meg, és jogsértőnek minősítette Boris Johnson akkori miniszterelnök javaslatát a parlament öthetes, a szokásosnál jóval hosszabb elnapolására, amelyre az Európai Unióból történő kilépést meghatározó tárgyalások véghajrájában került sor.
[13] A politikai kérdés doktrínát az USA Legfelső Bírósága már a 18. század végén alkalmazta, de tartalma azóta jelentősen módosult, és átszivárgott az alsóbb bíróságok gyakorlatába, ahogy más országok alkotmánybírósági esetjogába is.[20] Mai formáját legtöbben az 1962-es Baker kontra Carr ügyhöz kötik, amikor a legfőbb bírói fórum bírósági döntésre alkalmasnak találta a választókörzetek kialakítását támadó indítványt. Az azóta eltelt időben a Legfelső Bíróság csak kivételesen alkalmazta a doktrínát, ami arra utal, hogy egyre szűkül azoknak az ügyeknek a köre, amelyekben a bíróság nem vállalja magára a döntéshozatalt. Ennek egyik nyilvánvaló példája a 2000-es elnökválasztás végeredményét eldöntő Bush kontra Gore ügy, ahol a Legfelső Bíróságnak a szavazatszámlálás leállításáról szóló döntése valószínűsíthetően meghatározta az elnökválasztás kimenetelét. A doktrína következetes alkalmazását jelentősen nehezíti annak pontos meghatározása, hogy mi számít politikai kérdésnek. Ezt a döntést pedig maga a bíróság hozza meg, lényegében szabadon alakítva saját hatáskörét. Az amerikai gyakorlat szerint tipikusan a külpolitikai, valamint a nemzetbiztonsági kérdések lehetnek olyanok, amelyek politikai természetüknél fogva nem a bíróságokra tartoznak. A doktrína kritikusai szerint azonban a döntés visszautasítása, mivel végső soron minden kormányzati intézkedésnek van alkotmányos alapja, egyenlő a bíróságok alkotmányos kötelezettségének a feladásával.
[14] A bírói hivatás két alaptípusát különböztethetjük meg:
• a kontinentális jogrendszereket jellemző hivatalnok típusú bíráskodást (más néven a karrierbíráskodást), valamint
• a common law országokban jellemző ún. professzionális bíráskodást.[21]
A karrierbíráskodás alapvető jellemzője, hogy ebben a modellben a bíró mint az állami bürokrácia részeként működő hivatalnok, mint jogi szakértő jelenik meg. A bíró elsősorban jogalkalmazó, akinek korlátozott döntési szabadsága van, hiszen tevékenységét előzetesen lefektetett jogszabályok határozzák meg. Ez a bírói szerepfelfogás egyértelműen a politikai vitáktól elzárkózó, apolitikus, tisztán "jogi szakértőként" működő bíró képére épül. A bírók kiválasztása, hasonlóan más állami szervek alkalmazottaihoz, nyilvános pályázati eljárásban történik, amelyben elsősorban a pályázók elméleti jogi szaktudását tesztelik. A bíróvá válásnak nem feltétele más jogászi szakmákban szerzett tapasztalat. A kiválasztási eljárásban alapvetően frissen diplomázott fiatal jogászok vesznek részt, akik az első kinevezésüket követően, a bírósági szervezetrendszeren belül sajátítják el az ítélkezéshez szükséges szaktudást és gyakorlati képességeket, valamint a bírói ethoszt. Ez kedvezhet egy egységes és stabil bírói identitás kialakulásának, de hátránya, hogy kevéssé bátorítja az autonómiát és rugalmatlanná teheti a szervezetet. A bírósági szervezetrendszer erősen hierarchizált, ahol a magasabb szintű bíróságon végzett munka nagyobb szakmai elismeréssel és anyagi megbecsültséggel jár, így a tipikus bírói karrier az alacsonyabb szintű bíróságoktól a felsőbíróságok irányába vezet. Az előmenetel során a szenioritás (hivatalban töltött idő) és a szakmai alkalmasság szempontjai dominálnak, és az értékelést elsősorban szenior bíró kollégák végzik. Éppen ezért általános vélekedés, hogy a karrierbíráskodás rendszerében az ítélkező bíró személyes, szervezeten belüli függetlensége gyengébb, mint a common law országban ítélkező bíróké, hiszen a bírói karriert jelentős mértékben befolyásolja a hierarchiában magasabban lévő kollégák véleménye.
[15] A common law jogrendszerű országokban a bíró egy fontos közhivatal viselője, aki a közösség egészét érintő társadalmi, gazdasági, politikai kérdésekben próbál igazságosan dönteni.[22] Ebben a modellben nyíltan elismerik a bírói diszkréció jelenlétét és a bíró jogalkotó hatalmát, valamint az ítélkező tevékenység politikai természetét. Mivel a bírói hivatal a jogászi szakma csúcsa, a bírók tipikusan egy későbbi életszakaszban, más jogászi pályákon szerzett tapasztalat birtokában kerülnek a pulpitusra; innen ered a professzionális bíráskodás elnevezés is.[23] Éppen ezért nem a bírósági szervezetrendszeren belül sajátítják el a jogászi tevékenység csínját-bínját, így nincs érdemi különbség a bírók és más jogászi hivatásrendek értékrendszere között. A jogászi szocializáció elsődleges színtere az ügyvédi kamara (bar), ami egy erős autonómiával rendelkező szakmai közösséget eredményez; mindez pedig kedvez a bírói függetlenségnek. A common law országokban nem jellemző a formalizált előmeneteli rendszer, emiatt a bírósági szervezet kevésbé hierarchikus, ami szintén elősegíti a bírói függetlenség érvényesülését.
[16] A két modell megkülönböztetése segít megérteni a bírók kiválasztásával, szerepfelfogásával kapcsolatos sajátosságokat, valamint a bírósági szervezet intézményes adottságaiban és működési jellemzőiben megmutatkozó különbségeket, illetve képes megvilágítani azokat a kritikus pontokat, amelyek jogalkotói beavatkozást igényelhetnek. Az is igaz azonban, hogy ezek a modellek nem tiszta formában léteznek, az egyes országok a történetileg domináns intézményi megoldás mellett helyenként a másik modellt is alkalmazzák. A karrierbíráskodással jellemzett országok esetében például vannak olyan bíróságok, tipikusan az alkotmánybíróságok, ahol a kiválasztás és a bírói szerepfelfogás inkább a professzionális modellhez közelít.[24] A common law országokban pedig a közigazgatási bíráskodás számára inkább a karrierbíráskodás szervezeti megoldása tűnik optimálisnak. Ebből a megközelítésből az következik, hogy egy-egy bírósági reformot nem szükségszerűen dominál az "útfüggőség" és a jogtörténeti kontextus.
[17] A modern bírósági szervezetek hierarchikus felépítésűek és bírósági szintek szerint tagozódnak. A tipikus bírósági szervezet
• elsőfokú és
• fellebbviteli bíróságokból áll,
• a szervezet csúcsán a legfelső bírósággal.
Ez a háromszintű struktúra tükröződik többek között az USA szövetségi bírósági rendszerében, de léteznek olyan országok is, ahol a bírósági szervezetrendszer négyszintű. Ilyen a magyar rendszer is, mely 2003-ig, az ítélőtáblák felállításáig háromszintű volt. Mivel a jogvitáknak csak egy töredéke nem zárul le elsőfokon, a fellebbvitel bírói fórumok száma jóval kevesebb, mint az elsőfokú bíróságoké, míg a hierarchia csúcsán tipikusan egy bíróság áll, kivéve, ha bizonyos típusú jogviták különbíróságok előtt zajlanak, amelyek külön legfelső bíróság előtt zárulnak.
[18] Mivel a bírók nem robotok, hanem esendő emberek, tévedhetnek a jogilag releváns tények kiválasztásában és a tények helyes jogi értékelésében is. A hibás döntés korrekciója mind az állam, mind a jogvitában érintett felek érdeke. Az állam érdeke, hogy a jogszabályokba foglalt jogalkotói célok maradéktalanul érvényre jussanak, ehhez pedig szükség van az esetleges jogalkalmazási hibák orvoslására. Ebben a megközelítésben a hierarchia lényege az állami kontroll, ami különösen fontos az elvi jellegű kérdéseket érintő peres ügyek esetében, amikor nem pusztán egy jogvita zárul le, hanem valamilyen szabály lefektetésére is sor kerül, azaz amikor maguk a bíróságok is a társadalmi kontroll intézményeiként működnek.[25] Az egyén érdeke az egyedi igazságosság elérése, mégpedig az, hogy a bíróságok tisztességes eljárásban, helyesen döntsenek jogaikról és kötelezettségeikről. Ez utóbbi igény alapozza meg a jogorvoslathoz való jogot, melyet az alkotmányok és a nemzetközi emberi jogi dokumentumok mindenkit megillető emberi jogként deklarálnak. A hierarchikus szervezeti felépítés tehát azt a célt szolgálja, hogy helyes döntés születhessen, aminek feltétele az esetleges elfogultság, korrupció vagy bírói önkény kiszűrése. Mindez a bíróságok tekintélye és társadalmi legitimációja szempontjából sem mellékes. Ehhez pedig jól jön a bírósági szintek közötti munkamegosztás, ami a jogászi szaktudás ideális allokációját is lehetővé teszi - az alsóbb bíróságok elsősorban a ténytalálásban jeleskednek, míg a felsőbíróságok inkább az elvi jelentőségű jogi kérdésekkel foglalkoznak, és gyakran új szabályokat vagy jogelveket fektetnek le. Végezetül a hierarchia azt is biztosítja, hogy van egy olyan végső döntéshozó fórum, amely véglegesen lezárja az egyedi jogvitát.[26]
[19] A hierarchia alján az elsőfokú bíróságok foglalnak helyet. A bíróságok közötti munkamegosztás, a hatékony ítélkezés és a bíróságokhoz való hozzáférés alapjogként elismert követelményeiből az következik, hogy az elsőfokú bíróságok területi egységenként szerveződnek. Az elsőfokú bíróságok találkoznak először egy üggyel, feladatuk pedig az eset tényeinek megállapítása és a tények jogi értékelése. A bíróság elé kerülő jogviták száma magas, ezért munkaszervezési okokból az első fokon általában egy bíró ítélkezik. De tekintettel arra, hogy az elsőfokú bíróságok feladata rendkívül összetett, ideértve a tényállásmegállapítást, a jogszabályértelmezést és a tárgyalásvezetést, elsőfokon is indokolható lehet a tanácsban történő ítélkezés intézményesítése.[27]
[20] A fellebbviteli bíróságok jelentik a bírósági szervezet következő szintjét. A fellebbviteli bíróságok feladata az alsóbb szinten eljáró bíróságok döntéseinek ellenőrzése és az esetleges hibák korrekciója. A fellebbviteli bíróságok egy része csak azt vizsgálja, hogy az alsóbb fórum helyesen értékelte-e a tények jogi jelentőségét, de vannak olyan fellebbviteli fórumok, amelyek egyaránt vizsgálnak ténykérdéseket és jogkérdéseket is. A fellebbviteli bíróságok általában általános hatáskörű testületek, ahol az ügyeket több (általában három) bíróból álló tanács tárgyalja. Mivel a könnyű megítélésű ügyek általában elsőfokon lezárulnak, a nehezebb jogi problémák kerülnek a fellebbviteli bíróságok elé, ahol a "több szem többet lát" elve alapján egy bírói testület dönt. A testületi döntéshozatal és a hozzá kapcsolódó deliberatív eljárás nemcsak az ügy helyes megítélését, hanem a jogvita pártatlan eldöntését is elősegíti, mivel valamelyik bíró esetleges elfogultságát más bíró kollégák jelenléte kizárja.
[21] A bírósági szervezet csúcsán elhelyezkedő bírói szerveknek két alaptípusát különböztethetjük meg:
• a semmítőszéket és
• a legfelső bíróságot.
Amíg a semmítőszékek főszabály szerint csak jogkérdések felülvizsgálatára és a támadott ítélet hatályon kívül helyezésére rendelkeznek hatáskörrel, addig a legfelső bíróságok meg is változtathatják az alsóbb bírói fórumok döntéseit. A legfelső bíróságoknak biztosított szélesebb reformatórius jogkör alapvető célja, hogy az eljárás végén a peres felek igazságos döntéshez jussanak. A tények felülbírálata azonban a legfelső bíróságok eljárásában is ritka. Európában elsősorban a francia mintát követő jogrendszerekben, például Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és Olaszországban működik semmítőszék. A semmítőszékek feladata eredendően a jogértelmezés és az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása volt, de napjaikban a legfelső bíróságok tevékenységében is meghatározó szerepet tölt be a jogegységesítés, ami a két alapmodell közeledését mutatja.[28]
[22] Léteznek ún. különbíróságok is, amelyek az általános hatáskörű rendesbíróságokkal ellentétben csak egy-egy speciális jogterülettel foglalkoznak. A különbíróságok létesítését elsősorban az ügyek megítéléséhez szükséges speciális szaktudás vagy speciális eljárásrend, illetve hatékonysági megfontolások indokolhatják. A közigazgatási jogviták számos országban külön közigazgatási bíróság előtt zajlanak, különálló legfelső bíróságokkal. Csehországban 2003 óta működik külön Közigazgatási Felsőbíróság,[29] míg Szlovákiában egy 2020-as alkotmánymódosítás rendelkezett egy legfelső közigazgatási bírói fórum felállításáról.[30] De különbíróságok ítélkeznek egyes országokban például családjogi, munkajogi, bevándorlási, kereskedelmi jogi vagy adójogi kérdésekben. Különleges bíróságok a büntetőjog területén is gyakran megjelennek, ilyenek például a katonai büntetőbíróságok, vagy újabban a korrupciós ügyekre specializálódott bíróságok, mint amilyen a Szlovákiában 2003-ban felállított speciális büntetőbíróság. Speciális bíróságoknak tekinthetők a kontinentális modell szerint működő alkotmánybíróságok is, amelyek kizárólag alkotmányjogi vonatkozású jogvitákban járnak el, és szervezetileg elkülönülnek a rendes bírósági szervezettől.
[23] A különbíróságok léte nem demokratikus rendszerekben veszélyt jelenthet a bírói függetlenségre nézve (lásd 8.3. pont). A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlata szerint a speciális büntetőbíróságok működése önmagában nem veszélyezteti az Egyezmény 6. cikkében garantált tisztességes eljáráshoz való jogot.[31] A jogszerű működés fontos kritériuma azonban, hogy a különbíróság létrehozásának legyen jogszabályi alapja, és a függetlenség szempontjából megfelelő garanciák övezzék az adott bíróságon ítélkező bírók kinevezését, hivatali idejét, valamint külső befolyástól mentes működését.[32]
[24] A bíróságok igazgatása, vagy egy divatosabb politikatudományi kifejezést kölcsönvéve, a bíróságok kormányzása (judicial governance) azoknak az intézményeknek, szabályoknak és gyakorlatoknak az összességét öleli fel, amelyek kijelölik az ítélkezési tevékenység kereteit, azaz meghatározzák a bíróságok működésének feltételeit, lényegében menedzselik a bírói hatalmi ág cselekvését. A bíróságok igazgatása rendkívül sokféle tevékenységet ölel fel, ide sorolható a szabályozó, személyügyi, költségvetési, adminisztratív hatáskör, de a bírók továbbképzésével, a bíróságok kommunikációjával vagy a digitalizációval kapcsolatos kérdések meghatározása is része a szervezetrendszer működtetésének.
[25] A bíróságok igazgatásának és az előbbiekben nevesített hatáskörök elosztásának számos intézményes megoldása alakult ki, a szakirodalom leggyakrabban három modell között tesz különbséget:
• a minisztériumi igazgatás,
• a bírói tanács által ellátott igazgatás és
• az ún. bírósági szolgálat (courts service) által végzett igazgatás között.[33]
Egyes szerzők még hibrid modellről is beszélnek, ez az előbbi modellek egyes jellemzőit ötvözi, illetve a szocialista modellről, amelynek az európai kontinensen már csak történeti jelentősége van, de a világ más részein létező megoldás a bírósági igazgatás területén.[34] Az előbbi intézmények mellett számos egyéb szereplő is közreműködik a bírósági szervezetrendszer menedzselésében: igazgatási jogkörökkel rendelkeznek tipikusan a bírósági elnökök, a legfelső bíróság elnöke mint főbíró, az egyes bíróságok szintjén működő bírói testületek, de bizonyos, igazgatási típusú feladatokat a bírói egyesületek és az igazságügyi akadémiák is elláthatnak. A következőkben csak a főbb modellek ismertetésére koncentrálunk.
