A tudatos jogalkotás évszázados (sőt évezredes!) múltjára visszatekintve szinte valamennyi jelentősebb, normatív szabályokat tartalmazó kompilációban találhatunk hosszabb vagy épp rövidebb terjedelmű, bevezető gondolatokat megfogalmazó részt. E "szerkesztési" megoldás az idők folyamán az egyetemes jogi kultúra egyik legfőbb elemévé nőtte ki magát. A preambulumok - amelyek leginkább a nagyobb jelentőségű törvényművekhez kapcsolódnak - azonban a mai mindennapi jogi praxis során sokszor avítt tradíción alapuló szószaporításnak (díszítő szavak; lefordíthatatlan szójáték), az online jogtárak világában gyorsan (lehetőség szerint alaposabb tanulmányozás nélkül) átpörgetendő résznek minősíthetők. Mi haszna hát a preambulumnak mint szerkezeti megoldásnak a XXI. században? Milyen különleges (vagy más szóval többlet) funkciót láthat el egy ilyen szövegrész kimondottan egy alkotmány bevezetéseként? Egy alapnorma megszövegezése során lehet-e, kell-e, s ha igen, akkor hogyan kell megalkotni a preambulumot? Van-e normatív (kötő)ereje a preambulumnak? Milyen szerepet kap egy ilyen bevezető a jogszabály interpretációjakor?
Ezekre s még számtalan más, hosszasan sorolható kérdésre kaphat válaszokat az érdeklődő olvasó, ha kezébe veszi Fekete Balázs könyvét, amely a szerző habilitációs munkájának és alapos és kiterjedt kutatásának manifesztuma.
A mű elején Fekete máris megjegyzi: e téma kutatása - szemben a tudományos közösség mítoszával az érdeklődés hiányát illetően - főként az utóbbi években egyre nagyobb teret nyert. Ennek ellenére azonban a könyv hiánypótló, a hazai szakirodalom tekintetében. (41. o.) Bár a preambulumkutatások terén eddig is előfordult néhány sporadikus írás, egyetlen nagyobb terjedelmű (monografikus igénnyel írt) tanulmány kivételével[1] nincs (nem volt) ennyire részletes munka a témában, amely a legújabb kutatási módszerek és megközelítés eredményeit adná vissza. A szerző az összehasonlító vizsgálat tárgyául a kontinens alkotmányainak preambulumát választotta, vagyis többpólusú (jog)összehasonlítást végzett el, amelyet a comparandumok sokszínűsége jellemez.[2]
A legújabb megközelítésen azt értem, hogy e vizsgálódás interdiszciplináris. Ma már egyre inkább tapasztalható az a jelenség, hogy egy-egy téma alaposabb megismeréséhez (legalább részle-
- 127/128 -
gesen) ki kell lépni az adott tudományterület határain kívülre (vagy ha úgy tetszik: túl kell lépni a korlátain), s a tudományos tézisekről sok esetben célravezetőbb out of the box elmélkedni. A tudományterületek ilyen "keresztezése" többek között azért előnyös, mert nem hagyja egyetlen partikuláris perspektívára (egy szakterület nézőpontjára) koncentrálni sem a szerzőt, sem az olvasót. A különféle tudományterületek szempontjaiból ötvözött munka sokkalta nagyobb keresztmetszetét képes megmutatni egy kutatás tárgyának. Ez a megközelítés a most tárgyalt kötet esetén igen markánsan jelenik meg; egyaránt teret kap itt a(z alkotmány)jog, a jogelmélet, az irodalom-, illetve a nyelvtudomány, a (nyelv)filozófia, a szociológia s egyéb, az előzőekkel összefüggő kvantitatív, kvalitatív módszer(ek). Ahogyan azonban az a címből is kitűnik, a legfontosabb - mintegy a könyv vezérmotívumaként végigvonuló - metódus a komparatív módszer. Ez az "erős" összehasonlító vonalvezetés azonban korántsem jelenti a jelenkori komparatisztika kiemelkedő kutatói - már-már autoritással bíró - elemzési szempontjainak automatikus (vagy