A tagállamok és az Európai Unió viszonyában felmerülő potenciális konfliktusok egy film hasonlattal is ábrázolhatók. A Saul fia 2016-os elismerése a legjobb külföldi film kategóriában nem az első magyar siker volt: 1982-ben már a Szabó István által rendezett Mephisto is megkapta ezt az elismerést. Szabó Istvánnak egy másik filmjét is jelölték Oscarra, a Redl ezredest, amely Alfred Redl-ről, egy rutén vasutas család gyermekének életéről szól, aki az Osztrák-Magyar Monarchia kémelhárítási főnökévé vált éppen az első világháború kitörése előtt. A film bemutatja, Redl hogyan tagadja meg a családját, a barátait, és végül önmagát, hogy rutén identitását is elhagyva végül csak a Kaiser, a császár alattvalójává váljon, elveszítve minden önálló mérlegelési képességét. A film egyik kulcsjelenetében a párviadalba egyébként néhány perc múlva belehaló cseh katona kétségbeesett szavai - "nem bírom ezt a kettős életet" - jól ábrázolják a Monarchia nehézkes viszonyát a benne élő népekkel, és azt, valójában teljesen más történelmi korszakban is milyen meghatározó, ha úgy akarom, történelemformáló szerepe volt az identitás kérdésének.
A római szerződés hatvanadik évfordulóján is alapkérdésnek tekinthető, hogy milyen is a tagállamok és az Európai Unió közötti viszony. E viszonyt sokféle aspektusból lehet megvizsgálni, a magam részéről - mint a politika iránt is érdeklődő közjogászt - elsősorban az érdekel, hogy a tagállamok és az Európai Unió joga miként pozícionálja magát e viszonyrendszerben. A népek, nemzetek identitás iránti vágyát a nemzetközi jog - a maga módján - már évtizedekkel ezelőtt kodifikálta: a népek önrendelkezési joga - igaz, csak a gyarmati éra hanyatlásával, illetve átalakulásával, de - a nemzetközi jog alapelvévé vált, amint azt egy 1970-es ENSZ közgyűlési határozat is rögzíti. A népek, nemzetek puszta létezése megalapozza ezt a jogot - igaz, a nemzetközi jogi keretek között elég szűk mezsgyén mozoghatnak, ha valóban élni is akarnak ezen önrendelkezési joggal. A nemzetközi jogban a domináns szerep ugyanis még mind a mai napig az államoké: az állami szuverenitás - mely, mint majd később látni fogjuk, szorosan kapcsolódik az alkotmányos identitáshoz - a jog, a nemzetközi jog kezdetétől fogva ismert fogalom. Az államok létezése elválaszthatatlan a szuverenitástól, ahogy azt már az állam közjogi fogalmából is ismerjük.
Érdekfeszítő kérdés ugyanakkor az Európai Unió létezése. A szakirodalom az elmúlt években - különösen az Alkotmányszerződés bukása, illetve a gazdasági válság óta - fokozottabb figyelmet szentel e kérdéseknek. Joseph Weiler néhány évvel ezelőtt, tehát még a Brexitnek csak az előszelét érezve, az egyik elismert európai szakmai lapban (EJIL) nemes egyszerűséggel az alábbi címet adta szerkesztői előszavának: Integration Through Fear, azaz félelem általi/félelemtől motivált integráció. Ez sok mindent elárul arról, miért is kezdik el a legelhivatottabb európai jogászok is kutatni és elemezni - az utóbbi években különösen - azt a kérdést, hogy mi is az Unió létének alapja, a raison d'être. Gráienne de Burca - akit a legmerészebbek sem vádolhatnak euroszkepticizmussal - éppen Europe's raison d'être című munkájában írja, hogy az Európai Unió nem fejlesztett ki átfogó demokratikus eljárásrendet, erős kollektív identitást vagy egy politikai egységet. Jelen állapotában nagyon messze áll attól, hogy legitimitását elsősorban az alkotmányos demokráciákra jellemző hagyományos folyamatokból meríthesse. Ahogy azt később is hangsúlyozni fogjuk, és ahogy arra e témában sokan, köztük de Burca is, emlékeztetnek, az EU több, mint hat évtized után sem áll másból, mint különálló államokból, amelyeknek eltérő identitása, történelme és nyelve van.
