A közvetlenség elve értelmében a bíróság lehetőleg személyes észleletei alapján, közvetlenül megvizsgált, eredeti bizonyítási forrásokra alapozza ügydöntő határozatát. Az elvet a megbízható ténymegállapítás garanciális jelentőségű előfeltételeként szokták emlegetni. Hatályos büntetőeljárási törvényünk expressis verbis nem nevesíti az elvet az alapvető rendelkezések között, csupán a bírósági eljárás általános szabályai között találunk utalást rá.
A következőkben a közvetlenség elv érvényesítésének gyakorlati jelentőségét, vagy éppen az elv háttérbe szorításának indokát vizsgálom, nem megfeledkezve a jogtudomány több neves képviselőjének iránymutatásáról. Az elv jelentőségének vizsgálatát követően következtetést kívánok levonni alapelvi deklarálásának kérdését illetően. Teszem mindezt az új büntetőeljárási törvény kodifikációs munkálatainak égisze alatt, annak ismert irányelvei és javaslatok felhasználásával.
A közvetlenség elvét azért nevezem "lappangó alapelvnek", mert annak ellenére, hogy külön nincs nevesítve a hatályos büntetőeljárási törvényben, mégis hivatkozik rá a bírói gyakorlat és a jogtudomány is.
Az elv nevesítése, azaz alapelvként történő megfogalmazása a bírósági bizonyítás szabályai között, már többször felmerült, és a jelenleg zajló kodifikációs munka egyik eldöntendő kérdése is az, hogy milyen elveket tart indokoltnak a jogalkotó alapelvként is kiemelni. A közvetlenséggel kapcsolatban további kérdés természetesen az is, hogy annak deklarálása esetén azt az eljárás mely szakaszába kell elhelyezni. Már most jelzem, hogy az elvet nem az általános alapelvek közé, hanem a bírósági szakasz bizonyítási szabályaiba tartom indokoltnak beépíteni olyan főszabályként, ami alól tételesen meghatározott körben kivételt enged a törvény. További koncepcionális kérdés az, hogy a közvetlenség elve milyen viszonyrendszerbe kerül az eljárási törvény többi alapelvével.
A közvetlenség elv alapelvi minősítése tárgyában az elméleti és gyakorlati fejtegetéseket feltétlenül szükséges az elv kialakulásának és érvényesülése történeti alakulásának áttekintésével kezdeni. A büntetőeljárás szabályainak történeti alakulása, így az eljárási elvek jelenléte a mindenkor érvényesülő eljárási rendszerrel (akkuzatórius, inkvizitórius, vegyes) áll vitathatatlanul okozati összefüggésben. Az Árpád-házi királyok vádelven alapuló büntető perjoga érvényesítette a közvetlenség alapelvét. A vegyesházi királyok korában kialakult nyomozóelv ellenére viszont a tárgyalás néhány kivételtől eltekintve alapvetően továbbra is szóbeli, közvetlen és nyilvános volt. Büntető eljárási rendszerünkre 1848-ig alapvetően szokásjogi alapon hatással bíró Werbőczy Tripartitum a bizonyítás és a közvetlenség elvének szempontjából oly jelentős tanúbizonyítás szabályait részletezte, a közös tanúvallatás intézményét vezette be. II. József Bírósági Rendtartása a tanúkihallgatást érintően részletes útmutatást tartalmazott. A gyanúsított indulataira utaló "reszketést, színváltozást, kedélyváltozást, izgalmat" szigorúan fel kellett jegyezni. Ezzel lehetővé vált - természetesen lényegesen korlátozott mértékben a közvetlenség elv hiányának ellensúlyozása a bíró bizonyítékértékelési tevékenységében. III. Ferdinánd, majd III. Károly uralkodása alatt felerősödtek, majd a XIX. század végéig hangsúlyosan érvényesültek az inkvizitórius eljárás egyes elemei úgy, mint az írásbeliség. Az 1896. évi Bűnvádi perrendtartás alapelvei között már szerepelt a közvetlenség elve, viszont megállapítható, hogy annak következetes érvényesítését kizárólag a főtárgyalás vonatkozásában írta elő a kódex. Mindennek ellenére közismerten jobban garantálta az egyéni jogok érvényesítését, mint későbbi eljárási törvényeink bármelyike. Ezt követően az 1951. évi III. törvény nem nevesítette alapelvként a közvetlenség elvét, érvényesülési körét a törvény egyéb rendelkezései által kívánta garantálni. Az 1951. III. törvény a közvetlenség elvének erejét gyengítve bevezette azon rendelkezést, mely alapján lehetővé vált a tanú korábbi vallomásának felolvasása abban az esetben, ha az a tárgyaláson tett vallomásától eltért (165. § (2) bek. b) pont). A hatályos kódex szerint (291. § (4) bek., 297. § (1) bek.) ezen eljárási lehetőség továbbra is biztosított, ráadásul szélesebb alkalmazási lehetőség körével. Gyakorlati tapasztalatok szerint a rendelkezés negatív árnyéka vetül le, miszerint a cselekményhez való időbeli közelség okán a tanú nyomozás során tett vallomását nagyobb súllyal veszi figyelembe a bíróság a tárgyaláson - a közvetlenség elvének érvényesülése mellett - tett némileg eltérő vallomáshoz képest.[1] Az 1962. évi 8. tvr. pedig tovább növelte a nyomozás jelentőségét, szinte a büntetőeljárás fő szakaszává léptetve azt. Az 1973. évi büntetőeljárási kódex újra alapelvként deklarálta a közvetlenség elvét, melyet az 1998. évi, jelenleg hatályos kódexünk nem követett.
