A ne bis in idem (korábban a jogirodalmi elnevezés szerint: non bis in idem) elve, az ugyanazon tény kétszeres értékelésének tilalmát határozza meg, és mint ilyen a modern büntetőjog - értve ez alatt az anyagi és az eljárásjogi rendelkezéseket egyaránt - egyik sarokköve. Az elv, melynek eredete a római jogra vezethető vissza - nemo debet bis vexari pro una ez eadem causa, azaz senkinek nem kell elszenvednie, hogy vele szemben ugyanazon cselekmény miatt kétszer is büntetőeljárás folytassanak le - valamennyi szuverén állam mérvadó jogrendszerének szerves részét képezi.[1] Magyarország Alaptörvénye a XXVIII. cikk (6) bekezdésében immár expressis verbis rögzíti a ne bis in idem elvét az által, hogy tételesen kimondja: "A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy - nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték." Miként azt Ambrus István is megállapította, ezen alkotmányos szintre emelt definíció kizárólag a rendes bírósági eljárások vonatkozásában irányadó, a rendkívüli jogorvoslati eljárások - így különösen a perújítás, illetve a felülvizsgálat - esetén nem alkalmazható. Mindez pedig egy adott döntés végleges és megváltoztathatatlan voltának jelentős korlátjaként értékelhető.[2]
Az Alaptörvényben rögzített jogalkotói deklaráció kétségtelen újítás a korábbi Alkotmány[3] rendelkezéseihez képest, amelynek normaszövege ilyen rendelkezést nem tartalmazott. E vonatkozásban azonban fontos leszögezni, hogy mindez nem eredményezte azt a helyzetet, hogy a demokratikus átmenet során létrejött jogállami büntetőjognak ne lett volna szerves része a kétszeres értékelés tilalmának elve, az ugyanis a jogállamisághoz és az emberi méltósághoz fűződő alapjogokból aggálymentesen levezethető volt[4].
Sőt, az Alkotmánybíróság a ne bis in idemet a res iudicata elvével összekapcsolva olyan alkotmányos jelentőségű, a büntetőeljárás során érvényesülő garanciális rendelkezésnek tekintette, amely az állam büntetőhatalmának valós korlátját eredményezi, miként arra a 42/1993. (VI. 30.) határozatában is rámutatott[5]. Az Alkotmánybíróság egy későbbi döntésében is megerősítette ezen álláspontját, amikor kifejtette, hogy az állami büntetőigény érvényesítése jogállami keretek között, kizárólag abban az esetben igazolható alkotmányos szinten, amennyiben vannak olyan garanciális szabályok, amelyek kellő ellensúlyt képeznek és elejét ve-
- 67/68 -
szik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Ezen alkotmányos garanciarendszer elemei közé sorolta a testület a ne bis in idem elvét is, utalva az Alaptörvény már hivatkozott rendelkezésére, illetve a határozat meghozatalakor hatályos Büntetőeljárási törvény ide vonatkozó rendelkezéseire.[6] Ez a felfogás illeszkedik azon büntetőjogi felfogáshoz, mely szerint egy jogerős, ügydöntő határozattal lezárt eljárást követően az állami büntetőigény kiüresedik, mivel annak során az állam élt a ius puniendiből eredő jogaival, ami ezt követően ugyanazon ügy tekintetében kialszik.[7]
A teljesség igénye végett indokoltnak tartom megemlíteni, hogy számos szerző - illetve ahogyan az majd a későbbiekben is látszik - nemzetközi egyezmény és európai uniós jogi aktus, továbbá az Alkotmánybíróság is egymással szoros összefüggésben taglalja a res iudicata és a ne bis in idem intézményét. E két jogintézmény azonban nem teljesen azonos. A ne bis in idem az alaki jogerőhöz kapcsolódik, tehát a határozatok megtámadhatatlanságát, kizáró hatását eredményezi, amely egy egyszerű kötőerő, ami a határozatok rendes perorvoslat útján történő támadhatóságát zárja ki. Ezzel szemben a res iudicata az anyagi jogerőhöz, tehát az ügy tárgyának végleges, minősített kötőerővel történő lezáráshoz kapcsolódik. Az anyagi jogerő az, ami ítélt dolgot eredményez, melynek során a bíróság a törvényes vádat kimerítette és a terhelt büntetőjogi felelősségéről érdemben határozott.[8]
A ne bis in idem elvhez fűződő koncepció egy szűkebb és egy tágabb megközelítésben egyaránt taglalható. Tágabb értelemben a kétszeres értékelés tilalma egy - a hagyományos értelemben vett büntetőjog határterületén túlmutató -, a jogállamiság elvéből következő princípium, amely szerint egyazon tény miatt az elkövető büntetőjogi felelősségének megállapítására és vele szemben joghátrány alkalmazására ismételten nem kerülhet sor. Ezen alkotmányos alapelv a hivatkozott 33/2013. (XI. 22.) számú alkotmánybírósági határozatban is kifejtettek szerint, az állam büntetőjogi hatalmának határvonalait jelöli ki az által, hogy rögzíti, amennyiben konkrét személy adott cselekménye vonatkozásában az állami büntetőigény egyszer már jogerősen érvényesítésre került, akkor ezen igény - főszabály szerint - elenyészik és kizárólag pontosan körülhatárolható, rendkívüli esetekben nyílik meg a jogerős döntés áttörésének lehetősége. Erre utalt a Kúria több jelen tárgykört érintő határozatában[9] is, amikor az anyagi jogerőhatás kettős - pozitív és negatív - természetére mutatott rá. Ennek pozitív oldala a büntetőjogi főkérdés tárgyában hozott ítéleti rendelkezés bizonyos, végleges és végrehajtható volta, míg negatív oldala a kétszeres eljárás megindításának tilalmában testesül meg. E körben szükséges rögzíteni azt is, hogy amennyiben a ne bis in idem elvére alkotmányos szintű alapelvként tekintünk, akkor az nem korlátozódhat kizárólag a büntetőeljárásokra, hanem azt kiterjesztően kell értelmezni és alkalmazni. [10]
A megszorító értelmezés szerint ezen elv legfőképpen a büntetés kiszabása körében kell, hogy érvényre jus-
- 68/69 -
son. Karsai Krisztina álláspontja szerint mégpedig oly módon, hogy "a büntetőjogi felelősség megállapításához szükséges reálaktusok - így történeti tények, körülmények - többszöri figyelembevételét zárja ki, mind pozitív, mind negatív irányba").[11] Belső nemzeti jogrendünkben az alapelv ilyen irányú gyakorlati - jogalkalmazói - átültetésére a Kúria Büntető Kollégiumának a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről szóló 56. számú kollégiumi véleménye szolgál szemléletes példaként. A kollégiumi vélemény deklarálja, hogy a kétszeres értékelés tilalmának a büntetést befolyásoló körülmények értékelése során is érvényre kell jutnia. Ezen felül a bíróságok számára több konkrét iránymutatást is tartalmaz, amelyek a kétszeres értékelés tilalmából következnek. Ebbe a körbe sorolható például a cselekmény súlyosabb (vagy enyhébb) minősítését megalapozó körülmény tekintetében azon követelmény, hogy azt utóbb - a büntetés kiszabása körében - enyhítő vagy súlyosító körülményként ismételten nem értékelheti. Ugyancsak ide tartozik két bűncselekmény elkövetése miatti marasztalás esetén a halmazati szabályok azon alkalmazása, amely - a tételkeretet emelő hatáson túl - kizárja ezen tény további súlyosító körülményként való értékelését. Ugyanez elmondható a terhelt többszörös, vagy különös visszaesői minőségét megalapozó elítélés tekintetében, melynek következtében - amennyiben azt csupán egy korábbi elítélés alapozza meg - a terhelt büntetett előéletének súlyosító körülményként való értékelésére nincs lehetőség.[12]
A ne bis in idem elve a belső, nemzeti jogrendben két szinten is megtalálható. Az egyik, az Alaptörvényben deklarált és már említett alkotmányos szintű vezérelv, amely a jogrendszer egészére vonatkozó hatással bír. Ezen alkotmányos princípium hazai büntetőeljárásban való leképeződése egy speciális eljárási akadályként[13] valósul meg, amely kategorikusan kizárja ugyanazon személy, egyazon cselekmény miatti büntetőjog felelősségének ismételt megállapíthatóságát, illetőleg az újbóli szankció alkalmazást.