És hogy pontosan miből is áll e tagállamok identitása? Engem ez a kérdés, azon belül is különösen az alkotmányos identitás fogalma hosszabb ideje foglalkoztat - ezért ma nemcsak mint a Magyarország igazságügyi minisztere, hanem mint egyetemi tanár is szólok Önökhöz. Az alkotmányos identitás kérdésének, nevezetesen, hogy egy országnak van-e olyan saját értékrendbeli önazonossága, amelyet szentnek és sérthetetlennek tart, csak az európai integrációval összefüggésben van relevanciája. Amikor az alkotmányos identitásról beszélünk, célszerű visszanyúlni Maduro főtanácsnoknak a Michaniki-ügyben tett indítványához. Maduro szerint egybemosódik a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma. Ahogy írja: "a tagállamok alkotmányos identitásának tiszteletben tartása az Európai Unió egyik kötelezettsége". Az "államok politikai fennállásának megőrzését" szolgálja, mindazonáltal az alkotmányos identitás tiszteletben tartása nem tekinthető minden nemzeti alkotmányos szabály abszolút elismerésének.
Ha közelebbről megvizsgáljuk, az Európai Unió jogának és a tagállamok alkotmányos identitásának kifejeződése egy egyszerűnek tűnő, ám valójában bonyolult kérdés. Nem sikerült ezt feloldania a Magyarország által egyébként elsőként ratifikált Lisszaboni Szerződésnek sem. Valójában az uniós jog primátusa
- 99/100 -
- a tagállamok alkotmányos hagyományai értelmében - a tagállamok alkotmányos identitása kapcsán korlátokba ütközik, ugyanakkor a vonatkozó rendelkezések - az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (2) bekezdése, valamint az Alapjogi Charta 53. cikke - gyakorlati megvalósulása tekintetében kérdések fogalmazódhatnak meg bennünk. Ennek megfelelően mind az uniós jog primátusának abszolút értelmezéséről, mind ezen értelmezés korlátairól szólok az elkövetkező percekben.
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy az uniós jog sajátossága az elsőbbségében és a közvetlen hatályában nyilvánul meg. Ami a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát illeti, Hans Kelsen és tanítványai tanait figyelembe véve azt szoktuk mondani, hogy a "klasszikus" nemzetközi jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. Az uniós jog integrációs szintje a tagállamokban azonban még magasabb, mint a nemzetközi jogé a belső jogban, mióta a Van Gend en Loos-ügyben kinyilvánították az "új jogrend" létezését. Ráadásul a nemzetközi jogban érvényesülő kölcsönösség elvét az Európai Unió Bírósága kizárta a tagállamok egymás közötti viszonyában. A Bíróság az európai integráció (construction) kezdetén, a Costa kontra E.N.E.L. ügyben mondta ki az európai jog elsőbbségét a nemzeti jog felett, e primátus "mindenféle belső jogi szabállyal" szemben alkalmazandó. A Costa kontra E.N.E.L. ügyben alkalmazott formula pontos tartalmát a Bíróság az 1970-es Internationale Handelsgesellschaft-ügyben megerősítette, és pontosította: az elsőbbség a nemzeti alkotmányokkal szemben is érvényesül: "az uniós jogrend alapvető jellemzőjét, az uniós jog primátusának elvét tekintve az a tény, hogy egy tagállam nemzeti jogának rendelkezéseire hivatkozik - még ha azok alkotmányos szintűek is -, nem befolyásolja az uniós jog hatását ezen állam területén". Az uniós jognak az alkotmányos szintű nemzeti jogszabályok feletti primátusát nemrég egy másik fontos ügyben, a 2013-as Melloni-ügyben erősítette meg a Bíróság.
