Minden szakterületnek megvan a maga speciális szókészlete, kifejezésmódja, amely gyakran a laikusok számára bonyolultnak, idegennek, illetve érthetetlennek tűnik, és ebből adódóan "szakzsargonnak" is bélyegzik (megjegyzendő, hogy a nyelvtudomány "zsargon" kifejezést ismer, hiszen ez jelenti a szaknyelvet, a "szakzsargon" szóösszetétel így már indokolatlan és értelmezhetetlen).
A pénzügyi jog, illetve pénzügyi jogi jogintézmények a pénzügyi viszonyok heterogenitásából eredően napi rendszerességgel jelennek meg a médiában, illetve a gazdasági életben, így például az adóreformok és adójogszabályi változások, bankügyek vagy a közbeszerzési esetek kapcsán. A tudósításokat, beszámolókat olvasva, hallgatva azonban megállapítható, hogy számos olyan elem jelenik meg, amelyek a tételes jog szempontjából értelmezhetetlen vagy éppen elavult.
Ugyanígy vizsgálható az a pénzügyi jogi fogalomhasználat is, amely a jogszabályokban jelenik meg: hogyan fogalmaz, miként nevez át jogintézményeket a jogalkotó, és ezek hogyan jelennek meg a hétköznapi szóhasználatban?
A nyelv - és így a jogi nyelv is - folyamatosan változik, azonban míg az előbbi a jogalkotástól függetlenül megy végbe, addig a jogi nyelvezet kialakítása, a jogszabályok megszövegezése, a jogintézmények elnevezése vagy éppen átnevezése már a jogalkotó döntési kompetenciába tartozik. Vajon mennyire indokolt az elnevezések gyakori változtatása? Vajon mennyire nehezíti meg a fogalmak halmazának folyamatos módosítása a jogalkalmazást vagy éppen a laikusok részéről a hatékony jogkeresést, a jogi kérdések elgondolását?
A probléma egy egyszerű fiktív példával is szemléltethető: "A vállalkozás azt a tájékoztatást kapta a pénzintézettől (amelynél egyébként nem vezet bankszámlát), hogy mivel szerepel a BAR-listán, hitelt nem kaphat, így viszont nem tud indulni közbeszerzési pályázatokon". Első olvasatra e mondat szakszerűnek tűnik, azonban az egyes elemeket megvizsgálva megállapítható, hogy tételes jogilag az egyes kifejezések értelmezhetetlenek, vagy éppen további kérdéseket vethetnek fel. Vajon létezik a pénzintézet jogi kategóriája, létezik-e BAR-lista, mi a különbség kölcsön és hitel között, miért helytelen a "közbeszerzési pályázat" szóösszetétel, és vajon a bankszámla még mindig bankszámla?
A tanulmány egyik fontos célkitűzéseként határozható meg, hogy kísérletet tegyen bizonyos jelenségek leírására a felvázolt problémák alapján, elsősorban azonban nem nyelvtudományi irányból közelítve. Másfelől szükséges a témaválasztásra tekintettel annak rövid, gyakorlatorientált bemutatása is, hogy milyen helyzetek állhatnak elő akkor, ha egy adott fogalom egy-egy konkrét ügyben nem határozható meg jogszabályi vagy más előírás alapján (e területen a közbeszerzési eljárások egy tipikus problémája kerül megvilágításra).
A pénzügy jog nyelvezetének, fogalomkészletének vizsgálata nemcsak a laikusok szemszögéből tűnik szükségesnek, ugyanis említhető olyan eset, tudományos vita is, amely kifejezetten arról szólt, hogy egy közjogi jogág használhat-e például olyan fogalmakat, amelyeket a magánjog (tudománya) alkotott meg. Ebben a körben emelhető ki példaként az a polémia, amely arról szólt, hogy az adójogban használható-e a "kötelem" fogalma, mégpedig olyan összetételben, hogy adókötelem, azaz az adójogviszonyon alapuló adótartozás mint az állam (az adóhatóság) részéről fennálló pénzkövetelés leírására elfogadható-e ez a kifejezés vagy sem.