- 184/185 -
Megállapíthatjuk, hogy eljárási kódexeink egy része alapelvként deklarálta a közvetlenséget, míg más része elmulasztotta ezt. Elmulasztotta ezt azért, mert inkább az inkvizitórius eljárás elveinek érvényesítése jegyében született, vagy csupán azért, mert az eljárási törvény egyéb rendelkezéseinek megfelelő szabályozását az elv megfelelő érvényesítéseként értékelte.
A közvetlenség elvvel összefüggésben helytállóan rögzítette Cséka Ervin, hogy az elv jelenléte az eljárási törvényben, illetve érvényesülése a joggyakorlatban - "nem jelentéktelen negatív irányú eltéréseket mutat a régebbi joghelyzettől". A közvetlenség elvének fényében kialakult egyre inkább túlzottnak, merevnek tartott eljárásjogi rendelkezések enyhítését szorgalmazó törekvések nyernek tért ugyanis az utóbbi években.[2]
A közvetlenség elv jelenlegi (büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény) nevesítésének elmaradása elsősorban az utóbbi években napvilágot látott számos eljárást gyorsító jogszabályváltozásra (időszerűség követelménye) vezethető vissza, melyek folyamatosan lazítanak a közvetlenség követelményén.
Beláthatjuk, hogy a közvetlenség elve csupán egyike a feltétlenül érvényesítendő eljárási elveknek, más elvek jelentőségének biztosításához és a kor sajátosságaihoz igazodó eljárás érdekében igényként fogalmazódhat meg az elv érvényesülésének szükséges, de még megengedhető korlátozása.
A közvetlenség elv súlyvesztését eredményezve lényegesen több esetben vált lehetővé a tárgyalás vádlott távollétében történő megtartása[3], az okiratok felolvasása helyett az iratismertetés vált főszabállyá[4]. A korábbi vallomást tartalmazó okirat, mint tárgyi jellegű bizonyíték erősebbnek bizonyulhat, mint a közvetlenség elvének maradéktalan érvényesülése mellett magán a tárgyaláson elhangzott és megvizsgált vallomás. Az ügyésznek a vádiratban lehetősége nyílik tanúk addigi vallomásának pusztán felolvasásának indítványozására, abban az esetben, ha az érintett tanú vallomása a bizonyításhoz bár szükséges, de személyes megjelenése a tárgyaláson nem indokolt, vagy a megjelenése aránytalan nehézséggel járna, vagy nem lenne lehetséges.[5]
Alapelvi deklarálása elmaradásától, illetve a közvetlenség elve alóli kivételek körének bővülésétől függetlenül az elv rendszeresen felbukkan, mint evidencia. Az elv közvetett megjelenése az eljárási törvény több rendelkezése kapcsán fellelhető.
A közvetlenség elvének érvényesülését büntetőeljárásunkban számos eljárási részletszabály garantálta és garantálja mind a mai napig, többek között például a személyi jellegű bizonyítékok, a tanúvallomások kiemelt szerepe, a koncentrált tárgyalás és a kontradikció garanciáinak területén. A közvetlenség elvének az felel meg leginkább, ha az ítélőbíróság valamennyi bizonyítékkal érintkezésbe kerül, a bírói tanács valamennyi tagja jelen van a bizonyítás-felvételnél mindvégig.
Ennek céljából került megfogalmazásra hatályos büntetőeljárási törvényünk következő rendelkezése: "a tárgyaláson a tanács tagjai mindvégig jelen vannak"[6]. Természetesen eme főszabály alól a kódex kivételek érvényesítését is lehetővé teszi[7].
A közvetlenség elvét szolgálják a törvény "tárgyalás folytonossága" címmel rögzített rendelkezései is[8], amelyek alapvetően a tárgyalás időbeli elhúzása lehetőségének korlátok közé szorításával a bizonyítási eljárás, tárgyalás során szerzett ismeretek, a közvetlenség elvének köszönhető benyomás és meggyőződés, emlékek jegyzőkönyv soraival nem pótolható képeit kívánják megőrizni az érdemi döntés meghozataláig, indokolás rögzítéséig.
A kontradiktórius tárgyalás preferálása elsősorban a bizonyítékok valamennyi eljárási szereplő oldaláról történő egyidejű, közvetlen észlelésével, kérdések feltételével és tisztázásával kívánja a tárgyalás anyagává tett bizonyítási eszköz valóságát igazolni, vitatott szegmenseit tisztázni.
A bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.[9] A törvény ezen rendelkezése szintén hangsúlyozza a bíró belső meggyőződésének jelentőségét a bizonyítékok értékelése körében, mely meggyőződés kialakulásban kétségtelenül a közvetlenül megvizsgált bizonyítékok bírnak a legnagyobb eredményességgel és hatással személyi jellegű bizonyíték esetén elsősorban a vallomástevő kijelentéseit kísérő metakommunikáció közvetlen észlelése, illetve tisztázó kérdésfeltevések lehetősége által, míg egyéb bizonyítási eszköz esetén többek között a kontradikció által nyújtott lehetőségek által. A releváns tényekkel a bizonyítási eszközökön keresztül zajló ténymegállapítási-megismerési folyamat szabályozott: a jogállami követelmények miatt csak meghatározott eljárási rendben történhet. A bizonyítékok értékelésével a tényállás rekonstruálható. Ehhez a bizonyítékok logikai értékelése szükséges, melynek velejárója a meggyőződés.
Alapelvi deklarálása elmaradásától függetlenül az elv rendszeresen felbukkan, mint evidencia. Gyakran találkozhatunk a közvetlenség elvére történő jogalkalmazói hivatkozásra felsőbírósági határozatokban.
Egy közzétett eseti döntés szerint az elsőfokon eljárt bíróság azáltal sértette meg az eljárási szabályokat, hogy az ítélet kihirdetését követően egy év múlva foglalta írásba azt. A bírósági iratok elvesztése miatt a bíróság az ítéleti tényállást okiratilag nem dokumentálható bizonyí-
- 185/186 -
tékokra, nyomozási eljárás bizonyítékaira alapozta, illetve emlékezetre, mely nyilvánvalóan nem felel meg a bizonyítási eljárás szabályainak és a közvetlenség elvének sem. A másodfokú bíróság véleménye szerint a bíróság jelen esetben kizárólag a bizonyítási eljárás ismételt lefolytatása során mérlegelheti törvényesen a bizonyítékokat és hozhat megalapozott döntést a vádlottak bűnössége tekintetében.[10] A határozatban megfogalmazást nyert egy, a közvetlenség elvének megfelelő érvényesülését szintén garantáló követelmény, a koncentrált tárgyalás. A folytonosság követelményének hátterében az a felismerés áll, hogy az ítélkező bíróságnak "az ügyről kialakult összbenyomása a tárgyalás befejeztével a legélénkebb. E tételt alapul véve szükséges tehát megakadályozni az emlékezet elhalványulását.[11]
A tárgyalás folytonosságára vonatkozó eljárási szabályok szigorának enyhítése hozzájárul a közvetlenség elvének térvesztéséhez. A korábbi egy, kettő, három hónapról hat hónapra emelkedett az az időtartam, amelyen belül a bíróság az elnapolt tárgyalást változatlan összetételű tanácsban ismétlés nélkül folytathatja.[12] A tárgyalás folytonosságának elismerhetőségét tágító időtartam növelése megfelelően példázza, hogy nem kizárólag az egyszerűsítő intézkedések léte kifogásolható, hanem alkalmazási körük túlzott kiterjesztése is.[13]
A Debreceni Ítélőtábla a büntetőeljárási törvény tárgyalás folytonossága rendelkezésének, vagyis a közvetlenség tárgyalási alapelv egyik komponensének elsőfokú bíróság által történt megsértését rögzítette ítéletében.[14] Az elsőfokú eljárásban több alkalommal sor került a tárgyalás 8 napon túli megszakítására, viszont a legutóbbi jegyzőkönyvek ismertetéséről, illetőleg annak szükségessége vonatkozásában tett esetleges nyilatkozatok rögzítésére nem került sor. Az ítélőtábla álláspontja szerint ilyen esetekben akkor is célszerű a jelenlévők megnyilatkoztatása a legutóbbi jegyzőkönyv ismertetésének szükségessége vagy az ellenkezője felől (tehát, hogy azt nem tartják indokoltnak). A közvetlenség elvének érvényesítését szolgáló rendelkezések (annak konkrét eljárás vonatkozásában felek által megítélt gyakorlati szükségessége), így a tárgyalás perrendszerű vezetése ekképpen válik világossá és egyértelművé, mellyel kapcsolatosan utólag sem támaszthatók kételyek.
Az első fokon eljárt bíróság a törvénysértés miatt kirekesztett bizonyítékokat a személyi bizonyítás részévé tette és az arra vonatkozó vallomásrészeket értékelés körébe vonva állapította meg a tényállást. Az elsőfokú bíróság nem zárta ki a bizonyítékok köréből a titkos információgyűjtés során rögzített beszélgetésekkel érintett személyek terheltként, illetve tanúként történő kihallgatása során a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában, illetve Be. 85. § (3) bekezdésben foglalt figyelmeztetések mellett tett vallomását, melyet a törvénytelen módon lefolytatott titkos információgyűjtés anyaga felolvasásának, illetve tartalmának ismertetése után tettek az érintettek a nyomozás során, illetve a bíróság előtt. Az elsőfokú bíróság az eljárási szabályok megsértésével folytatott bizonyításból származó, okirati formában megjelenő bizonyítékok feltárását, felolvasását követően a tanúk, illetve a terhelt irányába több ízben intézett kifejezett bírói kérdésére mind a vádlott, mind a tanúk vallomást tettek, reflektáltak.
