Egyre többször merül fel különböző találkozókon, értekezleteken, újságcikkekben, hogy szükség van új fizetésképtelenségi törvényre. Ezt általában senki nem vitatja, hiszen a fizetésképtelenséggel és a gazdálkodó szervezetek megszűnésével kapcsolatos eljárások valamennyi szereplője érzi, hogy a jelenlegi jogi keretek rosszak, tisztázatlan azonban, hogy vajon milyen közgazdasági célok elérését kívánná szolgálni ez az új törvény.
Mára a jogi-közgazdasági gondolkodás egyértelműen elfogadta azt, hogy a piacgazdaság jogszabályi környezetének egyik alapvető pillére a fizetésképtelenségi helyzet kezeléséről és a gazdálkodó szervezetek szabályozott megszűnéséről szóló törvény (a továbbiakban ezt következetesen csődtörvénynek fogom nevezni, hogy egyértelmű legyen). A gazdaság szereplőinek létrehozásáról, születéséről, s belső életük szabályairól szóló jogszabályok (társasági törvény, szövetkezeti törvény stb.) elismerten a gazdaság alaptörvényei közé tartoznak, s nem vitatott az ilyen minősítése a gazdálkodó szervezetek folyamatos működésének szabályait tartalmazó számviteli törvénynek, adótörvényeknek stb. Ezen jogszabályok vonatkozásában a különböző érdekcsoportok komoly lobbizást folytatnak, rájuk minden gazdasági szereplő odafigyel, hatalmas médiavisszhangja van módosításaiknak, az új rendelkezéseknek, ugyanakkor azonban a gazdálkodó szervezetek megszűnésével-megszüntetésével kapcsolatos eljárások figyelmen kívül maradnak.
Egy gazdasági törvény megszületését, módosítását a gazdasági szükségszerűség kényszeríti ki, észleli a jogalkotó (a jogszabály-előkészítő), hogy valamely terület nincs szabályozva - holott kellene -, vagy szabályok rendezik ugyan a viszonyokat, de nem a gazdaságpolitikai céloknak megfelelően. Erre a meggyőződésre kutatások eredményeként juthat - ha folyamatosan szondázza a gazdaság egyes területeit - , vagy pedig úgy, hogy egyes csoportok, akiknek már sérti az érdekeit a hatályos szabályozás, ezt jelzik a jogalkotóknak.
A Csődtörvény 1991-es megszületését követően immár a harmincat közelíti módosításainak száma. (Az írás 2001 novemberében készült, azóta további hat módosítás történt.) Tudomásom szerint nem folyt átfogó kutatás a hatályba lépett Csődtörvény gazdasági hatásáról, a módosítások - és más jogszabályok megváltoztatásának - gazdaságra gyakorolt következményeiről, így nem készültek felmérések a felszámolási eljárásokban a vagyonvesztés (a ki nem elégített hitelezői igények) mértékéről sem, vagy az 1991-ben megfogalmazott - s a törvény rendelkezéseivel már akkor sem elérhető - célok megvalósulásáról. A módosításokat nem előzték meg közgazdasági számítások, a várható hatás modellezése. Egy részük azért keletkezett, mert új intézményeket helyeztek a Csődtörvény hatálya alá, másik része pedig azért, mert néhány konkrét eset rávilágított a jogszabály koherencia-zavaraira. Az átfogóbb módosítások sem komoly érdekcsoportok harcának eredményeként keletkeztek. Kivételt jelent a felszámolók díjának biztosítását is szolgáló 1997-es és 2001-es módosítás egy része, itt azonban csak arról volt szó, hogy az eljárások lefolytathatósága érdekében az állam tudomásul vette a felszámolók lobbizásának következtében, hogy valamilyen módon meg kell oldani a felszámolók minimális díjának a finanszírozását. Egyre többen jelezték ugyanis, hogy befejezik ilyen irányú tevékenységüket, mert veszteséges.