mondhatnánk skolasztikus) átvételét. Épp ellenkezőleg. A preambulumot mint nem ideáltipikus normaszöveget a megszokott (jogászi) mód(ok)on nem lehet vizsgálni. A szerző a mérsékelt kulturalizmus segítségével (56-57. o.) a társadalmi-történelmi kontextust (főszabály szerint a preambulum keletkezésének időpontja) választja a klasszikusnak mondható funkcionalizmus helyett. (50-51. o.) A mérsékelt kulturalizmus azonban magában rejti az erőteljes szubjektivizmus lehetőségét is, hiszen egy nemzet történelmi időszakának általában több, egymással versengő narratívája is elképzelhető. Ilyesmiről viszont a jelen esetben szó sincs. Az egyes európai preambulumok elemzése során a szerző az (el)ismert történeti tényekre és nem azok narratíváira hagyatkozik. Legalább ugyanilyen fontos sarokköve a vizsgálódásnak az értékszociológiai módszer is, amely a vizsgálni kívánt dokumentumok analízise során bizonyos fokú objektivitást képes biztosítani, kizárva a szerző egyéni preferenciáit. (67-68. o.) Véleményem szerint újszerű - s egyben örömteli - az (is), hogy a kutatás nem nélkülözi a jog társadalmi kontextusáról vagy az alanyok jog-tudatáról[3] sok esetben teljességgel hiteles bázist nyújtó szépirodalmi műveket, hiszen azok - ha csupán szubszidiárius jelleggel is, de -a valóságreferens olvasat[4] határai között minőségi forrását jelenthetik a jog történeti és elméleti vizsgálatainak; in concreto e munkában a francia alkotmány preambuluma nomosának. (122-125. o.)
A vizsgált tárgykör is szélesebb, mint az első pillantásra tűnik. A szerző ugyanis - bár elsősorban az európai alkotmánypreambulumok egyes vonása-
- 128/129 -
it, közös vagy eltérő toposzaikat veszi górcső alá - számos kis, mozaikszerű exkurzust tesz más, Európán kívüli országok (például Ausztrália, Izrael, Afganisztán vagy az amerikai kontinens egy-egy államának) alkotmányaira. Ezeket bizonyos jegyeik vagy más tulajdonságaik alapján igyekszik kategorizálni. E körben nem maradnak reflektálatlanul azon kutatók írásai sem, amelyekben alkotójuk már megkísérelt hasonló csoportképzéseket. Fontos kiemelni azt is, hogy a szerző önálló kategorizálást is végzett (elemszegény és elemgazdag preambulomok), illetőleg megalkotta az európai bevezetőkben legtöbbször előforduló strukturális értékek listáját, valamint azok meghatározott szempontú csoportosítását is. (70-73. o.) A téma alapos boncolgatása után végül az olvasó elé tárul a nyugat-európai és a középeurópai alkotmánypreambulumok elkülönítése és négy alapvető perspektíva (stílus, tartalom, funkció, normativitás) szerinti mátrixban való elemzése. (130136. o.)
A "klasszicista festmény tájképszerű háttere" - ahogyan Fekete fogalmaz -a preambulumokból kihagyhatatlan történelmi elemek alkalmazása, s ezek feltárása. Ezen komponensek (premodern, modern, kifejezett/évszámszerű) és funkcióik (előző berendezkedéstől való elhatárol(ód)ás, történeti kontinuitás) akár eredményesen képesek a bevezetőt egyfajta közös múlt-közös értékek alapra helyezni, már ha a szövegezés során a "célközönség" túlnyomó része számára elfogadható (vagy akár kellően neutrális) gondolatok kerülnek a szövegbe. (75-79. o.) Ugyanez a helyzet a vallási, illetve a szakrális elemekkel (invocatio Dei, nominatio Dei, egyéb hivatkozás) is. (80-84. o.) Ezen elemek használata pedig már előrevetíti a kötet egy újabb nagyobb egységének tematikáját, amely a jogelmélet és a nyelvfilozófia metszéspontjában helyezkedik el.