Az uniós jog a lojális együttműködés elvének segítségével is manifesztálódik. Az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (3) bekezdésében szereplő lojális együttműködés elve alapján a tagállamoknak az is kötelezettségük, hogy hatályon kívül helyezzék, és ne alkalmazzák azon nemzeti jogszabályi rendelkezésüket, amely nem felel meg az uniós jognak. Ha ezt a helyzetet a klasszikus nemzetközi jog keretei közé helyeznénk, a Bíróság pusztán megállapítaná az elsőbbséget, és minden szabadságot meghagyna a tagállamoknak a tekintetben, hogy levonják a belső szférájukra vonatkozó következtetéseket, természetesen azt kockáztatva ezáltal, hogy felmerülhet nemzetközi kötelezettségük a nemzetközi norma megsértése esetén. Az Unió esetében azonban nem ez a helyzet. Az államok e szabadsága - a lojális együttműködés kötelezettségére figyelemmel - korlátozott. E lojális együttműködési kötelezettség minden nemzeti hatóságra vonatkozik, ideértve a helyi vagy regionális hatóságokat is, és különösképpen a nemzeti bírót, ahogy az a Simmenthal-ítéletből is kiderül. A Bíróság tehát akár még azt is előírhatja a nemzeti bíró számára, hogy az érdemi döntés megszületéséig ne alkalmazzon egy olyan nemzeti jogszabályt, amelynek kapcsán felmerült, hogy nem felel meg az uniós jognak.
Az uniós jog elsőbbsége a Szerződések margóján is megjelenik. A Lisszaboni Szerződéshez csatolt 17. nyilatkozat is emlékeztet az elv létezésére: "az Európai Unió Bíróságának állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a szerződések és a szerződések alapján meghozott uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, az említett ítélkezési gyakorlat által meghatározott feltételek mellett".
Mindazonáltal meg kell állapítanunk, hogy a tagállamok - az állandó bírói joggyakorlat ellenére - nem kívánták beiktatni az uniós jog elsőbbségének alapelvét a Szerződésekbe. Nem célszerű alábecsülnünk ezt a hallgatást/visszafogottságot. Az uniós jog elsőbbsége szerződési kodifikációjának hiánya a tagállamok azon akaratát jelzi, hogy nem akarják a Szerződések szintjére emelni az uniós jog primátusának elvét. Annál érdekesebb megjegyezni ezt a hiányt, hogy tudjuk, a Bíróság egyéb, alapelvi jelentőségű ítéleteit valamiféleképpen kodifikálták a Szerződésekben.
Egyértelmű, hogy a bírói gyakorlat rendkívül széles teret engedett az uniós jog elsőbbségének. Azonban mivel ezt a felsőbbrendűséget a Szerződések nem írják elő, az nem abszolút, és korlátait a Szerződések is tartalmazzák, különös tekintettel az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (2) bekezdésére vagy az Alapjogi Charta 53. cikkére.
Az uniós jog elsőbbségének bírói gyakorlat általi felépítése egyes alkotmánybíróságoknál ellenállásba ütközött, vagy ha úgy tetszik, visszafogott fogadtatásban részesült. Ami az uniós jognak az 1958. október 4-i francia alkotmánnyal szembeni elsőbbségét illeti, a kérdést a francia Alkotmánytanács egy, a digitális gazdaságba (économie numérique) vetett bizalomról szóló törvény kapcsán 2004. június 10-én hozott határozatában tisztázta. Az Alkotmánytanács szerint az uniós jog tiszteletben tartásának kötelezettsége a francia alkotmány (a Franciaországnak a Közösségben, az Unióban való részvételéről szóló) 88-1. szakaszából következik. Ezen alkotmányi rendelkezés értelmében a jogalkotónak tiszteletben kell tartania az uniós jogot egy irányelv átültetése során. Az "Alkotmány kifejezetten eltérő rendelkezése hiányában" nem az Alkotmánytanács feladata megvizsgálni az átültető jogszabály alkotmányosságát. Csak az uniós bíró vizsgálhatja meg, hogy az irányelv tiszteletben tartja-e az Unió hatásköri határait és az alapvető jogokat. Az Alkotmánytanács tehát átadja a helyét az uniós jognak, de annak elsőbbségét az alkotmányra, és nem e jogrendnek valamilyen sajátosságára (vertu) alapozza.
Két, 2004-es és 2007-es határozat még messzebb ment, és világosan megerősítette, hogy az elsőbbség nem érvényesül a francia alkotmánnyal szemben, és
- 100/101 -
hogy a francia alkotmány marad a belső jogrend csúcsán. Egy 2006-os ítélet értelmében a francia Alkotmánytanács jogosult továbbra is felülbírálni minden olyan jogalkotási aktust, amely "nyilvánvalóan" ellentétes az általa átültetendő irányelv pontosan meghatározott és feltétel nélküli rendelkezéseivel.