E körben mindenek előtt a hatályos perrendi törvény 4. § (3) bekezdésében foglaltakat kell felhívni, amely kimondja: Büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét.
Szükséges azonban rögzíteni, hogy a magyar alkotmányos berendezkedés világosan szabályozza, hogy a büntetőjogi felelősség (mint büntetőjogi főkérdés) tekintetében döntési jogkörrel kizárólag a bíróságok rendelkeznek, más hatóság vagy szerv - például az ügyész eljárást (nyomozást) megszüntető határozata[14] - ilyen jogosultsággal nem bír.[15] Ennél fogva az igazságszolgáltatás egyéb szereplőinek ilyen aktusai nem eredményezik a cselekmény jogerős elbírálását, és ennél fogva nem képeznek akadályt az újabb eljárás tekintetében.
A magyar jogrendszerben res iudicata-hatás kiváltására kizárólag a bírósági határozat képes, ez azonban nem érinti az Európai Unió másik tagállamában
- 69/70 -
hozott - ugyanilyen hatás kiváltására alkalmas - más jogi aktus érvényességét.[16] Ez által kerülte el a jogalkotó a kollízió veszélyét a ne bis in idemről alkotott belső és közösségi jogi felfogás között, figyelemmel az Európai Unió Bíróságának a Gözütok és Brügge ügyben kifejtett álláspontjára is.[17]
Fontos azonban rögzíteni, hogy az elv nem eredményez tilalmat abban a körben, hogy azonos ténybeli alapból eltérő felelősségi formák és ehhez kapcsolódóan eltérő szankciók kerüljenek megállapításra ugyanazon személlyel szemben.[18]
Jól érzékelhető, hogy a fenti megközelítések alapvetően abból indulnak ki, hogy a ne bis in idem elve az állam büntetőjogi hatalmának korlátozását jelenti. Más megfogalmazásban a tilalom szoros értelemben a büntetőeljárásra és a büntetőjogi büntetésre vonatkozik[19]. Ugyanakkor ma már nem csak a büntetőjogi, hanem a közigazgatási vagy polgári jogi szankciók is nagyon mélyen avatkozhatnak be az érintettek magánszférájába, annak ellenére, hogy kevésbé, vagy olykor egyáltalán nem kötik való eljárásjogi garanciák a civilisztikai jogalkalmazást.[20]
A közigazgatási (anyagi) jogi bírság jogi jellegét tekintve büntetés; a közigazgatási szervek a hatósági eljárás eredményeként olyan bírságot szabhatnak ki, amely ugyanúgy represszív tartalmú, mint a büntetőjogi büntetés. Ugyanakkor az állam a közhatalmi szankcionálás keretében a jogállami szankcióalkalmazás kritériumait figyelmen kívül hagyva jár el a közigazgatási jogi bírságolási eljárás során.[21]
A Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának megállapítása szerint pedig a mai szabályozásból kevésbé, vagy szinte soha sem tűnik ki a szankcióalkalmazás célja, mely a jogalkotói akarat érvényre juttatását elnehezíti, ugyanakkor a hatósági jogalkalmazás tükrében a bírságolás egyre inkább a represszió irányába tolódik, különösen, ha a bírságtételek jelentős emelkedését és az objektív felelősség erősödését nézzük.[22]
Egy jól szervezett államban az volna a helyes, ha minél erősebbek az eljárásjogi garanciák, hogy minél erősebb garanciák között szülessenek meg az állampolgárokat leginkább érintő döntések. Államszervezési elv, hogy az állam a különféle szerveinek (ideértve az igazságszolgáltatást is) döntései közötti hierarchiát arra tekintettel határozza meg, hogy milyen eljárásjogi garanciák között születik meg a döntés.
Alapvetés, hogy a legerősebb eljárásjogi garanciák[23] a büntetőjog területén védik az érintetteket, míg a legkevésbé a polgári jog területén.
A ne bis idem elve alkalmazhatósága, mint a jogerő egyik következménye ugyanakkor feltételezi a jogágakon átívelő tettazonosságot. Erre utal az is, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) is - amelyek több alkalommal vizsgálták a közigazgatási szankciók büntetőjogi jellegét[24] - elvi éllel kimondták, hogy ugyanazon tényállás esetén a büntetőjogi és közigazgatási szankciók párhuzamos alkalmazása sértheti a ne bis in idem elvét[25].
A ne bis idem elvének nemzetközi megjelenését, esetjogát szerzők sokasá-
- 70/71 -
ga elemezte, mutatta be, azonban a hazai szakirodalom - egy-két kivételtől[26] eltérően - a mai napig adós a kétszeres értékelés tilalmának hazai jogágakon átívelő alkalmazásának ismertetésével, amelyet a tanulmány megkísérel pótolni.
A ne bis in idem elve egyes jogági megjelenésének elemzése okán azonban elengedhetetlen az azonos szempontú feldolgozás, így - bár a büntetőjogot illetően már sokan, sokszor részletezték - nem mellőzhető a tényálláshoz kötöttség, mint "részelv" ismertetése.
A többszöri eljárás szűken vett büntetőjogi tilalma alanyi vonatkozásban személyazonosságot feltételez, csak azt a személyt védi, aki a megelőző büntetőeljárás (akár elítélt, akár felmentett) terheltje volt. A kétszeres büntetés elhárítása érdekében a törvény kizárja, hogy ugyanazért a cselekményért ugyanazon, már egyszer felmentett személy másodszor is büntetőjogi felelősségre vonható, vagy a már egyszer elítélt ugyanazért a cselekményért másodszor is megbüntethető legyen.
A tárgyi terjedelmet illetően a kizáró hatás érvényesüléséhez a jogerős ítélettel befejezett és a később meginduló büntetőeljárás tárgyának azonosnak kell lennie. Ha az előbbi jogerős ítélet tényállása ugyanazt a történeti eseményt öleli fel, mint amely az utóbbi eljárás tárgya, ez utóbbinak nincs helye. Ehhez azonban szükséges a két történeti esemény azonossága, mert eltérő történeti esemény már nem gátolja az újabb eljárás lefolytatását. A tettazonosság tehát két történeti tény, eseménysorozat azonosságát, az ítélet és a vád viszonyában pedig azt a követelményt jelenti, hogy a vád és az ítélet ugyanarra a történeti eseményre vonatkozzék, a vád és az ítélet tényei azonosak legyenek. A tettazonosság akkor valósul meg, ha az ítélet azokon a tényeken alapul, amelyeket a vád magában foglal; ellenben a tettazonosság hiányzik, ha az ítélet olyan tények megállapítását nem tartalmazza, amelyek miatt vádat emeltek. A tettazonosság kapcsán az ítélkezési gyakorlat csak azt kívánja meg, hogy a vád és az ítélet ugyanazt a tényt, eseménysorozatot és eredményt rögzítse, de nem jelenti, hogy a vád és az ítélet tényállása a legapróbb részletekig mechanikusan egyező legyen.[28]
A tettazonosság jelentősége egyfelől az ítélet és a vád viszonyában, valamint védekezési jog gyakorlásában áll; másfelől a jogerő terjedelmének és a többszöri eljárás tilalmának meghatározásában. Ekként a tettazonosság kérdésének felmentő ítéletnél is jelentősége van.
