"Minden korok törvényhozói és bölcsei, akik a társadalom kiépítésén fáradoztak, legfőképpen arra törekedtek, hogy az irányításuk alatt élőkkel elhitessék, miszerint számukra is előnyösebb kívánságaikat legyőzni, mintsem kielégíteni, s a köz javát tekinteni saját érdekeik helyett."
Bernard Mandeville
Amennyiben az adórendszer hatékonyságát, mint a jó kormányzás egyik alapfeltételét komplexen kívánjuk vizsgálni, figyelmünk nem kerülheti el a történeti előképeket, az ezredéves tapasztalatok összegzését sem. Hiszen az adó olyan, tulajdonképpen az államiság kialakulásával egyidős társadalmi jelenség, amely nélkül hatékony kormányzat egy korban sem működhet.[1] Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy a modern értelemben vett adórendszer fogalma - annak alapfeltételei (általános pénzadók és piac, rendszeresség, általánosság, kiépült jogállam) hiányában - korántsem vetíthető vissza az államilag szervezett társadalmak létrejöttének idejére.[2] Az azonban az anakronizmus veszélye nélkül is kijelenthető, hogy a közös szükségletek fedezetéül már a kezdetektől fogva megkövetelt az állam vagy más adóztatási joggal felruházott közjogi entitás bizonyos - előbb csak természetbeni, később egyre általánosabban pénzbeli - szolgáltatásokat.
E bevételi források sorában hazánkban a XIX. század közepéig az adók mint a központi hatalom (uralkodó) részére általános és egyenlő feltételek mellett teljesített fizetési kötelezettségek, alárendelt jelentőséggel bírtak.[3] A még szervezetlen, kevésbé fejlett közigazgatási, gazdasági és politikai viszonyok között - más európai államokhoz hasonlóan - az államjószágok és a regálék képezték a fő bevételi forrásokat. Az uralkodót magánjogi jogviszonyok, közelebbről földesúri joga alapján megillető ún. magángazdasági (domaniális) és a királyi felségjogból eredő, az alattvalóktól önhatalmúlag szedett regáléjövedelmek mellett a középkori és a kora újkori államháztartás harmadik jövedelemcsoportját képező, alkotmányos felhatalmazás alapján és a címzettek előzetes hozzájárulásával kivetett, a szó korabeli értelmében vett valódi adójövedelmek tehát kevésbé voltak hangsúlyosak. Mindhárom, egyben adótörténeti fejlődési fokozatokat is jelentő jövedelemcsoportban említhetünk ugyanakkor olyan szolgáltatásokat, amelyek az állami egyenes adó fogalmának jellegzetességeit mutatják, így vizsgálatra érdemesek lehetnek.[4]
E tanulmány az 1848 előtti régi (ún. tradicionális)[5] magyar jog egyes releváns adótörténeti szemelvényeit kívánja közreadni. A Szent István uralkodásától a rendiség felszámolásáig tartó korszak természetesen az állami pénzügyek alakulásának adótörténeti aspektusából sem mutathat egységes képet vagy akár szigorúan egyenes vonalú fejlődési ívet. A következőkben - a fenti distinkciókra is figyelemmel - a középkori és a kora újkori magyar adótörténet alakulásának csupán vázlatos áttekintésére teszek kísérletet, mellyel elsősorban azt kívánom igazolni, hogy az adóztatás hatékonysága az államiság kialakulásától kezdve valamennyi történelmi korban elengedhetetlen feltétele volt a hatékonyan működő államigazgatásnak.[6]
Kiindulópontként rögzíthetjük, hogy ugyan a középkori Magyarországon - a többi feudális államberendezkedéshez hasonlóan - az állami (központi) egyenes adók alárendelt jelentőséggel bírtak, a magyar adózás története szinte egyidős az ország történelmével. Jóllehet az államkiadásoknak csak mellékes, illetve rendkívüli fedezeti forrásaként, de - a tárgykört érintő adótörténeti munkákban communis opinióként érvényesülő tétel szerint[7] - már az Árpád-kori, szigorúan domaniális jellegű államháztartás központi bevételei sorában is kimutathatók olyan termény-, illetve pénzszolgáltatások, amelyek megfeleltethetők az állami egyenes (közvetlen) adó kritériumainak.[8] Az államalapítást követő első három évszázadban is rendszeres adóztatási tevékenység folyt tehát,[9] s igen hamar kialakult az az igazgatási szervezet, amely az adó-
- 50/51 -
jövedelmet a király, illetőleg a kincstár számára beszedte.[10]
A vizsgált korszak számos és sokfajta, gyakran egymással is megegyező név alatt kivetett adónemét valamiféle rendszerbe sorolni természetesen lehetetlen vállalkozás volna, a patrimoniális monarchia időszakában a királyt az ország földjéhez való joga alapján megillető - és nem a saját királyi birtokaiból eredő - domaniális jövedelmek közül mégis az állami egyenes adók jellegzetességeit mutatják mindenekelőtt a természetben vagy pénzben fizetett, rendes országos (általános) adók. E körbe sorolható a füstpénz, a csöböradó, a nehezékadó, az ököradó, a sertéstized, valamint az egyházi tized királynak fizetendő huszada.[11] Ezek közül is kiemelendő a már az államalapítástól kezdve rendes közadóként pénzben beszedett ún. szabadok dénárai (denarii liberorum) vagy füstpénz (liberi denarii, qui vulgo fumarii vocantur), amit nevéből következően minden valószínűség szerint háztartásonként fizettek.[12] Ez az adónem mindazonáltal az Árpád-kor más kezdetleges egyenes adóival együtt besorolható lenne a királyi felségjog alapján szedett regáléjövedelmek közé is,[13] hiszen azok voltaképpen a különböző jogcímeken (védelmi díj, pénzváltás elmaradása, hadmentesség) kirótt illetékekből alakultak fokozatosan adóvá:[14] az állam által az illeték fejében nyújtott közszolgáltatás idővel ugyanis olyan csekély lett, hogy a megfizetendő közteher ellenszolgáltatás nélküli adónak minősíthető. E folyamatot jól példázza a füstpénz, azt ugyanis a királyi serviensek közé nem tartozó, a nemzetségi körön kívül álló idegenek fizették szabadságukért, egyfajta védelmi vagy türelmi díjként.[15]
Fontos adótörténeti mérföldkövet jelentett, hogy a XIII. század elejére végbemenő társadalmi és gazdasági változások hatására hazánkban is általánossá vált a pénzforgalom, így a különböző járandóságok megfizetése már túlnyomórészt pénzben történt. Az állami egyenes adók sorában új adónemként jelent meg ekkor a legváltozatosabb nevek alatt kivetett rendkívüli adó kategóriája (collecta, tallia, exactio, sub tempore emergens), olyannyira, hogy II. András uralkodásától kezdődően a XIII. század során a rendkívüli adózás egyre hangsúlyosabbá válva fokozatosan a rendes adózás helyébe lépett, s az Árpád-kor végére már az államháztartás alapját jelentette.[16] A nemesi adómentességet, mint nemesi privilégiumot rögzítő 1222-es Aranybulla 3. cikke elvben a collecta mint rendkívüli adó alól is általános mentességet kívánt nyújtani,[17] de a gyakorlatban még a XIV. században is kivetették hadiadóként, majd fokozatosan a jobbágyokat terhelő földesúri szolgáltatássá alakult.[18]
A korszak egyéb államháztartási bevételeivel, így a királyi regálékból, például vámokból,[19] a bányajogból,[20] úgyszintén a pénzverés jogából eredő jövedelmekkel - lévén azok vagy közvetlenek, vagy általánosak nem voltak - e pontban már nem foglalkozunk. Utóbbiból, tehát a pénzverési felségjogból eredő kamarahaszna (lucrum camerae) története[21] pedig már átvezet minket a regálégazdaság szilárd alapjait megteremtő Anjou-korba.