[26] A minisztériumi igazgatás modellje történetileg az első és hosszú ideig széles körben alkalmazott megoldás volt a bíróságok működésének menedzselésére. A bírói hatalom csak a 18. századi alkotmányos forradalmak eredményeként vált önálló hatalmi ággá, korábban, még a híres liberális teoretikus, John Locke felfogása szerint is a végrehajtó hatalom részeként gondolták el az ítélkezést, így nem csoda, ha a függetlenedés kezdeti időszakában a végrehajtó hatalom feladata volt a bíróságok igazgatása.
[27] A minisztériumi igazgatás lényege, hogy a bírósági szervezet működési feltételeinek, így a költségvetés, az épületek és egyéb infrastruktúra, az emberi erőforrás - köztük a bírók - biztosításáért elsődlegesen a végrehajtó hatalom megfelelő intézménye, tipikusan az igazságügyi minisztérium tartozik felelősséggel. A modell számos európai országban, például Németországban, Ausztriában vagy Csehországban ma is működik. Ennek egyik oka, hogy a végrehajtó hatalom mind a természetét, mind a szakértelmét tekintve alkalmas egy közhatalommal rendelkező intézményrendszer menedzselésére. Másfelől, a minisztériumi igazgatás a bírói hatalom működése esetében is érvényesíti a demokratikus legitimáció követelményét - amelyet a bírói tanácsok által megvalósított igazgatási modell esetében sokszor hiányolnak. Amennyiben ugyanis a bírók kinevezésében, a bíróságok költségvetésének, valamint a tárgyi és személyi infrastruktúra biztosításában egy miniszter és az irányítása alatt álló hivatal játszik meghatározó szerepet, a bírói hatalom működése felett is érvényesül egyfajta demokratikus kontroll.
[28] Az eredeti elképzelés szerint a minisztériumi modellben a bírók kiválasztásában, tehát a bírói karrierutak alakulásában is meghatározó szerepe volt a végrehajtó hatalomnak. Alexander Hamilton a 18. század végén például amellett érvelt, hogy a szövetségi bírókat más kormányzati tisztségviselőkhöz hasonlóan, a végrehajtó hatalom fejeként funkcionáló elnök javaslatára kell megválasztani. Napjainkra általánossá vált az a követelmény, hogy a bírók kiválasztása során a szakmai alkalmasság szempontjának kell érvényesülnie, így ha a végrehajtó hatalom meg is őrizte egyes jogköreit a bírókiválasztás folyamatában, abban ma már olyan szakmai bizottságok is közreműködnek, amelyek a szakértelem alapján értékelik a jelölteket. A bírói karrierutak alakulásába tehát a végrehajtó hatalomnak egyre kevesebb beleszólása van, ezáltal is biztosítva a bíróságok külső függetlenségét más hatalmi ágak illetéktelen befolyásától.
[29] A bírói tanácsok a bíróságok igazgatásának napjainkban népszerű, széles körben elterjedt intézményei.[35] A bírói tanácsokat a második világháborút követően azért hozták létre, hogy a bíróságok működését, mindenekelőtt a bírók kiválasztásának és előmenetelének folyamatát leválasszák a végrehajtó hatalomról, ezáltal is erősítve a bíróságok függetlenségét. A bírói tanácsok elterjedése több hullámban ment végbe, és elsősorban demokratizálódási folyamatokhoz kötődik. Franciaországban 1946-ban hozták létre az első ilyen testületet, Olaszországban pedig 1958-ban kezdte meg működését a sok szempontból máig mintaadónak tekintett bírói tanács, a Consiglio Superiore Della Magistratura (CSM). A sorban Spanyolország, Portugália és Görögország következett, majd a bírói tanácsokra épülő igazgatás modelljét intézményesítette a legtöbb rendszerváltó közép- és kelet-európai állam, köztük Lengyelország, Románia, Bulgária, majd Szlovákia, Szlovénia és Magyarország is, utóbbiak nem kis részben az uniós csatlakozási folyamat részeként, az európai intézményektől érkező ösztönzés hatására. De ez a modell számos latin-amerikai országban is megtalálható.[36] A bírói tanácsok létrehozását elsősorban a bírói függetlenség erősítésének szándéka igazolta. Carlo Guarnieri szerint a bírói tanácsok létrehozása azonban nemcsak a szervezet külső függetlenségét erősítette, hanem a szervezeten belüli hagyományos hierarchiákat is átalakította, mivel a bírók kiválasztásával és előléptetésével kapcsolatos döntés a bírósági felsővezetők kizárólagos hatásköréből egy sokszínűbb, az alsóbb szinten ítélkező bírókat is tömörítő testülethez került.[37] Továbbá, a bírói tanácsok intézményesítésének következménye, hogy az igazgatási hatáskörök jelentős része a szakértelemmel és közvetlen intézményi érdekeltséggel rendelkező bírókat illeti, ezek a változások pedig a szervezetrendszer hatékonyabb működését, az ítélkezés színvonalának javulását, és a bíróságok nagyobb társadalmi elfogadottságát is egyaránt előrevetítették. A bírói tanácsok tehát a függetlenség és a számonkérhetőség újfajta egyensúlyát testesítik meg.
[30] A bírói tanácsok a bírói hatalom önigazgatási-önkormányzati szerveiként működnek. Bár hatáskörüket és összetételüket illetően nagy változatosságot mutatnak, közös jellemzőjük, hogy olyan független testületek, amelyek jelentős hatáskörökkel rendelkeznek a bírósági szervezetrendszer működtetésében. Egyesek szerint azonban csak azok a bírói testületek tekinthetők bírói tanácsnak, amelyek számottevő szerepet játszanak a bírói karrierutak alakulásában - ekképpen a bírók kiválasztásában, előmenetelében, áthelyezésében, fegyelmi felelősségre vonásában vagy elmozdításában.[38] Ebből következően az Egyesült Államokban szövetségi szinten működő Bírói Konferencia (Judicial Conference), bár tagjai kivétel nélkül bírók, nem tekinthető hagyományos értelemben bírói tanácsnak, mivel nincs szerepe a bírók kiválasztásában, és csak korlátozott jogkörökkel bír a fegyelmi eljárásokban.
[31] A bírói tanácsok jogállását, összetételét és hatásköreit illetően a következő európai minimumsztenderdek kristályosodtak ki:
• a bírói tanácsra vonatkozó alapvető rendelkezéseket alkotmányos szinten vagy azzal egyenértékű szabályban kell rögzíteni,
• a bírói tanács tagjainak legalább felét bírók adják, akiket a bírók maguk közül választanak meg és a bírói kar egészét képviselik,
• fontos, hogy a bírói tanács elnöke független legyen a politikai hatalmi ágaktól, és függetlensége a bírósági szervezet vonatkozásában is biztosított legyen,
• a tanács tagjainak mandátuma határozott időre szól, és a tagok státuszának biztonságát komoly garanciák övezik,
• a bírói tanács képes a bírói függetlenség hatékony védelmére, és ehhez érdemi döntéshozatali jogosítványokkal rendelkezik olyan területeken, mint például a bírók kiválasztása, előmenetele, képzése és értékelése, vagy a fegyelmi és etikai felelősség kérdése.[39]
Az előbbi sztenderdek jelentős részben az Európa Tanács és az Európai Unió intézményeiben formálódtak, és leginkább az olasz bírói tanács jellemzőit tükrözik, amelyre a modell támogatói egyfajta sikertörténetként tekintenek.
[32] Bár a bírói tanácsokat az európai intézmények igyekeznek egyfajta "európai modellként" beállítani és mint "jó gyakorlatot" népszerűsíteni, a modellt az elmúlt két évtizedben több kritika érte. Az első, elsősorban normatív kritika, az intézmény hiányzó demokratikus legitimitását kifogásolja, mivel az önigazgatás elszigeteli a bírói hatalmat, ezáltal kivonja azt a demokratikus kontroll alól. Az előbbivel összefüggő, gyakorlati probléma, hogy a bírói tanácsok működés nem feltétlenül kedvez a szervezetrendszer átláthatóságának, és melegágya lehet a korrupciónak vagy a nepotizmusnak. A bíróságok működési problémái pedig könnyen a bíróságok belügyévé válhatnak, amely szintén felveti a felelősségi mechanizmusok és a számonkérhetőség elégtelenségét. Végezetül, bár a bírói tanácsok léte erősíti a bírói függetlenség külső, szervezet oldalát, az önigazgatás, erősen hierarchizált szervezetek esetében, veszélyeztetheti az ítélkező bíró (szervezeten belüli) függetlenségét. Egy szűk bírói elit könnyen kisajátíthatja a legfontosabb igazgatási hatásköröket és ezáltal érdemi befolyást gyakorolhat a beosztott bírók karrierjének alakulására.[40]
[33] Egyes szerzők szerint a bírói tanácsok léte is szerepet játszott a 21. században erősödő autoriter tendenciák és a populista illiberalizmus európai térhódításában. Szerintük a bírói tanácsok olyan technokrata intézmények, amelyek teljesen elszigetelik a bírói hatalmat a reprezentatív intézményektől, így eltávolítják az ítélkezést a választóktól. A populista vezetők pedig éppen ezt a gyenge demokratikus legitimációt használják fel arra, hogy lerohanják a bíróságokat, miközben demokratizálást és elszámoltatást ígérve saját politikai érdekük szerint újrahangolják az igazságszolgáltatás működését. Az autoriter törekvések sikerét pedig jól szolgálja a széles hatáskörökkel felruházott bírói tanácsok politikai elfoglalása, ahogyan ezt a lengyel bírói tanács története is tükrözi.[41]
[34] A fenti kritikák ellenére a bírói tanácsok működtetése mellett erős érvek szólnak, és a bírósági szervezetnek biztosított fokozott autonómia kisebb kockázatot rejt magában, mint a minisztériumi igazgatás, amely a hatalom koncentrálására vagy kisajátítására törekvő kormányzat esetén könnyen a bíróságok politikai elfoglalását eredményezheti. A bírói tanácsok legitimitása szempontjából az intézmény társadalmi támogatottságának egyre nagyobb jelentősége van. A magas fokú közbizalom az esetleges politikai támadásokkal szemben is erős védőhálót biztosíthat. A közvélemény támogatását a tanácsok átlátható működése és nyilvános ellenőrizhetősége feltétlenül erősíti, de ezt a célt szolgálhatja olyan vegyes összetételű bírói tanácsok létrehozása, melyekben a bíró-tagok mellett laikusok is helyet kapnak, ezáltal csökkentve a korporatizálódás veszélyét.[42]
[35] A harmadik igazgatási modell az ún. bírósági szolgálatok által ellátott igazgatás, amely elsősorban az északi országokban terjedt el, és leginkább a bírósági szervezet pénzügyi és adminisztratív működtetését jelenti. Ebben a modellben a szolgálatnak nincs érdemi beleszólása a személyügyi kérdésekbe, azaz a bírók státuszával összefüggő döntésekbe, ezt a feladatot leginkább független jelölő bizottságok látják el. Bírósági szolgálat látja el az igazgatás központi funkcióit többek között Dániában, Finnországban, Norvégiában, Svédországban, Izlandon, továbbá Angliában és Walesben is.
[36] Magyarországon az 1989-es demokratikus átmenetet követően egy rövid ideig tovább élt a minisztériumi igazgatási modell, majd 1997-ben, az uniós csatlakozási elvárások részeként, a politikai hatalom és a bírói elit egyetértésével létrejött az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT), az első bírói tanács, amely a bírói önkormányzás eszméjét tükrözte, és széles jogosítványokkal rendelkezett a bírósági szervezetrendszer vonatkozásában. A többségében bírók alkotta 15 fős OIT tevékenységét azonban számos kritika érte, ezek elsősorban a hatékonyság és az ellenőrizhetőség hiányát hangsúlyozták. A bírói hatalom elszigetelődését és az elszámoltatási mechanizmusok megszűnését elsősorban az okozta, hogy az OIT működését az egyébként is jelentős igazgatási hatalommal rendelkező megyei bírósági elnökök dominálták, akiknek önigazgatási testületként saját vezetői tevékenységüket kellett volna ellenőrizni.[43]
[37] 2012-ben egy új, hibrid típusú igazgatási modell váltotta fel a bírói tanácsot.[44] Ennek lényege, hogy a bírósági igazgatás központi szerve egy erős hatáskörökkel rendelkező, egyszemélyi vezetés alatt álló szerv, az Országos Bírósági Hivatal (OBH), amelynek vezetője jelentős befolyással bír a bírói és vezetői pályázatok elbírálására és a bírói karrierek alakulására. Az OBH elnökének tevékenységét a kizárólag bírókból álló, 15 fős Országos Bírói Tanács felügyeli. Az elmúlt években az Európai Unió, az Európa Tanács és annak konzultatív szervei, valamint más nemzetközi szakmai szervezetek visszatérően felhívták a figyelmet arra, hogy az OBT hatáskörei korlátozottak és nem alkalmasak arra, hogy érdemben ellensúlyozzák az OBH elnökének jogköreit.[45] Ebből következően, bár van bírói tanács, a modell mégsem jelent valódi bírói önigazgatást. Ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy egy 2023-ban, az uniós forrásokhoz történő hozzáférés érdekében elfogadott igazságügyi reformcsomag jelentősen megerősítette az OBT függetlenségét és alkotmányos jogköreit a bírósági igazgatás rendszerében.[46]
[38] A világ különböző pontjain különböző mechanizmusok működnek a bírók kiválasztására, ami részben az eltérő alkotmányos és jogi hagyományokkal, részben pedig azzal magyarázható, hogy a kiválasztás során egy sor szempontot kell összehangolnia a döntéshozóknak. A bírói hivatalok betöltésére szolgáló eljárásokat úgy kell kialakítani, hogy egyszerre érvényesüljön a bírói függetlenség, a számonkérhetőség, a demokratikus legitimáció, a magas színvonalú ítélkezés követelménye, és legújabban a bírói testületek sokszínűsége is, amely kihat az intézmény társadalmi elfogadottságára.
[39] A bírók kiválasztása a bírói függetlenség szempontjából kulcsfontosságú, ezért napjainkban az egyik legfontosabb törekvés a kiválasztási folyamatok depolitizálása, vagy legalábbis leválasztása a képviseleti típusú politikai intézményekről, és ezen hatáskörök független intézményekhez, tipikusan bírói tanácsokhoz vagy bírókiválasztó bizottságokhoz (judicial appointment commission) telepítése.[47] A depolitizálás tehát a döntéshozatali jogosítványok és az ezzel járó felelősség újraosztását jelenti, ami tipikusan a bírók szerepének erősödését eredményezi a kiválasztási folyamatokban. Ezzel szoros összefüggésben, a függetlenség és a magas színvonalú ítélkezés biztosítása érdekében ma világszerte a szakmai alapú (meritokratikus) kiválasztási folyamatok dominálnak, ahol a bíróvá válás legfontosabb szempontja a jelölt szakmai alkalmassága és rátermettsége. Ez a törekvés is a fentebb megnevezett független, többségében bírókat tömörítő szakértő testületek érdemi befolyását követeli a bíróvá válási eljárásban.
[40] A kiválasztási folyamatot persze nem lehet teljesen depolitizálni. Egyfelől a bíróságok a politikai hatalmi ágak egyik legfontosabb intézményi ellensúlyát képezik, így a politikai hatalom számára mindig fontos kérdés, hogy kik öltik magukra a bírói talárt. Másfelől éppen a politikai hatalom az, itt elsősorban a törvényhozásra kell gondolnunk, amely elfogadja a bírók kiválasztására vonatkozó szabályokat, azaz meghatározza azt, hogy milyen feltételek mellett és milyen eljárás alapján válhat valaki bíróvá.
[41] A bírósági szervezet politikai (demokratikus) legitimitása szempontjából fontos lehet, hogy a képviseleti szervek is valamilyen formában közreműködjenek a bírói státuszok betöltésének folyamatában. Az a tény, hogy a bírók kiválasztásába a választott politikai vezetőknek is beleszólást engednek, segít összekötni a bíróságot a politikai közösség egészével, erősítheti a bíróságokba vetett közbizalmat, és egyfajta demokratikus kontrollt biztosít az igazságszolgáltatás működése felett. Különösen fontos elvárás ez a felsőbíróságok esetében, ahova elsősorban olyan ügyek kerülnek, amelyeknek általános politikai, társadalmi és gazdasági következményei lehetnek. Éppen ezért a bírók kiválasztásának folyamata adott esetben bírósági szintenként is különbözhet egy országon belül is, de hasonló szempontok miatt sokszor eltérő kiválasztási mechanizmusok érvényesülnek a rendes bíróságok és az alkotmánybíróságok esetében. Az alkotmánybíróságok esetében, az intézmény sajátos politikai jellegére tekintettel, a kinevezés gyakran a legnagyobb demokratikus legitimitással rendelkező törvényhozás kezében van. A bírókiválasztás szabályai végezetül a szövetségi és a tagállami szinteken is különbözhetnek (lásd a német és az amerikai gyakorlatot), mivel az egyes tagállamok maguk alakíthatják ki azokat a szabályokat, amelyek alapján elosztják a bírói hivatalokat.