A tettazonosságra vonatkozólag a korábbi jogerős ítélet tárgyává tett történeti eseménysorozatot kell összemérni az új eljárás tárgyának történeti eseménysorozatával. Amit korábban a bíróság elbírált, azt az ítélet tárgyává tette. Ez nem mindig azonos a korábbi vád tárgyával. A kizáró hatás terjedelmének szempontjából nem a korábbi,
- 71/72 -
hanem az újabb vád terjedelme bír jelentőséggel. Az összemérést az újabb eljárás (vád) tárgyául és a korábbi ítélet tárgyául szolgáló ténybeliség között kell elvégezni. Lényeges a történetileg lejátszódó eseménysor azonossága.
Összefoglalva, a többszöri eljárás tilalmának alapja egyfelől az új és a régi eljárásban a terhelt azonossága, másfelől a két eljárás tárgyának azonossága; vagyis az elkövető és a magatartása által meghatározott azonos eljárástárgy. A kizáró hatás olyan tényekre érvényesül, amelyeket a bíróság a korábbi ítéletben ténylegesen elbírált, akár a vád tárgyai voltak, akár nem.
Lehetséges viszont az új eljárás olyan tények alapján, amelyek - mint önálló tények, mint más történeti eseménysorozat elemei - kívül álltak a korábban már elbírált történeti eseménysorozaton, illetve az új történeti eseménysor a jogerős ítélet után játszódott le. A tettazonosságnak ez az eljárásjogi értelme nem azonos az anyagi büntetőjogi egység fogalmával. Lehetnek cselekmények, amelyek az anyagi jogi szemszögből nézve halmazati viszonyban állnak egymással, de azért az eset körülményei szerint mégis egy egységes történeti eseményhez tartoznak. A bírói gyakorlat lényegileg az egység és a többség közötti megkülönböztetés anyagi jogi kereteit használja fel a kizáró hatás terjedelmének megítélésénél. Amennyiben a jogerős ítélet meghozatala előtt véghez vitt, de utóbb ismertté vált cselekmény a már az ítéletben megvizsgált és elbírált cselekménnyel együtt belefér egy egységes bűncselekmény fogalmába, mint amilyen a természetes és a folytatólagos egység esete, akkor a jogerős ítélet általában ezt az újonnan felderített cselekvést is magában foglalja, és ez a terhelt másodszori elítélését megakadályozza. A későbbi eljárás tárgyául szolgáló egyes részcselekmények újabb elbírálását tehát a korábbi elbírálás jogereje megakadályozza. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az egységbe tartozó egyes részcselekményeket csak egységesen lehet elbírálni, az egyes részcselekmények tárgyában külön ítélet nem hozható[29]. Bűncselekményi többség esetén azonban a jogerőre emelkedett ítélet, amely a halmazatba beleférő egy vagy több bűncselekmény tekintetében döntött, már nem zárja ki ugyanannak a személynek olyan más bűncselekményért való büntetőjogi felelősségre vonását, amelyet a jogerős ítélet még nem értékelt. Ha azonban ugyanannak az elkövetőnek egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, a bíróság viszont csak az egyikben állapította meg a terhelt bűnösségét, az ítélet jogereje a másik bűncselekményben való bűnösség megállapítását célzó újabb büntetőeljárást kizárja, az ekként téves minősítésben megnyilvánult törvénysértés - önmagában - tovább nem orvosolható. Ha pedig az első ügyben meghozott ítélet jogerőre emelkedése után derültek ki olyan tények, amelyek egy korábbi bűncselekmény megállapítását indokolják, perújításnak van helye.
A tettazonosságon túl, a tényálláshoz kötöttségről a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 7. § (5) bekezdése akként rendelkezik, hogy abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el bűncselek-
- 72/73 -
ményt, a bíróságot, az ügyészséget és a nyomozó hatóságot nem köti a polgári, a közigazgatási, a szabálysértési, a fegyelmi vagy más eljárásban hozott határozat, illetve az abban megállapított tényállás. Eszerint a bíróságot más eljárásban hozott határozat - függetlenül a más eljárás jogi jellegétől - nem köti, ideértve az abban megállapított tényállást, és a jogi értékelést is. Megjegyzendő, hogy az új eljárási kódexben a törvényhozó a polgári eljárás mellett immár kifejezetten kiemeli a közigazgatási eljárást is.[30]
A Be. 7. § (5) bekezdésének első fordulatában írt rendelkezés a büntető jogszabályok értelmezésében nagyfokú szabadságot biztosít a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak a más hatóságok által kifejtett jogi álláspontokkal szemben.[31]
A Be. 7. § (5) bekezdésének második fordulatában - "[...] illetve az abban megállapított tényállás" - pedig az a rendelkezési szabadság ölt testet, mely biztosítja a bizonyítékok szabad értékelését.
A Be. ezen rendelkezése egyúttal kifejezésre juttatja, hogy a hatóságok döntési jogköreit tekintve a büntetőügyekben eljáró hatóságok döntési jogköre a legerősebb. Azonban a személyi állapotra vonatkozó, polgári perben született jogerős határozat a büntetőügyben eljáró hatóságot, így a bíróságot is köti. Fordítva, adott esetben a polgári (munkaügyi) perben kötelezően érvényesül a büntetőeljárásban hozott határozat hatálya. Erre akkor kerülhet sor, ha a jogerősen elbírált bűncselekménnyel okozott kárigény kérdésében kell a polgári (munkaügyi) perben határozni. Ebben az esetben a polgári (munkaügyi) bíróság nem vizsgálja a kárigény jogalapját, azt a büntetőeljárásban hozott jogerős határozat alapján bizonyítottnak tekinti, erre határozatának indokolásában utal. A döntés meghozatala érdekében csak a bűncselekménnyel okozott kár összegszerűsége kérdésében kell lefolytatni az eljárást.[32]
A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 263. § (2) bekezdése és a 264. §-a rendelkezik a tényállás szabad megállapításának elvéről és a más hatóság határozatához kötöttségről: "A bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti. Ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményeiről polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. A közigazgatási ügyben eljáró bíróság közigazgatási tevékenység jogszerűségének kérdésében hozott jogerős döntése az e törvény hatálya alá tartozó ügyben eljáró bíróságot köti."
A fentiek értelmében tehát a polgári eljárási jogban abszolút kötöttséget jelent, hogy jogerősen elbírált bűncselekmény esetén a bíróság nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt, illetve a közigazgatási ügyben eljáró bíróság közigazgatási tevékenység jogszerűsé-
- 73/74 -
gének kérdésében hozott jogerős döntése is köti a bíróságot.