Alaptételként rögzíthető, hogy az Anjou-házbeli Károly Róbert, döntő részben szigorú adópolitikájának köszönhetően, megszilárdította a magyar gazdaságot.[22] Az 1325 és 1338 között végrehajtott pénzverési és valutareformjai[23] nyomán a pénzrendszer alapja - firenzei minta szerint - az állandó értékű aranyforint lett, amit már nem kellett évről évre beváltani.[24] A gazdasági stabilitást szolgáló pénzreform ugyanakkor a kincstárt egyik legfontosabb bevételétől, az évenként kötelező pénzváltásból eredő kamaranyereségtől fosztotta meg. E közbevétel-kiesés pótlásáról feltétlenül intézkednie kellett az uralkodónak. Mivel az eltérő mértékű helyi adóztatás rendszere ellentétes volt a hatalom megerősítésére irányuló királyi törekvésekkel, előtérbe került a központi, állami adók gondolata.[25] Ezzel összefüggésben jelen tanulmányban I. Károly király 1342. évi dekrétuma emelendő ki, amely a communis opinio szerint első országos, állandó és ismétlődő egyenes adóként a korábbi kamarahaszna ("lucrum camerae") név alatt évenként 18 dénár ún. kapuadót (portális adót) vetett ki minden jobbágytelekre, amelynek kapuján egy megrakott szénásszekér át tudott haladni. E kapuadóval kezdődött meg adótörténetünkben a portális adóösszeírási mód, ami - változó tartalommal, de - egészen 1848-ig meghatározó maradt. Az új adónem lett tehát az első a jobbágyokat általánosan sújtó egyenes adó,[26] amelynek kivetéséhez a királynak a rendi országgyűlés hozzájárulására sem volt szüksége.[27] A korszakot vizsgáló adótörténeti munkákban éppen ezért régtől fogva hangsúlyosan tartotta magát a tétel, miszerint Károly Róbert említett intézkedése egyben a domaniális államháztartásról az adógazdasági rendszerre való áttérést is jelentette volna.[28]
Egyetértve azonban azzal a szakirodalmi állásponttal, miszerint az Anjou-kor államháztartása állami egyenes adók helyett sokkal inkább a királyi felségjogon szedett ún. regáléjövedelmekre épült, [29]
- 51/52 -
megállapítható, hogy a kamaranyereség fejében szedett portális adót a közvélekedéssel szemben nem tekinthetjük a korszak államháztartásának jövedelmi forrásai között meghatározónak.[30] Igaz ez a tétel nem csupán Károly Róbert, de az őt a trónon követő I. (Nagy) Lajos uralkodásának idejére is. Az mindenesetre világosan látszik, hogy a jobbágyokat terhelő kapuadó mellett számos egyéb népréteget (pl. városi kereskedők, iparosok, szászok) terhelő korábbi földesúri szolgáltatás alakul át ebben a korban állami közteherré, az adózási kötelezettség tehát egyre szélesebb körű lesz.
Összegezve elmondható, hogy az Anjou-kor uralkodóinak pénzügyi intézkedései és reformjai egyértelműen a rendes királyi jövedelmek növelését célozták, ezt azonban mindvégig következetes, szociális szempontokat is figyelembe vevő gazdaságpolitikával próbálták elérni. Az egyes adóalanyokat sújtó túlzott adóteher helyett sokkal inkább az adókötelezettség mind szélesebb néprétegekre való kiterjesztése, s utóbbiak szolgáltatási képességének növelése volt jellemző.[31]
A XV. századra hazánkban a robot elveszítette korábbi jelentőségét, s a még mindig jelentős terményjáradékok (pl. kilenced) mellett fokozatosan túlsúlyba került az adók pénzbeli lerovása.[32] A korszak adópolitikáját azonban mindinkább a török terjeszkedése határozta meg: a hadikiadások fedezetéül a kincstár egyéb bevételei[33] mellett egyre többször szükségeltetett rendkívüli hadiadót (subsidium)[34] kivetni.[35] Erre elsőként valószínűleg Albert király uralkodása idején, 1439-ben került sor,[36] igazán gyakorivá azonban csak I. Mátyás alatt vált.[37] A rendek ugyanakkor mindvégig megőrizték azt a jogukat, hogy a beleegyezésük nélkül (sine consensu ordinum) nem vethető ki az említett rendkívüli adóteher. Az adómegajánlás jogát általános érvénnyel, miszerint a király az országlakosok akaratán kívül adót ne szedjen, az 1471. évi XI. törvénycikkel mondták ki.[38]
Ami Mátyás király kincstári reformját illeti, témánk szempontjából kiemelendő, hogy az 1467-es országgyűlésen a korábbi kamarahaszna adónem-ét[39] - legalábbis nevében - eltöröltette a rendekkel az uralkodó és - portánként 20 dénár, öt kaputól 1 arany forint összegben - állandó rendes egyenes adóként bevezették a királyi kincstár adóját (tributum fisci regalis),[40] amelyre nézve csak a papság és a nemesség élvezett mentességet.[41] A minden más országlakost terhelő[42] új adót a köznyelvben csak kémény, illetve füstadóként vagy füstpénzként említették, mert annak kirovása ugyan portánként, illetve telkenként történt, de ott valamennyi háztartásra kivetették, azaz "füstönként" szedték. Figyelemmel arra, hogy egy jobbágytelken átlagosan két család élt, a befolyó adóbevétel a korábbi kapuadónak legalább a kétszeresét tette ki.[43] Az új adóalap ugyanakkor lehetőséget teremtett az adóelkerülésre is: mivel több kémény esetén arányosan növekedett az adóteher, sokak az adóeltitkolás egy sajátos módját választva a füstelvezetőiket egy közös kürtőbe kötötték be. Nem volt a legoptimálisabb a füstadó abból a szempontból sem, hogy egy jobb anyagi körülmények között élő, de kevesebb kéménnyel rendelkező családra kevesebb terhet rótt, mint a szegényebb sorsú, de többkéményes ház tulajdonosára.[44]
A korábbi hadisegély kivetése - továbbra is a király rendkívüli jövedelmeként, de - rendszeressé vált, megtörtént, hogy évente többször is behajtatta az uralkodó a jobbágytelkenként előírt 1 aranyat a háborús célok elérése érdekében. Az egyre inkább rovásnak (dica vagy dika) nevezett adónem kivetése nem csupán gyakoribb lett, de olykor több évre előre is[45] megszavaztatta azt Mátyás a rendekkel. Az adóköteles telkek összeírását, s az adó behajtását - más kincstári jövedelmek beszedésével egyező módon - királyi rovó (dicator regius) végezte.[46] A rovást a későbbiekben már nem portánként, hanem "füstönként", azaz jobbágyháztartásonként vetették ki, ezáltal is növelve ezt a rendkívüli adóterhet, amely Mátyás uralkodása alatt a kincstár legfontosabb bevételévé vált.[47]
Ugyan az európai államokban a kora újkorban éppen az említett, a kincstár rendkívüli jövedelmét jelentő "pénzsegélyek" különböző formáiból (talia, taille, tallage) fejlődik ki a modern értelemben vett állami egyenes adózás intézménye, Magyarországon azok egészen 1715-ig megtartják önkéntes és rendkívüli jellegüket.
