2013 szeptemberében Oroszország húsz év után ismét hadihajót küldött az Arktiszra. A különböző internetes híradások igyekeztek az esemény környezetvédelmi és biztonságpolitikai aspektusai mellett a 2007 nyarán elindított folyamatot is hozzákapcsolni a történtekhez, és máris találgatások indultak, hogy mire készülhet Oroszország, és ez vajon milyen lavinát indít el - megint.[1]
Mint ismeretes, 2007 nyarán az orosz kormány tengeralattjárót küldött az Északi-sarkpont alatti kontinentális talapzathoz, ahol az mintegy 4200 méter mélyen kitűzte a területszerzést szimbolizáló orosz titánzászlót.[2] A nemzetközi közösség felbolydult, és bőszen taglalni kezdte az olvadó jég miatt egyre inkább megközelíthető Északi-sarkvidék jogi helyzetét, valamint Oroszország aktusának lehetséges jogi aspektusait. A kiaknázatlan ásványkincsek és a kihasználatlan hajózási útvonalak mindig is vonzották az érdeklődést, a fizikai akadályok pedig stratégiai szempontból jelentenek napjainkban is kihívást: védelem céljából a parti államnak, egyéb tekintetben pedig a "tilosban járóknak".[3]
Az orosz katonai jelenlét felújítása az első szakasza a Vlagyimir Putyin elnök által bejelentett tervnek, amely
27/28
a tengeri hajózási útvonalak bővítését célozza, a járőröző hadihajók pedig egyúttal a partok védelmét is szolgálják. Az Északi flotta a jövőben a Ferenc József-föld és Novaja Zemlja között fog szolgálatot teljesíteni, és ennek előfutára a 2013. szeptember 15-én útjára bocsátott Pjotr Velikij (Nagy Péter) rakétacirkáló és kísérőhajói.[4]
De miért is érdemel vezércikket az, ha egy állam a saját partjai mentén hadihajókat cirkuláltat biztonságpolitikai és környezetvédelmi célokkal alátámasztva? Van-e olyan jelentősége ennek a hírnek, mint amilyet a híradások hangvétele sugall?
A kanadai eredetű szektorelmélet szerint a partvonalak határon elhelyezkedő pontját a hosszúsági fokok mentén összekötve az Északi-sarkkal, az így kapott háromszögletű területek képezik egy-egy állam arktiszi területét.[5] Az elmélet az okkupáció ténylegességének megvalósíthatatlan volta miatt merült fel az északi jeges térségben megszerzésre váró területek vonatkozásában, de a kanadai Felsőházig sem jutott el annak gyakorlati megvalósítási lehetősége.[6] Ellenben a jogirodalom felkarolta, Oroszország, majd Szovjetunió területén pedig termékeny táptalajt kaptak azok az eszmék, amelyek szerint az Arktisz állami uralom alá vonható.[7] Hosszú évszázadokig és napjainkban is az év java részében az időjárás az Oroszországtól északra eső területek megközelíthetetlenségét garantálta, így az orosz kizárólagosságot, mondhatni, a természet is támogatta.