A másodfokon eljárt Debreceni Ítélőtábla a bizonyítás e tiltott formáját a hatályon kívül helyezés egyik fő okának értékelte. Jogi álláspontja szerint az elsőfokú bíróság, ha közvetett módon is, de értékelés körébe vonta a kizárt bizonyítékot és a személyi bizonyítás által transzformálva tényeket is alapított rá. Rögzítette, hogy amennyiben a bíróság a titkos információgyűjtés törvénysértő megvalósítását állapítja meg, úgy nincs helye az annak alapján keletkezett okiratot tárgyalás anyagává tenni, mely a személyi bizonyításba ékelődik, és az érintett terhelteket, tanúkat közvetlen észrevételekre, vallomástételre késztethetik. Arra pedig főként nincs lehetőség, hogy az alappal kirekesztett bizonyítékra nézve kérdezze a bíróság a vádlottakat vagy a tanúkat. Mindezek alapján az ítélőtábla megállapítása szerint az elsőfokú bíróság kizárt bizonyítékokból szerzett olyan adatokat, melyekre a tényeket részben alapozta. A személyi bizonyítékok egy része a törvényben kizárt módon beszerzett bizonyíték közvetlen észlelését, benyomás kialakulását követően, nyilatkozás során keletkeztek. A törvénysértő titkos információgyűjtés eredményének a bizonyítási eljárásba emelésével, annak a vádlottak és tanúk elé tárása mellett sem keletkezhet törvényes bizonyíték. Mindezen gondolatmenet alapján akár a bírói engedély teljes hiányában szenvedő titkos információgyűjtés eredménye, vagy az erőszak, kényszer, fenyegetés hatása alatt szerzett vallomás is bevonható lenne a bizonyításba.[15],[16]
Az eljárási szabályok megsértésével beszerzett bizonyíték felhasználhatósága tilalmának további megvalósulási formáját mutatja a következő ítélet.
Az önvádra kötelezés tilalma büntetőeljárási alapelv értelmében senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. (Be. 8. §) Az alapvető terhelti jogokra figyelmeztetés hiányában a vádlott terhére a rendőröknek nyújtott és okiratba foglalt, vagy akár a rendőr tanúvallomásában ennek alapján megjelenő információ bizonyítékként nem vehető figyelembe. Mindezeket emelte ki a Debreceni Ítélőtábla indokolásában a helyszínen intézkedő rendőröknek elmondottak bizonyítékok köréből történő kirekesztése tárgyában.[17] Helyesen járt tehát el az elsőfokú bíróság, amikor a nyomozó hatóság tagjainak kérdéseire, a terhelt eljárási jogaira történt szükséges figyelmeztetés hiányában tett vallomásait, vallomás részleteit, illetve ezek ismeretét az eljáró nyomozó hatóság tagjainak tanúvallomása köréből, így a bizonyítékok köréből a Be. 78. § (4) bekezdése alapján kirekesztette. A terhelt utóbb az erős felindulásban elkövetett emberölés bántalmazás körülményeire nem emlékezett. A cselekmény elkövetése pillanatok történéseiről a helyszínre érkező rendőrök irányába a terhelt a későbbi nyilatkozataihoz képest részletesebb beszámolóval élt az elkövetés eszközének magához vételét és annak körülményeit illetően, tette azonban mindezt megfelelő figyelmeztetés ellenére.[18] Az eljárási szabályok megsértésével beszerzett bizonyíték nem használható fel a büntetőeljárásban, még akkor sem,
- 186/187 -
ha e rendőrök közvetlen meghallgatásával, az általuk észleltek és tapasztaltak, a helyszínre érkezvén kialakult benyomásuk felől történő nyilatkozatot, és egyben a megalapozott tényállás feltárását a vádlott ezen nyilatkozatainak rögzítése még inkább szolgálná. Kiemelt figyelmet kell tehát szentelni ezen információ birtokában lévő tanúk személyes meghallgatásakor arra, hogy ezen, eljárási szabályokat mellőzve megszerzett információ a lehető legkevésbé legyen hatással az előadottakra. A közvetlenség elvét is szolgáló tárgyaláson történő személyes meghallgatás alkalmával a bíróságnak lehetősége nyílik a tanúvallomások vonatkozásában ezen információ, illetve ezen információ és benyomás alapján kialakult meggyőződés elhatárolására, kiszűrésére elsősorban tisztázó kérdésfeltevéssel.
A törvénytelen módon, terhelti jogok figyelembevételének és érvényesítésének elmulasztásával beszerzett bizonyíték kirekesztendő a bizonyítékok köréből.