Érdemes röviden kitérnünk a városok adóztatására is, hiszen a XV. században e téren is jelentős változások mentek végbe. Egyrészt a korábbi városi adót jelentő, de magángazdasági, földbér jellegű cenzus (census) rendes állami adóvá alakult, amelyet a király továbbra is változatlanul megkövetelt, másrészt ezen felül is számos alkalommal fordult rendkívüli segélyért (taxa extraordinaria v. taksa) a polgársághoz. Érdekes párhuzam figyelhető meg a tekintetben, hogy amint a jobbágyazásban a lucrum cameraet fokozatosan a rovás váltotta a jelzett időszakban, úgy a városok adóztatásában is egyre hangsúlyosabb lett a taxa a korábbi cenzus helyett. Az új rendkívüli állami egyenes adót a király ön-
- 52/53 -
hatalmúlag, a rendek közreműködése nélkül, átalányként vetette ki a városokra, annak behajtását viszont már a helyi adminisztrációra bízta.[48]
Összegezve elmondhatjuk, hogy az I. Mátyás által bevezetett erős aranyforint megteremtette az adó pénzbeli megváltásának lehetőségét. Az uralkodó adópolitikájának és kincstári reformjának vezérelvét az jelentette, hogy mindenki a vagyona szerint adózzon. Az új adóknak a szélesebb néprétegekre való kivetésével pedig fontos lépést tett az egyenlőségi elvnek az adóterhekre való kiterjesztése irányába is.
Az emelkedő adóteher ugyan többször is kiváltotta a nemesség ellenkezését, de az adórendszernek a korábbiakhoz képest kiszámíthatóbb jellege összességében növelte a hatékonyságot. A következetes és céltudatos adópolitikának köszönhetően az állami adóbevételek mintegy megnégyszereződtek: a gazdaságtörténeti kutatások alapján Mátyás király uralkodása idején a kincstár éves jövedelme a 800 ezer forintot is elérhette. E királyi jövedelmek között pedig immár túlsúlyba kerültek az országgyűlés által megszavazott, a rendek által önként megajánlott adók: az Árpád-házi királyok domaniális, majd az Anjou-kor regálégazdaságát követően a XV. század végére tehát már egyértelműen a rendszeres adóbevételeken nyugodott az államháztartás.[49]
Az I. Mátyás halálát követően trónra lépő Jagellóház uralkodóinak időszakát közpénzügyi szempontból communis opinióként az általános gazdasági hanyatlás, a "bedőlt" adórendszer, a korábbi fiskális szervezet felbomlásának időszakaként említi a vizsgált korszak adótörténetét tárgyaló szakirodalom.[50] Hangsúlyos továbbá az a vélekedés, hogy az elhibázott adópolitika, a korábbi, jól működő adóigazgatás szétverése következtében elapadó közbevételek s kiürülő kincstár miatt fenntarthatatlanná váló állandó hadsereg voltak a mohácsi vereség elsődleges okai.[51]
Az újabb kutatások azonban, ha nem is cáfolják teljesen, de legalább árnyalják e képet. A témakörben hazánkban publikált legújabb tanulmány[52] a Magyar Királyság 1522-es költségvetésének átfogó rekonstruálását tűzte ki célul, amely az egyforintos rendkívüli hadiadó beszedésén keresztül nyújt áttekintést az Oszmán Birodalom ellen harcát vívó ország gazdasági helyzetéről. Az értekezés eddig kiadatlan forrásokat is felhasználva meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar állam- és adóigazgatás a török fenyegetés árnyékában sem működött kevésbé hatékonyan, mint a megelőző évtizedekben. A befolyt adók nagysága ugyanis - a korábban a szakirodalomban általánosan elterjedt nézettel ellentétben - valószínűleg nem volt nagyságrendileg kevesebb a fénykornak tekintett, Mátyás uralkodása idején beszedettnél. Az 1526. augusztus 29-én elszenvedett tragikus vereség elsődleges oka tehát nem a csökkenő adóbevételekben, az adóztatás hatékonysági problémáiban, hanem sokkal inkább a török sereg hatalmas túlerejében és az Oszmán Birodalom gazdasági fölényében keresendő.[53]
A mohácsi csatavesztést követő időszaktól, a XVI. század első harmadától datálható kora újkori magyar adóigazgatásról általában elmondható, hogy az alapjaiban megtartotta a fentebb vázolt, I. Mátyás uralkodásának végére megszilárdult "adórendszer" lényegi jellemzőit, s nagyobb szerkezeti változások nélkül tulajdonképpen a XVIII. század elejéig változatlan formában fenn is maradt. Még akkor is igaz ez a tétel, ha hozzátesszük, hogy a 150 éves török uralom[54] alatt magától értetődő tendenciaként jelentkezik az adóterhek növekedése, a kettős adóztatás, hiszen a török hatóságok a jobbágyok szolgálataira ugyanúgy igényt tartottak, mint a királyi Magyarországról átjáró vármegyei adószedő apparátus.[55]