A pénzügyi jogi kötelemről Takács György 1936-ban külön tanulmányt is írt,[1] amelyben vizsgálta a fogalom használatának helytállóságát. Nem fogadta el Zerkovitz Zsigmond következő (a pénzügyi jogi kötelmet elutasító) álláspontját: "A kötelem szót a magánjog foglalta le. A szó mögött a magánjog fogalommeghatározásai, tehát meghatározott gondolatok rejtőznek... A kötelmi jog alapja a felek akarata, mely nyilvánulhat szerződésben, egyoldalú jognyilatkozatban, vagy átfordulhat Grosschmid nyelvén szólva kártérítési kötelemmé." Takács György rámutatott arra többek között, hogy a magánjoghoz képest (a magánjog "ősi strukturájával" és "ősi "terminológiájával" szemben) a pénzügyi jog mint önálló közjogi "studium" nagyon fiatal, így szükségszerűen merít annak fogalomkészletéből: "mi sem természetesebb tehát, minthogy a vagyoni érdekekbe nyúló közjogi szabályok ott, ahol fogalomazonosság fennáll, a magánjog ama részéből kölcsönözték a jövevényszavakat, amely részben a magánjog is a vagyoni érdekeket szabályozza. Ez a magyarázata annak, hogy a pénzügyi jog számos helyen operál azokkal a fogalmakkal, amelyeket a
- 128/129 -
magánjog 'foglalt le' így pld. a szolgáltatás, a kezesség, az egyetemlegesség, a késedelmi kamat, a zálogjog stb. fogalmaival. [...] A magánjogban és pénzügyi jogban egyaránt használatos fogalmaknak iménti példázatos felsorolásából és könyvemben is megtörtént kiemeléséből nyomban megállapítható, hogy a pénzügyi jogban nem felismerni vélek, hanem egyenesen felismerek magánjogi fogalommeghatározásokat." Végső következetésként megfogalmazta, hogy "a kötelem minden vagyonjogot érintő jogilag szabályozott kötelezettség. [...] Ha ezt a definíciót helyesnek ismerjük el, lehet-e kétségünk az iránt, hogy ebben a jogviszonynak igen tág köre van képviselve, és pedig arra való tekintet nélkül, hogy e jogviszonyok a köz- vagy magánjogok körét érintik-e? [...] Az elmondottak alapján tehát azt állítom: a) hogy a kötelem nem magánjogi, hanem egyszerűen csak jogi fogalom, b) hogy világosan bukkan fel ez a fogalom minden helyes asszociációjával egyetemben a közjogi studiumok közül éppen a vagyonjogokkal telített pénzügyi jogban, c) hogy természetesen a kötelem fogalmának használata ennek minden 'gondolati' hátterével együtt sem 'magánjogiasítja' a pénzügyi jogot, ez egy terminus puszta használatával nem is volna elérhető -, hanem egyszerűen felismeri vagy felismerni véli anyagának szerkezeti tulajdonságait."
A kérdéssel Meznerics Iván is foglalkozott, és megfogalmazta, hogy "A pénzügyi jogviszonyban jogosítottak állnak szemben kötelezettekkel s a kötelezettség tárgya vagyoni érdekű szolgáltatás, akárcsak a vagyoni érdekű polgári jogviszonyban. E kötelezettség tartalmát illetően semmiben sem különbözik az ugyancsak vagyoni érdekű szolgáltatásra irányuló polgári jogi kötelezettségtől s nyugodtan használható a pénzügyi jogviszony megjelölésére a polgári jogban általánosan elfogadott 'kötelem' szó, de a pénzügyi jogi (adójogi) vonatkozásban sokkal elterjedtebb a 'kötelezettség' szó használata. Pénz fizetésére irányuló polgári jogi kötelem (pénztartozás) és a legtipikusabb pénzügyi jogi kötelem: az adótartozás között tartalmilag nincs különbség; mindkettő olyan jogviszonyt jelent meghatározott személyek között, amelynél fogva az egyik fél a másik felet jogi eszközökkel szoríthatja pénz fizetésére." Rámutatott azonban két jelentős különbségre is: míg a polgári jogban a kötelmek jelentős része jogügyleten, addig a pénzügyi jogi kötelezettség mindig jogszabályon alapul, továbbá a pénzügyi jogban az egyik fél fölérendelt pozícióban van a másikhoz képest, valamint közigazgatási úton realizálhatja a pénztartozást (adóbehajtás).[2]