Az új csődtörvény (fizetésképtelenségi törvény) létrehozásának a szükségességét is a felszámolók vetették fel. Az általam ismert elképzelés lényege az, hogy bizonyos (még meg nem határozott) feltételek esetén az adós nem fizetése miatt a hitelező kezdeményezhetne eljárást az adóssal szemben. Az eljárásban a bíróság szakértőt rendelne ki annak feltárására, hogy az adós valóban fizetésképtelen helyzetben van-e, s elegendő-e a vagyona arra, hogy a fizetésképelenségi eljárás (nevezzék később bárhogyan) lefolytatható legyen. Ha nincs annyi vagyona, úgy a bíróság az eljárást megszüntetné, s itt valamilyen szankció beépítésére kerülne sor az ügyvezetéssel szemben. Ha van annyi vagyon, hogy az eljárás lefolytatható és az adós valóban fizetésképtelen helyzetben van, a bíróság felhívást tenne közzé, hogy jelentkezzenek a hitelezők. A bíróság által kirendelt szakértő (nevezzük bárhogyan) feladata a vagyon megőrzése és a hitelezői igények felülvizsgálata lenne, melyért garantált díjat kapna. A hitelezőknek előre meghatározott időpontban kellene megjelenniük egy meghatározott helyen, ahol eldönthetnék, hogy 1. ha az adós kibontakozási programot terjeszt elő és a hitelezőivel meg kíván egyezni, úgy ezt elfogadják-e, vagy sem és ez utóbbi esetben a hivatalból kijelölt szakértővel folytatják le a az eljárást vagy maguk választanak egy újat, 2. ha nincs egyezségi javaslat, akkor elfogadják-e a hivatalból kijelölt szakértőt a felszámolás lebonyolítására, vagy megállapodnak egy újban.
Természetesen ez csak egyfajta elképzelés - valószínűleg nem is az egyetlen -, s a részletek kidolgozá sán múlik, hogy az eljárás megindításával mód nyílna-e az adós vagyonának valamilyen zárolására, felügyeletére, milyen beleszólási lehetőséget kapnának a dolgozók (kapnának-e egyáltalán), milyen módon szavazhatnának a hitelezők a folytatásról, milyen arányt kellene megkövetelni (mi lenne a vitatott követeléssel rendelkező hitelező jogosítványa) stb.
Már a felvetett "részletkérdések" jelzik, hogy nem mindegy, milyen gazdaságpolitikai célok mentén születne meg az új törvény. A nem hitelező, de munkahelyüket féltő dolgozók - esetleg a helyi önkormányzat -beleszólási jogának a megadása, vagy annak kihagyása politikai kérdés, s ugyanígy a gazdaságpolitika körébe tartozik az, hogy milyen szabályokat rendel a majdani törvény a hitelezők szavazásához, hiszen szigorú szabályokkal megakadályozható a cégek továbbélése, megengedőbb szabályozással lehetővé válna a csődhelyzet cégen belüli rendezése.
A felszámolók lobbizása nem véletlen. A jelenlegi jogszabályi környezet, s annak kialakult gyakorlati alkalmazása azt sugallja a gazdálkodó szervezet vezetőjének, hogy semmilyen tényleges következménye nincs annak, ha lenullázza a cégét - a vagyont "átirányítja"egy másik gazdálkodó szervezetbe, s a tevékenységet is ott folytatja tovább - és így engedi be a felszámolásba, vagy még a felszámolás előtt eladja egy külföldi ismeretlen részére, aki fellelhetetlen. Ebből következően nem véletlen, hogy a felszámolásra kerülő cégek túlnyomó többsége teljesen vagyontalan. A felszámolás lebonyolításához még a felszámolónak kell a saját vagyonából pénzt hiteleznie az adósnak, hogy be tudja fejezni az eljárást, s őt (a felszámolót) ne büntessék meg azért, mert az adós vagyonának hiányában nem tudna eleget tenni törvényi kötelezettségeinek (gondoljunk itt a felszámoló aláírási címpéldányának elkészíttetésére stb.)
Nyilvánvaló: a felszámolók azért lobbiznak, hogy még a lenullázás előtt, a gazdasági "csődhelyzet" pillanatában tudjanak az adós közelébe kerülni, egyrészt a csődhelyzet megoldása érdekében (mert ez egy gazdasági szakember számára mégiscsak szebb feladat, mint eltakarítani a cég "hulláját"), másrészt azért, hogy olyan gazdálkodó szervezetek ne kerüljenek felszámolásra, s ne növeljék a felszámolók költségeit, amelyeknek már egyáltalán semmilyen vagyona nincs. (Egyéb - esetleges - okok már más jogterületre tartoznak).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