A normativitás (jogelmélet) és az illokúció (nyelvfilozófia) fogalmak között korreláció mutatható ki, mondhatni: ugyanazon jelenség két oldaláról van szó. A preambulum, amely egyfelől köt(-het)i az államot, másrészt - szűkebb értelemben - a mindenkori általános törvényhozás elveinek összefoglalásként képes hatni, vajon honnan nyerheti autoritását? Szükséges-e egy más jogszabályi rendelkezés ehhez [ahogyan ez az Alaptörvény R) cikke esetén történt], vagy elegendő a megfogalmazott kötelezettség-vállalások megléte a szövegben? Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy maga a textus már megfogalmazása révén is kötelező erőt nyer azáltal, hogy a megfogalmazásból következik a szöveg (megnyilatkozás) perlokúciós (az alany meggyőzése) és illokúciós (a megnyilatkozás realizálása/hatása konvencionális szabályok mentén) ereje.[5] (86-91. o.) Szintén szorosan idekapcsolódik a beszédaktus-elmélet hatása: az állam ezen jogalkotási aktusa vagy annak egyes részei által olyan performatívumokat (például: ígérjük, elismerjük, vállaljuk stb.) tesz, amelyek - ideális esetben - meghatározzák későbbi aktusait. További kapcsolódó, bár már inkább az irodalomtudományok terrénumát (is) evokáló vizsgálódási pont az intertextualitás. A szövegköztiségnek, illetve a szövegkapcsolatoknak ugyanis rendkí-
- 129/130 -
vül jelentős szerep jut egy-egy alapnorma elé íródott bevezetőben. Ez az egyszerű, szó szerinti idézéstől akár addig is terjedhet, hogy az alkotmány és más közjogi dokumentumok egy szöveguniverzumot kezdenek alkotni (hipertextualitás). (115-125. o.) Az architextuális ("műfaji kötöttség") szempontú elemzés révén a szerző arra a fontos megállapításra mutat rá, hogy a bevezető szövegeknek nem léteik egységes, európai közös architextusa (kánon), ahogyan egységes szisztémája sem. (111, 125-127. o.) Ugyanakkor mégis formálódóban van egy európai konvergencia e szövegek kapcsán. (141-148. o.) Ennek kapcsán persze felvethetjük a klasszikus wittgensteini kérdést: hány állítás (értsd: egymáshoz konvergáló toposz) halmaza vezet el egy absztraktabb elméletig (egységes gyakorlatig)? Erre a kérdésre nagy valószínűséggel még nem a közeljövőben születik adekvát válasz.
E kötetnek - viszonylag kis terjedelmével ellentétben - alighanem egyik legfontosabb része a Nemzeti Hitvallással, közelebbről annak normativitásával foglalkozik. Kevés olyan, sokat vitatott témája van ma a magyar jogtudománynak (a iurisprudentia határain kívül és belül), mint a Hitvallás. Sok esetben nem csupán normatív ereje, de létjogosultsága is megkérdőjeleződik. "[...] vármegye, ispán, [H]itvallás, ennek így semmi köze a tradícióhoz vagy mondjuk a nemzet múltjának tiszteletéhez, ez csak dagály és fuszekli, olyan, mint az étlapon a tikmony, miközben a konyhában a mangalica-levespor az úr."[6] Ez a kétségtelenül frappáns hasonlat azonban - mint általában a fekete-fehér, igen-nem relációban érvelő megállapítások - leegyszerűsítő jellege miatt nehezen védhető argumentáció. Mégis szándékosan választottam ki ezt az idézetet, hiszen a sorok mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy a Hitvallásnak a mindennapok gyakorlatához nincs köze. Ez a gondolat pedig nagyszerűen előirányozza azt a questio-t, amellyel e fejezet foglalkozik. Ugyanis az a tény önmagában még nem alapozza meg a magyar preambulum normativitását, hogy az R) cikk azt kifejezetten deklarálja, hiszen a másik oldalon a jogalkalmazásnak is át kellene ültetnie a Hitvallásra való hivatkozást mindennapi rutinjába, ám ez a szerző szerint még várat magára. Ez a szöveg terminusainak politikai-ideológiai küldetéséből (is) következik. (105. o.) Leegyszerűsítve, jogi szempontból megvan e preambulum normatív jellege, ám a textus illokúciós ereje (még) gyenge.