A büntető ítélet polgári perbeli hatályosulása a hazai jogalkotásban 1868-ig nyúlik vissza, a polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868. évi LIV. törvénycikk 9. §-áig. Az 1911. évi Pp. nem tartalmazott ilyen rendelkezést, a polgári ügyben eljáró bíróság ténymegállapítási autonómiájának teljességét sugallta. A Kúria azonban az 1932. évi 49. számú jogegységi döntvénye megalkotásakor bizonyos megszorítás bevezetésének látta szükségességét: "A polgári bíróság az eléje vitt magánjogi igény elbírálásánál nem csak a büntetőbíróság felmentő ítéletéhez (az eljárást megszüntető határozatához), hanem az elítélését tartalmazó döntéséhez és ténymegállapításához sincsen kötve, kivéve, ha valamely különleges jogszabálynál fogva a magánjogi igény érvényesítésének jogalapja vagy föltétele a büntetőbíróságnak elítélést tartalmazó ítélete." A Pp.-ben is megjelenő kötöttséget az 1952. évi Pp. hozta vissza a polgári eljárásjogunkba (eredetileg a 9. §-ával, amely az időközi módosítások eredményeként a 4. §-ban nyert végső nyugvópontot).[34]
A büntető ítéletben megállapított tényállás a polgári bíróságot nem köti, nincs akadálya annak, hogy a per során felmerült valamennyi bizonyíték - így a büntetőeljárás tartalma - figyelembevételével a büntető bíróságtól eltérő tényállást állapítson meg.[35] Hangsúlyozandó emellett az eltérés lehetőségének korlátozottsága is a ténymegállapítás folyamatában. A polgári bíróság ugyanis nem tehet olyan ténymegállapítást, amely az elítélt terhére rótt bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek ellentmondana.[36] A büntetőügyben eljárt bíróságnak a jogerős ítélete csak a bűncselekmény elkövetése és az annak alapjául szolgáló tények körében köti a polgári perben eljáró bíróságot.[37] Amennyiben az érvényesíteni kívánt kár a büntetőbíróság által kiszabott pénzbüntetésből és bűnügyi költségből áll, úgy az ennek megtérítésére irányuló kereseti kérelmet a polgári bíróságnak érdemi vizsgálat nélkül kell elutasítania, ugyanis ebben a körben bármilyen bizonyítási eljárás vagy minősítő jellegű megállapítás a jogerős büntetőítélet polgári bíróság általi revízióját jelentené, amelyet jogszabály nem tesz lehetővé. A büntetőítéletnek nemcsak a rendelkező részét, hanem a bűnösséget megalapozó tényállását sem lehet polgári perben vitássá tenni, hiszen eltérő vagy ellentétes ténymegállapítás a bűnösség kérdésére is kihatna.[38] A Pp. 264. § (1) bekezdésébe foglalt kötöttség földrajzilag nem korlátozott, következésképpen külföldi büntetőbíróság jogerős ítélete vonatkozásában is fennáll.
A Pp. 264. § (2) bekezdése új kötöttségi elemként vezette be a közigazgatási ügyben eljáró bíróság közigazgatási tevékenység jogszerűségének kérdésében hozott jogerős döntését. A polgári perben a bíróság a kárt, a magatartás és a kár közötti okozati összefüggést és a felróhatóságot vizsgálja. Nem vizsgálhatja azonban, hogy a kárt jogszabály által megengedett magatartással okozták-e. Következésképpen a polgári jogi és a közigazgatási jogi jogellenesség nem feltétlenül esik egybe.[39]
- 74/75 -
A közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 85. § (6)-(7) bekezdései értelmében a bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti, kivéve, ha jogerősen elbírált bűncselekmény következményeiről közigazgatási perben kell határozni, a bíróság nem állapíthatja meg, hogy az elítélt a terhére rótt bűncselekményt nem követte el. A bírói gyakorlat szerint azonban a büntetőügyben hozott jogerős ítélet a közigazgatási ügyben eljáró bíróságot is csak a bűnösség kérdésében köti, annak ugyanis nincs akadálya, hogy a közigazgatási perben lefolytatott bizonyítás eredményeként eltérő tényállást állapítson[40]. Nincs tehát akadálya annak, hogy a bíróság a büntetőbíróságtól eltérő tényállást állapítson meg.[41]
Hangsúlyozandó, hogy a Pp. szabályait a közigazgatási perben vagy az egyéb közigazgatási bírósági eljárásban akkor kell alkalmazni, ha azt a Kp. kifejezetten előírja, és ekkor a polgári perrendtartás rendelkezéseit a Kp.-val összhangban kell alkalmazni.[42]
A kétszeres eljárás tilalmát mondja ki az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 7. kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikk 1. pontja is. E szerint "ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntetőeljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntetőeljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki". Ezt az egyezményt Magyarország az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki.
E tárgykörben a joggyakorlatból az egyik legfontosabb döntés az Engel és társai kontra Hollandia ügyben 1976. június 8-án kihirdetett ítélet[43], ahol az EJEB felállította a közigazgatási jogi intézkedések büntetőjogi jellegének megítéléséhez segítséget nyújtó, azóta is Engel kritériumokként ismert feltételrendszert.
Az Engel kritériumok szerint a szankciók büntető jellegének értékelése során 3 feltétel lényeges: 1. a jogsértés belső jog szerinti minősítése, 2. a jogsértés jellege (célja megtorlás, megelőzés-e, érintettek köre mindenkire vonatkozik-e, vagy csak bizonyos csoportra), 3. kritérium a büntetés súlyának, jelentős voltának kérdése.[44]
Az EUB a hozzáadottértékadó-rendszerről szóló 2006/112/EK irányelvvel (HÉA irányelvvel) összefüggésben az adóhiány után kiszabott adóbírság büntetőjogi jellegét a ne bis in idem elve megsértésének lehetősége kapcsán, azaz a közigazgatási szankció büntetőeljárásban kiszabható szankció melletti alkalmazhatóságát először a C-617/10. számú Fransson ügyben[45] vizsgálta. A Fransson ítélet szerint nem
- 75/76 -
kizárt, hogy egy tagállam a HÉA fizetési kötelezettség elmulasztása miatt ugyanazon tényállásra, mind büntetőjogi, mind közigazgatási jogi szankciót alkalmazzon, amennyiben a közigazgatási szankció nem büntetőjogi jellegű[46]. Vagyis amennyiben egy közigazgatási szankció vonatkozásában meg lehet állapítani annak büntető jellegét, akkor az egyébként közigazgatási jog által szabályozott, de büntetőjogi sajátosságokkal rendelkező szankciót a büntetőeljárásban kiszabható szankcióval együtt nem lehet alkalmazni.
A ne bis in idem elve értelmezésében újabb mérföldkő[47] az EJEB 2016. november 15-én kihirdetett A és B kontra Norvégia ügyben kihirdetett ítélete volt[48], amely szerint a formailag közigazgatási, de az Engel kritériumok szerint büntetőjogi jellegű szankciók esetén nem sérti a ne bis in idem elvét a szankcionáló büntetőeljárásnak és közigazgatási eljárásnak a halmozódása, feltéve, hogy kellően szoros anyagi és jogi időbeli kapcsolat van közöttük.
Az A és B kontra Norvégia ügyben megfogalmazottakat vette górcső alá az EUB a C-524/15. számú Menci ügyben[49], ahol abban kellett döntenie, hogy a ne bis in idem elvére vonatkozóan alkalmazza-e az előbbi EJEB-ítélet megszorítóbb értelmezését, vagy fenntartja a Fransson ítéletben megfogalmazott magasabb szintű védelmet.[50] Ítéletében az EUB arra a következtetésre jutott, hogy az Alapjogi Charta 50. cikkével[51] nem ellentétes egy olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a HÉA törvényi határidőn belül történő megfizetésének elmulasztása miatt büntetőeljárás indítható egy olyan személlyel szemben, aki ugyanezen tényállás miatt már jogerősen, az 50. cikk értelmében vett büntető jellegű közigazgatási szankcióval lett sújtva. Ennek feltétele azonban az, hogy ez a szabályozás egyrészt az eljárások és szankciók halmozásának igazolására alkalmas általános érdekű célkitűzést szolgál, mint az adott ügybeni HÉA-val kapcsolatos jogsértések elleni küzdelem, másrészt olyan szabályokat tartalmaz, amelyek biztosítják annak összehangolását, hogy az eljárások halmozása miatt az érintett személyre háruló többletteher a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjon, harmadrészt a kiszabott szankciók összességének súlya az elkövetett jogsértés súlyához mérten feltétlen szükséges mértékre kell, hogy korlátozódjon. Az EUB a nemzeti bíróság feladatává tette annak vizsgálatát, hogy az eljárások és szankciók halmozása miatt ténylegesen a félre háruló többletteher az elkövetett jogsértés súlyához képest ne legyen eltúlzott.