A Debreceni Ítélőtábla, mint harmadfokú bíróság ítéletében[19] megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének[20] azon indokolása nem fogadható el, miszerint az ORFK utasításban szereplő jegyzőkönyv bizonyítékként figyelembe vehető a Be 117. § (2) bekezdésében rögzített figyelmeztetés elhangzása nélkül is. A vádlottat igazoltató rendőrjárőrök hivatalos személyként hivatalos eljárás során intézkedtek a vádlottal szemben. Ilyen esetben személyi bizonyíték, vallomás kizárólag a törvényben előírt figyelmeztetések mellett rögzíthető gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvben, amit nem pótolhat sem a nyomozóhatóság jelentése, sem az általuk aláíratott, figyelmeztetéseket nélkülöző okirat. Az eljárt hatóság tagját ilyen esetben arra nézve ki sem lehet hallgatni, hogy kérdésükre mit közölt az általuk intézkedés alá vont későbbi terhelt. Az intézkedő rendőrjárőrök által az italfogyasztás mértékére nézve aláíratott jegyzőkönyv azért is aggályos, mert feltételezhetően alkoholos befolyásoltság alatt lévő személytől várja bizonyíték szolgáltatását önmaga ellen.
A bíróság a közvetlenség elv mentén tudta megállapítani, hogy a vádlottnál már a másodfokú eljárás alatt is jelentős állapotrosszabbodás következett be, ami a szakértői vélemény alapján csak fokozódhat. Az eljáró bíróság rögzítette végzésében[21], hogy a vádlott figyelme a rövid tárgyalás alatt is nehezen volt fenntartható. Az ítélőtábla megítélése szerint a vádlott idős korával is összefüggésben fennálló betegségei akadályozzák a tárgyaláson történő érdemi részvételt, és azt, hogy saját személyében is védekezhessék. A vádlott tartós szellemi leépülése (mentális állapota) miatt eljárási jogait, köztük nyilatkozattételi és észrevételezési jogait megfelelően gyakorolni nem tudja. A végzés ellen ügyész által benyújtott fellebbezés folytán eljárt Kúria közvetlen meggyőződés hiányában az Ítélőtábla megállapításaival ellentétes következtetésekre jutott a vádlott nyilatkozattételi és észrevételezési képességét illetően. Megállapítható, hogy a fellebbezés folytán eljárt Kúria mérleg serpenyőjében ez eljáró bíróság közvetlen észlelése során tett megállapításai, egyben meggyőződése alulmaradt az orvosszakértői vélemény okirata által rögzített állapot leírással és eljárási jogok gyakorlására irányuló képességre vonatkozó következtetéssel szemben.[22]
Egyesek szerint a közvetlenség alapelvi jellege vitathatóvá vált, ugyanis érvényességi területe jelentősen csökkent, míg mások szerint alapelvi jellege továbbra is megkérdőjelezhetetlen.
Király Tibor szerint a közvetlenség azon alapelvek közé tartozik, melyek bár eltűrnek kivételeket, az esetek túlnyomó többségében mégis érvényesülnek, megmarad rendszerjellemző tulajdonságuk.[23]
Az új büntetőeljárási törvény kodifikációja során határozott állásfoglalás szükséges a jogalkotótól, hogy a közvetlenség alapelvi szintű rögzítése indokolt-e a törvénybe. Nyilvánvaló, hogy ezen alapelv nem az egész eljárást átható elvek felsorolásának, hanem kizárólag a tárgyalási elveknek lehet a része.
Az eljárási garanciák legkoncentráltabb megnyilvánulásai az alapelvek, amelyeknek az egyes részletszabályokban való következetes kibontása és érvényesítése biztosítja a teljes eljárás jogállami megfelelőségét. A jogtudomány és joggyakorlat alapján azonban az is nyilvánvaló, hogy valamennyi alapelv egyidejű és vegytiszta érvényesülése lehetetlen, az egyes alapelvek részben egymás korlátozásával fejtik ki hatásukat. Az új törvény előkészítése során célként fogalmazandó meg, hogy az egyes eljárási alapelvek szükségszerű sérelmét kompenzálni lehessen azzal, hogy végső soron az eljárás egészében véve tisztességes, az eljárás valamennyi szereplője rendeltetésének megfelelően gyakorolja eljárási jogait.
Alapvető fontosságú, hogy a tényleges eljárási garanciák ne essenek áldozatul az eljárás gyorsabbá tételére irányuló törekvéseknek.
A Be. alapján a bíró közvetlen megismerési tevékenysége leszűkült, a közvetlenség elve a maga teljességében paradox módon a nyomozó hatóság eljárásában maradt főszabály, bár ez a közvetlen megismerés gyakran több különböző nyomozó közvetlen megismerését jelenti.
