"Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az Unióból." [EUSZ 50. cikk (1) bek.][1]
David Cameron 2013. január 23-án beszédet mondott Londonban. A Bloomberg-speech[2] néven elhíresült háromnegyed órában az Európai Unió jövőjével kapcsolatos aggályait osztotta meg, elsősorban Nagy-Britanniára tekintettel. Gondolatainak kiindulópontja szerint az Unió célja ma már nem a háborúk utáni békemű fenntartása, hanem a jólét biztosítása, amely feladat szerinte nehéz kihívásokba ütközött. Oka ennek (1) az eurozóna válsága, ami - véleménye alapján - kielégítő biztonsági szabályok nélkül működik, (2) az európai versenyképesség problémája, amit a piac túlszabályozottsága még kegyetlenebbé tesz, (3) valamint a polgárok irányában kialakult demokratikus deficit, amitől úgy érzik, hogy róluk döntenek, de nélkülük. Megállapította, hogy az ország nem érzi magáénak az egyre mélyülő centralizációt, sem a részterületekre is kiterjedő harmonizációt, és a nyilvánosság elkeseredettsége az EU-val kapcsolatban soha nem látott mértéket öltött[3]
- 58/59 -
- mondhatni a mögötte álló konszenzus papírvékonyságúvá lett. Az állampolgárok szerint a szövetség túlnőtte eredeti funkcióját - az egységes európai piac megalkotását -, és elindult a politikai integrálódás olyan formája felé, amely alapvetően idegen az angol pozíciótól, gondolkodásmódtól. Mindezek következtében Cameron célként tűzte ki az EU-kérdés politikai színtéren történő megoldását, ahol a népszavazást tekintette alkalmas eszköznek a probléma felszínre emeléséhez és a vita beindításához. Következésképpen ott és akkor ez még nem feltétlenül sugallt drámai végkifejletet, hanem inkább egy párbeszéd kibontakozását az uniós bürokrácia áramvonalasításáról és az Egyesült Királyság helyzetének megerősítéséről.
Ezek a felvetések 2015-ben, az Emberi Jogok Európai Bíróságától való elszakadással a büntetőjogi relevanciájú ügyekben,[4] valamint a kontrollált migráció ígéretével[5] a konzervatív párt manifesztójává szilárdultak, amely ígéretekkel Cameron megnyerte a választásokat. Hivatalba lépése után a miniszterelnök az ország tagságát újratárgyaló csomagot nyújtott be, amelyben foglaltak akkor kerültek volna vizsgálat alá, ha a népszavazás eredményeként a választópolgárok többsége a maradás mellett tette volna le a voksát. A Kormány olyannyira elégedett volt ezzel a paktummal, hogy a 2016. június 23-ra kiírt referendum előtt az így "megreformált Európai Unióban" történő maradásra biztatták a szavazókat[6].
A 2015-ben meghozott European Union Referendum Act[7] (továbbiakban: EURA) arra adta meg a jogi felhatalmazást, hogy a "Maradjon az Egyesült Királyság az Európai Unió tagja, vagy lépjen ki az Európai Unióból?"[8] kérdésben véleménynyilvánító[9] referendumot tartsanak a kampányígérethez híven. Ezt azért fontos kiemelni, mivel a tanulmányban bemutatandó jogeset eldöntéséhez már az alsóbb fokú bíróságnak is vizsgálnia kellett azt, hogy a törvény pontosan mire teremtett jogalapot. A Divisional Court kimondta - az alapvető alkotmányos elvekre, a Parlament szuverenitására, valamint a képviseleti demokráciára hivatkozva -, hogy egy népszavazás egészen addig véleménynyilvánító jellegű a jogalkotó szempontjából, ameddig egyértelmű rendelkezés nem utal az ellenkezőjére. A Supreme Court is érdemesnek tartotta az érvelésében megemlíteni ezt a mozzanatot, és a Lordok Házának egyik korábbi jelentésére[10] hivatkozott, amely megállapította, hogy a Parlament szuverenitása miatt a referendumok nem rendelkezhetnek jogi kötőerővel, ugyanakkor nehezen hagyhatják figyelmen kívül a közvélemény ilyen döntő jellegű kifejeződését. Ehhez az állásponthoz 2010-ben a Kormány is csatlakozott, érdekes ellentétet teremtve a bíróság előtt később kifejtett álláspontjával[11] - ez volt az első alkalom az ügyben, hogy az állam a törvény hallgatását önkényesen értéktartalommal töltötte meg. Nem segítette az egyértelműséget az sem, hogy néhány politikus kijelentette: a referendum ügydöntő volt.[12]
2016. június 23-án azonban a többség a kilépés mellett tette le a voksát. Az eredmények nyilvánosságra kerülését követő napon kibontakozó válsághangulatban David Cameron bejelentette, hogy távozik a pártelnöki és kormányfői székéből is. Július elején a konzervatívak az előbbi pozícióra megválasztották Theresa Mayt, akit nem sokkal később a királynő miniszterelnöknek nevezett ki.