A fentieken túl azonban szükség volt az Alapjogi Charta már idézett 50. cikkével összefüggésben a "bűncselekmény" fordulat pontos értelmezésének meghatározására, amelyet az EUB a C-489/10. számú Bonda ügyben[52-53] végzett el - tekintettel arra, hogy a Bíróság még nem foglalt részletesen állást abban a kérdésben, hogy mely feltételek mellett beszélhetünk a ne bis in idem elvének alkalmazásával járó büntetőjogi vagy ahhoz hasonló jellegű eljárásról. Ítéletében az EUB szintén a már hivatkozott Engel-kritériumokat vette alapul, és a konkrét ügyben a két szankció azonossága tekintetében nemleges választ adott.
- 76/77 -
A közigazgatási jogi intézkedések büntetőjogi jellegének megítélése körében nem lehet mellőzni az Európa Tanács (a továbbiakban: ET) Miniszteri Bizottságának R (91) 1. Ajánlását [54] (a továbbiakban: Ajánlás). Az Ajánlás meghatározza azokat az eljárási garanciákat, amelyeknek a közigazgatási szankcionáló eljárásban érvényesülniük kell. Hangsúlyozandó, hogy hogy az Ajánlás által megkövetelt elvek elsősorban a közigazgatási határozattal és a közigazgatási eljárással szemben támasztott követelmények, nem pedig a büntetőjogi és büntetőeljárásjogi elvek egyszerű átültetései.[55] Az Ajánlás preambulumában arra hivatkozik, miszerint az államigazgatás növekedése, valamint a dekriminalizáció irányába mutató tendencia következtében a közigazgatási hatóságok jelentős szankcionálási hatáskörrel rendelkeznek.
Ugyanakkor az Ajánlásban meghatározott alapelvek nagy részét korábban is alkalmazták a tagállamok, legfeljebb nem mindig azzal a tartalommal, amit az ET dokumentuma megkíván. Ennek a magyarázata, hogy a megkövetelt elvek nem csak a büntetőjog és a büntetőeljárásjog elvei, hanem a tagállamok alkotmányai is tartalmazzák, ennek köszönhetően pedig a tagállamok jogállami működésének részévé váltak.[56]
Az Ajánlás tárgyi hatálya alá azon közigazgatási aktusok vonatkoznak, amelyek az alkalmazandó szabályokkal ellentétes magatartás miatt a személyekre büntetést szabnak ki, legyen az pénzbírság vagy egyéb - akár pénzügyi, akár más jellegű - büntető intézkedés. Nem tekinthetők azonban közigazgatási szankciónak azon intézkedések, amelyeket a közigazgatási hatóságok büntetőeljárás eredményeképpen kötelesek megtenni, illetve a fegyelmi büntetések.
Belcsák csoportosítása szerint az Ajánlás hat pontban foglalja össze a követelményeket:[57]
1) Az ésszerű határidő elve: az Ajánlás nem határozza meg a jogintézmény fogalmát, ellenben rögzíti, hogy az elv megsértése az EEJE-be ütközik és mindig rövidebb határidőt jelent, mint a büntetőeljárás határideje.
2) A határozathozatali kötelezettség: ha valaki ellen közigazgatási büntető szankció kiszabására irányuló eljárás indult, akkor bármi legyen is az eljárás eredménye, azt formális záró határozatban kell rögzíteni. Ez azért fontos, mert a jogorvoslati jogot csak a formális határozatok ellen veheti igénybe az érintett.
3) Az eljárási garanciák biztosítása: az Ajánlás itt három dolgot követel meg: az egyik, hogy a szankciót alkalmazó szerv az eljárás elején köteles tájékoztatni az eljárás alá vont személyt az ellene irányuló eljárásról és azokról a tényekről, amelyeken az eljárás alapul. A másik a védelemhez való jog, harmadik pedig a közigazgatási büntetőhatározat indokolási kötelezettsége.
4) A bizonyítási teher: amellyel kapcsolatban az Ajánlás kimondja, hogy az a közigazgatási szervet terheli.
5) A bírói felülvizsgálat: minden szankcionáló közigazgatási aktus legalább jogszerűségi bírósági felülvizsgálat alá tartozzék.
6) Ne bis in idem: az Ajánlás kimondja, hogy a közösségi igazgatási
- 77/78 -
szankció és a nemzeti igazgatási szankció eltérő jogi tárgyakat védenek, ezért azonos cselekmény miatt párhuzamosan is kiszabhatók. Az Ajánlás azonban rögzíti azt is, hogy mindegyik eljáró hatóságnak figyelembe kell vennie a korábban ugyanazon cselekményért azonos személlyel szemben kiszabott más szankciót.
Itt megjegyzem, hogy ezen utóbbi alapelvnél az Ajánlás pontosan úgy fogalmaz, hogy "Ha ugyanaz a cselekmény két vagy több közigazgatási hatóság eljárását is maga után vonja a különböző társadalmi érdekeket védő jogszabályok alapján, mindegyik hatóság figyelembe veszi az ugyanazon cselekményért korábban kiszabott szankciókat."
Azonban a tárgyi hatályból kikövetkeztethető - nyelvtani értelmezés útján -, miszerint az Ajánlás úgy tekinti, hogy a büntetőeljárás eredményeképpen hozott intézkedéseket is közigazgatási hatóság teszi meg.
A Kúria már hivatkozott joggyakorlat-elemző csoportja hangsúlyozta, hogy kiemelt jelentőséggel bír a norma személyi hatályának kérdése, hiszen alapelvi rendelkezések (jogbiztonság, jogállamiság elve) tükrében a jogalanyoknak tisztában kell lenniük azzal, mely jogszabály rendelkezései vonatkoznak rájuk, mivel a jog nem tudása nem mentesít. Az egyértelmű szabályozás a norma ismeretét, a címzettek követési hajlandóságát és a jogsértés miatti marasztalás társadalmi elfogadottságát növeli.[58]
A magyar szabályozás egyik legnagyobb hiányát ezért abban látták, hogy egyes bírságtípusok esetén indokolt lenne, ha a jogalkotó figyelemmel lenne arra, hogy a jogsértést természetes személy vagy szervezet követi el, mert ebben az esetben eltérő szempontok szerint kellene értékelni a magatartás tárgyi súlyát, és figyelembe kellene venni azt, hogy más-más eszközök alkalmasak arra, hogy a jogalanyokat rábírják jogkövetésre.[59] A keretszabályok, az ágazati normák általában nem tesznek különbségek a bírságkiszabásakor értékelendő körülmények között a tekintetben, hogy természetes személy vagy szervezet a marasztalt. Az objektív bírságok elterjedése oda vezet, hogy a szubjektum, a tudat kiiktatódik az értékelésből, holott az egyéni körülmények és motiváció szerepét nem lehetne lebecsülni (általánosságban, a hétköznapi ember számára nem esik azonos értékelés alá, hogy az adott személy tudatosan szegte meg a jogi normát, vagy gondatlansága idézte elő ugyanezt). A természetes személyek esetében továbbá sem az életkornak, sem a belátási képességnek, sem a személyi, családi körülményeknek nem lehet meghatározó szerepe, holott egy pénzbeli szankció (de még egyéb kötelezés, pl. üzletbezárás) egyéni hatását e személyi kör tekintetében enélkül nem lehet teljes körűen megítélni.[60]
A magyar szabályozásban a közigazgatási szankció és a bűnös cselekmény miatt kiszabott pénzbírság összeütközése leginkább a szabálysértési jog és a közigazgatási jog viszonyában jelenik meg.