A vádlotti jelenlét jogosultsága - nyilvános tárgyaláson jelen legyen, kérdéseket, észrevételeket tegyen, kétségbe vonhassa az őt terhelő bizonyítékokat - a tisztességes eljárás meghatározó eleme. A vádlotti jelenlét kötelezettsége mögött azon felismerés állt, hogy a vádlott nem pusztán résztvevője az eljárásnak, hanem egyben bizonyítékforrás is. Ebben a minőségében volt kötelezhető, hogy a bíróság rendelkezésére álljon. A terhelt jelenléti jogához szorosan kapcsolódik a közvetlenség elve. Az új Be. koncepciója tovább növelné annak lehetőségét, hogy a bíróság terhelt nélkül is tárgyalhat, hiszen a
- 187/188 -
koncepció részét képezi a terhelt tárgyalási részvételének alapvetően jogként való felfogása.
Ehhez kapcsolódóan az eljárás megismétlésének kötelezettsége esetén az iratok egyszerűsített ismertetése véleményem szerint olyan álgarancia, ami tényleges tartalmat nem hordoz. Az elfogadott büntetőeljárási törvény koncepciója éppen az ehhez hasonló álgaranciák felszámolásával próbálja hatékonyabbá és gyorsabbá tenni az eljárást.[24] Az iratismertetést kizárólag olyan kérdések esetén tartom indokoltnak, amelyek a bíró személyében történt változás miatt sértenék a közvetlenség elvét.
A büntetőeljárások egyszerűsítése, hatékonyságuk növelése érdekében érdemes lenne különbséget tenni az egyszerűbb megítélésű és a bonyolultabb, időigényesebb ügyek között. Megítélésem szerint az új törvénynek megfelelő garanciák beépítésével arra kell törekednie, hogy az ügyek meghatározó hányadát a terhelti együttműködésre alapított egyszerűsített eljárásokban szükséges jogerősen befejezni. Tárgyalásra csak a legindokoltabb esetekben kerüljön sor, azon ügyekben, ahol egyéb módon nem lehetett a jogerő által biztosított jogbékét elérni. A lényegesen kevesebb számú tárgyalás során a közvetlenség elve már nem lenne megkerülhető, még akkor sem, ha a törvény kivételeket is tartalmaz. Nem folytatható az a kizárólag az eljárások gyorsítását szolgáló jogalkotási tendencia, amely abból indul ki, hogy majd minden ügyben tárgyalást kell tartani, de a tárgyalásokon egyre kevésbé érvényesülhet a bizonyítékok közvetlen megvizsgálásának lehetősége, mert rohanunk az időszerűség után.
A lényegesen kevesebb számú tárgyalás méltóságát, súlyát kizárólag a közvetlenség elvének szellemében tudom elképzelni. Mindez nem változtat azon álláspontomon sem, hogy a terhelti egyszerűsítésre alapozott eljárások ugyancsak igénylik az együttműködés, így az esetleges terhelti beismerés, vagy ennek elfogadható nyilatkozatok közvetlen bírói kontrollját.
A bizonyítás szabályai kardinálisak minden perrendtartási törvényben. A bíróságnak ismernie kell az ügyet, azonban a bíróság ideális esetben nem végez bizonyítékkutatást a funkciómegosztásból következően, hanem tényállás felderítést végez, a bizonyítékok megállapítását és értékelését végzi, azaz dönt arról, hogy bizonyíték-e egyáltalán az, amit elébe vittek, a bizonyítási eszközből származó tényt mennyiben fogadja el valónak.
A közvetlenség elvén sajátos módosulás következhet be az új büntetőeljárási törvény koncepciójának azon helyeselhető pontjának megvalósulása esetén, amely megvalósítandó célként határozza meg azt, hogy a bizonyítási eljárás egyszerűsítésére törekedve lehetővé kell tenni, hogy abban az esetben, ha a védelem alanyai a büntetőjogi felelősséget megalapozó tényeket nem vitatják, azokra a további bizonyítás felvétele mellőzhető legyen. A közvetlenség elve ilyenkor a bíró előtt elhangzó beismerő nyilatkozattal nem sérül.
A megkeresések szabályai jelenleg az általános eljárási szabályok között vannak elhelyezve.[25] Kérdéses azonban, hogy az új törvénynek nem a bizonyítás szabályai között kellene szabályozni. A megkeresések célja a tényállás alapos és hiánytalan, valóságnak megfelelő tisztázása, miközben gyakran a bizonyítékok közvetlen észlelésének lehetősége is elvész. A bizonyítás szabályai között javasolnám ezért a megkereséseket szabályozni a jövőben, hiszen dogmatikailag oda tartozik, és a közvetlenség hiánya miatti garanciavesztést is egységesen lehet kiegyensúlyozni. A megkeresés szabályai ugyanis biztosítják, hogy az eljárás érdekében konkrét személyekkel kapcsolatos eljárási cselekmények (például tanúkihallgatások) legyen foganatosítva, de adatok, információk szerezhetők be más szervektől, szervezetektől, amely adatok így a büntetőeljárásban nyilvánvalóan csak közvetett, származékos formában jelennek meg.