A következőkben immár szorosan a Habsburgok uralta királyi Magyarország adótörténetére fókuszálva rögzíthetjük, hogy a korszak adópolitikáját a honvédelem, a végvárvonal kiépítése, megerősítése és fenntartása határozta meg leghangsúlyosabban. I. Ferdinánd uralkodása alatt több adótörvény is született, pénz- és adópolitikája azonban a Mohács előtti rendszert vitte tovább.[56] A rendes királyi jövedelmek[57] mellett az adók közül a legfontosabb továbbra is a rovás (contributio, dica) maradt, amelyet rendkívüli (hadi)segélyként egyre gyakrabban szavaztatott meg az országgyűléssel az uralkodó. A rovás közjogi szempontból megtartotta ugyan extraordinárius jellegét, de mind rendszeresebbé vált, s az állami egyenes adó jellege erősödött. Tekintettel az országterület, s ezzel az adóalapot jelentő porták számának fokozatos csökkenésére, I. Miksa idején, 1566-ban jobbágytelkenként 2 forintra emelték az adó mértékét.[58] Figyelemmel voltak ugyanakkor az egyes településeknek a háborús pusztításokból fakadó - modern fogalmaink szerinti - eltérő adóerő-képességére, ugyanis (átmeneti) adómentességet biztosítottak az ellenség által feldúlt területeken.[59] E folyamattal párhuzamosan a kamarahaszna fokozatosan veszített korábbi jelentőségéből, s tekintettel a rendsze-
- 53/54 -
ressé váló rovásra, lassanként teljesen elenyészett. A jobbágyság első állandó adója - bár törvényileg kifejezetten sosem töröltetett el - a XVI-XVII. század fordulójára teljesen eltűnt, többé már nem szedték be.[60]
A korszak másik, egyenes adó jelleget mutató meghatározó közterhévé az ingyenes vármunka (közmunka) fejlődött. A végvárak karbantartására irányuló, az azokhoz közeli települések jobbágyságát terhelő, évenként bizonyos számú napban meghatározott ingyenmunka már a század közepétől pénzben megváltható lett, ezzel egyidejűleg országos rendes adóvá vált, mert ebben a formájában immár a távolabbi vidékeken élőkre is kivetették.[61]
A XVII. század elejétől új, a rovástól független adónemként jelentkezett az ún. koronapénz (pecunia coronialis), ami nem volt más, mint a vármegyék által behajtott és Pozsonyba küldött, állandó jellegű - kezdetben portánként fél, később 1 forint összegben megállapított -, a szent korona őrzésére rendelt ún. koronaőrök javadalmazására fordított adójövedelem.[62]
Az említett adókat a vizsgált időszakban kivétel nélkül a portális összeírás alapján hajtották be.[63] A közteher kivetését a birtokos nemesekből kikerülő adószedők, az ún. rovók végezték. E tisztviselők a XVII. század közepéig a kamara, mint központi kormányzati szerv megbízásából jártak el rendszeres díjazás ellenében, a későbbiekben már a vármegyék választották őket. Ugyanakkor megyei tisztviselőként is a kamarának feleltek, 1647-től pedig országos jövedelmi főigazgató irányította a központi adóigazgatást.[64] Az adóztatás hatékonysága szempontjából érdemes kiemelni, hogy a kialakult adóigazgatási szervezet - jóllehet egyszerű és kezdetlegesnek mondható - alacsony költségek mellett, rendeltetését betöltve működött. Különösen a központi, kamarai irányítás alatt álló adóbehajtás időszakát jellemezte nagyfokú eredményesség. Visszaélések, önkényes adókivetések természetesen számos esetben előfordultak, de leginkább akkor, amikor a rendek - az adót nem általános államháztartási, hanem speciális célokra megajánlva - maguknak tartották fenn az adóbehajtás jogát.[65]
Az adó alapja mindvégig a porta maradt, annak fogalma azonban fokozatos átalakuláson ment keresztül. Említhető néhány törekvése a rendeknek a régi "füstönkénti", tehát jobbágytelkenként történő adókivetésre, úgyszintén az adókötelezettség kiterjesztésére szélesebb néprétegekre is, de ezek jobbára sikertelenek maradtak.[66] A középkori jobbágytelek (s a hozzátartozó földterület) valamint a porta közti kapcsolat csak a XVI. század végére szűnik meg véglegesen. Előbb a házankénti, majd az állatállományhoz igazodó adókivetés lépett a helyébe. A XVII. század végére a porta a termőföld minősége, illetve egyéb szempontok (pl. a megtermelt termények értékesítési lehetősége) szerint differenciált nagyságú földterületet jelölt.[67]
A városok adóztatásában sem figyelhető meg jelentős változás a középkor végére megszilárdult rendszerhez képest: a városlakók továbbra is állandó összegű cenzust, és - amikor a hadi helyzet a rovás megajánlását kívánta meg, velük párhuzamosan - rendkívüli adóként házanként kivetett, változó összegű taxát fizettek.[68]
Ami a rendek adómegajánlási jogát illeti, annak intézménye a kora újkorban egyre gyakrabban került összeütközésbe a fokozatosan megszilárduló királyi hatalommal. Már I. Ferdinánd tett kísérletet arra, hogy a rendek kezéből kivegye az adómegajánlás jogát, 1558-ban az országgyűlés összehívása nélkül vetette ki a rovást. A próbálkozás azonban a vármegyei apparátus ellenállása miatt -lévén az egyszerűen nem hajtotta végre a királyi rendelkezéseket - megbukott, s az uralkodó csakhamar a rendek összehívására kényszerült.[69] A rendek legfeljebb három évre szavaztak meg rovást, ezzel is arra kényszerítve az uralkodót, hogy ne feledkezzen meg az országgyűlés lehető leggyakoribb összehívásáról. Az adómegajánlás joga így tulajdonképpen mindvégig a rendek legfontosabb eszköze maradt az uralkodói önkénnyel szemben.
A fentiekből látható, hogy a török uralom alatt, a kedvezőtlen pénzügyi-gazdasági viszonyok között mélyreható adóügyi reformokra nem kerülhetett sor. Sajnos a török kiűzése sem változtatott sokat a helyzeten.