A kollízióval a Kúria már hivatkozott joggyakorlat-elemző csoportja, illetve az Alapvető Jogok Biztosa[61] is foglalkozott.
- 78/79 -
A Kúria olyan közlekedési szabályszegéseket elemzett, amelynek létezik szabályozása mind a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény, mind a szabálysértésekről, szabálysértési eljárásról és szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvényben, illetve a büntetőjogi tényállása is ismert. Megállapította azonban, hogy a jogalkalmazó számára azonban a látszólagos tényállásbeli azonosság csak első ránézésre okozhat jogalkalmazási problémát, ugyanis az állam a jogszabály ütközést, azaz a kollíziót több megoldással is feloldotta. Az elemzés példaként hozza fel az ittas vezetés szabálysértési tényállását.[62]
Az Alapvető Jogok Biztosa határozatában általános jelleggel az alábbiakat rögzítette: "Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogállamiság elvéből fakad a jogbiztonság követelménye.
Az Alkotmánybíróság 56/1991. (XI. 8.) számú határozatában kifejtette, hogy a jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket. A 9/1992. (I. 30.) számú alkotmánybírósági határozat a jogállam nélkülözhetetlen elemeként határozza meg a jogbiztonságot. A jogbiztonság az állam - s elsősorban a jogalkotó - kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is. A ne bis in idem elve az ugyanazon (jogellenes) cselekmény miatti kétszeri eljárás alkotmányos jelentőségű és abszolút jellegű tilalmát jelenti, amely a jogállamiság elvéből vezethető le, és a szabálysértési eljárásban is érvényesül. A ne bis in idem elve nem a két eljárásban kiszabott két büntetés tilalmát foglalja magában, hanem ennél lényegesen többet: a kettős eljárás tilalmát jelenti ugyanazon jogsértés elkövetésével összefüggésben. Az Alaptörvény XXIV. cikke kinyilvánítja a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogot, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. Az Alkotmánybíróság 6/1999. (IV. 21.) számú határozata megfogalmazza, hogy a jogállamiság elvéből folyó alapvető követelmény a közigazgatás törvény alá rendeltsége. A tisztességes eljáráshoz való jog önálló alkotmányjogi normaként érvényesül, gátját képezi a garanciális szabályok szándékolt félre tételének, félreértelmezésének, a kiszámíthatatlanság okozta jogsérelmek bekövetkezésének."
Az alapelv ülteti át, közvetíti az Alaptörvény rendelkezéseit a perjog területére, jogágaktól függetlenül. Az
- 79/80 -
alapelvi rendelkezés határozza meg, hogy egy szabály többféle értelmezési lehetősége esetén azt kell választani, amelyik megfelel az alapelvnek. Ha egy adott helyzetre nincs alkalmazható részletszabály, az alapelv alapján kell azt megítélni, ilyenkor az alapelv joghézagot tölt ki. Másként megfogalmazva, az alapelveknek hézagpótló szerepük is van a jogalkalmazásban, amikor konkrét, kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában kell az eljárásjogot alkalmazni. Mindezekből az következik, hogy az alapelv is rendelkezik normatív tartalommal, amit a különféle eljárásjogi rendelkezések értelmezésnél és alkalmazásánál figyelembe kell venni. Az előbbieken túl az alapelv nem egy tételes eljárási szabályt, magatartást definiál, hanem mivel általános megfogalmazású, az átlagos normatív szabálynál nagyobb értelmezési lehetőséget nyújt a bíróságnak.[63]
A büntető eljárásjogi kódex[64] a garanciális jelentőségű alapelvei:
- az ártatlanság vélelme;
- az alapvető jogok védelme - ezen belül külön kiemelve az emberi méltósághoz, valamint a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogot, a jogkorlátozás tilalmát;
- a személyes és hatékony védelemhez való jog;
- az officialitás és a ne bis in idem elve;
- az eljárási feladatok megosztása;
- a vádhoz kötöttség elve;
- a büntetőjogi felelősség önálló elbírálásának elve;
- a nyelvhasználat joga.
- Ezen igen széles körű eljárásjogi garanciák mellett az államszervező jogalkotó a polgári eljárásjog területén csupán az alábbi alapelvek kiemelését tartotta lényegesnek[65].
- a rendelkezési elv;
- a perkoncentráció elve;
- a felek eljárástámogatási és igazmondási kötelezettsége;
- a jóhiszeműség elve;
- a bíróság közrehatási tevékenysége.
A közigazgatási jogi eljárási kódex[66] nem nevesíti külön az eljárási alapelveket, azok a bíróság és felek jogait, kötelezettségeit, feladatait felsoroló törvényhelyekből vezethetők le. A bírósági feladatokból következtethető alapelvek:
- hatékony jogvédelem;
- tisztességes, koncentrált, költségtakarékos eljárás;
- rendelkezési és nyilatkozati elv;
- kérelemhez kötöttség.
- A felek kötelezettségeiből levezethető alapelvek:
- jóhiszemű joggyakorlás;
- együttműködési kötelezettség;
- igazmondási kötelezettség;
- a perkoncentráció előmozdítása.
A vizsgált jogágak közötti hierarchiát a tényállások figyelembe vétele "sorrendjének" meghatározása mellett az egyes hatásköri szabályok is kijelölik.