Tóth János szerint a kötelmi és az adóügyi jogviszony között tartalmilag és formailag is lényeges különbség mutatható ki. "Ezért a kötelemnek mint polgári jogi fogalomnak a pénzügyi jogba való automatikus átültetésével s az adókötelem, valamint az adókötelmi viszony fogalom használatával nem érthetünk egyet. Megalapozott Eörsi Gyulának az az álláspontja, hogy a kötelem tiszta polgári jogi kategória, amely meghatározott ilyen jellegű tartalommal rendelkezik; a pénzügyi jogi (adójogi) jogviszony különbözik ettől: alanyait, tárgyát, a felek helyzetét, a jogviszony létrejöttét, a jogviszony realizálásának biztosítását tekintve; ezekből következően helyesnek tartjuk, ha ezt az eltérő tartalmat olyan fogalommal fejezzük ki, amelyben ez nyilvánvaló." Az általános nyelvi kérdésekkel kapcsolatban pedig megállapította, hogy "Azért, mert egyes fogalmakat - amelyek más jogágakban gyökereznek - alkalmazunk az adóztatás folyamán, még nem válnak adójogi jellegűvé. Nem mindegy, hogy egy fogalmat milyen értelemben használunk. A polgári jogi fogalmakkal legszélesebb területen az illetékeknél találkozunk. Egyes polgári jogügyletek, pl. a vagyonátruházás, pénzügyi jogi konzekvenciákat vonnak maguk után. Hasonló a helyzet pl. az öröklés esetén. Ebből azonban nem következik az, hogy pl. a haszonélvező, a hagyományos, az örökös kifejezések pénzügyi, illetőleg adójogiakká válnak. Ezekből tehát nem vonhatunk le - mivel mindkét helyen anyagi jellegű kapcsolatokról van szó - olyan következtetést, hogy ezek pénzügyi jogi kategóriák."[3]
A fenti megállapításokat követően megfogalmazható, hogy a kötelem használatára vonatkozó kérdés megválaszolásához a kötelem fogalmának helyes meghatározásából kell kiindulni. A kötelem (obligatio) olyan, meghatározott személyek között fennálló polgári jogi jogviszony, amelynél fogva a jogosult követelheti, hogy a kötelezett valamely vagyoni értékű szolgáltatást véghezvigyen.[4] Ha a fogalommeghatározás részét képezi az is, hogy polgári jogi jogviszonyról van szó, akkor az adójog területén való használata nem szerencsés, bár kétségtelen, hogy számos érv hozható fel az ezzel ellentétes álláspont alátámasztására. Valóban a feleket e relációban meghatározott jogok és kötelezettségek terhelik, azonban e sajátosság a jogviszony általános fogalmának is eleme, így szükségtelen további, párhuzamos fogalmak alkalmazása különös tekintettel arra, hogy az adójogviszonyt polgári jogi jogviszonnyal azonosítani nem lehet. A pénzkövetelésre vonatkozó magánjogi fogalmak (például kezesség, tartozásátvállalás, késedelem) pedig a pénzügyi jogban is használhatóak (használandóak), hiszen ugyanazt jelentik a pénztartozás teljesítése esetében, mint a polgári jogban.
Ugyanígy vizsgálható például az, ha egy közterhet közszolgáltatásként írnak le. Navratil Ákos például úgy határozta meg a vámot, hogy "a vám az áruk után akkor fizetendő közszolgáltatás, mikor azok az ország, ill. a vámterület határát (a vámvonalat) átlépik."[5]
A közszolgáltatás kifejezés használata a közterhek tekintetében a II. világháborút megelőző korszak-
- 129/130 -
ban még indokoltnak tartható, illetve elfogadható, azonban a mai gazdasági és jogszabályi viszonyok között már más jelentéstartalommal tölthető meg, így a pénzügyi jog területén az adó és egyéb közterhek fogalmi eleminek meghatározása körében nem fogadható el. A polgári jogban ismert közszolgáltatási szerződés alapján a szolgáltató általános gazdasági érdekű szolgáltatás nyújtására, a felhasználó díj fizetésére köteles.[6] Viszont a közszolgáltatói szerződés már mást jelent a közbeszerzési jog rendszerében, így azzal nem összetévesztendő.[7] A közszolgáltató ajánlatkérő fogalmát a közbeszerzési jog is használja, így jellemzően közszolgáltatók a közösségi közlekedést nyújtó társaságok, az energia- és a vízszolgáltatók vagy éppen a postai szolgáltatók. Nem támogatandó tehát e speciális jogi fogalmat a közterhek leírására használni, hiszen az már egészen más tartalommal tölthető meg.