[42] Ezeknek az igényeknek a lenyomata a végrehajtó hatalom által (adott esetben a törvényhozás közreműködésével) gyakorolt kinevezési hatáskör. Számos common law jogrendszerű országban a bírói kinevezésekről végső soron a végrehajtó hatalom képviselője, az elnök vagy az igazságügyi miniszter dönt. Ezek a szereplők azonban nem diszkrecionális jogkörben döntenek arról, hogy ki ülhet fel a bírói pulpitusra. Egyre több országban független szakbizottságok, ún. jelölőbizottságok értékelik és rangsorolják a jelölteket, így próbálva elejét venni a politikai szempontú kiválasztásnak. Az Egyesült Királyságban a 2005-ben elfogadott alkotmányos reformcsomag egyik eleme volt az ún. Bírókiválasztó Bizottság (Judicial Appointments Commission) létrehozása. A 15 fős bizottságot szakbírók, laikus bírók, ügyvédek és nem jogász tagok alkotják, és mivel a testületben a jogászok jelenléte dominál, a kiválasztás során a szakmai alkalmasság szempontja vált meghatározóvá. Sőt, a Bizottság köteles kizárólag a szakmai alkalmasság alapján dönteni (érdem-alapú kiválasztás), de ha több jelöltet is egyformán érdemesnek talál a kinevezésre, akkor a sokszínűség növelése érdekében teheti meg személyi javaslatát.[48] A Bírókiválasztó Bizottság egyetlen jelöltet terjeszt a lordkancellár, illetve alacsonyabb szintű bíróságok esetében a főbíró elé, aki vagy elfogadja a jelölést, vagy indokolt határozatban visszautasítja, vagy megfontolásra visszaküldi azt a Bizottságnak. A reform előtt az igazságügyi miniszterként eljáró lordkancellárnak lényegében korlátlan mérlegelési lehetősége volt a megfelelő jelölt kiválasztásában, az új szisztéma azonban minimálisra csökkenti a politikai befolyásolás lehetőségét.
[43] Hasonló irányú folyamatok játszódtak le más common law jogrendszerű országokban is. Dél-Afrikában az apartheid felszámolása óta az ún. Igazságügyi Szolgálati Bizottság (Judicial Service Commission) tesz javaslatot az elnöknek a bíró személyére, miután értékelte a jelöltek szakmai alkalmasságát. Bár végső soron az elnök nevezi ki a szövetségi bírókat, ez a jogosítványa nem biztosít érdemi mérlegelési lehetőséget számára, mivel köteles a Bizottság által előterjesztett pályázót kinevezni. A Bizottság összetétele jelentősen különbözik angol megfelelőjétől, az előbbi testületet tagjai ugyanis fele részben politikai szereplők (például törvényhozók); vélhetően azért, hogy a bírók kiválasztása ne szakadjon el teljesen a reprezentatív intézményektől, és ezáltal erősítse a bírói hatalom demokratikus legitimitását. Kanadában 1988 óta a tartományi-regionális szinten szerveződő, független Bírósági Tanácsadó Bizottságok (Judicial Advisory Committee) értékelik a jelölteket és tesznek javaslatot az igazságügyi miniszternek a bíró személyére, akit végül a főkormányzó nevez ki. A Bizottságok tagjai között a bíróságok, az ügyvédség és a laikus nyilvánosság képviselőit is egyaránt megtaláljuk. A kinevezési eljárás meritokratikus elemekre épül, mely a sokszínűség szempontját is érvényesíti.
[44] Az Egyesült Államokban a szövetségi bírók kinevezése, különösen a Legfelső Bíróság esetében egy nagymértékben átpolitizált eljárás eredménye, ahol mindkét politikai hatalmi ág fontos jogosítványokkal rendelkezik a kinevezési eljárásban.[49] A szövetségi bírók személyére az alkotmány 2. cikkének megfelelően az elnök tesz javaslatot, majd a törvényhozás felsőháza, a Szenátus nyilvános meghallgatást követően dönt arról, hogy jóváhagyja-e a jelölt személyét. A kinevezési eljárás további fontos szereplője az amerikai ügyvédi kamara (American Bar Association), amely 1953 óta valamennyi jelölt szakmai képességét és rátermettségét értékeli. Az kamara szigorúan szakmai szempontok alapján véleményezi a jelölteket. Ezek a szempontok a következők: szakmai képességek, integritás, bírói temperamentum. Az elmúlt évek politikai értelemben igencsak zajos kinevezési eljárásai azt mutatják, hogy az amerikai rendszerben az ideológiai szempontok továbbra is dominálnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy komoly demokratikus legitimitásra tehet szert az a bíró, akinek jelölését mindkét politikai hatalmi ág messzemenőkig támogatta.
[45] Az európai kontinensen a kinevezési eljárás a karrierbíráskodás szempontjait tükrözi, ezért az egyes országok gyakorlatai, bár különböznek, sok hasonlóságot is mutatnak. Közös elem, hogy a kiválasztás alapvetően érdem-alapú, tehát a szakmai alkalmasság szempontjait érvényesíti, és a bírói hivatalok elosztása elsősorban a bírók felelőssége, akik tipikusan bírói tanácsok vagy más bírói testületek révén dominálják a kinevezési eljárást. Még olyan országokban is, ahol a bíróságok központi igazgatása megmaradt a szakminisztérium feladatkörében, a bírók fontos jogosítványokkal rendelkeznek kollégáik kiválasztásában. Erre példa Csehország, ahol elsősorban a bírósági elnökökön múlik, hogy ki válhat bíróvá. Németországban a szövetségi bírói posztra a miniszter egy speciális bizottsággal együttműködve tesz javaslatot az államfőnek. A bizottság a tartományi miniszterekből és a Bundestag által választott képviselőkből áll, így bírók nem kapnak helyet ebben a testületben.[50] Számos tartományban működnek hasonló bíróválasztó bizottságok, ahol azonban a politikusok mellett már bírókat is találunk, bár leginkább kisebbségben.[51] A német kinevezési gyakorlatban keverednek a meritokratikus és politikai elemek: a helyi bírói testületek (Präsidialräte) ugyanis véleményt formálnak a jelöltek alkalmasságáról, de magasabb bírói fórumokon, különösen a szövetségi felsőbíróságokon, a politikai és ideológia szempontok felülírhatják a szakmai alkalmasság kritériumait; ez utóbbi gyakorlat visszatérő kritikák forrása.[52] A politikai szereplők erős befolyása mögött ugyanakkor az az elv húzódik meg, hogy csak ilyen formában biztosítható a bírói hatalom demokratikus legitimációja. A végrehajtó hatalom jogosítványait ugyanakkor a föderális szerkezetből következő hatalmi egyensúly, valamint a bírói függetlenséget magasra értékelő politikai kultúra ellensúlyozza.[53] Franciaországban a bíróvá válás folyamatában a bírók képzéséért felelős akadémia rendelkezik meghatározó szereppel, mivel a potenciális jelöltek egy 31 hónapos kötelező képzésen vesznek részt, amelynek eredménye meghatározza a jelöltek jövőbeni karrierlehetőségeit. Számos országban a bírói tanácsok játszanak központi szerepet a végső jelölt kiválasztásában, bár az értékelés sokszor inkább a helyi bírói testületek feladata, mint Lengyelország és Szlovákia esetében.[54] Olaszországban a bíró kinevezésével és karrierjével kapcsolatos legfontosabb döntések szintén a bírói tanács kezében vannak, de a bírói tanács összetételét és működését elsősorban az országos bírói egyesület határozza meg, így közvetve az egyesület és annak frakciói (melyek értékszempontok szerint szerveződnek) befolyásolják, hogy kiből lehet bíró, és hogyan alakul a bírók karrierje a szervezeten belül.[55]
[46] Magyarországon a bírói álláspályázatokat az Országos Bírósági Hivatal elnöke írja ki és bírálja el, a bírókat pedig formálisan a köztársasági elnök nevezi ki. A Kúria esetében a pályázatok elbírálásának hatásköre a Kúria elnökét illeti. A pályázókat a pályázatban megjelölt bírói álláshely szerinti bíróság bírói tanácsa a törvényben rögzített ún. objektív és szubjektív szempontokhoz rendelt pontszámok alapján rangsorolja, majd a bíróság elnöke küldi tovább az OBH elnökének. A bíróság elnöke megváltoztathatja a bírói tanács által kialakított rangsort, és indokolás előterjesztése mellett javaslatot tehet a rangsor második vagy harmadik helyezettjének kinevezésére is. A végső döntés az OBH elnöke hozza meg, aki a rangsortól való eltérés esetében köteles kikérni a bírói önkormányzati szerv, azaz az OBT egyetértését. Magyarországon tehát a bírókiválasztás folyamatában a bírók rendelkeznek érdemi jogosítványokkal. Az elmúlt évtizedek pozitív fejleménye, hogy a korábbi diszkrecionális kinevezési eljárást egy részletesen szabályozott, alapvetően meritokratikus kiválasztás váltotta fel, köszönhetően a központi fogalmazói versenyvizsga, illetve a bírói álláspályázatokra vonatkozó részletes törvényi szempontrendszer és pontrendszer bevezetésének. Mindezek ellenére a jelenlegi rendszert is éri szakmai kritika. A bírók leginkább az objektív és szubjektív pontok újragondolását szorgalmazzák, és azoknak a kompetenciáknak és tapasztalatoknak az előtérbe helyezését javasolják, amelyek szorosan kapcsolódnak az érdemi ítélkező tevékenységhez.[56] Jogos aggodalomra adhat okot az is, hogy a pontrendszert nem törvény, hanem egy miniszteri rendelet szabályozza,[57] amelynek módosítására az aktuális kormánynak bármikor lehetősége van. A szakirodalomban visszatérő kritika továbbá a bírósági vezetés túlzott befolyásának lehetősége, de az értékelési szempontrendszer egyéb elemeinek (például tudományos teljesítmény) súlyát és indokoltságát is érdemes lehet felülvizsgálni.[58]
[47] A fentiek összességében azt mutatják, hogy a bírók világszerte egyre több jogosítványt kapnak a kiválasztási folyamatokban, legyen szó bírókiválasztó bizottságok, bírói tanácsok, bírósági elnökök, egyesületek vagy éppen bírói akadémiák közreműködéséről. Ez is alátámasztja azt a globális jelenséget, amelyet a szakirodalom a bírók befolyásának növekedéseként (judicial empowerment) jellemez.[59]
[48] A bírók felelősségének megnövekedése saját kollégáik kiválasztásában tehát azzal a várakozással kapcsolódik össze, hogy ezáltal megvalósul a kiválasztási folyamat depolitizálása, a bírói hivatal betöltésénél pedig kizárólagosan meritokratikus szempontok érvényesülnek. Sok országban azt remélik, hogy a politikai szereplőktől független, többségében bírók vagy jogászok alkotta testületek kedvező hatással lesznek a bíróságok összetételére is, és egy sokszínűbb, a társadalmi csoportokat jobban reprezentáló bírói kar jön létre. A jogászok, köztük bírók helyzetbe hozása azonban egyesek szerint nem vezet valódi depolitizálódáshoz, csak a szerepek átalakulásához, mivel a politikusok helyett immár a jogászok ideológiai befolyása (értsd: politikája) érvényesül a kiválasztás során. Egy értékrendjét tekintve inkább homogén jogászi szakma pedig nagy eséllyel eredményez egy olyan bírói kart, amelyben egyetlen ideológia uralkodik.[60] Másfelől a bírói tanácsok megnövekedett szerepe is tartogat veszélyeket az európai országokban. Empirikus adatok is jól mutatják, hogy Európában elsősorban olyan jelöltek nyerik el az üres bírói állásokat, akik a szervezeten belül szocializálódnak, és a bíróságon belül sajátították el az ítélkezéshez szükséges legfontosabb képességeket. Ez a folyamat pedig egy zárt, a változásokhoz és az új kihívásokhoz nehezen alkalmazkodó bírói kart eredményezhet, ami negatívan befolyásolhatja az ítélkezés szakmai színvonalát. Másfelől a bírói tanácsok átpolitizálódása egyben a kinevezési eljárások átpolitizálódásának veszélyével jár, ami a bíróságok társadalmi megítélését is jelentősen ronthatja.[61]
[49] Bár csak szűk körben, de találunk példát arra is, amikor a bírókat a parlamenti képviselőkhöz hasonlóan közvetlenül a választópolgárok választják meg. Az Egyesült Államok 22 államában működik olyan rendszer, ahol egy többszereplős választási eljárás eredményeként osztják ki a bírói hivatalokat. Szintén elterjedt az a megoldás is, hogy az egyébként meritokratikus pályázati rendszerben kinevezett bírók mandátumának meghosszabbítása egyfajta "megerősítő szavazáshoz" kötött. Bár a bírók közvetlen választása vagy hivatalban tartása erősíti a bírói hatalom politikai legitimitását és demokratikus számonkérhetőségét, egyben veszélyezteti is a függetlenséget és a szakmai alkalmasság szempontjának érvényesülését. Különösen igaz ez abban az esetben, amikor egyes tagállami legfelső bírósági helyeket óriási összegeket (akár egy millió dollárt is) megmozgató kampányokat követően töltenek be. Valós félelem, hogy a kampányban kapott támogatások később kihathatnak az egyedi bírói döntésekre is.[62]
[50] A bírók kiválasztására vonatkozó nemzeti jogszabályok és gyakorlatok egyre többször kerülnek a nemzetközi bíróságok látókörébe. Számos nemzetközi dokumentum tartalmaz olyan rendelkezést, melyből konkrét elvárások következnek a bírók kinevezésére nézve. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 6. cikke, amely a tisztességes eljáráshoz való jogot deklarálja, megköveteli, hogy a jogvitákat "törvény által létrehozott független és pártatlan bíróságok" döntsék el. Az EJEB gyakorlata szerint nem tekinthető "törvény által létrehozott" bíróságnak az a testület, amelynek tagjait (akárcsak egyet is) az irányadó nemzeti jogszabályok megsértésével neveztek ki. A strasbourgi teszt alapján akkor sérül az EJEE 6. cikke, ha az elkövetett jogsértés
• nyilvánvaló,
• a kinevezési eljárás alapvető szabályát érinti, és
• nem biztosított hatékony bírói felülvizsgálat a jogsértés orvoslására.[63]
Ez a követelményrendszer mindenekelőtt azoknak az eseteknek az azonosítására szolgál, amikor a politikai hatalom indokolatlanul avatkozik be a bírók kiválasztásának folyamatába. Ez történt az izlandi rendes bíróságok esetében, amikor a miniszter érdemi indokolás nélkül átalakította a pályázati rangsort, vagy amikor a lengyel parlament az államfővel együttműködve úgy választott meg három alkotmánybírót, hogy a korábban megüresedett pozíciókat a megelőző törvényhozás már betöltötte.[64] De szintén sérülhet az EJEE 6. cikke, ha a kinevezés szempontjából meghatározó hatásköröket gyakorló bírói tanács nem független, ahogyan azt az EJEB a lengyel bírói tanáccsal összefüggésben megállapította.[65] Akár egyetlen bíró szabálytalan kinevezése is alááshatja az ügyben eljáró bírói testület törvényes működését. A strasbourgi gyakorlat szerint az az elvárás, hogy az eljáró bírói fórum "törvény által létrehozott bíróság" legyen, szoros összefüggésben áll a bírói függetlenség követelményével, hiszen mindkettő a jogállamiság és a hatalommegosztás intézményes garanciáját jelenti. A bírói függetlenség elve azonban önálló mérceként szolgálhat a kinevezési eljárásra vonatkozó nemzeti szabályok felülvizsgálata során. Ebben a körben az EJEB megállapította, hogy bírók kinevezése szempontjából önmagában sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalom hatásköre nem probléma, ha a bíró mindenfajta befolyás vagy nyomás nélkül tud ítélkezni.[66]
[51] A bírói kinevezésekkel kapcsolatban az uniós jogban is találunk mércéket. A luxemburgi székhelyű Európai Unió Bírósága (EUB) számos ügyben foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mit követel a "független és pártatlan bíróság" elve az uniós jogban, különösen a Karta 47. cikkében rögzített hatékony jogorvoslathoz és tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggésben.[67] A hasonló megközelítés ellenére a luxemburgi és a strasbourgi követelmények között nincs teljes megfelelés, és ma úgy tűnik, hogy és következetesebb a bírói kinevezésekre vonatkozó követelmények érvényesítése során a strasbourgi joggyakorlat szigorúbb, mint az uniós gyakorlat.[68]
[52] Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb reformtörekvése, a bírókiválasztási folyamatok depolitizálása mellett, hogy egy jóval heterogénebb és sokszínűbb, a társadalom összetételét jobban tükröző bírósági szervezet jöjjön létre. Ez a célkitűzés a bíróságokba vetett bizalom növelése szempontjából kulcsfontosságú; a bírósági ítéletek társadalmi elfogadottságát és a bíróságokkal való együttműködést javíthatja, ha az egyének azt látják, hogy a bíróságok valóban őket képviselik. De egy szélesebb társadalmi háttérrel rendelkező testület az ítélkezés színvonalára is kedvező hatással lehet; ez megmutatkozhat többek között abban is, hogy a bíróságok érzékenyebben közelítenek egyes társadalmi-szociális problémákhoz (például szegénység, hajléktalanság). Amikor a sokszínűség kérdése kerül előtérbe a bíróságok működésével kapcsolatban, elsősorban a nők és az etnikai kisebbségek képviseletének javítása jelenik meg konkrét elvárásként.