I. Lipót gazdaságpolitikája és kíméletlen "adóreformja" negatív változásokat hozott: az osztrák államtanács 4 millió rénes forint adót, a korábbinak a kétszeresét vetette ki Magyarországra, és azt a vármegyék között felosztva terményben és készpénzben karhatalmi közreműködéssel hajtatta be.[70] Az uralkodó új fogyasztási adókat is bevezetett, 1696-tól pedig már a városok is porták szerint fizették az adót.[71] A jobbágyságra kivetett adó alapja továbbra is a porta maradt, amit a vármegyék különböző - a helyi sajátosságoknak megfelelően eltérő módon meghatározott - dikák szerinti adókulcsok alapján hajtottak be. A porták számának és nagyságának összeírására többször is történt kísérlet.[72]
Az 1707-es ónodi országgyűlés nagy fordulatot hozhatott volna a magyar adótörténetben, hiszen
- 54/55 -
az ott elfogadott általános adófizetésről szóló törvénnyel a porta helyett a jövedelmet határozták meg adóalapként, egyben eltörölték a nemesek, főtisztek és papok adómentességét. A kuruc harcokkal azonban II. Rákóczi Ferenc a nemzetet egységbe foglalni kívánó adópolitikája is elbukott.[73] A szatmári békével (1711) a hazai adóügy is visszaállt a korábbi állapotába, sőt, adótörténeti aspektusból is a nemesi kiváltságok, a rendiség megszilárdulásának koraként tekinthetünk a XVIII. századra.[74]
Jól példázza ezt a III. Károly uralkodása alatt elfogadott 1715. évi VIII. törvénycikk, amellyel a rendek elfogadták az állandó hadsereg - a nemesség személyes katonáskodási és bandériumkiállítási kötelezettségét maga után vonó - intézményét, s az ennek fenntartására a Habsburg hatalom által kivetett új hadiadót (contributio), tették mindezt azonban azzal a feltétellel, hogy a terheket - amelyek leginkább lótartási és élelmezési tételeket (porció) jelentettek - a jobbágyságnak kell viselni.[75]
A felvilágosodás kora adótörténetének csak a vázlatos áttekintése is önálló elemzést igényelne, ezért ehelyütt - szigorúan az állami egyenes adókra koncentrálva - csak annyit rögzíthetünk, hogy az államháztartás legfontosabb pillérét továbbra is a jobbágyadóztatás képezte. Mária Terézia ugyan tett kísérletet arra, hogy a földtulajdon váljék az adókötelezettség alapjává, e reform azonban a rendek ellenállása miatt a korábbiakhoz hasonlóan csakhamar elbukott.[76] A "nevezetes tollvonással" hasonló sorsra jutott II. József egyébként is befejezetlen adóreformja, amely fontos részét képezte az államigazgatás modernizálására irányuló törekvéseinek.[77] Érdemes még röviden utalnunk a II. Lipót uralkodása alatt született 1790/91. évi XIX. törvénycikkre: a jogforrás a rendek adómegajánlási jogát újra és sokadjára megerősítve rögzítette, hogy az országgyűlés hozzájárulása nélkül a király nem vet ki semminemű adót.[78]
A reformkorban már számos írás jelent meg - így többek között Széchenyi István tollából a Jelenkor című lapban "Adó" és "Két garas" címmel közzétett cikksorozatok[79] -, amelyek egy komoly adóreform, egy modern adórendszer bevezetésének szükségességére mutattak rá. A közteherviselés megfogalmazására, illetve a modern adórendszer elveinek - általánosság, egyenlőség, arányosság - a törvényhozás általi kimondására végül egészen az 1848-as forradalmi eseményekig, s a Kossuth Lajos nevéhez fűzhető adóreformig várni kellett.[80]
A nemesség a kora újkorban is mindvégig sikerrel őrizte meg tehát személyi adómentességét.
Ennek megtörésére történtek ugyan kísérletek, de a rendiség felszámolására az adóügyet illetően is csak 1848-at követően kerülhetett sor.[81]
A középkori és kora újkori magyar adótörténet vázlatos áttekintését követően mindenekelőtt megállapítható, hogy a központi, országos adók hazánkban egészen a XIX. század közepéig alárendelt jelentőséggel bírtak az államháztartás egyéb bevételi forrásai mellett. Szűkebb értelemben vett állami egyenes adókról csak a XV. század második felétől beszélhetünk, az államháztartás ekkorra már a rendszeres adóbevételeken nyugodott.
Láthattuk azt is, hogy az adóügy közjogtörténetünk vizsgált korszakaiban sokszor összefonódott a rendiség felszámolására irányuló törekvésekkel, illetve a nemzeti és szociálpolitikai reformokkal. A közteherviselés kimondására ugyan nem került sor, de az állami egyenes adók megjelenése, s az adókötelezettség mind szélesebb néprétegekre való kiterjesztése együtt járt a központi állami, királyi védelem körének bővülésével, ha úgy tetszik - a modern fogalmaink szerinti - szociális hálónak a megerősödésével. Így tette lehetővé például az adózás a városi polgárság politikai jogainak fokozatos elismerését, de a jobbágyság érdekében hozott eseti intézkedéseket is általában a rájuk nehezedő, sokszor elviselhetetlen adóteher váltotta ki. ■
JEGYZETEK
* A mű a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 azonosítószámú, "A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés" elnevezésű kiemelt projekt keretében működtetett Államtudományi Kutatóműhely keretében, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felkérésére készült.
[1] Az adó fogalmának társadalmi szempontú megközelítéséről ld. Szilovics Csaba: Adójogi ismeretek, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 2016. 14. o.: "Az adó a társadalom oldaláról nézve a modern állami működés alapfeltétele... [...] Az adó azoknak a szolgáltatásoknak és társadalmi kötelezettségvállalásoknak az ára, amelyeket az állam a közösség érdekében, illetve nevében vállal és teljesít."
[2] A modern adórendszer kialakulásának történeti előzményeihez és feltételeihez ld. Szilovics: Adójogi ismeretek. i.m. 55-59. o.
[3] A magyar adótörténet áttekintő feldolgozását 1848-ig ld. Acsády Ignácz: Adótörténet. In: (Halász Sándor - Mandelló Gyula szerk.): Közgazdasági lexikon (Közgazdasági Ismeretek Tára), I. kötet. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest 1898. 58-86. o.
[4] Hóman Bálint: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Nap Kiadó, Budapest 2003 (repr.). 7. o.: "A középkori államháztartás jövedelmeinek ez a történeti osztályozása legkevésbbé sem érinti azt a helyes megfigyelést, hogy a középkor magángazdasági és regálejövedelmei közt olyanok is vannak, melyek az adóról ma vallott felfogásunk szerint az adó fogalma alá tartoznak. Az adótörténet, különösen az adózás történetének kutatója nem mellőzheti ezeket a jelenségeket."
[5] A magyar jog fejlődéstörténetének 1848-ig tartó, a rendiség felszámolásáig terjedő első korszakát a feudális jelző helyett helyesebb tradicionálisnak nevezni. Ehhez ld. Béli Gábor: Ma-
- 55/56 -
gyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest - Pécs 1999. 19-20. o.
[6] A modern adórendszereknek az elméleti és empirikus irodalomban megfogalmazott hatékonysági kritériumait (pl. a legkisebb társadalmi költség elve) e tanulmányban természetszerűleg nem vizsgálhatjuk. Ehhez ld. James Alm: What is an "optimal" tax system? National Tax Journal 1996. 49/1. sz. 117133. o.; a hazai adórendszer vonatkozásában Bakos Péter - Bíró Anikó - Elek Péter - Scharle Ágota: A magyar adórendszer hatékonysága. Közpénzügyi füzetek 2008. 21. sz. 1-63. o.; Szilovics Csaba: Az adójogi norma szerepe az optimális adórendszer kialakításában. Jura 2016. 22/1. sz. 322-328. o.
[7] Így pl. Eckhart Ferenc: A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. Réthy Lipót és Fia, Arad 1908. passim. kül. 4-85. o.; Hóman Bálint: Az első állami egyenes adó. Adalék az európai adótörténethez. In: (Buza János szerk.): A történelem útja. Válogatott tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 235246. o. [Történelmi Szemle 1912. 1. sz. 161-184. o.] Ellentétesen foglal állást Erdélyi László: Az első állami egyenes adó elmélete. Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár 1912. [Kolozsvári értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 3. sz.] Erről ld. még Hóman Bálint: Adó vagy földbér? In: (Buza János szerk.): A történelem útja. Válogatott tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 247-257. o. [Századok 1913. 47. sz. 189202. o.]
[8] Hóman: Az első állami egyenes adó... i.m. 238. o.