A francia logikára Bertrand Mathieu egy 2006-os határozat kapcsán világít rá: kijelenti, hogy a nemzeti jogrendben az alkotmányi szintű normák elsőbbséget élveznek a nemzetközi és európai normákkal szemben, de azáltal, hogy - mint előbb említettem - Franciaország uniós tagsága alkotmányi elismerést nyert, elismerték bizonyos közösségi normák elsőbbségét is. Ennek kapcsán is érvényesül azonban az, hogy minderre csak akkor kerülhet sor, ha - ahogy a francia Alkotmánytanács fogalmaz - mindeközben tiszteletben tartják a Franciaország alkotmányos identitásához nélkülözhetetlen szabályokat és elveket.
Ugyanezen megoldások érvényesek Németország és Olaszország tekintetében is. A német és olasz alkotmánybíróságok - elfogadva az uniós jog primátusát az alkotmányi szintet el nem érő jog tekintetében - visszautasítják azt az alkotmányuk viszonylatában, ahogy azt az 1974-es Solange I, az 1986-os Solange II, a 2000-es Solange III, valamint a Frantini- és a Fragd-ítéletek mutatják. A hasonlóan gondolkodó alkotmánybíróságok sora egyébiránt hosszabb: említhetjük még többek között a csehet és a lengyelt is, és ebbe a sorba lépett be tavaly év végén a magyar Alkotmánybíróság is.
Értelmezésem szerint a Bíróság által kialakított joggyakorlat és egyes alkotmánybíróságok között fennálló feszültség az Unió jogi kereteinek bizonytalan határaiból adódik. Nyílt kenyértörésre ugyanakkor eddig még nem került sor, de ettől minden bizonnyal a Bíróság is ódzkodik. Felvetődne ugyanis abban a pillanatban az európai identitás problémája is, hiszen a tagállami alkotmánybíróságok sajátos szerepe a tagállamok jogrendszerében megkérdőjelezhetetlen, ám az Európai Unió (és annak szerveként a Bíróság is) a tagállamoktól, mégpedig azok jogrendszerén keresztül, nyeri legitimitását.
Mint a nemzeti szuverenitás elengedhetetlen része, az alkotmány szorosan kötődik az adott államhoz. A nemzeti alkotmány egyszerre memoár és projekt, egyszerre politikai és jogi dokumentum, egyedi és egyben univerzális is. Meg kell állapítanunk, hogy az Európai Unió nem rendelkezik alkotmánnyal, annak ellenére, hogy a bírói joggyakorlat a Szerződéseket annak szeretné tekinteni. Valóban, a Szerződést "alkotmányos chartának" nevezték az 1986-os Zöldek kontra Európai Parlament ügyben. Mindazonáltal a 2000-es évek elején volt egy alkotmányozási kísérlet, amely a francia és holland népszavazások eredményeképpen 2005-ben kudarcba fulladt. Azóta pedig nincs napirenden az uniós alkotmányozás kérdése, sőt, egészen más irányú konfliktusok rajzolódnak ki. Az 1983-as Stuttgarti Nyilatkozatban megfogalmazott "ever closer union" helyett ma már sokan szeretnének más irányt látni, és hangsúlyozzák azt, hogy - az uniós centralizációs és föderalista elképzelésekkel szemben - a másik oldalon a megkerülhetetlen tagállami szuverenitás áll, és hívják fel arra a figyelmet, hogy az Unió alapja a tagállamok szuverenitásának önkéntes korlátozása, egyfajta alkotmányos önkorlátozás.
Ha közelebbről megnézzük, maguk a Szerződések sem határozzák meg magukat felsőbbrendű forrásként. A Szerződések szerint az Unió legitimitása az államokból és a polgárokból ered (az Európai Unióról szóló Szerződés 1., 5., 6., 9., 20. és 25. cikkei). Másképpen fogalmazva, államok és polgárok uniójáról van szó, amelyben a hatáskörök nem a Szerződésekből erednek, hanem azokat a tagállamok ruházzák át, és ezt az átruházást kodifikálja a Szerződés. Ezt a hatáskör-átruházást nem vésték kőbe, továbbra is a tagállamok a Szerződések urai, és náluk van a Kompetenz-Kompetenz, azaz a szerződések egyhangúsággal való módosításának lehetősége.