[53] Leginkább a common law jogrendszerű országokkal szemben fogalmazódik meg az a kritika, hogy a bírói kar rendkívül homogén, ezért az ítélkezés egy szűk jogászi elit privilégiuma. Ennek az elitnek a tagjai Angliában és Walesben pedig tipikusan fehér, felső vagy felső középosztálybeli férfiak, akik drága magániskolában tanultak, és valamilyen elitegyetemen szerezték jogi végzettségüket, majd barristerként dolgoztak.[69] A probléma jól tükröződik az amerikai Legfelső Bíróság összetételén. A testületben, annak több mint kétszázéves fennállása alatt, mindösszesen 6 nő kapott helyet, szemben a 110 férfi bíróval; az afroamerikai bírók száma 3, a spanyol ajkúaké pedig 1, ha a Legfelső Bíróság teljes történetét áttekintjük.[70] Anglia és Wales bíróságain ma is többségében fehér férfiak ítélkeznek, és bár az alsóbb szintű bíróságokon ma már minden harmadik bíró nő, a nagyobb presztízsű felsőbíróságok esetében még mindig csak 30% körüli az arányuk. Az etnikai kisebbségek is csak lassan közelítenek ahhoz a számhoz, amilyen arányban jelen vannak a brit társadalomban. A társadalmi sokszínűség hiánya különösen a felsőbíróságok esetében égető probléma. Az Egyesült Királyság Legfelső Bíróságán, mely 2009 óta működik, még nem ítélkezett színesbőrű bíró, és 2025-ig mindösszesen 5 nő töltött be hivatalt.[71] A 2009-ig végső fórumként ítélkező Lordok Háza Fellebbviteli Bizottságában pedig csak egyetlen nő kapott helyet.[72]
[54] Az elmúlt évtizedekben a kinevezési eljárásokat is igyekeztek abban a szellemben megreformálni, hogy az kedvező hatást gyakoroljon a bíróságok összetételére. Egyesek szerint azonban mindaddig nincs esély változásra, amíg maguk a bírók dominálják a kiválasztás folyamatát. A szakmai alkalmasság meghatározásakor ugyanis azokat a jellemzőket fogják előnyben részesíteni, amelyekkel a már hivatalban lévők rendelkeznek, ez pedig a már létező bírói elitnek az újratermelését eredményezi.[73]
[55] A sokszínűség érvényesülésének további akadálya, hogy sokak szerint a sokféleség szempontjának érvényesítése a szakmai rátermettség követelményének háttérbe szorítását eredményezi, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy mind a bírói függetlenség, mind az ítélkezés színvonala csökken. Jó érvek szólhatnak azonban amellett, hogy a szakmai rátermettséget nem indokolt pusztán a szűk értelemben vett szakmai képességekre szűkíteni, hiszen ahhoz, hogy a bíróságok jól dolgozzanak, azaz hatékonyan és magas színvonalon ítélkezzenek, a nézőpontok, tapasztalatok sokféleségére van szükség. Azaz a társadalmi sokszínűség javítja a bíróságok teljesítményét.[74]
[56] A nők alulreprezentáltsága kevésbé probléma a kontinentális jogrendszerű bíróságok esetében. Ennek magyarázatát leginkább a karrierbíráskodás sajátosságaiban kereshetjük, melyek (így a rugalmas munkavégzési feltételek, a rendes munkaidő alkalmazása, továbbá a kiszámítható életpálya) vonzóvá teszik a bírói pályát a nők számára.[75] A kontinensen általában is magasabb a női bírók száma, mint férfi kollégáiké, Franciaországban például a bírók több mint kétharmada (69%) nő. Közép- és Kelet-Európa posztkommunista országaiban még a kommunista rezsimek időszakában, elsősorban az ítélkezés alacsony szakmai és anyagi megbecsültségének következtében, jelentősen elnőiesedett a pálya. Magyarországon ma is a bírói kar közel 70%-át nők alkotják.[76] Azonban ezekben az országokban is működik, bár talán repedezik, az ún. üvegplafon, hiszen a legmagasabb szinteken és a vezetői pozíciókban (például a bírósági elnökök körében) továbbra is alacsonyabb a nők aránya, mint a szervezet egészében.[77]
[57] Az ítélkezési tevékenységet főszabály szerint jogi végzettséggel rendelkező szakbírók végzik. A modern államok jellemzője, hogy az állami funkciókat arra szakosodott intézmények végzik, de általános társadalmi elvárás is egyben, hogy a jogvitákat professzionális bírók, jogban járatos szakemberek döntsék el. Gyakran azonban nem jogász végzettségű személyek is közreműködnek az ítélkezésben, ezt laikus bíráskodásnak nevezzük. A laikus bíráskodás
• két legelterjedtebb formája az esküdtszék és
• az ülnökrendszer, de ide sorolhatók
• a békebírók (más néven magisztrátusok), valamint
• a laikus bíróságok (lay courts),
melyek nem részei a rendes bírósági szervezetrendszernek, de rendelkeznek büntető joghatósággal.[78] Ez utóbbi modell elsősorban az afrikai kontinensen ismert. A világ országainak közel kétharmadában működik a laikus részvétel valamilyen formája.[79] Sőt, olyan államok is vannak, ahol egyidejűleg többféle modell is jelen van.[80] Erre példa Argentína, ahol igencsak friss fejlemény a társadalmi részvétel az ítélkezésben, és ahol mind az esküdtbíráskodás, mind az ülnökrendszer megtalálható.
[58] A laikus részvétel legismertebb modellje az esküdtszék, amelynek alapvető jellemzője, hogy jogi végzettséggel és gyakorlattal nem rendelkező személyek egy csoportja is közreműködik a jogviták eldöntésében. Az esküdtek tipikusan ténykérdésben döntenek, például abban, hogy a vádlott elkövette-e a bűncselekményt vagy sem. Ma elsősorban az USA az esküdtszéki rendszer alapvető modellje. Az USA alkotmánya alapjogként deklarálja az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogot minden büntetőügyben, továbbá a polgári jogi jogviták egy részében is. Az európai kontinensen francia hatásra terjedt el az esküdtszék intézménye, és csak korlátozott mértékben, de ma is létezik.
[59] A laikus bíráskodás másik jól ismert formája az ülnökrendszer, ahol a laikus ülnökök a szakbírókkal együtt ítélkeznek, és a döntéshozatal során ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint professzionális bíró társaik. Ez azt jelenti, hogy jogi álláspontjuk és szavazatuk súlya ugyanakkora, mint a hivatásos bíróké. Az ilyen testületeket kevert bíróságoknak nevezzük. Ez a modell tipikusan a kontinentális jogrendszerű országok gyakorlatából ismert, erre példa Németország, de sok posztkommunista államban is, ahol korábban a szocialista jog erősen épített a kontinentális jogi hagyományra, ülnökök jelentik a társadalmi részvételt az igazságszolgáltatásban.[81] Így van ez Magyarország esetében is, ahol az elmúlt években, bár valódi szakmai és társadalmi vita nem előzte meg a reformokat,[82] jelentősen visszaszorult az ülnökök közreműködése a bíróságokon. Amíg korábban a büntetőügyek egy jelentős részében általános volt az ülnökök jelenléte, addig ma csak a katonai és fiatalkorúak elleni büntetőügyekben találkozhatunk velük.[83]
[60] Bár kevésbé elterjedt, szintén a laikus bíráskodás körébe soroljuk az ún. békebírók vagy magisztrátusok tevékenységét, akik kisebb súlyú jogvitákban, így kis perértékű vagy egyszerű megítélésű polgári és büntető ügyekben, például közlekedési bűncselekmények vagy egyszerű lopási esetek megítélésében járnak el. A békebírók tipikusan olyan kérdésekben döntenek, ahol nincs szükség speciális jogászi szaktudásra, a cél pedig az ügyek minél gyorsabb lezárása a helyi közösség igazságossági igényeire tekintettel - innen ered a békebíró elnevezés is. A békebírókat, szemben az esküdtekkel, nemcsak egy konkrét ügy eldöntésére, hanem több évre választják. Ez az intézmény Angliában és Walesben népszerű, de megtalálható számos más országban is, köztük az USA-ban, Belgiumban és Franciaországban.
[61] A laikus bíráskodás intézményesítése mellett számos érv felhozható.[84] Amennyiben a szakbírókon kívül a társadalom más tagjai (átlagemberek) is közreműködnek az ítélkezésben, akkor a bíróságok feletti demokratikus kontroll fokozottan érvényesül, mivel a társadalom közvetlenül ellenőrzi a közhatalom gyakorlóit. A társadalmi részvétel továbbá közelebb hozza a bíróságok működését az egyénekhez, és növeli az igazságszolgáltatás átláthatóságát. A laikusok részvételének további előnye, hogy a szigorúan jogi megfontolások mellett más szempontok is megjelennek a döntéshozatal során. Márpedig a jogviták eldöntése gyakran nemcsak speciális szaktudást, hanem általános élettapasztalatot, jó erkölcsi ítélőképességet, igazságérzetet is igényel. A nézőpontok sokfélesége önmagában is kedvezhet a jó ítéleteknek, de ebben a körben különösen fontos, hogy a laikusok révén igazságossági megfontolások közvetlenül is helyet kaphatnak az ítélkezésben. Ezáltal a bírói gyakorlat sem szakad el a társadalom általános erkölcsi felfogásától, mindez pedig növelheti a bíróságok demokratikus legitimitását és a működésükbe vetett bizalmat is. Utóbbit pusztán az a tény is fokozhatja, hogy a laikusok közreműködésével a bíróságok a társadalom szélesebb körét képviselhetik. Az erős laikus jelenlét végezetül nagyobb védelmet biztosíthat a bíróságok függetlenségét sértő populista kormányzati támadásokkal szemben is.
[62] A laikus bíráskodás kritikusai legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a laikusok egyszerűen nem rendelkeznek megfelelő szaktudással az ítélkezésben való kompetens részvételhez, így különösen nem értenek az ítélkezés egyik legérzékenyebb pontjához, a tényállás megállapításához. Szintén gyakori ellenvetés, hogy a laikusok könnyen manipulálhatók, befolyásolhatók akár a peres felek és képviselőik, akár a hivatásos bírók révén, továbbá nem képesek kizárni az érzelmeiket a döntéshozatal során, mindezek pedig veszélyeztetik a jogviták független és pártatlan megítélését. Ezeknek a tényezőknek a kiszűrését nehezíti, hogy a laikusoknak, például az esküdteknek, számos esetben nem kell megindokolni a döntést.
[63] A bírói függetlenség a modern alkotmányos demokráciák egyik alapértéke, de említése és értelmezése elsősorban a hatalmi ágak elválasztása és a jogállamiság elveivel kapcsolódik össze. A bírói függetlenség dinamikus fogalom, amelynek tartalma történelmi korszakonként és kultúránként változik, dogmatikai tartalmát pedig elsősorban a függetlenséget érő veszélyekre adott reakciók formálják. A bírói függetlenség nem önérték, sokkal inkább instrumentális jelentősége van, mégpedig egy másik fontos elv, a pártatlan ítélkezés érvényesülése miatt. Csak független bíróságoktól várhatjuk el azt, hogy az egyedi jogvitákat
pártatlanul, a törvény értelmezésével fogják eldönteni, és nem a szemrehányástól való félelem vagy a jutalom reménye miatt.[85]
A bíróságok függetlensége ebben az értelemben az autonóm döntéshozatal lehetőségét jelenti, azaz, hogy a bíró mindenféle külső, igazolhatatlan befolyástól mentesen, saját szakmai meggyőződése szerint dönthet. Az autonómia mellett a bíróságok függetlensége azonban jelentheti a bíróságok hatalmát, azaz az ítéletek tényleges hatását is.[86] A függetlenség ugyanis aligha érvényesül
• ha a politikai és társadalmi szereplők tudatosan és szisztematikusan figyelmen kívül hagyják a bírósági döntéseket;
• ha a bíróságok döntései irrelevánsak a társadalmi és politikai viszonyok alakulása szempontjából.
[64] A politikatudományban széles körben osztott vélekedés, hogy a bírói függetlenség biztosításának legfontosabb feltétele a politikai pluralizmusra és a pártok valódi versenyére épülő politikai rendszer fennállása. Valamennyi politikai szereplő érdekelt a bírósági szervezet függetlenségének megőrzésében, ha a választások kimenetele nyitott, és a kormányzó politikai erő a soron következő választáson vereséget szenvedhet.[87] A bíróságok ugyanis a kormányzás egyik legfontosabb intézményi korlátjaként, és a kormánypolitika megvitatásának, ellenőrzésének kiemelt platformjaként működnek. A politikai fragmentáció elmélete szerint a bírók viselkedését racionális belátások vezérlik, akik döntéseik során mérlegelik, milyen reakciókra számíthatnak a politikai intézményrendszer egyéb szereplőitől.[88] A bírók tehát csak akkor döntenek tényleges preferenciáiknak megfelelően
• ha számíthatnak arra, hogy a közhatalom elfogadja és tiszteletben tartja a bírósági ítéleteket,
• ha a politikai hatalom képes felülírni a bíróságok döntéseit akár törvényhozási úton, akár alkotmánymódosítással, vagy lehetősége van "megbüntetni" a bírósági szervezetet, a bírók aligha döntenek autonóm módon, adott esetben a kormányzat érdekeivel ellentétesen.
Ez az elmélet tehát szoros összefüggést feltételez a bírói függetlenség és a politikai fragmentáció mértéke között, ahol a fragmentáció sokfajta viszonylatban elképzelhető: a kormány és a parlament vagy a parlament két háza között, de akár a kormánypártok belső viszonyaiban is.[89] Autokráciákban, illetve domináns kormánypártok uralma alatt a függetlenség strukturális feltételei gyengék.
[65] Peter H. Russel szerint a politikatudományban a bírói függetlenség kétféle megközelítése terjedt el.[90] Egyfelől relációs fogalomként tekintenek rá, amely a bíróság és a bírók más intézményekhez, személyekhez való viszonyáról kíván mondani valamit. Másfelől a függetlenséget gyakran összeköthetjük a bírók magatartásával és azzal a kérdéssel, hogy milyen mértékű autonómiával rendelkeznek konkrét döntéshozatali szituációkban. Russel szerint bármennyire is összekapcsolódik a két megközelítés, az intézményi függetlenségből még nem szükségképpen következik a bírók széles döntéshozatali autonómiája. Ennek ellenére az intézményi berendezkedésnek, a bírósági szervezet felépítését és működését meghatározó jogszabályi rendelkezéseknek kiemelkedő jelentősége van. Az első, intézményi megközelítésnek további sajátossága, hogy megkülönbözteti a bírói függetlenség külső és belső oldalát.[91] Russel szerint a külső függetlenség valójában a hatalmi ágak elválasztásának elvét jelenti, és azt követeli, hogy a bírósági szervezet és az ítélkező bíró mindenféle igazolhatatlan külső befolyástól mentesen döntsön. A függetlenség belső oldala a bíró személyes, szervezeten belüli függetlenségére utal.