[9] Ilonka Mária: Az adózás története az őskortól napjainkig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2004. 73-74. o.
[10] Acsády: Adótörténet. i.m. 59. o.
[11] Ezekről részletesen ld. Eckhart: A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. i.m. 5-32. o.
[12] Pfeffer Zsolt: Pénzügyi jog és pénzügytan. Menedzser Praxis Szakkiadó és Gazdasági Tanácsadó Kft., Budapest 2016. 33. o.
[13] Ld. pl. a nyestbőradóval (marturina) együtt Hóman: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája. i.m. 161. o.
[14] Uo.
[15] Ld. Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve 80. Fejezet a szabad tót jövevényekről, kik másnak a földjén munkálnak: "A szabad jövevények, mint a tótok vagy más idegenek, a kik másoknak a földjén munkálnak, csak az ő szabadságokért adjanak dénár adót; ennekfelette egyéb dénárokat, valami munkáért, senki ne vegyen rajtok."
[ https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=484 ] A füstpénz eredeti formájában tehát a hadmentesség fejében, a katonáskodásra nem kötelezett népek adója volt. Könyves Kálmán egy másik rendelkezése megerősíti, hogy azok, akik a királynak hadi szolgálattal tartoztak, legalábbis részben, mentesülnek az adófizetési kötelezettség alól. Ld. Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve 45. Fejezet a szabadoknak a nyolcz dénáros adótól való mentségökről: "A nyolcz dénáros adót, mit egyen-egyen minden szabad ember fizet vala, ezentul ne szedjék. 1. § Parancsoljuk, hogy a hetes szolgálatra járó várnépeken nyolcz dénárt vegyenek, tudniillik azokon közülök, a kik nem a királynak, hanem magának a vár népének szabadjai. 2. § Azok a szabadok pedig, a kik a királynak a határon által utaztában lovat, társzekeret adnak és zsoldos szolgálatokat teljesitenek vala, négy dénárral adózzanak; hasonlóképen azon szabadok is, a kik közzéjek telepednek, vagy pedig költözzenek el." [ https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=449 ]
[16] Áttekintően ld. Weisz Boglárka: II. András jövedelmei. Régi és új elemek. In: (Kerny Terézia - Smohay András szerk.): II. András és Székesfehérvár. Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, Székesfehérvár 2012. 49-80. o.
[17] 1222. évi III. törvénycikk a nemesek és egyházak jószágának szabadságáról: "Semmi collectát (rendkívüli adót), sem a szabadok dénárait nem fogjuk szedetni a serviensek birtokain. Sem a házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk hívásuk nélkül. Az egyháziak népeitől sem szedünk collectát". Ld. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Politzer Zsigmond és Fia jogi könyvkereskedés kiadása, Budapest 1946. 30. o. A középkori adótörténettel összefüggésben evidenciaként emelendő ki továbbá a nemesi adómentesség mellett az egyházi birtokok adómentessége is. Ezzel kapcsolatban számos primer forrással és további irodalommal ld. F. Romhányi Beatrix: Adózás és adómentesség. Adalékok a középkori egyház adómentességének kérdéséhez. In: (Horváth Attila - Galambos István - Marschal Adrienn szerk.): Adalékok az adózás történetéhez. Történelmi Ismeretterjesztő Társulat Egyesület, Budapest 2014. 55-64. o.
[18] Ld. Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 157. o.
[19] A kutatás tematikus határainak megvonása a különféle vámok alaposabb vizsgálatát nem teszi lehetővé, azok csak per tangentem említhetők mint az áruk forgalma, szállítása után beszedett, sajátos adószerű kötelezettségként jelentkező közbevételi kategóriák. A korszak főbb vámtípusainak áttekintését adja Takács Sándor: A magyar vámrendszer az Árpádok és az Anjouk alatt, Székesfehérvár 1907; a legújabb szakirodalomból pedig Weisz Boglárka: Vámok és vámszedés az Árpád-kori Magyarországon (Történeti áttekintés, adattár). Doktori értekezés. Szegedi Tudományegyetem, Szeged 2016.
[20] Pl. az urbura vagy a sótributum. Ld. Ilonka: i.m. 75-76. o.
[21] A középkori Magyarország egyik legmeghatározóbb adónemének tekinthető, a forrásokban ún. lucrum cameraenek, azaz kamarahasznának nevezett - később kapuadóvá fejlődő - közteher eredetileg a rendszeres és kötelező pénzbeváltásból (pénzrontásból) származó állami bevételt jelentette: inflációs adó jellegű bevételként folyt tehát be a királyi kincstárba. Tekintettel arra, hogy a pénzt kötelezően át kellett váltani a csekélyebb értékű újabb veretűekre, a két érték különbsége jelentős hasznot hozott az aktuális uralkodó számára. Az Árpád-kori primer források közül így kiemelendő a II. András nevéhez köthető 1222. évi XXIII. törvénycikk, mint a pénzek évenkénti újra beváltását előíró egyik első rendelkezés. Ld. 1222. évi XXIII. törvénycikk az uj pénzről: "Továbbá, a mi uj pénzünk esztendeig járjon, husvét napjától husvét napjáig. 1. § És a dénárok olyfélék legyenek, a minemüek voltak Béla király idejében." [ https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=527 ] A kamarahaszna történetéhez - nemzetközi kitekintéssel - ld. Bedeus (Bedeő) József: Das lucrum camerae in Ungarn u. Siebenbürgen. Historische Unterhaltungen über die Natur, den Ursprung und den Umgestaltungen der ehemals daselbst unter diesem Namen gebräuclichen Abgaben. Johann Gött, Kronstadt 1838.; Thallóczy Lajos: A Kamara Haszna (lucrum camerae) története. Kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődésével. Weiszmann Testvérek Bizománya, Budapest 1879
[22] Áttekintően ld. Hóman: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája. i.m. passim.; Hóman Bálint: Magyar államháztartás I. Károly korában, In: (Buza János szerk.): A történelem útja. Válogatott tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 258-268. o. [Akadémiai Értesítő 31. (1920), 99-108. o.]
[23] Ehhez ld. Pfeffer: Pénzügyi jog és pénzügytan. i.m. 35. o.
[24] Erről részletesen ld. Hóman: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája. i.m. 75-140. o. Vö. még Ilonka: i. m. 79. o.
[25] Bencsik Mária - Szentkirályi Andrea: Adózás alapjai. Elektronikus jegyzet. Óbudai Egyetem Keleti Károly Gazdasági Kar, Budapest 2011. 16. o.
[26] Ilonka: i.m. 79. o.
[27] Csak az adótétel emeléséhez kellett a rendek beleegyezése. Vö. Acsády: Adótörténet i.m. 64. o.
- 56/57 -
[28] Uo.
[29] Így pl. Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 158. o.; Hóman: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája. i.m. 184-185. o.