Az alkotmányos identitás kérdésének sarokpontja továbbra is az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (2) bekezdése marad, amely előírja, hogy (idézem:) az "Unió tiszteletben tartja a tagállamok (...) nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének". Ez a megfogalmazás a Maastrichti Szerződés F) cikke (1) pontjának és a meghiúsult Alkotmányszerződés I-5. cikkének a fúziója. Nem teljesen világos, de általánosságban úgy tekintenek rá, mint amely biztosítja a belső alkotmányos identitást, amint azt Maduro főtanácsnok indítványában láttuk.
Az Európai Unió üzenete tehát kettős: egyrészt, hogy a nemzeti alkotmány csak egy dokumentum a sok nemzeti norma között, illetve, hogy a tagállamok nemzeti identitásának, másrészt a közös alkotmányos hagyományoknak a tiszteletben tartása nélkülözhetetlen eleme a tagállamok európai szintű együttműködésének. A Bíróság az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (2) bekezdését alkalmazza, ha a kérdés az, hogy egy tagállam köztársasági formában működik-e, amint azt a Sayn-Wittgenstein-ítéletben tette 2010-ben.
Könnyen érthető, miért érezhető némi feszültség: egyrészt a Bíróság kiemelt jelentőséget tulajdonít az uniós jog primátusa elvének, illetve az uniós jog egységes alkalmazása követelményének, amint az a Melloni-ügyben szerepel, másrészt a tagállamok - különféleképpen, de - kötődnek "alkotmányos identitásukhoz". Míg Németországban - a német Alaptörvény 79. cikkének (3) bekezdése, azaz az ún. Ewigkeitsklausel (örökérvényűségi klauzula) értelmében - az alapjogok, a jogállamiság elve, a szociális állam követelménye és a föderatív berendezkedés, addig Franciaországban a híres "szabadság, egyenlőség, testvériség" mellett a laicitás, a szolidaritás és az ország oszthatatlansága, valamint a francia nyelv védelme képezi az alkotmányos identitás részét. (Egyes országokban ennek kapcsán megjelenik az alkotmányos mag fogalma is.)
- 101/102 -
Engedjék meg, hogy idézzek egy nem túl régi példát erre az ellentmondásra! Az európai elfogatóparancs tárgyában született, 2015. december 15-i határozatával a német alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog védelmét a Melloni-ítéletben az uniós jog egységes alkalmazásának biztosítása érdekében kinyilvánított kölcsönös bizalom elve felé helyezte. Hogy az ilyen ítéletek közelebb visznek-e bennünket a már említett, valószínűleg egyik fél által sem kívánt nyílt kenyértöréshez? Elképzelhető. Az is lehet azonban, hogy segítséget nyújtanak abban, hogy újragondoljuk, feltétlenül a Walter Hallstein által annak idején megjelölt mottó mentén kell-e tovább haladnunk? Az Európai Bizottság első elnöke annak idején egy biciklihez hasonlította az Európai Gazdasági Közösséget és az integrációt, amellyel ha nem mozgunk, eldőlünk. Voltak, akik ennél sokkal plasztikusabban fogalmazták meg a véleményüket. A Time magazinban olvastam, hogy a Fiat elnöke annak idején a politikai integráció nélküli gazdasági együttműködéssel kapcsolatban azt találta mondani, hogy "még nincs egységes Európa. Az európai országok közötti házasság még nem érvényes, mert még nem hálták el"... Nos, az európai államok házasságának érvényességéről magam nem szeretnék nyilatkozni, de annyit mindenképpen kijelenthetünk, hogy azóta nagymértékben előrehaladt az európai integráció. Sokan, számos alapító országból, köztük Franciaországból is hallatják ma már azonban a hangjukat, azt kérve, tegyük félre kicsit azt a bizonyos biciklit, és álljunk meg; eljött a konszolidáció ideje. A szuverenitásféltésnek is nevezett jelenség egyre átütőbb: a tagállamok ugyanis - a hatáskör-átengedés ellenére -, mivel nem mondtak le szuverenitásukról, aggodalommal tekintenek arra, hogy az Európai Unió - sokszor vitatható felhatalmazás alapján - egyre több területre rá kívánja tenni a kezét. A jelenség kapcsán egyre gyakrabban hangzik el - és, valljuk be, magam is használom olykor-olykor - az "integrációs düh" kifejezés(t). Mivel a nyílt konfrontáció senkinek sem érdeke, célszerű más megoldás után nézni.