E fejezetben olyan fogalmak, jogintézmények kerülnek bemutatásra, amelyek vagy a tételes jog szintjén nem léteznek, azonban az egyszerűség kedvéért mind a köznyelvben, mind pedig egyes szakértők is így használják, vagy pedig léteznek ugyan, de teljesen mást jelentenek jogilag. Az is elképzelhető, hogy e két ok összekapcsolódik: azért használják az adott kifejezést egy más jogintézményre, mert az jóval tömörebben, egyértelműbben fejezi ki a tartalmat.
A következő bekezdésekben olyan kifejezések tartalma és értelmezési kérdései kerülnek áttekintésre, amelyeket a gyakorlatban gyakran tévesen használnak, sok esetben még jogi végzettséggel rendelkező szakemberek is. Az alábbi fiktív, pontatlan mondat szolgálhat példaként: "A meghívásos közbeszerzési pályázaton - a pénzintézeti nyilatkozat hiányosságai miatt - kizártak bennünket, így fellebbeztünk a kiírói döntés ellen." Minden egyes kifejezést érdemes alaposabb vizsgálat tárgyává tenni (azzal, hogy a pénzintézet fogalmáról később lesz szó).
1. A pályázat. A pályázat kifejezés számos területen megjelenik a jogi szabályozásban, így a pénzügyi jogban is használatos. A pályázat - mint a támogatási igények[8] egyik fajtája - rendszerint olyan, bírálatot, értékelést és rangsorolást lehetővé tevő eljárási rend, amelyben a pályázók előre meghatározott előírások szerint versengést jelentő (kompetitív) vállalásokat, illetőleg leírásokat tartalmazó okiratokat nyújtanak be a pályázati kiírást közzétevő (rendelkezésre bocsátó) szervezet részére, amely ezen iratok alapján döntést hoz a támogathatóságról. A pályázat (vagy a támogatási kérelem) fogalmi elemei a következők.
- Minden esetben szükséges egy kiíró szervezet, amely a kiírást közzéteszi. E kiírás a pénzügyi jog területén jellemzően támogatás nyújtására vonatkozik.
- Előre meghatározott eljárásrend és bírálati (értékelési) feltételrendszer szintén lényegi elemként határozható meg, azonban az már egy további kérdés lehet, hogy ez az eljárásrend mennyire előre meghatározott, részletes, illetve objektív elbírálást eredményező.
- A bírálat, értékelés, rangsorolás, amelynek eredményeként döntés születik az elfogadható és a visszautasítandó pályázatokról, az elfogadott (a nyertes) pályázatról, illetve pályázatokról (kérelmekről).
- A pénzügyi jog területén elvárható a megfelelő jogorvoslat lehetőségének biztosítása is.
Pályázati kiírások megtalálhatóak a koncessziókra vonatkozó jogi szabályozásban (koncessziós pályázatok), a támogatások jogában, valamint - nem pénzügyi jogi példával élve - a foglalkoztatási jogviszonyok területén is. A pályázat a pénzügyi jogban a támogatási igény egyik fajtája, azaz a pályázó a pályázattal támogatás (pénzügyi forrás) megszerzését tűzi ki célul. Különösen zavaró a téves használat olyan esetben, amikor a közbeszerzés támogatott, tehát az ajánlatkérő nyújtott be pályázatot (vagy fog benyújtani pályázatot, kérelmet) a pénzügyi fedezet biztosítása érdekében.
A közbeszerzési eljárások esetében a "közbeszerzési pályázat" kifejezés használata - a sajátos és ritka tervpályázat (ötletpályázat) kivételével - nem megfelelő, a pályázat és a tételes jogban szabályozott ajánlat (a kétszakaszos eljárásokban az első szakaszban benyújtott részvételi jelentkezés) joghatása, jogi természete, jellemzői nem teszik lehetővé a pályázat szó használatát arra a dokumentumösszességre, amelyet a gazdasági szereplők nyújtanak be.