Mindenesetre Oroszország/Szovjetunió tengerpolitikájának kialakulását elnézve egyértelmű, hogy az állam a szuverenitás teljes körű gyakorlására igyekezett berendezkedni a mintegy 10 000 km-es tengerparti területétől északra, a tengeren is. Kezdve azzal, hogy történeti jogcímen igyekeztek belvízi jogrend alá sorolni szinte minden északon található tengert, ami abszolút szuverenitást jelentett a szintén államterületnek minősülő parti tengeren a parti állam jogait csorbító, idegen hajókat megillető békés áthaladás jogával szemben.[8] A jelenleg hatályos rendelkezések szerint az egyenes alapvonal[9] alkalmazása nyomán egyébként is belvíznek minősülő térségek esnek ebbe a körbe,[10] de nem hagyható figyelmen kívül, hogy az 1982-es tengerjogi egyezmény által is elismert zárt és a félig zárt tenger koncepcióját is a szovjet jogalkotásnak köszönheti a tengerjog. A szabályozás ebben az esetben is arra irányult, hogy az adott vízterületre idegen állam hajója csak szovjet állami engedély birtokában léphessen akkor is, ha az adott területet egyéb jogcímen nem tudták belvízi jogrend alá esőnek minősíteni.[11] Ezeknek a tengerrészeknek kizárólag a Szovjetunió a parti állama (zárt tenger) vagy több állam ugyan, de a kizárólagos szabályozási jogosultságot indokoltnak látják (félig zárt tenger), és fizikai megjelenése szerint valamelyest szárazfölddel körülölelt, de öbölnek minősíteni nem lehet.[12]
A partvonalat gyakran követő Északkeleti-átjáró - vagy más néven Északi Útvonal - felett mindig is szovjet/orosz uralom érvényesült, de ez javarészt a környezeti tényezők és az útvonal vonulási iránya együtthatása okán alakult így. Mára az év java részében hajózható,[13] de idegen államok hajói által nehezen megközelíthető, főként a helyismeret és a hajók felszereltségének hiányossága miatt, amely kifejezetten veszélyessé is teszi a jeges környezetben való közlekedést. Az északi orosz területen öt tenger váltja egymást, de a jégtakaró vastagsága eltérő: A Kara-tenger szintén viszonylag védettebb, a Vilkickij-szoros azonban már a térség legnehezebben hajózható területe, a Laptev-tenger pedig az év nagy részében jéggel borított, viszont a Dimitri Laptev- és a Sannikov-szorosok már nem jelentenek különösebb kihívást, hiszen az Új-szibériai-szigetek védik a jégmozgásoktól. A folyótorkolatok miatt a partokhoz közel a Laptev- és a Kelet-szibériai-tengerek is jól hajózhatóak, ám északabbra mindkettő igen jeges, ahogy a Csukcs-tenger, ahol a jég sosem éri el a parttól 75 mérföldre található Wrangel-sziget déli részét.[14] Az Északkeleti-átjáró esetén több útvonalverzió is létezik, közös azonban bennük, hogy zömmel követik a partvonalat, és az egyenes alapvonalak alkalmazásának hála, sokszor belvízi jogrend alá eső területen haladnak át, az útvonalak külső határa azonban nincs meghatározva, az általában az időjárás (jég) függvénye.[15]
Oroszországnak azonban nem volt célja, hogy megtiltsa az idegen hajók közlekedését a térségben, azt pusztán feltételekhez igyekezett kötni. Az 1958-as parti tengerről és csatlakozó övezetről szóló egyezménnyel szemben - amely mind a kereskedelmi, mind a hadihajók számára deklarálta a békés áthaladás jogát - a szovjet szabályozás az idegen lobogó alatt futó hadihajók számára előzetes engedélyezési eljáráshoz kötötte az áthaladás lehetőségét. A Szovjetunió ugyanis fenntartást tett az egyezmény ezzel kapcsolatos 23. cikkéhez.[16] Eszerint a szovjet parti tengeren áthaladni szándékozó hadihajóknak a hajózás megkezdésétől számítva legkésőbb 30 napon belül a szovjet külügyminisztérium engedélyét kellett kérniük. Ugyanezen szabályok alá estek a tengeralattjárók, amelyek engedély esetén is a vízfelszínen voltak kötelesek haladni. Ez alól csak az az eset képezett kivételt, amikor állam- és kormányfőket szállított vagy kísért a hadihajó, továbbá az, ha természeti katasztrófa vagy a hajót ért súlyos kár miatt volt kénytelen a hadihajó a szovjet parti tengerbe belépni.[17] A hadihajó fogalmát azonban a szovjet gyakorlat igen tágan értelmezte, még az amerikai parti őrséghez tartozó jégtörő hajókat is idesorolta, mint a Northwind-incidens is tanúsítja.[18] Ha a Szovjetuniónak az lett volna a szándéka, hogy teljesen megtiltsa az idegen hadihajók közlekedését a parti tengerén, akkor az egyezmény 15. cikkéhez fűzött volna fenntartást, amely megtiltja, hogy a parti állam megakadályozza a békés áthaladás jogának gyakorlását.[19] Tekintettel arra, hogy a szovjet jogszabályban az áthaladás joga magában foglalja a parti tengerről a belvizekre való haladást is, ezért
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