Egy hét telt el a referendum eredményét követően, amikor Gina Miller, üzletasszony és politikai aktivista - a londoni székhelyű Mishcon de Reya ügyvédi irodával szövetkezve - informális levelezésbe kezdett a brit kormánnyal. A felek alkotmányos aggályaikat ismertették, amelyre egyesek csak időnyerési kísérletként tekintettek, mások viszont üdvözölték, mivel az önállósulni látszó végrehajtói hatalmi ággal szemben próbálta a Parlament szuverenitását érvényre juttatni.[13] Ahogyan a panaszosok érvrendszere egyre nagyobb nyilvánosságot kapott, elkezdtek mögöttük felsorakozni a támogatók, mivel mindannyiuk jogi érvelésének volt egy közös pontja: hiányolták a Kormány felhatalmazottságát az olyan horderejű folyamat beindítására, amelynek eredménye az Egyesült Királyság Európai Unióból történő távozása lenne. Ez irányú félelmeik beigazolódni látszottak, hiszen May október elején bejelentette - bár még csak egy pártkonferencián - azt, hogy a szavazók döntéséhez híven aktiválni fogja az EUSZ 50. cikkének mechanizmusát, amely a kiléptetés eljárást szabályozza. Rövid idővel e nyilatkozat megtétele után már az elsőfokú bíróság előtt volt az eset. Ennek az volt az oka, hogy a szakmai körökben már jóval korábban nyilvánvaló volt a vita jelentősége, és a lehetőséget kihasználva mind több személy szerette volna, hogyha a neve formális vagy informális módon összefüggésbe hozható lenne vele. Azonban a bíróság óva intett: még nem is lehetett perről beszélni, amikor az ötletgazdákat már atrocitások és komolyan vehető, bűncselekmény határát súroló fenyegetések érték, ezért a testület a perbe avatkozók mértékét racionalizálta, az egybecsengő kereseti kérelmeket egyesítette és Miller érvrendszerét minősítette irányadónak a panaszosok oldalán.[14]
A határozott lépések és a szigorú menetrend lefektetése után a Kormány is belátta, hogy a helyzet túlmutat a baráti figyelmeztetéseket tartalmazó levélváltásokon, és létrehozta az Európai Unió elhagyásáért felelős államtitkár pozícióját, aki ellen az állam képviselőjeként megindulhatott a per. Érdemes megemlíteni az eljáró bírói szaktekintélyeket, ugyanis az ügyet a Lord Chief Justice-ból,[15] a Master of Rollsból,[16] valamint - azóta a Supreme Court bírájává választott - a Kormány képviseletében rendkívüli tapasztalattal rendelkező Lord Justice Philipp Salesből álló testület bírálta el első fokon. Összességében meg lehet állapítani, hogy az eljárást rendkívüli transzparencia övezte, elkötelezett nyilvánossággal és pezsgő akadémiai vitákkal,[17] valamint konstruktív hozzáállású[18] jogi képviselőkkel. Ezt a párbeszédet támogatta mind a Divisonal Court, mind a Supreme Court nyitott szemlélete, amelyek igyekez-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