"Novembertől már a kormánytagok rokonai sem pályázhatnak"[9] - szerepelt egy internetes portál címei között. A cikk az új közbeszerzési törvény elfogadásáról tudósított, azonban a címben használt kifejezés teljes mértékben megtévesztő, hiszen nem a támogatási igényekről szólt. Vagyis a támogatásoktól vagy a közbeszerzésektől lesznek az említett személyek elzárva? (Ez egyáltalán nem lényegtelen kérdés.) A tudósítás a végén már úgy fogalmaz, hogy meghatározott személyek nem "tehetnek ajánlatot közbeszerzésekben", így némiképpen kiigazítják a címben szereplő nem megfelelő megfogalmazást. Megjegyzendő, hogy ajánlatot (vagy adott esetben részvételi jelentkezést) közbeszerzési eljárásokban (vagy más eljárásban) lehet benyújtani, és nem pedig "közbeszerzésekben." Az ilyen jellegű megfogalmazások nem segítik elő a közpénzügyi rendszer fogalmainak megfelelő elterjedését, használatát.
- 130/131 -
Ugyancsak a közbeszerzési eljárás szinonimájaként használta a Gazdasági Versenyhivatal egyik döntésében[10] a "pályázat", valamint a "tender" kifejezéseket. (A tender kifejezés egyébként az angol közbeszerzési jogi fordításokban teljes körűen használt kifejezés, a magyar jogi szövegkörnyezetben való használata azonban kifogásolható.) Alakszerű határozatokban az ilyen jellegű fogalomhasználat kerülendő lenne. E döntés a III. részében, "A vizsgált közbeszerzési eljárások" körében tartalmazta a következő mondatot: "Valamennyi ismertetésre kerülő tender meghívásos pályázat volt, azaz csak azok a vállalkozások szereztek tudomást az ajánlat benyújtásának lehetőségéről, amelyek a pályázat kiírójától erre vonatkozó tájékoztatást és ajánlati felhívást kaptak."
Sem a tender, sem a pályázat, sem a meghívásos eljárás, sem a kiíró fogalmak használata nem helyes egy közigazgatási határozatban, az ajánlati felhívás említése pedig az eljárásfajta szempontjából nem volt megfelelő. A mondat helyesen így szólt volna: "Valamennyi ismertetésre kerülő közbeszerzési eljárás hirdetmény nélkül induló közbeszerzési eljárás volt, azaz csak azok a vállalkozások szereztek tudomást az ajánlat benyújtásának lehetőségéről, amelyek az ajánlatkérőtől erre vonatkozó tájékoztatást és ajánlattételi felhívást kaptak. A precíz fogalomhasználathoz az is hozzátartozik, hogy közvetlen megküldésnél nem ajánlati felhívásról, hanem ajánlattételi felhívásról rendelkezik a közbeszerzési törvény (az ajánlati felhívás ugyanis hirdetmény útján közzétételre kerül, tehát a nyilvánosságot éppen hogy biztosította volna). A még szabatosabb fogalomhasználat esetén pedig a "vállalkozások" kifejezés helyett - az uniós és ennek megfelelően a magyar közbeszerzési szabályozásban is meghonosodott - gazdasági szereplő fogalom alkalmazása tűnt volna a megfelelőbbnek. Érdekes megállapítás tehát, hogy egy közigazgatási határozatban közölt egyetlen mondatban ennyi kifogásolható elemet lehetett találni.
A pályázat kifejezés körében elmondottakra tekintettel ugyancsak kifogásolható (a tervpályázati eljárásokat leszámítva) a "pályázó" kifejezés használata a gazdasági szereplőkre (ajánlattevőkre, részvételre jelentkezőkre), ennek ellenére szintén gyakran alkalmazzák (akár még bírósági döntésekben is).[11]
A versenytárgyalás kifejezéssel szokták néha illetni a közbeszerzési eljárásokat, illetve annak egyik fajtáját, a tárgyalásos eljárást. Korábban valóban létező, tételesjogi kategória[12] volt a magyar jogban, azonban elveszítette normatív tartalmát azt követően, hogy Magyarország is áttért az uniós terminológia követésére az első közbeszerzési törvény megalkotásával 1995-ben, így használata a gyakorlatban szintén kerülendő, hiszen idejétmúlttá vált.