[66] Mivel a bírói függetlenség történelmileg determinált fogalom, annak modern története hosszú ideig azt az igényt testesítette meg, hogy a bírói hatalom a többi hatalmi ágtól függetlenül, önállóan, politikai befolyás nélkül működjön. A hatalomkoncentráció történetileg állandó és mindig aktuális veszélyét Bibó István a végrehajtó hatalomban látta, és a bírói függetlenségre mint a történeti időszakok, valamint a politika- és társadalomfejlődés különböző korszakai által "érintetlenül érvényes" elvként hivatkozott.[92]
[67] Kezdetben az EJEB is kizárólag a bíróságok és a végrehajtó hatalom viszonylatában értelmezte a bírói függetlenség elvét, és azt a hatalommegosztás érvényesülésének feltételeként fogalmazta meg. Csak a 2000-es években indult meg a joggyakorlat és a dogmatika kiterjesztése a bírói függetlenség ún. belső aspektusára is. Ez a fordulat annak köszönhető, hogy lassan világossá vált: a bírói függetlenség biztosításának szükséges, de nem elégsége feltétele a hatalmi ágak elválasztásának szigorú érvényesítése, és a bírói szervezet intézményi és funkcionális leválasztása a végrehajtó és a törvényhozó hatalomról. A szervezet függetlensége mellett az ítélkező bíró személyes függetlenségére is szükség van, amely a szervezeten belül is veszélyeztetve lehet.[93] Ez a felismerés a bírósági gyakorlat és a dogmatika gyors növekedéséhez vezetett Strasbourgban, és ma már számtalan nemzetközi sztenderd vonatkozik a nemzeti bíróságok szervezeti felépítésére, különösen a bírói igazgatás területén, olyan, egyébként egymástól nem független kérdéseket érintően, mint a bírói tanácsok összetétele, a fegyelmi eljárások alapvető garanciái, vagy a bírók elmozdításának (egyébként rendkívül szigorú) feltételei.[94]
[68] Michal Bobek, hasonlóan Russelhez, különbséget tesz a függetlenség strukturális (intézményi) és egyéni (mentális) dimenziója között, és azt hangsúlyozza, hogy az egykori posztkommunista országokban, közvetlenül a demokratikus rendszerváltások után, túl nagy hangsúlyt fektettek a bírói függetlenség strukturális oldalára, azaz a hatalmi ágak szigorú elválasztását, a bírósági szervezet alkotmányos jogállását és felépítését, a bíróságok igazgatását és a bíró státuszát meghatározó formális szabályokra. Emiatt pedig háttérbe szorult az a kérdés, hogy a bírók önképe, értékrendszere és gondolkodása mennyiben illeszkedik a demokratikus jogállamok igazságszolgáltatásával kapcsolatban megfogalmazott elvárásokhoz.[95] A formális-jogi garanciák léte ugyanis önmagában nem biztosítja az ítélkezés függetlenségét; ahhoz olyan értékek elsajátítására is szükség van, mint a bátorság, kritikus gondolkodás, erkölcsi integritás vagy a személyes felelősség vállalása. Ezeknek az értékeknek a meggyökeresedését azonban nehezíti a posztkommunista országokban domináns bürokratikus és erősan hierarchizált bírósági szervezetrendszer és bírói életpálya, valamint a jogszabályok mechanikus alkalmazását preferáló bírói szerepfelfogás.
[69] Ez a különbségtétel átvezet egy másik bevett megközelítéshez, mely a de jure és de facto függetlenség elválasztásához kapcsolódik.[96] A de jure függetlenség a formális jogi garanciák létét tekinti mérvadónak, és tipikusan a bírói életpályát, a bíróságok igazgatását és az igazságszolgáltatás működését meghatározó alkotmányos és jogszabályi kereteket, illetve azok stabilitását tekinti a függetlenség alapvető indikátorainak. A de facto függetlenség a formális garanciák tényleges, gyakorlati érvényesülését jelenti, amelyben a bírósági szervezetet meghatározó informális gyakorlatoknak és a politikai szereplők magatartásának is meghatározó szerepe van. Végső soron a de facto függetlenség azt mutatja meg, hogy a bíró mennyire ítélkezik függetlenül.[97] A de facto függetlenség koncepciója egyfelől kiegészíti, másfelől kritizálja is a függetlenség túlzottan "formális" felfogását. Lars P. Feld és Stefan Voigt például azt találta, hogy a bírói függetlenség kedvez a gazdasági növekedésnek, és ez a pozitív hatás alapvetően a de facto függetlenség eredménye.[98]
[70] Lisa Hilbink, hasonlóan Bobekhez, a bírók viselkedésében látja a bírói függetlenség érvényesülésének kulcsát. A Bobek által hangsúlyozott "mentális függetlenség" így megfeleltethető annak, amit Hilbink pozitív függetlenségnek nevez. A függetlenség pozitív oldala, szemben a negatív (formális) függetlenséggel, Hilbink szerint a bírók viselkedését, magatartását érinti, és azt kívánja meg, hogy a bírók az egyedi jogviták eldöntése során rendelkezzenek kellő bátorsággal és magabiztossággal ahhoz, hogy a politikai hatalom számára kedvezőtlen döntéseket hozzanak.[99] Hilbink Spanyolország és Chile példáján keresztül mutat rá arra, hogy a bíróságok akkor válhatnak a jogállamiság és az emberi jogok tényleges védelmezőivé, ha a bírók szocializációjának részévé válik az a meggyőződés, hogy az emberi jogok védelme, valamint a jogállamiság érvényesítése szakmai-etikai kötelességük. Ennek a szerepfelfogásnak az elterjedését és megszilárdulását pedig gátolja az egyéni szakmai kreativitásnak kevés teret adó hierarchikus szervezetrendszer, vagy a bírók számára mintaként szolgáló, a létező jogszabályokat hűségesen alkalmazó hivatalnok-bíró képe.
[71] A bírói függetlenségre sokszor mint emberi jogra hivatkoznak. Az EJEE 6. cikke rögzíti, hogy
mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja.
A bírói függetlenség elve a bírósági eljárásban érintett felek jogát jelenti ahhoz, hogy ügyüket egy pártatlan és független ítélkező fórum tárgyalja. Az EJEE autentikus értelmezésére felhatalmazott EJEB mindeddig kerülte azt a megközelítést, miszerint a bírói függetlenség nemcsak a peres felek joga, hanem magának a bírónak is joga saját, személyes függetlenségének védelmére. Bár bírók eddig is fordultak panasszal a strasbourgi bírósághoz az EJEE 6. cikkére hivatkozással, ezekben az ügyekben a bírók mindig valamilyen peres eljárásban érintett félként érvényesítették a szóban forgó jogukat. Az elmúlt időszakban azonban, amikor Európaszerte megnövekedtek a bíróságok elleni politikai támadások, egyre inkább felmerül az igény arra, hogy a korábbi dogmatikai kereteket kitágítva a bírói függetlenség elvét úgy értelmezzék, hogy az a bíró számára közvetlenül is jogot keletkeztet saját és a bírósági szervezet függetlenségének védelmére. Ilyen "dogmatikai igény", ugyan csak párhuzamos véleményben, de már strasbourgi ítéletben is megfogalmazódott,[100] és a jogirodalomban is megjelent.[101] Vannak olyan regionális nemzetközi fórumok, ilyen például az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, vagy az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága, amely elismeri a bírók szubjektív jogát a függetlenséghez. Az uniós jogban létező előzetes döntéshozatali eljárás is alkalmas lehet arra, hogy bírók a függetlenségüket sértő kormányzati intézkedéseket nemzetközi bírói fórum előtt támadják meg. Ezzel az önvédelmi eszközzel számos lengyel és román bíró élt az elmúlt években, akik az EUB-tól kértek jogértelmezési iránymutatást abban a kérdésben, hogy bizonyos nemzeti szintű szervezeti reformok, amelyek a bírói kinevezési eljárást, vagy a bírók fegyelmi vagy büntetőjogi felelősségét érintették, összhangban vannak-e a bírói függetlenség uniós és nemzetközi jogban lefektetett alapelveivel.[102] A strasbourgi joggyakorlat szerint azok a bírók, akik saját, és akár ezzel egyidejűleg az egész bírósági szervezet függetlenségének megsértését kifogásolják, és sérelmeik megfelelő orvoslását nem tudják elérni a nemzeti hatóságok előtt, az EJEE egyéb rendelkezési alapján kereshetnek jogorvoslatot. Így például az indokolatlanul nyugdíjazott vagy elmozdított bírók támaszkodhatnak az EJEE 8. cikkében biztosított magánélet tiszteletben tartásához való jogra, vagy, ahogyan az Baka András egykori főbíró esetéből ismert, sikeresen hivatkozhatnak a 10. cikkben biztosított véleménynyilvánítási szabadságra, ha nyilvánosan kifejtett szakmai álláspontjuk miatt éri retorzió őket a politikai hatalom részéről. Baka Andrást 2009-ben nevezték ki az akkori Legfelsőbb Bíróság elnökének, de hatéves mandátumát 2011 végén a kormány, szervezeti reformokra hivatkozással, megszüntette. A strasbourgi bíróság bizonyítottnak látta azt, hogy Bakát valójában a szervezeti reformokkal kapcsolatban kifejtett kritikus véleménye miatt menesztette a kormányzat idő előtt a főbírói posztról.[103]
[72] A bírói függetlenség az Európai Uniónak is fontos alapértéke, érvényesülése az uniós jog egységes értelmezésének és alkalmazásának elengedhetetlen feltétele, amely folyamatban a független nemzeti bíróságok kulcsfontosságú szerepet töltenek be. A nemzeti bíróságok függetlensége alapvető fontosságú továbbá a tagállamok közötti, a kölcsönös bizalom elvére épülő igazságügyi együttműködésben, amely lehetővé teszi a különböző nemzeti jogrendszerek integrációját az egyes tagállamokban hozott ítéletek kölcsönös elismerése révén. A kölcsönös bizalom elve feltételezi, hogy valamennyi uniós állam tiszteletben tartja a jogállamiság elvét és biztosítja az alapvető jogok, köztük a tisztességes eljárás érvényesülését, mely folyamatban a független bíróságoknak garanciális jelentősége van. Bár az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) kifejezetten nem említi, az EUB a 2. cikkben nevesített jogállamiság elvének egyik alappilléreként hivatkozik a bírói függetlenégre. Az EUB a mérföldkőnek tekintett ASJP ügyben, amely a portugál bírók illetményének időszakos csökkentésével foglalkozott, megállapította, hogy az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésében rögzített "hatékony jogvédelem"[104] elve magában foglalja azt az elvárást, hogy a tagállami bíróságok teljesítik a hatékony bírói jogvédelem követelményét az uniós jog hatálya alá tartozó területeken.[105] Ez az értelmezés pedig megköveteli az egyes tagállamoktól, hogy biztosítsák a nemzeti bíróságok függetlenségét mint az uniós jog hatékony érvényesülésének intézményi garanciáját. Az EUSZ 19. cikke tehát önálló jogalapot biztosít az uniós jog alkalmazására az uniós tagállamokban zajló bírósági reformok, ezáltal a függetlenséget veszélyeztető politikai és igazgatási döntések vizsgálata során akkor is, ha az Alapjogi Karta nem alkalmazható.[106] Ez az értelmezés a nemzeti bíróságok megszervezésével és működésével kapcsolatos joggyakorlat robbanásszerű növekedését hozta magával, amely az uniós sztenderdek megjelenését eredményezte olyan területeken, mint a bírók illetménye, kinevezése, fegyelmi felelőssége vagy elmozdíthatatlansága.[107] Az EUB egy máltai igazságügyi reformmal összefüggésben azt a fontos elvet is rögzítette, hogy a tagállamok - tekintettel az uniós csatlakozással vállalt kötelezettségeikre, amelyek kiterjednek az EUSZ 2. cikkében foglalt uniós alapértékek tiszteletben tartására is - nem ronthatják le a bírói függetlenség korábban már elért szintjét (principle of non-regression).[108]
[73] Ahogyan már fentebb említettük, a bíróságok függetlensége nem valami végső cél, hanem annak a feltétele, hogy a bíróságok a felek közötti jogvitákat pártatlanul, kizárólag a jogszabályoknak és személyes szakmai meggyőződésüknek megfelelően döntsék el. A vitás kérdések pártatlan elrendezése azonban azt is megköveteli, hogy a bírók számonkérhetők legyenek a tevékenységükkel összefüggésben. Ezt másképpen a bírók felelősségének követelményeként is megfogalmazhatjuk, amely a bírói döntéshozatalhoz és a bírók viselkedéséhez kötődik, a tárgyalóteremben és azon kívül.
[74] Állandóan visszatérő kérdés, hogy a számonkérhetőség mennyiben egyeztethető össze a függetlenség követelményével.[109] Érdemes elfogadnunk azt a megközelítést, amely szerint a számonkérhetőség és a függetlenség nem ellentétes értékek, hanem ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik, ezért a két érték egyensúlya minden bírósági szervezetrendszerben kívánatos. A bírói hatalom túlzott elszigetelése a demokratikus folyamatoktól, amit sokan a bírói függetlenség túlhajtásaként értékelnek, alááshatja a bírói hatalom demokratikus legitimációját. Ehhez hasonlóan a felelősségi mechanizmusok túlhajtása veszélyezteti a független döntéshozatalt.
[75] A számonkérhetőség fogalma bensőséges viszonyban áll a közhatalomgyakorlással. Demokráciákban minden közhatalom felelősséggel jár, hiszen Abraham Lincoln jól ismert megfogalmazása szerint a hatalomgyakorlás
néptől[eredve], a nép által és a nép érdekében történik.[110]
Az elmúlt évtizedek meghatározó jelensége, a bírói hatalom megnövekedése pedig érthetően előtérbe állította a bírók felelősségét. A felelősség és számonkérhetőség tehát a bírói hatalom demokratikus legitimációjához nélkülözhetetlen.[111] Másfelől az ítélkezésre, annak közhatalmi funkciója mellett, egyre inkább közszolgáltatásként is tekintenek a polgárok; ennek jele, hogy a új közmenedzsment (new public management) szemléletmódja fokozatosan beszivárgott a bíróságok irányításába, amely a magas színvonalú és hatékony igazságszolgáltatás biztosításával kívánja kiszolgálni a bírósági vitarendezés eszközét igénybe vevő közönséget.
[76] A számonkérhetőség tehát megkívánja azoknak az értékeknek, céloknak és alapelveknek az azonosítását, amelyeket az ítélkezésnek érvényesítenie kell, továbbá szükség van olyan mechanizmusok intézményesítésére, amelyek biztosítják az előbbi értékek tényleges érvényesülését a bíróságok működésében. Az ítélkezés olyan alapvető értékeket szolgál, mint a jogszerűség, pártatlanság, függetlenség, így a legtöbb felelősségi mechanizmus ezen értékek biztosítását kívánja elérni. De ehhez újabban hozzáadódtak menedzsment-jellegű értékek, mint az időszerűség vagy hatékonyság.
[77] A bírói hatalom demokratikus számonkérhetőségének egyik klasszikus formája a bírósági tárgyalások nyilvánossága: ez a nemzetközi szinten is rögzített alapelv az ítélkezés társadalmi ellenőrzését biztosítja, amelynek része az is, hogy a sajtó és az akadémiai világ, bár szakmai korlátok között, de véleményezheti és akár kritizálhatja is az egyedi ügyekben született bírósági döntéseket.