- 80/81 -
Evidensnek tűnik, hogy bűncselekmény esetén az eljáró bíróság minden körülmények között a büntető eljárásjogi kódex rendelkezési alapján jár el[67], ugyanakkor amennyiben a közigazgatási ügyben eljáró bíróság saját hatáskörét állapítja meg, e döntése a polgári perrendtartás hatálya alá tartozó ügyben eljáró bíróságot köti. Sőt, a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igény érvényesíthetőségének feltétele, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság - ha a közigazgatási bírói út biztosított - a jogsértést jogerősen megállapítsa.[68]
E rendelkezésre azért volt szükség, mivel az önálló közigazgatási perrendtartás megalkotására tekintettel rendezni kellett a közigazgatási és az új Pp. hatálya alá tartozó ügyekben eljáró bíróságok döntéseinek egymáshoz való viszonyát. Erre tekintettel került rögzítésre, hogy ha a közigazgatási ügyben eljáró bíróság saját hatáskörét állapítja meg, e döntése a polgári ügyben eljáró bíróságot köti. E rendelkezésből következik, hogy ha a közigazgatási ügyben eljáró bíróság előtt az ügy folyamatban van és a közigazgatási ügyben eljáró bíróság saját hatáskörének hiányát meg nem állapítva eljár, akkor függetlenül attól, hogy ugyanabban az ügyben a polgári ügyben eljáró bíróság előtt mikor indult meg az eljárás - a közigazgatási peres eljárás megindítását megelőzően, vagy azt követően - a polgári peres eljárást hivatalból meg kell szüntetni. Ugyanakkor, ha a közigazgatási peres eljárás nincs folyamatban, de a polgári ügyben eljáró bíróság úgy ítéli meg, hogy az előtte folyamatban lévő ügy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság hatáskörébe tartozik, akkor az eljárás megszüntetésével egyidejűleg az ügy iratainak a közigazgatási ügyben eljáró bírósághoz történő áttételéről is rendelkezik. Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy párhuzamosan folyamatban lévő eljárások esetén a polgári eljárás - áttétel mellőzésével történő - megszüntetésének van helye, míg közigazgatási eljárás hiányában az ügy áttételének is. Ez utóbbi esetben hatásköri összeütközés esetén, vagyis akkor, ha a közigazgatási ügyben eljáró bíróság is hatáskörének hiányát állapítaná meg, a Kúria előtti eljárásban kerülhet sor az eljáró bíróság kijelölésére, amelyre a közigazgatási perrendtartás speciális rendelkezései vonatkoznak. Itt került rögzítésre az a speciális rendelkezés is, hogy a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igény érvényesíthetőségének feltétele, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság a jogsértést jogerősen megállapítsa, feltéve, hogy a közigazgatási bírói út biztosított. A közhatalom gyakorlásával okozott kárigény elbírálása tehát ezekben az esetekben is - közigazgatási jogkörben okozott kárként - a polgári ügyben eljáró bíróság hatáskörébe tartozik, ugyanakkor a polgári ügyben eljáró bíróságot nem csupán köti a közigazgatási ügyben eljáró bíróság döntése, hanem a közigazgatási ügyben eljáró bíróság közigazgatási tevékenység jogszerűségének kérdésében hozott döntése előfeltétele a kárigény érvényesíthetőségének. Ennek hiányában nem az eljárás felfüggesztésének, hanem a keresetlevél visszautasításának van helye. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a közigazgatási ügyben
- 81/82 -
eljáró bíróság keresetet elutasító ítélete önmagában nem akadálya a kárigény érvényesítésének. Előfordulhat ugyanis, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság megállapítja a jogsértést, de elutasítja a keresetet, ha a megállapított jogsértés nem hatott ki az ügy érdemére. Az ítéletben ilyen módon megállapított jogsértés is megalapozhat kártérítési igényt.[69]
A fentiekből az a következtetés vonható le, miszerint az alapvetés helytálló: a legerősebb, legszélesebb eljárásjogi garanciák a büntetőeljárásban érintett személyeket (terhelteket) védik, míg leggyengébben a polgári jogban. A már hivatkozott szakirodalmi megállapítások alapján az is kijelenthető, hogy a jelenlegi közigazgatási perrendtartás - az ET (R91) 1. Ajánlását figyelembe véve - igyekszik a büntetőjoghoz közelítő garanciákat bevezetni.
A fentebb vázolt rendszerben érdekesség azonban, hogy a közigazgatási döntések tekintetében az államszervező a közigazgatási tevékenység jogszerűségének tárgyában hozott teljes körű döntést megváltoztathatatlannak tartja a polgári jogi viszonylatban, míg a büntető határozat tekintetében - amennyiben az elkövetett bűncselekmény vagyoni következményeiről van szó - csak az köti a polgári és a közigazgatási bíróságot, hogy a korábbi terhelt büntetőjogi felelősségét nem semmisítheti meg, de maga a történeti tényállás, az elkövetési idő, hely, a vagyoni kár pontos összege vonatkozásában a civilisztikai bíróság szabadon dönthet, akár eltérő történeti tényállást is megállapíthat. Ezzel szemben a büntető ítélet meghozatala során a bíróságot kizárólag a személyállapoti perek megállapításai kötik (mivel azok ex lege mindenkivel szemben hatályosak), míg a más eljárásban hozott határozat - függetlenül a más eljárás jogi jellegétől - nem, ideértve az abban megállapított tényállást, és a jogi értékelést is.
A ne bis in idem elv alkalmazhatóságához szükséges ügyazonosság megítélése is jelentősen eltérő az egyes jogágak szerint: a büntetőjogban a tettazonosság tényállás-azonosságot jelent, míg a polgári jogban már jogalapi azonosságot. Ehhez képest a közigazgatási jogban a tényállási azonosságon túl szükséges a védett jogi érdek vagy érték azonossága is.
A jelenlegi tapasztalatok szerint közigazgatási jogvitában, a közigazgatási szankciók büntetőjogi jellegének értékelése és a ne bis in idem elv megsértése csak ritkán merül fel, mert jellemző módon, a közigazgatási- és a büntetőügyek sajátos eljárási szabályai sajátosságaiból is adódóan, azonos személlyel szemben, azonos tényállásra alapított közigazgatási és büntető szankciók sorrendjében a közigazgatási szankció szokott lenni az első.[70]
A büntető ügyekben így egyre gyakrabban merül fel a ne bis in idem kérdése olyan eljárásokban, ahol a büntetőbíróság eljárását korábban közigazgatási, jellemzően adóhatósági eljárás előzte meg.
Példa erre az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) 8/2017. (IV.18.) számú határozatával[71] érintett bünte-
- 82/83 -
tőügy. Határozatában az AB megállapította, hogy "a jogbiztonság elvéből, valamint a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmából eredő alkotmányos követelmény, hogy ha állatkínzás vétsége vagy bűntette miatt büntetőjogi felelősség megállapításának van helye, vagy a büntetőjogi felelősség kérdésében már jogerős marasztaló döntés született, akkor ugyanazon tényállás alapján indult állatvédelmi hatósági eljárásban, ugyanazon jogellenes cselekmény miatt állatvédelmi bírság kiszabására ugyanazon személlyel szemben nem kerülhet sor."[72]
Egyetértek Elek Balázs azon megállapításával, miszerint a büntetőügyek elbírálásának szemléletében közvetlen változás egyelőre nem várható. Az viszont egyre inkább elvárható lesz a büntető ügyekben eljáró bíróságtól, hogy a korábbi közigazgatási szankciók kapcsán állást foglaljanak abban a kérdésben, hogy a közigazgatási eljárásban kiszabott bírság vagy a bírság helyett (vagy amellett) alkalmazott jogkövetkezmények mennyiben sorolhatóak a büntetőjogi jogkövetkezmények köré, és a büntető szankciók kiszabása során erre is figyelemmel legyenek.[73] ■
JEGYZETEK
[1] M. Nyitrai Péter: Nemzetközi és európai büntetőjog. Osiris Kiadó, 2006. 143. old.
[2] Ambrus István: A ne bis in idem elve a legújabb európai joggyakorlatban, kitekintéssel a princípium érvényesülésére különböző jogterületek tekintetében. Európai Tükör, 2019. 3. szám. 123. oldal
[3] 1949. évi XX. törvény - a Magyar Köztársaság Alkotmánya
[4] Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban. Debreceni Egyetem Állam és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék, Debrecen 2012. 142. o.
[5] 42/1993. (VI.30.) AB határozat indokolásának III. 4. pontjában kifejtettek. Megjegyzés: Az Alaptörvény Záró Rendelkezéseinek 5. pontja alapján az Alaptörvény hatályba lépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik, amely rendelkezés a kifejtett joghatásukat nem érintette, illetőleg Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépést követően is kifejezetten fenntartotta e körben kifejtett korábbi jogértelmezését. ld. 33/2013. (XI.22.) AB határozat
[6] 33/2013. (XI. 22.) AB határozat IV. 3. pont
[7] M. Nyitrai: i.m. 143. old.
[8] 2/2015. Büntető Jogegységi Határozat III. 5. pontjában kifejtettek
[9] Kúria Bfv.III.1.085/2015/18., Bpkf.III.169/2016/7. számú határozatok
[10] Elek Balázs: A közigazgatási eljárás - büntető eljárás viszonya a ne bis in idem elvének tükrében. Jura 2016. 2. szám. 230-231. old.
[11] Karsai Krisztina: Alapelvi (r)evolució az európai büntetőjogban. Pólay Elemér Alapítvány Könyvtára, Szeged 2015. 113. old.