[30] Hasonlóképpen Hóman: Magyar államháztartás. i.m. 259-260. o.: "Az adógazdaság a magyar pénzügytörténeti fejlődésnek sokkal későbbi etapja, melyet megelőzött a regálegazdaság kétszázados korszaka, s éppen a regálegazdaság szilárd alapjainak megteremtése, a regálejövedelmeken nyugvó államháztartásnak kiépítése volt Károly Róbert érdeme."
[31] Acsády: Adótörténet. i.m. 64. o.; Hóman: Magyar államháztartás. i.m. 265. o.
[32] Ilonka: i.m. 81. o.
[33] Így pl. a királyi birtokok elzálogosításával szerzett kölcsönök. Ld. Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 159. o.
[34] Megjegyzendő, hogy a hazai adótörténetben a subsidium fogalma nem csupán a hadicélú adóterheket jelölte, hanem általánosságban azt a rendkívüli országos adót is, mely a nemesekre is vonatkozott (országgyűlési jóváhagyással és ellenőrzéssel). Ld. Bencsik - Szentkirályi: i.m. 17. o.
[35] Pfeffer: i.m. 36. o.
[36] A rendek ekkor az 1440-re tervezett hadjárat költségeire minden porta, illetve telek után 100 dénárt (kétharmad forintot) ajánlottak meg. Ld. Acsády: Adótörténet. i.m. 66. o.
[37] Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 158. o. szerint már Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején (13871437) is többször sor került subsidium megszavaztatására a rendekkel. Ugyanígy Pfeffer: i.m. 35. o.
[38] 1471. évi XI. törvénycikk a király az országlakosok akaratán kivül semmi adót se szedjen: "Továbbá, hogy mi, a többire nézve, országlakosainktól az ő akaratuk és beleegyezésük nélkül bármi okból, egyáltalán semmi rovatalt vagy adót (mint csak a kamara nyereséget) se szedjünk vagy szedessünk." [ https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=787 ] Az adómegajánlási jog ekképpen a költségvetés történeti előképének tekinthető. A magyar költségvetési jog történeti fejlődésével összefüggésben ld. Szilovics Csaba: Az államháztartás pénzügyi jogi rendszere. Janus Pannonius Tudományegyetem Továbbképző Központ Jogi Szekció, Pécs 1997. 6. o.
[39] Ehhez a vizsgált korszakból ld. Gyöngyössy Márton: A kamara haszna a késő középkorban. In: (Bessenyei József - Draskóczy István szerk.): Pénztörténet - Gazdaságtörténet. Tanulmányok Buza János 70. születésnapjára. Mirio Kulturális Bt., Budapest - Miskolc 2009. 141-152. o.
[40] Vö. Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 159. o.
[41] Kautz Gyula: A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1987 (repr.). 39-40. o.
[42] Amint azt Thallóczy: i.m. 95. o. kiemeli, voltaképpen csak a korábbi kamarahaszna elnevezés töröltetett el, az új adó tehát csak nevében új, s a korábbi mentességek eltörlése érdekében született a reform: "Mátyás kifogott a sok akadályon. A kiváltságokat törvényesen nem szüntethette meg, eltörölte tehát az adó nevét s új név alatt meghagyta a régit."
[43] Vö. Ilonka: i.m. 82. o.
[44] Ld. Bencsik - Szentkirályi: i.m.16-17. o.
[45] 1478-ban pl. a következő öt esztendőre is megajánlották a rendek.
[46] A királyi tisztviselő - írástudatlan lévén - ugyanis nem "összeírta", hanem "rovásba vette" az adófizetésre kötelezetteket. Az erre a célra rendszeresített pálcán megfelelő számú bevágást (rovást) ejtett, mely településenként jelezte az adóköteles portákat, illetve személyeket. Az adó megfizetésekor a puha pálcát kettévágva, s egyik felét a rovásra kerültnek átadva, nyugta helyett ún. rovásfejet nyújtott át a rovó. Vö. Acsády: Adótörténet... i.m. 66. o.
[47] Uo:"A rovás tehát mindig az a rendkívüli segély, melyet a király csupán csak a rendek megszavazása alapján szedhetett olyan összegben, amint a rendek éppen megszavaztak s olyan adókulcs, a porta vagy a füst alapján, amint a rendek megállapították."
[48] Acsády: Adótörténet... i.m. 67. o.
[49] Ilonka: i.m. 82. o.
[50] Tokay Lajos: Magyarország kormányzata a Jagellókorban. Petőfi Nyomda Könyv- és Lapkiadó Vállalat, Békés 1932. 140-141. o.; Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet... i.m. 160. o.; Hermann Zsuzsanna: Az államháztartás és a pénz értéke a Mohács előtti Magyarországon (Megjegyzések Thurzó Elek költségvetési előirányzatához). Századok 1975. 109/2. sz. 301-336. o.
[51] Acsády: Adótörténet... i.m. 68. o.: "...a régi és az új adók dacára a kincstár kongott az ürességtől. [...] ...s mikor végre a török hadak százezrei nyomultak az országba a király a legteljesebb pénztelenséggel küzdött." Ekhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 160. o.: "A gyenge Jagellók alatt a királyi jövedelem nagy mértékben a szükséges színvonal alá süllyedt. [...] A királyi pénzforrások elapadásának elsősorban a honvédelem adta meg az árát." Ilonka: i.m. 84. o.: "Ebben az időben az állami bevételek - a Mátyás korabelihez képest - 60-80 százalékkal csökkentek. Később a megszűnt portánkénti 1 forintos adó miatt nem tudták fenntartani az egységes hadsereget, nem volt, aki megvédje az országot a török támadástól."
[52] C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság 1522. évi költségvetése. In: (Weisz Boglárka szerk.): Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2016. 83-148. o.
[53] Az Oszmán Birodalom bevételei becslések szerint nagyjából négyszer-ötször nagyobbak voltak, mint a Magyar Királyságé. C. Tóth: i.m. 127. o.: "...könnyebb volt magyarázatot találni az eseményekre abban, hogy az ország Jagelló-kori elitje [...] ellopta a király jövedelmeket [...] lezüllesztette az ország haderejét, amely így nem volt képes ellenállni a török seregnek, mint elismerni, hogy az ország [...] minden erejét latba vetve is csak ennyire és nem többre volt képes."
[54] A török hódoltság pénzügyeivel e tanulmány keretei között nem foglalkozhatunk, az mindenesetre kiemelendő, hogy a török uralom alatt álló országrészben a régi közigazgatás felszámolásával a korábbi pénzügyi - így adóügyi - szervezetrendszer is megszűnt. A teljesen új alapokra helyezett adóztatás a török közigazgatási terület pénzügyi vezetőjének, az ún. defterdárnak nevezett "főadószedőnek" a rendkívül szigorú felügyelete mellett zajlott, több új adónem is bevezetésre került, melyek jelentős adóteher növekedést jelentettek. A hódoltsági igazgatásról, mint katonai igazgatásról általában elmondható, hogy az a magyar lakosság civil ügyeibe (igazságszolgáltatás, önkormányzatiság) kevésbé avatkozott csupán be, ez alól azonban éppen az adóigazgatás jelentett kivételt. Ehhez ld. Hamza Gábor: Az iszlám vallás és a magyar jogrendszer - történeti-jogi áttekintés. Jogelméleti Szemle 2016. 1. sz. 5-10. o.; Pfeffer: i.m. 38. o.