[78] A bírók számonkérhetőségének változatos formái terjedtek el az alkotmányos demokráciákban. Az Egyesült Államokban a szövetségi bírókat súlyos etikai vétség vagy bűncselekmény elkövetése esetén a Kongresszus impeachment keretében mozdíthatja el. Ez a sajátos vádemelési eljárás, amelyet ritkán alkalmaznak, jellemzően nem valamely bírósági döntésért viselt felelősséghez kötődik. John Roberts főbíró megfogalmazása szerint
[t]öbb mint két évszázada megállapítást nyert, hogy a vádemelés nem megfelelő válasz a bírósági döntéssel kapcsolatos elégedetlenségre. Erre a célra létezik a szokásos fellebbviteli eljárás.[112]
Azaz az impeachment nem szolgálhat politikai eszközként a kormánynak nem tetsző döntéseket hozó bírók eltávolításához. De a számonkérhetőségi mechanizmusokra általánosságban is igaz, hogy azok nem elsősorban a bírói döntés tartalmáért, valamely rossz vagy téves ítéletért viselt felelősséget jelentik. Az EUB éppen egy magyar vonatkozású ügyben mondta ki azt, hogy az uniós joggal ellentétes, ha valamely bíróval szemben azért kezdeményeznek fegyelmi eljárást, mert az előtte fekvő ügyben alkalmazandó uniós jog értelmezése érdekében előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az EUB előtt.[113]
[79] Az impeachment eljárást meghaladóan kevés formális mechanizmus létezik az élethosszig (azaz "jó magaviseletükig"[114]) tartó kinevezéssel rendelkező amerikai szövetségi bírók felelősségrvonására. A bíróságokba vetett közbizalom csökkenése, és a Clarence Thomas bíró körül sűrűsödő korrupciós botrányok 2023-ban ahhoz vezettek, hogy az Egyesült Államok Legfelső Bírósága első alkalommal fogadott el Magatartási Kódexet; igaz, érdemi kikényszerítési mechanizmus nélkül.[115] Az USA számos tagállamában bevett gyakorlat, hogy a határozott időre kinevezett bírók, köztük a befolyásos legfelső bíróságok tagjainak hivatalban maradásáról a választópolgárok a hivatali idő lejárta előtt egy "megerősítő szavazáson" (retention election) döntenek. Ha egy bíró elnyeri az "igen" szavazatok többségét, akkor folytathatja bírói munkáját. Bár ez a választás növeli a bíróságok demokratikus legitimitását, kritikusai szerint káros a bírói függetlenségre, mert visszatartja a bírókat attól, hogy népszerűtlen döntéseket hozzanak. Ezeket a félelmeket igazolhatja egy jól ismert példa, amikor 2010-ben az Iowai Legfelső Bíróság három tagja is elbukott a megerősítő szavazáson és távozni kényszerült a bírói pulpitusról, vélhetően nem függetlenül attól a 2009-ben hozott, konzervatív körökben népszerűtlen bírósági döntéstől, amely a melegházasság jogi elismeréséről rendelkezett.[116]
[80] A bírók számkérhetőségének bevett formája a fegyelmi felelősségre vonás, amelyre akkor kerül sor, ha a bíró szolgálati viszonyával összefüggő kötelezettségét súlyosan megszegi, vagy egyéb olyan magatartást tanúsít, akár magánszemély minőségében, mely rombolja a bírói hivatás tekintélyét. A fegyelmi szankciók köre széles, a csekély súlyú "megrovástól" a súlyosabb büntetésig, például a fizetéscsökkentésig vagy "lefokozásig" terjed. A legsúlyosabb fegyelmi szankció a bírói hivatal elvesztése. Fegyelmi eljárás megindítására a bíró tárgyalótermi viselkedése, az általa tárgyalt ügyek késedelmes befejezése, egyéb adminisztratív kötelezettségeinek elmulasztása, vagy a tárgyalótermen kívüli etikátlan magatartása adhat alapot.
[81] A bírót, a laikus állampolgárokhoz hasonló büntetőjogi felelősség is terheli, és bizonyos jogrendszerekben személyes kártérítési felelőssége is megállapítható egy-egy helytelen döntés miatt. Emellett a számonkérhetőségi mechanizmusok körében egyre nagyobb súllyal esik latba a rendszeres teljesítményértékelés, amely a bíró szakmai alkalmasságát méri, és tipikusan összekapcsolódik a bírói előmenetellel. Magyarországon a bírók munkáját az első, három évre szóló kinevezésüket követően értékelik feletteseik. A pozitív értékelés a határozatlan idejű kinevezés feltétele. A határozatlan időre kinevezett bírókat rendszeresen, először a kinevezést követő harmadik évben, majd nyolcévenként értékelik. Az értékelést egy erre a feladatra kijelölt, gyakran magasabb bírói fórumon dolgozó vizsgáló bíró végzi, részletesen kidolgozott kritériumok alapján.[117] Az értékelésnek "fel kell tárnia a bíró anyagi, eljárási és ügyviteli jogszabály-alkalmazási és tárgyalásvezetési gyakorlatát".[118] A vizsgálat a bíró által jogerősen befejezett ügyek egy csoportjára terjed ki, amihez a szakmai vezetők (így a tanácselnök, adott esetben a fellebbviteli tanácselnök és kollégiumvezető) véleményét is csatolják. A bírói értékelés hazai rendszerével kapcsolatban visszatérő kritika, hogy az anonimitás hiánya, és az a gyakorlat, hogy az értékelést a vizsgálat alá vont bíró közvetlen szakmai felettesei végzik, teret ad a személyes benyomások érvényesülésének, és szakmai megfelelésre, igazodásra késztetheti az előmenetelre váró bírókat, ami a döntéshozatali autonómia érvényesülése ellen hathat.[119]
[82] Általánosságban elmondható, hogy a számonkérhetőségi mechanizmusok mindig az adott ország intézményi és politikai kultúráját tükrözik, és szorosan összefonódnak a bírói karrierutakra vonatkozó elképzelésekkel.
[83] A háborús konfliktusokból vagy diktatúrákból lábadozó, demokratizálódó politikai rendszerek számára fontos egy független, szakmailag képzett és a társadalom támogatottságát élvező bírói kar létrehozása. Ezért az átmeneti igazságszolgáltatás (transitional justice) a bírói felelősség és számonkérhetőség sajátos mechanizmusait termelte ki a politikai függőség, szakmai alkalmatlanság vagy a rendszerszintű korrupció felszámolására a bírósági szervezeten belül. Az alkotmányos demokráciák megszilárdulása előtérbe állította azt az igényt, hogy a bírósági szervezet megszabaduljon a diktatórikus hatalmat kiszolgáló és támogató bíróktól, és ezáltal megszilárduljon vagy helyreálljon az ítélkezés szakmai és társadalmi legitimitása. A bírók fegyelmi és büntetőjogi felelősségrevonása mellett elterjedt a diktatórikus hatalom meghosszabbított kezeként működő bírósági vezetők leváltása, lusztrációs szabályok alkalmazása, vagy a megerősítő kinevezések használata.[120]
[84] Nyugat-Németországban a bírói kar "nácitlanítása" igencsak visszafogott eredményekkel járt. A német jogászok és bírók jelentős része NSDAP-tag volt és együttműködött a Harmadik Birodalommal, így a bírói kar teljes megtisztítása lényegében működésképtelenné tette volna az igazságszolgáltatást, amely a világháború után egyébként is súlyos munkaerőhiánnyal küzdött. Így ténylegesen csak a bírók egy nagyon szűk köre, elsősorban a magasrangú bírósági vezetők és a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetői voltak azok, akik nem folytathatták a bírói hivatást; de a nácitlanítási törekvéseket a bírói karon belüli szolidaritás is gyengítette.[121] Közép- és Kelet-Európa posztkommunista országaiban 1989 után lezajlott átvilágítások, hasonlóan a második világháború utáni németországi fejleményekhez, kevés bíró elmozdítását eredményezték. A kelet-német bírók egy jelentős része azonban nem folytathatta hivatalát a már egyesült Németország bírósági szervezetében.
[85] A bírósági szervezet átvilágítása számos kelet-európai és a balkáni államban napirendre került az elmúlt években, nem kis részben az Európai Unióhoz történő csatlakozás előfeltételeként. Ezeknek az eljárásoknak a célja a bírók szakmai és erkölcsi integritásának vizsgálata, és a korrupt vagy szakmailag alkalmatlan bírók leváltása volt. Albániában egy külön erre a célra létrehozott bizottság folytatta le a bírók minősítését, amelynek munkáját az Európai Bizottság vezette Nemzetközi Megfigyelő Misszió felügyelte. Az eljárás eredményeként a megvizsgált bírók kevesebb mint fele maradt csak hivatalban, amely hatékonysági problémákhoz vezethet a bírói szervezeten belül, és nehezítheti a bíróságokhoz való hozzáférést (access to justice). Ukrajnában a 2014-es méltóság forradalma után vezettek be átfogó bírósági reformot, amelynek központi elemét a lusztráció képezte. A bírósági szervezet átvilágítására jelentős társadalmi és nemzetközi támogatás mellett került sor, ám a reform nem hozott áttörést a bírósági szervezet értékrendjében és mentalitásában, az első lépésben menesztett bírósági vezetők többségét pedig kollégáik újraválasztották.[122] Mind az albán, mind az ukrán átvilágítás az Európa Tanács intézményeinek szigorú felügyelete mellett zajlott, és a Velencei Bizottság és a strasbourgi bíróság jóvoltából ma részletes regionális sztenderdek vonatkoznak a bírói számonkérhetőség kivételes mechanizmusainak alkalmazására.[123] Kenyában a 2010-ben elfogadott új alkotmány rendelkezett a teljes bírói kar átvilágításának kötelezettségéről, amely folyamat eredményeképpen számos bírót találtak alkalmatlannak a pozícióra, mindenekelőtt a szakmai integritás hiánya miatt.[124]
[86] Az előbbi példák azt mutatják, hogy az eredendően az átmenti igazságszolgáltatás részeként alkalmazott, ezért kivételesnek tekintett felelősségi mechanizmusok napjainkra egyre elterjedtebbé váltak. Állandó kérdés azonban, hogy ezek a mechanizmusok mennyire összeegyeztethetők a bírói függetlenség és a jogállamiság követelményeivel, tekintettel arra, hogy a bírók státuszát, ideértve a bírók elmozdíthatatlanságának elvét, szigorú garanciák övezik. Ezért is fontos, hogy az átmeneti időszak felelősségi mechanizmusainak bevetésére tényleg átmenetileg, azaz kivételesen, és időben korlátozottan kerüljön sor. Ahogyan azt a Velencei Bizottság is kiemeli:
A fegyelmi eljárás, a rendszeres bírói értékelés, illetve rendkívüli helyzetekben a büntetőeljárás lefolytatása a bírói felelősségre vonás szokásos módszere. Világosan meg kell határozni, hogy miért nem állnak rendelkezésre ezek a lehetőségek, mielőtt a bírói kar átvilágítását fontolóra lehetne venni.[125]
[87] A világ számos országában tapasztalható jelenség, hogy az aktuális kormányzat saját hatalmának megerősítése érdekében a hatalmi ágak rendszerének felforgatására és a politikai hatalom feletti intézményi ellenőrzés lebontására, vagy legalábbis gyengítésére törekszik. Ezek a politikai célkitűzések, sokszor első lépésként, a bíróságok függetlenségének korlátozásában öltenek testet. Ez a folyamat általánosságban a "bírói hatalom átpolitizálásának" (politicization of the judiciary) is tekinthető, amely a bíróságok működése feletti politikai, elsősorban kormányzati befolyás megnövelését, és a kormányzattal "barátságos" bírósági szervezet létrehozását célozza.
[88] A bírói hatalom elleni, elsősorban politikai támadásoknak léteznek bevett formái, ezek közé sorolható többek között
• a bírók tömeges és gyors nyugdíjazása;
• a bírói kinevezési eljárás átalakítása a kormányzati befolyás érvényesítése érdekében;
• a bírói létszám felemelése, mely lehetővé teszi új, politikailag megbízható bírók kinevezését;[126]
• bírósági vezetők elmozdítása hivatali idejük lejárta előtt, és új, a kormányhoz lojális bírósági elnökök kinevezése;
• fegyelmi eljárás indítása a hatalommal szemben kritikus bírókkal szemben, és egyéb pozitív és negatív ösztönzők alkalmazása a bírósági szervezeten belül (ilyen például az ügyelosztás vagy az eljáró bírói tanácsok összetételének manipulálása) annak érdekében, hogy a bírók a kormányzat közvetlen politikai érdekeit ne veszélyeztessék a döntéseikkel;[127] illetve
• különbíróságok létrehozása politikailag érzékeny ügyek intézésére.
[89] A különbíróságok intézményesítése lehetővé teszi a kormány számára, hogy a bírói függetlenség formális garanciáit és a bírók döntéshozatali autonómiáját fenntartsa a hagyományos szervezeten belül, és a politikai ellenőrzést csak az ügyek egy meghatározott csoportját tárgyaló különbíróságokra terjessze ki. A bírói függetlenség látszatának fenntartása a politikai vezetők belső és külső (nemzetközi) legitimitása szempontjából is fontos lehet. A náci hatalom időszakában egy speciális Népbíróság (People's Court) ítélkezett a hazaárulás, a gazdasági szabotázs, vagy a háborús erőfeszítések aláásása miatt indult eljárásokban. Latin-Amerikában, így Argentínában, Chilében vagy Brazíliában, a katonai diktatúrák időszakában speciális bíróságok, ún. katonai bíróságok ítélkeztek a rendfenntartó erők ügyeiben, vagy politikai bűncselekmények elkövetőivel szemben, ami azt jelentette, hogy a rendszer elnyomó gépezetének intézkedései és a politikai perek kikerültek a rendes bíróságok hatásköréből.[128]
[90] 2017 decemberében a Jog és Igazságosság (PiS) párt által vezetett lengyel kormány jelentősen átalakította a Legfelső Bíróság szervezetét két új tanácsot létrehozva. A Fegyelmi Tanács és a Rendkívüli Felülvizsgálati és Közjogi Tanács speciális hatásköröket kapott, az előbbi a bírók fegyelmi ügyeinek tárgyalására, az utóbbi a választásokkal, egyéb közigazgatási jogvitákkal és rendkívüli felülvizsgálati eljárásokkal kapcsolatos ügyekben, és olyan bírók kerültek ezekbe a tanácsokba, akik egy új, immár jelentősen átpolitizált eljárásban nyerték el a bírói tisztségüket. Az EUB és az EJEB mindkét tanács esetében megállapította, hogy azok a kinevezési eljárás szabálytalanságai miatt nem tekinthetők "törvény által létrehozott bíróságoknak", így nem képesek biztosítani a tisztességes eljárás és a hatékony bírósági jogorvoslat feltételeit. A 2010-es években Magyarországon is több kísérlet történt egy önálló, a rendes bírósági szervezetrendszertől elkülönülő közigazgatási különbíróság felállítására, amit a hivatalban lévő kormány részben történeti, részben hatékonysági szempontokkal indokolt. Végül a jelentős szakmai és nyilvános kritikák hatására, amelyek elsősorban a közigazgatási különbíróságok függetlenségének garanciáit hiányolták, végül visszalépett a reformtól.[129] Hozzá kell tenni, hogy különbíróságok léte önmagában nem probléma. Sőt, számos országban találunk speciális ügycsoportokra szakosodott bíróságokat, ezek legtöbbször a hagyományos polgári és büntető ügyeket tárgyaló rendes bíróságok mellett működnek, és közigazgatási, adóügyi, bevándorlási vagy családjogi stb. jogvitákkal foglalkoznak.
[91] Mivel a bíróságok működésére ma általánosságban jellemző, hogy a felső bíróságok döntései iránymutatásként szolgálnak az alsóbb fokon eljáró bírók számára, és a legfelső bíróságok felelnek az egységes jogértelmezés kialakításáért az adott jogrendszerben, ezért a politikai hatalom koncentrálására és ezáltal a demokrácia és a jogállamiság gyengítésére törekvő politikai vezetők számára stratégiai fontosságú lehet a legfelső bíróságok politikai ellenőrzésének megteremtése - ideértve az alkotmánybíróságokat is.
[92] Általánosságban elmondható, hogy napjainkban a bírókra nehezedő nyomásgyakorlás korábbi nyílt formái helyett a befolyásolás közvetett, rejtettebb, kifinomultabb gyakorlatai terjedtek el. Ritka, elsősorban nyílt diktatúrákra jellemző gyakorlat, hogy a bírókat életveszélyes fenyegetés éri a politikai hatalom részéről vagy szabadságukat, hivatalukat kockáztatják a kormánynak nem tetsző tevékenységük miatt. A bírók nyílt megfenyegetése azonban nem feltétlenül része a hagyományos diktatúrák eszköztárának sem. Hitler például nem tartotta szisztematikusan terror alatt a bírókat, amit Hans Petter Graver szerint nem pusztán a rendszerkritikus bírók alacsony száma indokol. A Harmadik Birodalomban a bírói függetlenség mint egy több évszázados jogi-kulturális örökség, a rendszer ideológiájának része volt, nem mellesleg pedig gazdaság működésének intézményes biztosítékaként funkcionált.[130] A függetlenség hagyománya bizonyos helyzetekben és mértékben tehát korlátozta a diktatúra nyers hatalmi érdekeit.[131] Azok a bírók pedig, akik nem voltak hajlandók kiszolgálni a náci rendszert, leginkább az áthelyezésükkel, lefokozásukkal, vagy az előléptetés elmaradásával számolhattak, de választhatták azt is, hogy nyugdíjból várják ki a rendszer végét.[132]■
[1] Martin SHAPIRO: Courts: A Comparative and Political Analysis, The University of Chicago Press, 1981, 17.