Az új törvény koncepciója a korszerű büntetőeljárás követelményének megfelelően bővítené az elektronikus kapcsolattartás lehetőségeit a technikai fejlődés vívmányaira is figyelemmel. Mindez számos esetben érinti a közvetlenség alapelvét, hiszen például a tanúkihallgatásra irányuló megkeresést kiváltani képes videokonferencia segítségével történő tanúkihallgatás alkalmazása a bíró sokkal közvetlenebb megismerését biztosítja. A sértett és a tanú kímélete, védelme mellett, nem megfeledkezve az eljárás gyors és biztonságos lefolytatásához fűződő érdek érvényesítéséről, a bíróság közvetlen megismerése is biztosítottá válik.[26]
Az elsőfokú eljárást érintően bevezetésre került, közvetlenség elve ellen ható rendelkezések vizsgálata felveti mindezen módosítások hatásának vizsgálatát a fellebbezési eljárásokra is, különös figyelemmel a felülbírálat terjedelmére. Mindeddig ugyanis a felülmérlegelés tilalma éppen az elsőfokú eljárásban érvényesülő közvetlenség elvéből került levezetésre.[27] Indokolt-e továbbra is fenntartani az elsőfokú bíróság, mint ténybíróság szinte kizárólagos bizonyíték-mérlegelő jogosultságát?
A tényálláshoz kötöttség alapján a másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, kivéve, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan.[28] Megalapozatlanság esetén a másodfokú bíróság reformatórius jogkörében eljárva jogosult az elsőfokú bíróság megalapozatlan ítélete vonatkozásában a tényállás kiegészíteni, helyesbíteni, illetve meghatározott esetekben eltérő tényállást megállapítani. Főszabály szerint a másodfokú bíróság csak azokkal a tényekkel kapcsolatban értékelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően a bizonyítékokat, amelyre bizonyítást vett fel.[29] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényál-
- 188/189 -
lástól eltérő tényállás megállapításának lehetősége kizárólag a vádlott felmentésének vagy eljárás megszüntetésének esetében áll fenn. Többi esetben az eltérő tényállás megállapíthatósága az ítélet kötelező hatályon kívül helyező okát jelenti.[30] Ezekben az esetekben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságot, mint ténybíróságot új eljárás lefolytatására utasítja. A megalapozatlanság kiküszöböléséhez a másodfokú bíróság a ténybíróság eljárásához - azon bírósághoz, aki a részletes bizonyítási eljárás lefolytatása által az észlelés szerepét tölti be a büntetőeljárásban - tereli vissza az adott eljárást.
A tényekkel kapcsolatos fellebbezés kérdéskörében érdemes visszatekinteni a következő, XIX. század végén, XX. század elején rögzített gondolatokra.
Eördögh András 1894-ben írt tanulmányában a tényekkel kapcsolatos fellebbezés megengedését károsnak vélte a büntető igazságszolgáltatásra nézve. "Az alsóbíróság tagjai a tényállás felismerésére ugyanazon szellemi képességgel bírnak, mint a másodbíróságé, másodszor: hogy a fellebviteli tanács erősebb száma a biztosabb tényfelismerés garanciáját nem nyújtja, harmadszor: hogy a reproductionális eljárás mellett a fellebbviteli bíró a tény felismerésére vezető anyagot silányabb, már többé-kevésbé megromlott vagy megrontott minőségben kapja, végül negyedszer: hogy a reproductio nélkül pusztán írásbeliség mellett, teljesen homályba evez."[31]
Baumgarten Izidor 1898-ban írt tanulmányában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság ténymegállapítási tevékenységével kapcsolatban nem elhanyagolható szempont a felsőbíróságnak történő megfelelés. "...a felsőbb bíró nem annyira az ügy, mint az ítélet felett ítél, és az ítélet bírálata nem választható el a bíró minősítésétől. A bíró óhajtja, hogy ítélete megálljon, és ezen kívánság hatása alatt mindazon kétes esetben, hol a közvetlen érintkezés a törvénykezési dráma összes szereplőivel a tényállást más színben tünteti fel, mint a jegyzőkönyvek tanulmányozása, inkább öntudatlanul, mint akarva feláldozza egyéni, de a tárgyalásban részt nem vett felsőbíró előtt teljes mértékben nem is indokolható meggyőződését a felsőbíró döntése alá bocsátott ítélete kedvező sorsának, és ilyképp jogerőre emelkedik egy döntés, melynek ellenkezőjét talán a közvetlen benyomás előnyeit respektáló felsőbíró érvényre juttatott volna."[32]
Finkey álláspontja szerint az anyagi igazság felderítése céljából nem helyeselhető a ténykérdés fellebbezése. A fellebbvitel belső bírói meggyőződés kialakulását szolgáló elvek érvényesítésével berendezett másodfokú tárgyalása berendezésével meghozott eljárásjogi áldozatok nem nyújtanának másik oldalról több biztosítékot a per alaposabb eldöntésére.[33]
Meglátásom szerint a tényállás alaposabb felderítését és az anyagi igazság alaposabb feltárását megismételt bizonyítási eljárás sem lenne képes eredményezni, tekintettel többek között a bizonyítási eljárás és a bizonyítékok rendelkezésre bocsátásának nehézségeire, az eltelt idő hosszára, illetve a felek elsőfokú eljárás során megismert többletinformáció pertaktikai szempontú felhasználására.