[7] (105. o.) Véleményem szerint az utóbbi időkben, az Alaptörvény legitimitásáról folyó szakmai párbeszédben a Hitvallással kapcsolatos diskurzus egyik sarokpontja lehet ez az elemzés. Utolsó lépésként nem marad más hátra, mint az, hogy összegezzem gondolataimat. Újszerű megoldás az, hogy a bevezetés után következő metodológiai alapvetések és az ezek alapján kapott eredmények szerkezetileg nem mindig válnak külön. Ez annak köszönhető, hogy a szerző nagyobb tudományterületi bontásban (összehasonlító elemzés, jogelméleti elemzés) tárgyalja mind a választott módszereket, mind az eredményeket. Külön fejezetet szentel az őt megelőző kutatásoknak, azok tanulsá-
- 130/131 -
gainak. Fekete Balázs e valóban hiánypótló, alapos és sokszínű módszertannal kutatott és megírt kötetének számos, ám korántsem valamennyi aspektusát igyekeztem recenziómban felvillantani. A teljes kép megismeréséhez azonban akár az ebben az írásban említett, akár (és főleg) a kihagyott rész(let)ek elengedhetetlenek, ezért a jog- és társadalomtudományok művelői minden bizonnyal
haszonnal forgatják (majd) e kötetet. Ez a könyv (mint ahogyan persze témája is) ugyanis érdemi és érdemes (sőt szükséges!) szakmai reflexiókra tarthat számot, hiszen vizsgált tárgyai azon szövegtestek, amelyeknek megalkotói azok szavaiba és mondataiba egy-egy nemzet történetét, kultúráját s értékeit zárták. ■
JEGYZETEK
[1] Varga Csaba: "A preambulumok problémája és a jogalkotási gyakorlat" Állam-és Jogtudomány 1970/2. 249-307.
[2] E sokszínűség azonban nem teszi funkciótlanná vagy értelmetlenné e preambulumkutatást, hiszen a releváns összehasonlíthatóság fennáll. Csink Lóránt: "Pragmatikus összehasonlítás: az összehasonlító módszer gyakorlatias megközelítése" in: Csink Lóránt - Schanda Balázs (szerk.) Összehasonlító módszer az alkotmányjogban (Budapest: Pázmány Press 2017) 24.
[3] Pl. Tárkány-Szücs Ernő: "Népi jogtudat Tömörkény István műveiben" Etnographia 1970/2-4. 421-429. (a módszerről különösen: 421.).
[4] Bővebben ld.: Nagy Tamás: "Egy arkangyal viszontagságai a szocializmusban. Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélésének egy lehetséges olvasata" in Fekete Balázs - H. Szilágyi István - Könczöl Miklós (szerk.): lustitia kirándul (Budapest: Szent István Társulat 2009) 9-10. és 14-18.; Fekete Balázs: "Arkangyal és avantgárd. A 2000-es évek ködlovagja emlékére" in Fekete Balázs - Molnár András (szerk.): Iustitia emlékezik (Budapest: TK JTI 2020) 51-54.; Fekete Balázs: "A modern jog határain túl. A nép szociográfiák jogképéről" in Fekete Balázs - H. Szilágyi István (szerk.): Iustitia modellt áll (Budapest: Szent István Társulat 2011) 76-78.
[5] A preambulumban fogalt kötelezettségvállaló aktusok olyannyira erős hatást tudnak kifejteni, hogy az alkotmányban nem nevesített jogi dokumentumokat is az alkotmányjogi gyakorlat részévé is tehetik; ld.: Franciaország esetében. (100. o.)
[6] Esterházy Péter: "Ujjgyak (2)" Élet és Irodalom 2011/13. 3.
[7] A Nemzeti Hitvallás e kérdéseiről ld.: Berkes Lilla - Fekete Balázs: "Nemzeti Hitvallás: csupán díszítő szavak?" Közjogi Szemle 2017/1. 15-25.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató, DE ÁJK, 4028 Debrecen, Kassai út 26. E-mail: sallaibalazs1998@gmail.com.
Visszaugrás