A magyar közbeszerzési jog követi az Európai Unió terminológiáját, ennek megfelelően alakul az eljárásfajták elnevezése. A törvényi szabályozás alapján négy fő eljárásfajta különböztethető meg: a nyílt, a meghívásos, a tárgyalásos és a versenypárbeszéd, de emellett léteznek más típusú eljárások, illetve sajátos beszerzési módok is (például tervpályázati eljárás, keretmegállapodásos eljárás, elektronikus licit). A szabályozás részét képezi a hirdetmény nélküli közbeszerzési eljárás: ezen eljárások közös jellemzője, hogy ha egy meghatározott - alacsonyabb - értékhatárt nem éri el a becsült érték, akkor az ajánlatkérő nem köteles közzétenni a felhívását, hanem csak az általa választott gazdasági szereplőnek küldi meg azt közvetlenül. Az ilyen eljárást szokták a gyakorlatban "meghívásos eljárás"-nak is nevezni (hiszen az ajánlatkérő által meghívottak tehetnek ajánlatot), és ugyancsak lehet ezzel az elnevezéssel a médiában is találkozni.[13]
A meghívásos eljárás azonban jogi szempontból nem ezt jelenti, hanem egy kétszakaszos eljárást jelöl, amelynek első, részvételi szakasza közzétett részvételi felhívással indul (erre bármely érdekelt gazdasági szereplő nyújthat be részvételi jelentkezést), és az alkalmasnak minősített (illetve keretszám esetén az előre rögzített objektív szempontok alapján rangsorolt) részvételre jelentkezőknek küldi meg az ajánlattételi felhívását az ajánlatkérő. Vagyis ebben az esetben van egy nyilvános mozzanat, amely a klasszikus, hirdetmény nélküli eljárások esetében nem áll fenn. Technikailag ez utóbbi esetben valóban meghívásról van szó, azonban tekintettel arra, hogy ez a kifejezés egy másik eljárásfajtát jelöl, a nem megfelelő használata nem fogadható el, bár kétségtelen, hogy kiváló módon írja le a lényeget.
A közbeszerzésben érintett szereplők számára - az uniós irányelvi előírásoknak megfelelően - biztosítani kell a hatékony és gyors jogorvoslat lehetőségét. Vagyis ha valamelyik fél - jellemzően az ajánlatkérő - valamely törvénybe ütköző döntést hoz (mulasztást követ el), akkor e jogvédelmi eszköz biztosítja annak lehetőségét, hogy egy, a felektől független jogorvoslati fórum - a Közbeszerzési Hatóság mellett működő Közbeszerzési Döntőbizottság (KDB) - a felekre kötelező és kikényszeríthető döntést hozzon egy kontradiktórius eljárás eredményeként, és ezzel - ha a közbeszerzési eljárás eredményeként a szerződés még nem jött létre - a jogsértést reparálják (a vitatott döntés megsemmisítése útján).[14]
- 131/132 -
Az eljárásjogokban általánosan elismert és alkalmazott intézményről van szó, hiszen maga az Alaptörvény is alapvető jogként definiálja azt, hogy "Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti."[15] Már az Alaptörvény idézett szövege alapján is kételyek merülhetnek fel a közbeszerzési jogi jogorvoslati definíció megfogalmazásával kapcsolatban, ugyanis a normaszöveg "bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés" vonatkozásában ismeri el a jogorvoslathoz való jogot. A három fő eljárási törvény - a polgári perrendtartás, a közigazgatási hatósági eljárás és a büntető eljárásjogi kódex - szabályainak áttekintését követően megállapítható, hogy azok általában abból indulnak ki, hogy a jogorvoslati eljárást egy elsőfokú döntés (vagy adott esetben másodfokú bírósági, hatósági döntés) előz meg. Vagyis a jogorvoslat fogalmi eleméhez kellene sorolni egy - alapvetően elsőfokú - bírósági, közigazgatási vagy hatósági döntést, amelyet másodfokú fórumok elé utalnak felülvizsgálat céljából. A jogorvoslat ezen értelmezését az Alkotmánybíróság a következőképpen foglalta össze egyik határozatában: "A jogorvoslathoz való jog tárgyát tekintve a bírói, illetőleg a hatósági döntésekre terjed ki. A jogorvoslathoz való jog tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége."[16]
Felmerül a kérdés: helyes-e az, hogy a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvény (Kbt.) "jogorvoslatról" beszél, hiszen a jogorvoslat - eljárásjogi értelemben - feltételez egy elsőfokú döntést, amelynek felülbírálatát - a jogsérelem orvoslásának érdekében - kéri a sérelmet szenvedett fél az arra feljogosított szervezettől.[17] Bár az ajánlatkérő lehet "közhatalmi" költségvetési szerv[18] is, ajánlatkérőként nem ilyen minőségében jár el, nem hoz alakszerű határozatot, nem állapít meg kötelező érvénnyel más jogalanyokra nézve jogokat és kötelezettségeket egyoldalúan, kikényszeríthető módon.