A közvetlenség elve jelenik meg abban a szabályban, amely tiltja a bizonyítékok felülmérlegelését, hiszen az első fokon eljárt bíróság az, aki közvetlenül észleli a bizonyítás eredményét, és az így kialakuló meggyőződése alapján megállapítja a tényállást. A kodifikáció fogja majd megmutatni, miként lehetséges a másodfokú eljárásban a jelenleginél szélesebb (ténymegállapítási és tényváltoztatási) jogkört biztosítani úgy, hogy közben "továbbra is tiltani kell az önmagában véve felülmérlegelést".[34]
Meglátásom szerint helyesnek fogadható el Király Tibor azon meglátása, mely szerint a közvetlenség azon alapelvek közé tartozik, melyek bár eltűrnek kivételeket, az esetek túlnyomó többségében mégis érvényesülnek, megmarad rendszerjellemző tulajdonságuk.[35] Meglátásom szerint a közvetlenség elve vesztes csatái ellenére továbbra is jelentős befolyással rendelkezik a büntetőeljárás mezején. Meggyőződésem szerint a közvetlenség elv alapelvi deklarálása szükséges. Az alapelvet nem az általános alapelvek közé, hanem a bírósági szakasz bizonyítási szabályaiba tartom indokoltnak beépíteni. ■
JEGYZETEK
[1] Székely György László: Alapelveket érintő változások a büntetőeljárási törvényben. Ügyészek Lapja 2014. 1. sz. 50. o.
[2] Cséka Ervin: Korszerűsödő alapelvek a büntető eljárásban. Emlékkönyv Szabó Andrásnak. 1998. 103-120. o.
[3] Be. 281. § (4) bek., Be. 281. § (7) bek., Be. 281. § (9) bek.
[4] Be. 291. § és 296. §
[5] Be. 217. § (3) bek. h) pont
[7] Lsd. pl. Be. 373. § II. pont b) alpontja alapján következtetéssel: ülnökcsere esetén elegendő a jegyzőkönyv felolvasása, nem írja elő a tárgyalás elölről kezdését, továbbá Be. 304. §, Be. 240. § (2) bekezdés
[8] Be. 287. §
[10] FBK 1991/41.
[11] Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. ELTE Kiadó, Budapest 2012. 217. o.
[12] Be. 287. § (3) bek.
[13] Cséka: i.m. 103-120. o.
[14] Debreceni Ítélőtábla Bf. II.893/2014/4.
[15] Debreceni Ítélőtábla Bf. II.619/2014/36.
[16] Az elsőfokú határozatban fellelhető szemlélet óhatatlanul eszembe juttatja a pozitíve kötött bizonyítási rendszerben uralkodó tortúra során tett beismerő vallomást, amelyet meg kellett ismételni közvetlenül a bíró előtt. Hasonló logikával a kényszervallatás során beszerzett vallomás is felhasználható lenne, ha azt a tárgyaláson a terhelt megismétli.
- 189/190 -
[17] Debreceni Ítélőtábla Bf.II.883/2014/5.
[18] Debreceni Törvényszék 4.B.190/2014/35.
[19] Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.843/2014/7.
[20] Hajdúszoboszlói Járásbíróság 1.B.25/2013/25.
[21] Debreceni Ítélőtábla Bf. II.796/2014/23.
[22] Kúria Bpkf.III.1.304/2015/2.
[23] Király Tibor: Büntető-eljárási jog. Osiris, Budapest 2003. 105. o.
[24] Az új büntetőeljárási törvény szabályozási elveiről, 2015. január
[25] Be. 71. §
[26] Antal Dániel: Videokonferencia a magyar büntetőeljárásban. Magyar Jog 2014. 11. sz. 652-657. o.
[27] Holé Katalin: A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata VI. kötet 2008. 50. o.
[28] Be. 351. § (1) bek.
[29] Be. 352. §
[30] Be. 352. § (1) bek. b) pont és 376. § (1) bek.
[31] Eördögh András: A fellebbezésről ténykérdésben. Jogtudományi Közlöny Budapest 1894. április 27. 129-132. o.
[32] Baumgarten Izidor: Fellebvitel ténykérdésben. Jogtudományi Közlöny 46. sz. 1898. 327-328. o.
[33] Finkey Ferencz: A magyar büntetőeljárás tankönyve. Politzer Zsigmond és fia kiadása, Budapest, 1903. 180. o.
[34] Márki Zoltán: A büntetőeljárás megújulásának lehetőségei. Ügyvédek Lapja 2014. 4. sz. 2-8. o.
[35] Király (2003): i.m. 105. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, Debreceni Egyetem ÁJK.
Visszaugrás