Armin von Bogdandy például úgy véli, itt az idő, hogy az "ever closer union" helyett inkább "európai jogi térség"-ről (espace juridique européen) beszéljünk, hiszen ez magában foglalná az uniós jogot, az emberi jogi konvenciókat és a tagállamok jogát is, de jóval rugalmasabb lenne, hisz ezen elemek nem követelnek kizárólagosságot: mindenki azt alkalmazza belőle, ami rá vonatkozik; mégis, kifejeződései egy közös európai eszmének. Az európai jogi térség kifejezéssel (és ne feledjük: megközelítéssel) ki- és felváltható lenne az integráció fogalma.
A fogalmak kapcsán ugyanis változatlanul nagy a bizonytalanság. Noha egyre többen foglalkoznak a témával a szakirodalomban is, 2014-ben például egy Xavier Philippe-tanítvány, Marc Guerrini tollából PhD-dolgozat is született e címmel, mind a nemzeti identitás, mind az alkotmányos identitás ma még alkotmányjogi értelemben tisztázatlan fogalmak. Mindössze annyit jelenthetünk ki biztosan, hogy az alkotmányos identitás összefügg a nemzeti szuverenitással, de azzal nem azonos fogalom.
Felmerül például a kérdés, hogy a nemzeti identitás mennyiben szinonimája az alkotmányos identitásnak, illetve az alkotmányos identitásnak pontosan mely elemei kötelezik az Európai Uniót? Az is kérdéses, hogy mely bíró rendelkezik hatáskörrel, ha konfliktus keletkezne a Bíróság és egy alkotmánybíróság között, illetve hogy mely bíróság rendelkezik hatáskörrel arra, hogy ellenőrizze, tiszteletben tartja-e az Európai Unió az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (2) bekezdését. E kérdések ma még válaszra várnak, azonban annyi bizonyos: az alkotmányos identitás (mind dogmatikailag, mind az érvényesülését tekintve) az európai jogrendben, vagy - ahogy von Bogdandy nevezte - az európai jogi térségben értelmezhető.
Ahogy von Bogdandy és Stephan Schill írták, az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikkének (2) bekezdése az ún. kompozit alkotmányosság kifejeződése, amelynek keretében az EU jog és a nemzeti alkotmánybíróságok szorosan együttműködve alakítják ki a nemzeti identitás klauzula értelmét. Ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy ez a két szereplő olyan, mint a test és a lélek: a test az európai jogi térség a maga összetevőivel, a lélek pedig a tagállami alkotmánybíróság, aki a maga állama tekintetében megragadja azt az alkotmányos magot, ami az adott egység identitását, tehát különálló létezésének okát és egyben következményét megtestesíti.
Ezen európai jelentőségű történet kulcsa tehát részben az alkotmánybíróságoknál van, akiknek értelmezése segítségével a saját identitással rendelkező tagállam számára is megfoghatóvá és fenntarthatóvá válik az európai integráció. S hogy a jelenlévő alkotmánybíró hölgyek és urak ne érezzék úgy, hogy e fordulattal elviselhetetlen terhet tettem a vállukra, kérem, engedjék meg, hogy Jean Giraudoux francia drámaíró szavaival búcsúzzak. Giraudoux 1935-ös tragédiájában (La guerre de Troie n'aura pas lieu, Trójában nem lesz háború/ A trójai háború nem lesz megtartva) írja a sokat idézett mondatot: "...le droit est la plus puissante des écoles de l'imagination. Jamais poète n'a interprété la nature aussi librement qu'un juriste la réalité." "...a jog a legerősebb a képzelgések iskolái közül. Soha egyetlen költő sem értelmezte olyan szabadon a természetet, mint egy jogász a valóságot." ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző igazságügyi miniszter.
Visszaugrás