A fentiek alapján megfogalmazható, hogy a jogorvoslat kifejezés nemcsak a fenti "klasszikus" értelemben, hanem mint "jogérvényesítés" is megjelenhet, azaz akként is értelmezhető, hogy a feleknek joguk van bírósághoz (hatósághoz) fordulni érdeksérelmeik orvoslása érdekében.[19] A Kbt. törvényi szóhasználata ennek a megközelítésnek feleltethető meg.
A jogorvoslat sui generis közbeszerzési jogi jogintézmény, nem azonosítható az eljárásjogokban - így különösen a közigazgatási hatósági eljárásban - szabályozott jogorvoslati eszközökkel, így elsősorban a fellebbezéssel (a Kbt. nem is használja ezt a kifejezést), mégis a gyakorlatban gyakran lehet találkozni olyan megfogalmazással - teljesen helytelenül -, amely szerint "az ajánlatkérői döntést megfellebbezték."
A közbeszerzési eljárásokban az ajánlatkérő és a gazdasági szereplők közötti kommunikáció részletesen szabályozott. Az ajánlattételt (a részvételi jelentkezés benyújtását) megelőzően a gazdasági szereplők fogalmazhatnak meg írásban kérdéseket az ajánlatkérő számára a közbeszerzési dokumentumokban foglalt feltételekkel kapcsolatban (ez a kiegészítő tájékoztatás), a bírálat során viszont az ajánlatkérő kérhet felvilágosítást a gazdasági szereplőktől a benyújtott ajánlatokban (részvételi jelentkezésekben) foglalt nem egyértelmű kijelentések tisztázása érdekében. A "tisztázás" tehát olyan fogalmi elem (cél), amely a gyakorlat számára a jogintézmény pontos megnevezését - a két különböző jogintézmény elkülönítését - irrelevánssá teszi, így gyakran szokták a két különböző jogintézményt "tisztázó kérdés" elnevezéssel is illetni.
A kizárás jogintézménye azt jelenti a közbeszerzési jogban, hogy valamely gazdasági szereplő valamely, az ajánlatkérő által előírt kizáró ok hatálya alatt áll, és ezért nem tehet érvényes ajánlatot (nem nyújthat be érvényes részvételre jelentkezést). Ilyen ok például, ha a gazdasági szereplő felszámolás alatt áll, egy évnél régebben lejárt köztartozása van (és nem kapott halasztást a megfizetésre), hamis adatot szolgáltatott vagy pedig eltiltották a közbeszerzési eljárásokban való részvételtől.
Ha bebizonyosodik a közbeszerzési eljárás során, hogy egy kizáró ok hatálya alatt áll a gazdasági szereplő, akkor a közbeszerzési eljárásból ki kell zárni.[20] A kizárás közbeszerzési jogi jogkövetkezménye, hogy az ajánlat (a részvételi jelentkezés) érvénytelen, tehát a kizárás az ajánlatok (részvételi jelentkezések) érvényességében, illetve érvénytelenségében megjelenő döntés síkján értelmezhető, és akkor helyes a használata, ha az érvénytelenné nyilvánítás azon az alapon következik be, hogy kizáró ok áll fenn (a kizáró okok körét tételesen meghatározza a Kbt.). Az érvénytelenség a tágabb kategória, hiszen a kizárás esete csak az egyik lehetséges érvénytelenségi jogalap (ilyen jogalap például még az elkésettség vagy az, ha az ajánlat irreális ajánlati elemet tartalmaz, és a teljesíthetőséget az ajánlattevő nem tudta az indokolásával alátámasztani).