[2] MONTESQUIEU: A törvények szelleméről, (ford. Csécsy Imre, Sebestyén Pál), Budapest, Osiris, 2000.
[3] Alexander HAMILTON: Federalist No. 78. The Judiciary Department, New York.
[4] Jeremy WALDRON: "The Rule of Law and the Importance of Procedure" Nomos 2011/1, 3-31.
[5] András SAJÓ - Renáta UITZ: The Constitution of Freedom: An Introduction to Legal Constitutionalism, Oxford, Oxford University Press, 2017, 318.
[6] Ronald DWORKIN: Freedom's Law: The Moral Reading of the American Constitution, Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1996.
[7] Az Egyesült Államokban az Earl Warren főbíró nevével fémjelzett időszakban, 1953 és 1969 között az USA Legfelső Bírósága számos döntésével hozzájárult a faji megkülönböztetés felszámolásához, a szólásszabadság és a magánszféra védelméhez, és megerősítette a büntetőeljárás alkotmányos garanciáit. Lásd Morton J. HORWITZ: The Warren Court and the Democratic Constitution, Georgetown University Press, 2024. Arról, hogy a bíróságok milyen szerepet játszhatnak a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésében fiatal demokráciákban többek között Latin-Amerikában, Afrikában, Indiában vagy éppen Kelet-Európában, lásd: Roberto GARGARELLA - Pilar DOMINGO - Theunis ROUX: Courts and Social Transformation in New Democracies: An Institutional Voice for the Poor? New York, Routledge, 2016.
[8] A jól ismert és széleskörben elterjedt "countermajoritarian" jelző Alexander Bickeltől ered. Lásd Alexander M. BICKEL: The Least Dangerous Branch: The Supreme Court at the Bar of Politics, New Haven and London, Yale University Press, 1986, 16.
[9] Samuel Issacharoff szerint azonban számos példa bizonyítja, hogy a demokratizálódás harmadik hullámában kialakuló, fiatal és törékeny demokráciákban az alkotmánybíróságok meghatározó szerepet játszanak, olykor egyedüli intézményi garanciaként, a demokratikus berendezkedés stabilizálásában, az autokratikus tendenciák feltartóztatásában. Sameul ISSACHAROFF: Fragile Democracies: Contested Power in the Era of Constitutional Courts, Cambridge University Press, 2015.
[10] Yaniv ROZNAI: "Who will Save the Redheads? Towards an Anti-Bully Theory of Judicial Review and Protection of Democracy" William & Mary Bill of Rights Journal 2020/2, 327-366; Laura GAMBOA - Benjamín GARCÍA-HOLGADO - Ezequiel GONZÁLEZ-OCANTOS: "Courts against backsliding: Lessons from Latin America" Law & Policy 2024/4, 358-379.
[11] Mátyás BENCZE: "Everyday Judicial Populism in Hungary" Review of Central and East European Law 2022/1, 38.
[12] Lásd BENCZE Mátyás: "Bírói konformizmus - ítélkezési populizmus az autoriter politikai rendszerek szolgálatában?" in MENYHÁRD Attila - VARGA István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara 1, Budapest, ELTE Eötvös, 2018, 616-638.
[13] C. Neal TATE - Torbjörn VALLINDER: "The global expansion of judicial power: The judicialization of politics" in C. Neal TATE - Torbjörn VALLINDER (szerk): The global expansion of judicial power, New York, New York University Press, 1995, 1-5.
[14] BICKEL (8. j.)
[15] Alexis de TOCQUEVILLE: Az amerikai demokrácia, (ford. ÁDÁM Péter), Budapest, Európa, 1993
[16] Lásd Ran HIRSCHL: "The Judicialization of Politics" in Rober E. GOODIN (szerk): The Oxford Handbook of Political Science, Oxford, Oxford University Press, 2011, 253. A judicialization fogalma további jelenségekkel összefüggésben is előbukkan. Így a bíróságok hatalmának megnövekedése összekapcsolódik a bírói függetlenség megszilárdulásával, vagy éppen a divatos, de szintén vitatott tartalmú bírói aktivizmus fogalmával is. Ezekről a jelentésárnyalatokról lásd Rebecca HAMLIN - Gemma SALA: "The judicialization of politics disentangled" in Oxford Research Encyclopedia of Politics, 2018. május 24.
[17] HIRSCHL (16. j.) 256.
[18] Ran HIRSCHL: Towards juristocracy: the origins and consequences of the new constitutionalism, Harvard University Press, 2009.
[19] Alec STONE SWEET: Governing with judges: constitutional politics in Europe, Oxford, Oxford University Press, 2000.
[20] Curtis A. BRADLEY - Eric A. POSNER: "The Real Political Question Doctrine" Stanford Law Review 2023/5, 1031-1090.
[21] Ezt a megközelítést Carlo Guarnieri és Patrizia Pederzoli alkalmazta elsőször. Lásd Carlo GUARNIERI - Patrizia PEDERZOLI: The Power of Judges: A Comparative Study of Courts and Democracy, Oxford University Press, 2022, 66-68. Lásd továbbá Graham GEE: "The Persistent Politics of Judicial Selection: A Comparative Analysis" in Anja SEIBERT-FOHR (szerk.): Judicial Independence in Transition, Heidelberg, Springer Berlin, 2012, 123-130.
[22] Lásd még Mirjan DAMASKA: "Structures of Authority and Comparative Criminal Procedure" The Yale Law Journal 1975/3, 511.
[23] Nuno Garoupa és Tom Ginsburg erre a modellre a "presztízsbíróság" (recognition judiciary) kifejezést használja, amely arra utal, hogy a bírók a korábbi jogászi tevékenység elismeréseként nyerik el valamelyik üres bírói álláshelyet. Lásd Nuno GAROUPA - Tom GINSBURG: "Hybrid Judicial Career Structures: Reputation versus Legal Tradition" Journal of Legal Analysis 2011/2, 411.
[24] Lásd GAROUPA - GINSBURG (23. j.) 420.
[25] SHAPIRO (1. j.) 52-53.
[26] A politikatudomány képviselői intenzíven kutatják azt a kérdést, hogy miként lehet megvilágítani a bírósági hierarchia értelmét. Egyes szerzők amellett érvelnek, az ítélkezést egyfajta csapatmunkaként kell elképzelnünk, ahol valamennyi bíró és bírósági szint preferenciája és értékrendje azonos, és ugyanazt akarják, mégpedig a helyes döntést meghozni. A hierarchia célja tehát a helyes döntések maximalizálása. Divatos értelmezési keret a "megbízó-ügynök" modell, amely szerint a legfelső bíróság, az erőforrások korlátozottsága miatt, a munka jelentős részét az alsóbb bíróságra delegálja, és számukra iránymutatást nyújt az ügyek eldöntéséhez. Ebben a keretben a különböző bíróságoknak különböző preferenciái vannak, így az egyik legfontosabb kérdés, hogy mivel tudja a legfelső bíróság elérni, hogy az alsóbb bíróságok az általa meghatározott szabályoknak és elveknek megfelelően döntsön. A különböző megközelítésekről összefoglalóan lásd John P. KASTELLEC: "The judicial hierarchy" Oxford Research Encyclopedia of Politics, Oxford University Press, 2017. január 25.
[27] Bencze Mátyás a büntetőeljárás sajátosságai alapján éppen azt tartaná észszerű megoldásnak, ha a több szakbíróból álló bírói tanácsok az első fokon ítélkeznének. Álláspontja szerint másod- és harmadfokon már alig zajlik bizonyítás, leginkább az elsőfokú döntés ellenőrzése történik meg, ezt a feladatot pedig kevesebb bíró is képes lenne hatékonyan ellátni. BENCZE Mátyás: "Nincs füst, ahol nincs tűz": az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában, Budapest, Gondolat, 2016, 177.
[28] Erről, valamint a két alaptípus közötti további hasonlóságokról és történeti különbségekről lásd Sofie M. F. GEEROMS: "Comparative Law and Legal Translation: Why the Terms Cassation, Revision and Appeal Should Not Be Translated..." The American Journal of Comparative Law 2002/1, 201-228.
[29] Marcin MATCZAK - Mátyás BENCZE - Zdenek KÜHN: "Constitutions, EU law and judicial strategies in the Czech Republic, Hungary and Poland" Journal of Public Policy 2010/1, 88.
[30] Peter CUROS: Attack or Reform - Mária Kolíková's legacy: Slovak reform of the judiciary, Part II, VerfBlog, 2022. szeptember 29.
[31] Lásd Fruni v. Slovakia, Judgment of 21 June 2011, no. 8014/07.
[32] David KOSAR - Lucas LIXINSKI: "Domestic Judicial Design by International Human Rights Courts" The American Journal of International Law 2015/4, 713-760.
[33] Pablo CASTILLO-ORTIZ: Judicial Governance and Democracy in Europe, Cham, Springer, 2023, 2-4.
[34] David KOSAR: Perils of Judicial Self-Government in Transitional Societies, Cambridge, Cambridge University Press, 2016, 132-134.
[35] Nuno GAROUPA - Tom GINSBURG: "Guarding the Guardians: Judicial Councils and Judicial Independence" The American Journal of Comparative Law 2009/1, 103-134.
[36] Lásd KOSAR 2016 (34. j.) 122-123.
[37] Carlo GUARNIERI: "Appointment and career of judges in continental Europe: the rise of judicial self-government" Legal Studies 2004/1-2, 183. Arról, hogy a bírói tanácsok sikerrel semlegesíthetik a bírósági vezetők túlhatalmát, lásd még Simone BENVENUTI - Davide PARIS: "Judicial self-government in Italy: Merits, limits and the reality of an export model" German Law Journal 2018/7, 1668.
[38] Pablo CASTILLO-ORTIZ: "The politics of implementation of the judicial council model in Europe" European Political Science Review 2019/4, 504.
[39] European Network of Councils for the Judiciary: ENCJ Compendium on Councils for the Judiciary, 2021. október 29.
[40] Michal BOBEK - David KOSAR: "Global Solutions, Local Damages: A Critical Study in Judicial Councils in Central and Eastern Europe" German Law Journal 2014/7, 1269-1273.
[41] David KOSAR - Jirí BAROS - Pavel DUFEK: "The twin challenges to separation of powers in Central Europe: technocratic governance and populism" European Constitutional Law Review 2019/3, 447
[42] Az Európai Bírók Konzultatív Tanácsa a bírói tanácsokra vonatkozó 2021-es ajánlásában kifejezetten javasolta a laikus, nem jogász szereplők bevonását a tanácsok működésébe, akár a bírók kiválasztására vonatkozó eljárásokban is, a társadalmi legitimáció erősítése és a korporatizmus kockázatának csökkentése érdekében. Lásd Európai Bírók Konzultatív Tanácsa: A CCJE 24. (2021) számú állásfoglalása: A Bírói Tanácsok fejlődése és szerepük a független és pártatlan bírósági rendszerekben, 2021. november 5. Strasbourg, § 20 és 29. A laikus tanácstagok jelenléte egyes szerzők szerint előtérbe helyezheti a bírói tanácsok új felfogását, ahol ezek az intézmények egyfajta "negyedik hatalmi ágként", például a választási bizottságok, ombudsmanok vagy nemzeti bankok mintájára működnek. Ezeknek az alkotmányos intézményeknek a sajátossága, hogy a klasszikus hatalmi ágaktól mind funkcionálisan, mind személyi összetételüket tekintve elkülönülnek, és a szakmaiságot előtérbe helyezve látják el feladatukat és felelnek a kormányzás egy speciális területéért, a bírói tanácsok esetben a bíróságok kormányzásáért. Ez a felfogás a bírói tanácsok működésére leselkedő két legnagyobb veszély, a túlzott átpolitizálódás és az erős korporatizmus minimalizálását célozza. Erről lásd: David KOSAR - Katarína SIPULOVÁ - Ondrej KADLEC: "The Case for Judicial Councils as Fourth-Branch Institutions" European Constitutional Law Review 2024/1, 82-119.
[43] Zoltán FLECK: "Changes of the Judicial Structure in Hungary - Understanding the New Authoritarianism" Osteuropa Recht 2018/4, 597-598. Ezekről a kritikákról magyarul lásd FLECK Zoltán: Bíróságok mérlegen. Igazságszolgáltatásunk újabb tíz éve, Budapest, Pallas, 2008.
[44] KOSAR 2016 (34. j.) 132.
[45] A Velencei Bizottság már 2012 elején, az új bírósági igazgatási modell létrehozásakor kifogásolta, hogy az Országos Bírói Tanács nem rendelkezik megfelelő jogosítványokkal a központi igazgatás, azaz az OBH Elnöke hatékony ellenőrzéséhez. Lásd European Commission for Democracy through Law: Opinion on Act CLXII of 2011 on the Legal Status and Remuneration of Judges and Act CLXI of 2011 on the Organisation and Administration of Courts of Hungary, Strasbourg, 2012. március 19, CDL-AD(2012)001. Az Európai Bizottság első ízben 2020-ban publikált éves jogállamisági jelentése is kiemelte, hogy "[a]z Országos Bírói Tanácsot azonban számos strukturális korlátozás akadályozza abban, hogy hatékonyan felügyelje az OBH elnökének tevékenységét." Európai Bizottság: 2020. évi jogállamisági jelentés. Országfejezet - A jogállamiság helyzete Magyarországon, Brüsszel, 2020. szeptember 30.
[46] Lásd a 2023. évi X. törvényt az egyes igazságügyi tárgyú törvényeknek a magyar helyreállítási és ellenállóképességi tervhez kapcsolódó módosításáról.
[47] GEE (21. j.) 121-145.
[48] Graham GEE - Erika RACKLEY: "Introduction: Diversity and the JAC's first ten years" in Graham GEE - Erika RACKLEY (szerk): Debating Judicial Appointments in an Age of Diversity, Routledge, 2018, 5.
[49] Lee EPSTEIN - Jeffrey A. SEGAL: Advice and Consent: The Politics of Judicial Appointments, Oxford University Press, New York, 2005, 17-27. Hamilton a Föderalista 76. cikkében eredetileg egyfajta "biztosíték" szerepet szánt a Szenátusnak a bírói kinevezésekben.
[50] Lásd az 1949-es német alaptörvény 95. cikk (2) bekezdését.
[51] Fabian WITTRECK: "German judicial self-government-institutions and constraints" German Law Journal 2018/7, 1938-1939.
[52] Attila BADÓ: "Fair Selection of Judges in a Modern Democracy" in Attila BADÓ (szerk.): Fair Trial and Judicial Independence: Hungarian Perspectives, Cham, Springer, 2013, 19-21. Anja SEIBERT-FOHR: "Judicial Independence in Germany" in Anja SEIBERT-FOHR (szerk.): Judicial Independence in Transition, Heidelberg, Springer Berlin, 2012, 509.
[53] Anne SANDERS - Luc VON DANWITZ: "Selecting Judges in Poland and Germany: Challenges to the Rule of law in Europe and Propositions for a new Approach to Judicial Legitimacy" German Law Journal 2018/4, 769-816.
[54] Samuel SPÁC: "Recruiting European Judges in the Age of Judicial Self-government" German Law Journal 2018/7, 2091-2094.
[55] Giuseppe DI FEDERICO: "Judicial Independence in Italy" in Anja SEIBERT-FOHR (szerk.) Judicial independence in Transition, Springer, 2012, 365-370, 385.
[56] Lásd a 2024 elején legköszönő OBT javaslatát a jelenlegi pontszámítási rendszer megreformálására: 125/2023. (XII. 6.) OBT határozat.
[57] 7/2011. (III. 4.) KIM rendelet a bírói álláspályázatok elbírálásának részletes szabályairól és a pályázati rangsor kialakítása során adható pontszámokról.
[58] BENCZE Mátyás - BADÓ Attila: "A magyar bírósági rendszer hatékonyságát és az ítélkezés színvonalát befolyásoló strukturális és személyi feltételek" in JAKAB András - GAJDUSCHEK György (szerk.): A magyar jogrendszer állapota, Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2016, 433-436. Vincze Attila szerint a papíron meritokratikus és kompetitív rendszer ma sem mentes a szubjektív és diszkrecionális elemektől; például a személyes kapcsolatok, különösen a bírósági vezetéssel ápolt jó viszony vagy a lojalitás konkrét előnnyé transzformálható a pontrendszerben (például kirendelés, tanulmányút engedélyezése, igazgatási feladatokkal való megbízás stb. esetén). Attila VINCZE: "Schrödinger's Judiciary-Formality at the Service of Informality in Hungary" German Law Journal 2024/8, 1444-1445.