[55] Vö. Mezey Barna: Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 153. o.
[56] Ehhez általában ld. Acsády Ignácz: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt 1526-1564. Athenaeum, Budapest 1888.
[57] Ld. a kamarák kezelte réz- és ezüstbányászatból eredő, továbbá sójövedelmeket, a pénzverés, a harmincadvámok és a királyi uradalmak bevételeit. Vö. Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet... i.m. 293. o.
- 57/58 -
[58] Részletesen ld. Acsády Ignácz: A jobbágyadózás 1564-76-ban. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1894.
[59] Vö. Pfeffer: i.m. 37. o.
[60] Thallóczy: i.m. 142-143. o.: "A törvénykönyvben utoljára 1593-ban említtetik. [...] A kamarai actákban utoljára 1595-ben fordul elő, mint adóhátralékot emlegetik ugyan még a XVII. század elején is, de ez évtől fogva ténylegesen ily czímen semmi nem folyt be a kincstárba. [...] A kamara-haszon 253 év viszontagságai után a XVI. század végével megszűnik." Áttekintően ld. még Acsády Ignácz: A jobbágyadózás 1577-97-ben. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1897; Acsády Ignácz: A magyar adózás története 1598-1604-ben. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1906.
[61] Acsády: Adótörténet. i.m. 75. o.
[62] Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 293-294. o.; Acsády: Adótörténet. i.m. 75. o.: "A koronapénz lényegileg szintén ugyanazon természetű adó volt, mint a rovás, de minthogy állandó szükséglet kielégítésére szolgált, nem országgyűlésről országgyűlésre, hanem állandóan szavazták meg, mint a kamara hasznát."
[63] Áttekintően ld. Juhász Lajos: A porta története 1526-1648-ig. Jobbágygazdálkodásunk egysége és az adóegység. k. n., Budapest 1936.
[64] Ld. Pfeffer: i.m. 37-38. o.
[65] Ld. pl. az 1567. évi XI. törvénycikket a czédulák pénzzel kiváltásának tilalmáról: ".az adókivetők [...] kárára [...] azt szokták tenni, hogy azokért a czédulákért, avagy nyugtatványokért, a melyeket a falusbiróknak az összeirásról vagyis az adókirovásról szoktak adni, külön-külön két dénárt, vagy négyet, sőt még többet is vettek; s azon felül még zabot és egyéb ajándékot is zsaroltak: 1. § Megállapitották, hogy jövőre ennek megtörténnie nem szabad; hanem az adókirovók elégedjenek meg a kamarától számukra kiszabott dijaikkal és a jobbágyoktól az adón kivül semmi egyebet ne szedjenek. 2. § És a jobbágyok az adópénzt addig az adókivető kezébe ne adják, mig ez a czédulát nekik ingyen ki nem adja." [ https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=2405 ]
[66] Acsády: Adótörténet. i.m. 76. o.
[67] Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 295. o.
[68] Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 294. o.
[69] Vö. Acsády: Adótörténet. i.m. 70. o.
[70] Vö. Ilonka: i.m. 95. o.
[71] Eckhart: Magyar alkotmány- és jogtörténet. i.m. 295. o.
[72] Így például 1715-ben, 1720-ban, majd 1825-ben is. Vö. Acsády: Adótörténet. i.m. 83. o.
[73] Bencsik - Szentkirályi: i.m. 17. o.
[74] Acsády: Adótörténet. i.m. 81. o.
[75] 1715. évi VIII. törvénycikk a felkelésről és adózásról: "Minthogy a nemesek [...] az ország védelmére katonáskodni, tehát személyesen felkelni s illetőleg saját bandériumaikat előállitani és kiinditani tartoznak: 1. § Ezt Ő császári és királyi szent felsége, valahányszor szükségesnek itéli, az ekkorig erre nézve alkotott törvények értelmében, mostantól jövőre is megkivánhatja s követelheti. 2. § Minthogy azonban csupán ezzel emez országot elegendőképen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy benszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani, mely kétségtelen, hogy zsold nélkül fenn nem állhat, ezt pedig adózás nélkül beszerezni nem lehet: ezért az erre szükséges segélyek és adók dolgában a karokkal országgyülésileg (hova tudomás szerint különben is tartozik) kell határozni."
[ https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=4397 ]
[76] Ilonka: i.m. 109. o.: "...a jobbágy nem birtokosa, csak megművelője a földjének. A föld nemesi tulajdon, így nem is adóztatható."
[77] Ezzel összefüggésben ld. pl. az adóbevételek kialakításának kérdéséről értekező 1784-es pásztorlevelét. Vö. Pfeffer: i.m. 38. o. Ld. továbbá II. József 1788. november 14-i rendeletét, amely visszamenőleges hatállyal 5-15 százaléknyi jövedelemadóval sújtotta az évi 300 forint feletti keresettel (ideértve egyebek mellett a nyugdíjakat is) rendelkezőket. Vö. Ilonka: i.m. 103-104. o.
[78] 1790/91. évi XIX. törvénycikk a segedelmekről és az adózásról: "Hasonlóképen arról is teljesen biztositani méltóztatott Ő szent felsége az ország és a hozzá kapcsolt részek karait és rendeit, hogy bármely néven nevezendő, akár pénzben, akár terményekben vagy ujonczokban álló hadi segedelmek se a karokra és rendekre, se a nem-nemesekre, a király szabad tetszése szerint nem fognak kirovatni, sőt szabad ajánlat örve alatt, vagy bármely más czimen, országgyülésen kivül nem fognak szorgalmaztatni [...] Az állandó katonaság tartására szánt adó mennyisége pedig mindenkor egyik országgyüléstől a másikig folyó időre fog megállapittatni."
[https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=4893]
[79] Gyűjteményes formában kiadva ld. Széchenyi István: Adó és Két garas. Magyar Királyi Egyetem, Buda 1844.
[80] A közteherviselés kialakulásáról nemzetközi kitekintéssel ld. Szilovics: Adójogi ismeretek. i.m. 18-20. o. A közteherviselésről, mint az igazságos adóztatás alapjáról ld. Szilovics Csaba: Az igazságosság elveinek érvényesülése a természetes személyek adóztatásában. Jura 2012. 1. sz. 119-120. o.
[81] A nemességet megillető adómentesség egyben remek lehetőséget kínált ebben az időszakban a különféle adóelkerülési technikák - például az adómentesség bérbeadásának "intézményesülése" - kialakulására. A nemesi adómentesség intézményéből fakadó adóelkerülési technikák e korban az adócsalás történeti előképeinek tekinthetők. Erről vázlatosan, további irodalommal ld. Molnár Gábor Miklós: Az adócsalás. Doktori értekezés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs 2011. 17-19. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, tanszékvezető PTE ÁJK Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