[12] Kúria 56. BK véleménye a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről I. pont, III. 5. pont
[13] A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 4. § (3) bekezdés, 381. § (1) bekezdés a) pont, 398. § (1) bekezdés f) pont, 492. § (1) bekezdés d) pont, 567. § (1) bekezdés b) pont
[14] Be. 398. §
[15] 1/2007. Büntető Kollégiumi vélemény, EBH2011.2299.
[16] BH2018.301.
[17] ld. részletesen a C-187/01. és C-385/01. számú egyesített ügyek
[18] Karsai: i.m. 114. old.
[19] Kis Norbert: Szupranacionális szankciók. In: (szerk.: Kondorosi Ferenc - Ligeti Katalin): Az európai büntetőjog kézikönyve. Budapest, 2008. 385. oldal (23-35.)
[20] Belcsák Róbert Ferenc: A bírságkiszabás jogállami garanciáinak hiányáról. Optimi nostri, 2009. 8. oldal https://dfk-online.sze.hu/images/optimi%20nostri/2009/belcs%c3%a1k.pdf 2018. december 10.
[21] Belcsák: i.m. 8. oldal
[22] A "Közigazgatási bírságok" vizsgálati tárgykörben a Kúrián felállított joggyakorlat-elemző csoport által készített összefoglaló vélemény 2014. november 10. (Kúria 2013.El.II.JGY.1/1/1. szám) http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/a_kozigazgatasi_birsagok_vizsgalati_tar-gykorben_joggyakorlat-elemzo_csoport_osszefogla-lo_velemenye.pdf 2018. december 17.
[23] Lásd többek között ártatlanság vélelme, tisztességes eljáráshoz való jog, hatékony védelemhez való jog stb.
- 83/84 -
[24] Lásd pl. Aklagaren kontra hans Akerberg Fransson C-617/10. sz. ügy, 2013. február 26.; Engel és társai kontra Hollandia ügy 1976. június 8. (no. 5100/71., 5101/71. 5102/71.; 5354/72.; 5370/72); A és B kontra Norvégia ügy 2016. november 15. (no. 24130/11.; 29758/11.); C-524/15. számú Luca Menci-ügy 2018. március 20.
[25] Figula Ildikó - Elek Balázs: Gondolatok az Európai Unió Bírósága C-524/15. számú ügyben hozott ítéletéhez közigazgatási és büntetőbírói szemszögből. http://ejszh.justice.hu/blog/20180503/figula-ildiko-elek-balazs-gondolatok-az-europai-unio-birosaga-c-52415-szamu-ugyben 2018. december 3.
[26] A már hivatkozottakon túl továbbá Gellér Balázs: A joghatóságok és jogágak ütközése a ne bis in idem elv európai integrációjának fényében (befejezetlen találgatások bizonytalanságról). In.: (szerk.: Menyhárd Attila - Varga István): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara. 2. kötet. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2018. 1353-1379. old.
[27] Kúria Bfv.III.1.085/2015/18., 2016. január 26.
[28] Lásd továbbá EBH 2005.1199.; BJD 9440.; BH 2005.7.; BH 2011.245.
[29] 6/2009. Büntető Jogegységi Határozat
[30] Somogyi Gábor: E-kódex Be. elektronikus tananyag, 7. §-hoz fűzött kommentár. Lezárva: 2018. február. https://coospace-obh.birosag.hu/Folder/Curriculum-86e32c997bcfe81180fd005056849a0a/View?ctx=HwAAAI0RAACDJgAA 2018. december 10.
[31] Polt Péter: Kommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez, 7. §
https://uj.jogtar.hu 2018. december 10.
[32] Polt Péter: Kommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez, 7. §
https://uj.jogtar.hu 2018. december 10.
[33] E-kódex Pp. elektronikus tananyag, 264. §-hoz fűzött kommentár, Döme Attila, https://coos-pace-obh.birosag.hu/Folder/Curriculum-808afea-397e5e81180ff005056849a0a/View?ctx=HwAAAG-8RAABYKAAA 2018. december 12.
[34] Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben, Budapest, 2005, 198-199.
[35] BH 2003.457.
[36] BDT 2015.3378.
[37] BDT 2010.2249.
[38] BH 1996.155.
[39] E-kódex Pp. elektronikus tananyag, 264. §-hoz fűzött kommentár, Döme Attila, https://coos-pace-obh.birosag.hu/Folder/Curriculum-808afea-397e5e81180ff005056849a0a/View?ctx=HwAAAG-8RAABYKAAA 2018. december 12.
[40] Lásd Legfelsőbb Bíróság Kfv.35155/2004. sz. ítélete, EBH 2005.1257.
[41] Barabás Gergely - F. Rozsnyai Krisztina - Kovács András György (szerk.): Kommentár a Kp. 85. §-ához, Kommentár a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvényhez.
www.uj.jogtar.hu 2018. december 15.
[42] Kp. 6. §
[43] No. 5100/71., 5101/71. 5102/71.; 5354/72.; 5370/72.
[44] Figula - Elek: i.m. I. rész
[45] ECLI:EU:C:2013:105
[46] A Fransson ügyről lásd bővebben Elek: i.m. 6. pont 235-236. oldal vagy Bana: i.m. 38-39. oldal
[47] Figula - Elek: i.m. I. rész
[48] No. 24130/11.; 29758/11.
[49] ECLI:EU:C:2018:197
[50] A Menci ügyről lásd bővebben Figula - Elek: i.m. II-IV. rész
[51] "Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték."
[52] ECLI:EU:C:2012:319
[53] A Bonda ügyről lásd bővebben Bana i.m. 39. oldal
[54] Elfogadva a Miniszteri Bizottság által 1991. február 13. napján, a miniszteri megbízottak 452. ülésén.
[55] Belcsák i.m. 29. oldal
[56] Belcsák i.m. 29. oldal
[57] Belcsák i.m. 29-30. oldal
[58] Kúria joggyakorlat-elemző csoport i.m. 23. oldal
[59] Kúria joggyakorlat-elemző csoport i.m. 24. oldal
[60] Kúria joggyakorlat-elemző csoport i.m. 25. oldal
[61] AJB-305/2012.
[62] Bővebben lásd Kúria joggyakorlat-elemző csoport i.m.: 182-187.
[63] Kovács András György: E-kódex Kp. elektronikus tananyag, 2. §-hoz fűzött kommentár.
https://coospace-obh.birosag.hu/Folder/Curriculum-2d3463e48423e81180f8005056849a0a/View?ctx=GQAAABYFAABdHAAA 2018. december 17.
[64] 2017. évi XC. törvény 1-8. §
[65] 2016. évi CXXX. törvény 2-6. §
[66] 2017. évi I. törvény 2-3. §
- 84/85 -
[67] Arra, hogy mégsem evidens, miszerint bűncselekmény esetén a Be. alapján kell eljárni, az is utal, hogy a Kp. 1. §-hez fűzött kommentár szerzője fontosnak tartotta kiemelni, hogy sem 2018. január 1-je előtt, sem ezt követően a büntetőeljárási cselekmények, a nyomozati cselekmények jogszerűségének elbírálása nem tartozik közigazgatási bíróság elé. www.uj.jogtar.hu 2018. december 18.
[68] Pp. 24. § (2)-(3) bekezdések
[69] Indokolás a Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez, 24. §
[70] Figula - Elek: i.m. V. rész
[71] Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 43. § (1) és (4) bekezdésének alkalmazásával kapcsolatos alkotmányos követelmény megállapításáról.
[72] Alkotmánybíróság 8/2017. (IV.18.) számú határozata
[73] Figula - Elek i.m.: VI. rész
Lábjegyzetek:
[1] A szerző büntető kollégiumvezető, Fővárosi Törvényszék.
Visszaugrás