[59] Katarína SIPULOVÁ - Samuel SPÁC - David KOSAR - Tereza PAPOUSKOVÁ - Viktor DERKA: "Judicial Self-Governance Index: Towards better understanding of the role of judges in governing the judiciary" Regulation & Governance 2023/1, 22-42.
[60] GEE (21. j.) 143-144. Gee szerint ez az ideológia, például társadalompolitikai kérdésekben mindenképpen liberálisabb, mint a közvélekedés.
[61] Lásd például a spanyol bírói tanács működésével kapcsolatos kritikákat: Aida TORRES PÉREZ: "Judicial Self-Government and Judicial Independence: the Political Capture of the General Council of the Judiciary in Spain" German Law Journal 2018/7, 1769-1800.
[62] Herbert M. KRITZER: "Impact of Judicial Elections on Judicial Decisions" Annual Review of Law and Social Science 2016/1, 364-367.
[63] Ástrádsson v. Iceland [GC], Judgment of 1 December 2020, no. 26374/18.
[64] Xero Flor w Polsce sp. z o.o. v. Poland, Judgment of 7 May 2021, no. 4907/18.
[65] Lásd például Advance Pharma sp.z o.o. v. Poland, 3 February 2022, no. 1469/20.
[66] Erről lásd Registry of EctHR: Guide on Article 6 of the European Convention on Human Rights, Updated on 31 August 2022.
[67] Ítélet, 19/11/2019, A.K. (A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége), C-585/18, ECLI:EU:C:2019:982
[68] Az uniós gyakorlat kritikájára lásd például Dimitry V. KOCHENOV - Petra BÁRD: "Kirchberg Salami Lost in Bosphorus: The Multiplication of Judicial Independence Standards and the Future of the Rule of Law in Europe" Journal of Common Market Studies 2022/1, 150-165.
[69] J. A. G. GRIFFITH: The Politics of the Judiciary, London, UK, Fontana Press, 1985, 25-29.
[70] Az amerikai szövetségi bírók személyes jellemzőire és társadalmi hátterére vonatkozó adatok elérhetők a Federal Judicial Center oldalán.
[71] Rachel CAHILL-O'CALLAGHAN - Pauline ROBERTS: "Hearing the Voice of the Woman Judge: Diversity, Equality, and Participation" Dickinson Law Review 2023/3, 735-766.
[72] Emily HAVES: Representation of women in the House of Lords, House of Lords Library, 2021. február 24.
[73] Kate MALLESON: "Rethinking the Merit Principle in Judicial Selection" Journal of Law and Society 2006/1, 137.
[74] Ezt az érvelés lásd GYŐRFI Tamás: "Why is the Equal Merit Principle (almost) straightforwardly wrong?" The Modern Law Review 2017/6, 1052-1072.
[75] John BELL: Judiciaries within Europe: A Comparative Review, Cambridge, UK, Cambridge University Press, 2009, 368-369.
[76] Council of Europe, European Commission for the Efficiency of Justice: European judicial systems. CEPEJ Evaluation Report, 2024, 66.
[77] Council of Europe, European Commission for the Efficiency of Justice: European judicial systems. CEPEJ Evaluation Report, 2024, 70
[78] Sanja KUTNJAK IVKOVIC - Valerie P. HANS: "A Worldwide Perspective on Lay Participation" in Sanja Kutnjak IVKOVIC - Shari SEIDMAN DIAMOND - Valerie P. HANS - Nancy S. MARDER (szerk.): Juries, Lay Judges, and Mixed Courts: A Global Perspective, Cambridge UK, Cambridge University Press, 2021, 338-341.
[79] IVKOVIC - HANS (78. j.) 334.
[80] IVKOVIC - HANS (78. j.) 336.
[81] IVKOVIC - HANS (78. j.) 343.
[82] Bár a jogalkotó mindössze azzal indokolta az ülnökrendszer korlátozását, hogy az "nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket", számos szakértő érvelt a társadalmi részvétel fenntartása, de a jelenlegi rendszer megreformálása mellett. Erről lásd például BADÓ Attila: A bírói függetlenség egyes garanciális elemeinek összehasonlító vizsgálata (MTA doktori értekezés), Szeged, 2017; BENCZE Mátyás: "A kor színvonalán? - Az új büntetőeljárási kódex válasza a jelen kihívásaira" Pro Futuro 2018/3, 18-21; HACK Péter - HORVÁTH Georgina: "A büntetőeljárásról szóló új törvényről" Jogtudományi Közlöny 2018/6, 302-303.
[83] Lásd a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 680. és 698. §-ait.
[84] Lásd továbbá BADÓ 2017 (35. j.)
[85] Peter H. RUSSELL: "Toward a General Theory of Judicial Independence" in Peter H. RUSSELL - David M. O'BRIEN (szerk): Judicial Independence in the Age of Democracy: Critical Perspectives from Around the World, University of Virginia Press, 2001, 10.
[86] Julio RÍOS-FIGUEROA - Jeffrey K. STATON: "An Evaluation of Cross-National Measures of Judicial Independence" The Journal of Law, Economics, and Organization 2014/1, 107.
[87] Matthew C STEPHENSON: "When the devil turns...: The political foundations of independent judicial review" The Journal of Legal Studies 2003/1, 59-89.
[88] Lisa HILBINK: "The origins of positive judicial independence" World Politics, 2012/4, 591. Hilbink azonban éppen amellett érvel, hogy a politikai fragmentáció elmélete számos helyzetben nem képes magyarázni a bírók viselkedését, azaz a függetlenség nem kizárólag a politikai kontextus és strukturális tényezők függvénye.
[89] John FEREJOHN - Frances ROSENBLUTH - Charles R. SHIPAN: "Comparative Judicial Politics" in Carles BOIX - Susan C. STOKES (szerk.): The Oxford Handbook of Comparative Politics, Oxford, Oxford University Press, 2009, 733-735.
[90] RUSSELL (85. j.) 6.
[91] RUSSELL (85. j.) 11-12.
[92] BIBÓ István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most, Akadémiai székfoglaló, 1947. január 13.
[93] Joost SILLEN: "The concept of 'internal judicial independence'in the case law of the European Court of Human Rights" European Constitutional Law Review 2019/1, 104-133.
[94] Erről és a strasbourgi gyakorlat kritikájáról lásd David KOSAR - Lucas LIXINSKI: "Domestic judicial design by international human rights courts" American Journal of International Law 2015/4, 713-760.
[95] Michal BOBEK: "The Fortress of Judicial Independence and the Mental Transitions of the Central European Judiciaries" European Public Law 2008/1, 99-123.
[96] Lars P. FELD - Stefan VOIGT: "Economic growth and judicial independence: cross-country evidence using a new set of indicators" European Journal of Political Economy 2003/3, 497-527.
[97] RÍOS-FIGUEROA - STATON (81. j.) 105-107.
[98] FELD - VOIGT (96. j.) 514.
[99] HILBINK (88. j.) 587-621.
[100] Erre példa Sicilianos bíró érvelése a Baka ügyben hozott döntéséhez fűzött párhuzamos véleményében. Lásd Baka v. Hungary [GC], Judgment of 23 June 2016, no. 20261/12.
[101] Mathieu LELOUP: "Who safeguards the guardians? A subjective right of judges to their independence under Article 6 (1) ECHR" European Constitutional Law Review 2021/3, 394-421.
[102] Claudia-Y MATTHES: "Judges as activists: how Polish judges mobilise to defend the rule of law" East European Politics 2022/3, 468-487; Ramona COMAN - Leonardo PULEO: "Opposition and resistance: how judges and professional associations in Poland, Hungary, and Romania defend their independence" East European Politics 2025/1, 24-45.
[103] Baka v. Hungary [GC], Judgment of 23 June 2016, no. 20261/12.
[104] EUSZ 19. cikk (1) bekezdés "A tagállamok megteremtik azokat a jogorvoslati lehetőségeket, amelyek az uniós jog által szabályozott területeken a hatékony jogvédelem biztosításához szükségesek".
[105] Associaçáo Sindical dos Juízes Portugueses, Case no. C-64/16, Judgment of 27 February 2018, ECLI:EU:C:2018:117.
[106] Matteo BONELLI - Monica CLAES: "Judicial serendipity: how Portuguese judges came to the rescue of the Polish judiciary: ECJ 27 February 2018, Case C-64/16, Associaçáo Sindical dos Juízes Portugueses" European Constitutional Law Review 2018/3, 622-643.
[107] Ezekről részletesen lásd Petra BÁRD - Jasper KROMMENDIJK: "Introduction: sustaining judicial independence" in Petra BÁRD - Jasper KROMMENDIJK (szerk.): Sustaining the Rule of Law. The Future of Judicial Independence in Europe, Edward Elgar, 2025, 1-36.
[108] Reppublika, Case no. C-896/19, Judgment of 20 Apil 2021, ECLI:EU:C:2021:311.
[109] Az Európai Bírók Konzultatív Tanácsa által 2014-ben publikált véleménye például a bírói függetlenség elsődlegességét hangsúlyozta. Lásd Consultative Council of European Judges: Opinion n°17 (2014) on the evaluation of judges' work, the quality of justice and respect for judicial independence, Strasbourg, 2014. október 24.
[110] "Government must be of the people, by the people, and for the people." Szintén hivatkozza Ronald DWORKIN: Justice for Hedgehodges, Cambridge, Cambridge University Press, 2011, 379.
[111] Wim VOERMAS: "Judicial Transparency Furthering Public Accountability for New Judiciaries" Utrecht Law Review 2007/1, 148-159.
[112] Josh GERSTEIN - Kyle CHENEY -Meredith LEE HILL: "John Roberts, in rare statement, hits back after Trump calls for impeaching judges" Politico, 2025. március 18.
[113] Criminal proceedings against IS, Case no. C-564/19, Judgment of 23 November 2021, ECLI:EU:C:2021:949.
[114] Az USA Alkotmányának III. cikke a szövetségi bírói hatalomról következőképpen rendelkezik a bírói kinevezésekről: "The Judges, both of the supreme and inferior Courts, shall hold their Offices during good Behaviour [...]" (A legfelsőbb és az alsóbb bíróságok bírái jó magaviselettel töltik be tisztségüket).
[115] Scott L. CUMMINGS: "Lawyers in backsliding democracy" California Law Review 2024/April, 537. Thomas bíró állítólag nagyértékű ajándékokat (luxusutazásokat) fogadott el a Republikánus Párt egyik ismert adományozójától anélkül, hogy ezt a vagyonnyilatkozatában nyilvánosságra hozta volna.
[116] Larry T. ASPIN: "Judicial Retention Elections" in Chris W BONNEAU - Melinda Gann HALL (szerk): Judicial Elections in the 21st Century, New York, Routledge, 2016, 115-160.
[117] Erről lásd a bírók jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény V. fejezetét, különösen a 70-77.§-okat, illetve a 8/2015. (XII. 12.) OBH utasítást a bíró munkájának értékelési rendjéről és a vizsgálat részletes szempontjairól szóló szabályzatról.
[118] 2011. évi CLXII. törvény 66.§.
[119] BENCZE - BADÓ (58. j.) 428.
[120] Katarína SIPULOVÁ - David KOSAR: "Purging the Judiciary After a Transition: Between a Rock and a Hard Place" Hague Journal on the Rule of Law 2025/1, 70, 75.
[121] Karl LOEWENSTEIN: "Reconstruction of the Administration of Justice in the American Occupied Germany" Harvard Law Review 1948/3, 442-454. Hannah Arendt szerint az, hogy 1962-ben több mint 140 bírót és államügyészt mozdítottak el egyszerre, elsősorban az Eichmann-per következménye volt. Arendt egyébként a náci bűnelkövetőkkel kapcsolatos viszonylag enyhe németországi ítéleteket azzal is magyarázta, hogy a Német Szövetségi Köztársaság igazságszolgáltatásában sokezer, egykoron Hitlert is szolgáló bíró dolgozott. Hannah ARENDT: Eichmann Jeruzsálemben: tudósítás a gonosz banalitásáról, Budapest, Osiris, 2000, 26. Erről lásd még Ingo MÜLLER: Furchtbare Juristen: die unbewältigte Vergangenheit der deutschen Justiz, Berlin, Tiamat, 2014.
[122] Maria POPOVA - Daniel J. BEERS: "No revolution of dignity for Ukraine's judges: judicial reform after the Euromaidan" Demokratizatsiya: The Journal of Post-Soviet Democratization 2020/1, 113-142.
[123] Christina MURRAY - Jan VAN ZYL SMIT: "Global standards on judicial independence and removal: grappling with vetting and fresh appointment" Comparative Constitutional Studies 2024/2, 315-336.
[124] MURRAY - VAN ZYL SMIT (123. j.) 325-326.
[125] European Commission for Democracy through Law: Compilation of Venice Commission Opinions and Reports Concerning Vetting of Judges and Prosecutors, CDL-PI(2022)051, Strasbourg, 2022. december 19, 18.
[126] Azt a jelenséget, amikor a kormányzat azzal a céllal alakítja át a bíróságok összetételét, hogy az ítélkezésben a kormány ideológiája érvényesülhessen, az angol nyelvű szakirodalom a court-packing kifejezéssel jelöli. David Kosar és Katarína Sipulová szerint ez a széles körben használt definíció parochiális, mert kizárólag az amerikai tapasztalatokból táplálkozik, és korlátozott érvényességű, mivel a bírói létszám megemelését tekinti a legfontosabb fogalmi elemnek. Pedig világszerte számos egyéb példát láthattunk arra, ahogyan a politikai vezetők igyekeznek megváltoztatni a bíróságok összetételét annak érdekében, hogy a bírósági szervezet lojális legyen a hatalmon lévőkkel. Ez tehát nemcsak létszámemeléssel történhet, hanem akár a "megbízhatatlan" bírók elmozdításával (létszámcsökkentés), vagy a meglévők lecserélésével a szervezet méretének érintetlenül hagyása mellett. A szerzők által kínált általánosabb definíció szerint a court-packing kiterjed "egy már létező bíróság összetételének bármilyen szabálytalan, szándékos (nem véletlen) megváltoztatására, amely vagy új többséget hoz létre a bíróságon, vagy korlátozza a régit." Lásd David KOSAR - Katarína SIPULOVÁ: "Comparative court-packing" International Journal of Constitutional Law 2023/1, 84. A szerzők azt is megjegyzik, hogy a bíróság összetételének átalakítása nemcsak a bírói függetlenség rovására történhet, hanem szolgálhat legitim célokat is.
[127] 2025 végén látott napvilágot az az oknyomozó dokumentumfilm, amely bemutatja, hogy az ügyben eljáró bírói tanács összetételének sorozatos átalakítása hogyan vezetett magas rangú politikusok vagy üzletemberek érintettségével zajló, tipikusan korrupcióval kapcsolatos egyes büntetőeljárások elhúzódásához és a büntethetőség elévüléséhez a román bíróságok előtt. Arról, hogy az ügyek kiosztásával hogyan befolyásolható az ítélkezés lásd: Viktor VADÁSZ - György András KOVÁCS: "A game hacked by the dealer" VerfBlog, 2020. november 10. Ezekben az esetekben a független ítélkezésre nehezedő nyomás nem közvetlenül a politika felől, hanem a szervezeten belülről, a bírósági vezetőktől érkezik.
[128] Hans Petter GRAVER: Judges Against Justice. On Judges when the Rule of Law is under Attack, Heidelberg, Springer Berlin, 2015, 48-49.
[129] Az önálló közigazgatási (külön)bíróság felállításáról szóló szakmai vitákról lásd a Közjogi Szemle 2016/4-es lapszámát. Arról, hogy a 2018-ban elfogadott, ám utólag visszavont törvény egyfajta visszaélésnek tekinthető a kormány alkotmányos mozgásterével, lásd Jan PETROV: "How to Detect Abusive Constitutional Practices" European Constitutional Law Review 2024/2, 191-221.
[130] Graver maga is hivatkozik itt Ernst Fraenkel először 1941-ben publikált "kettős állam" (Doppelstaat) koncepciójára, amely szerint Németországban az 1930-as években egyszerre létezett egy "normatív" és egy "parancsuralmi állam", azaz a jogrendszer és annak alapvető jogállami logikája mint a "normatív állam" része továbbra is szabályozta a társadalmi és gazdasági élet egyes területeit. Erről lásd Ernst FRAENKEL: The Dual State: A Contribution to the Theory of Dictatorship, New York, The Lawbook Exchange, 2006.
[131] Hans Petter GRAVER: "Why Adolf Hitler spared the judges: judicial opposition against the Nazi state" German Law Journal 2018/4, 845-878.
[132] LOEWENSTEIN (121. j.) 444.
Visszaugrás