A kizárás kifejezést azonban a gyakorlatban nagyon gyakran valamennyi érvénytelenségi jogalapra használják, és nemcsak arra, amikor ténylegesen kizáró ok áll fenn (példa a helytelen megfogalmazásra: "a korábbi közbeszerzési eljárásban is kizárták a cégünket, mert nem teljesítettük a hiánypótlási kötelezettségünket"). Így teljesen helytelen a kizárás kifejezés használata, ha például azért ér-
- 132/133 -
vénytelen az ajánlat (a részvételi jelentkezés), mert az ajánlattevő (részvételre jelentkező) alkalmatlan a szerződés teljesítésére, az ajánlat (részvételre jelentkezés) elkésett, vagy egyéb módon nem felel meg a feltételeknek (például a hiánypótlási kötelezettséget nem vagy nem megfelelően teljesítették).
Nemcsak a gazdasági szereplők, hanem az ajánlatkérők részéről is megfigyelhető ez a jelenség, és nemcsak belső megbeszéléseken, egyeztetéseken, hanem némely esetben jogi dokumentumokban is helytelen módon jelenik meg a kizárás kifejezés. Példaként az alábbi eset említhető: "Az ajánlatkérő 2013. június 20-án Kizáró levél c. dokumentummal értesítette az I. és II. r. kérelmezőt, hogy az ajánlatukat érvénytelenné nyilvánította a [régi] Kbt. 74. § (1) bekezdés d) pontja alapján"[21] A hivatkozott jogszabályi hely az érvénytelenségi jogalapok közül az alkalmatlanságra vonatkozó jogalapot jelöli, és nem pedig a kizáró ok fennállását, így a "Kizáró levél" elnevezés használata a közbeszerzési jogalapok összetévesztését, két külön fázis - a kizárás és az érvénytelenné nyilvánítás - összevonását jelenti.
A hétköznapi gyakorlatban - mind szakemberek, mind pedig laikusok által - gyakran használt kifejezés a társasági adózásban az ún. "elvárt adó", amelynek jogi elnevezése: jövedelem-(nyereség-)minimum. Az "elvárt adó" előírásának célja annak kiküszöbölése, hogy a társasági adó megkerülése céljából a gazdasági társaságok veszteséges működés kimutatására törekedjenek, azaz a jogalkotó vélelmez egy minimális tényleges adóalapot abban az esetben is, ha a nyilvántartások szerint nem képződött nyereség, kivéve, ha az adózó a jogszabály által meghatározott másik megoldást választja (vagyis nyilatkozatot tesz, hogy tényleg ilyen helyzetbe került, viszont ebben az esetben az adóhatóság megvizsgálja az adatokat és szükség esetén ellenőrzést folytat le).
Miért is elvárt adó a jövedelem-(nyereség-) minimum? Mert a jogalkotó elvárja az adófizetést abban az esetben is, ha a társasági adóról szóló törvény szerint adóalap nem képződött veszteségesség okán. Ez a kifejezés tömörebb, sokkal lényegre törőbben írja le a jogintézmény alapvető funkcióját, mint a törvényi elnevezés. A jövedelem-(nyereség-)minimum önmagában nem ad egyértelmű, bárki számára megérthető útmutatást arra vonatkozóan, hogy pontosan mi a funkció és a tartalom.
Előfordul napjainkban is rendszeresen, hogy a "pénzügyi intézmény", illetve az egyik típusát jelentő "hitelintézet" kifejezés helyett a korábbi pénzintézet kifejezést használják, még bírósági ítéletekben is lehet vele találkozni: "Az állami kezességvállalás nyújtotta biztonság nem szolgáltathat alapot a hitelintézetnek kevésbé körültekintő hitelezési tevékenységhez, a pénzintézetre vonatkozó . szabályok be nem tartásához. (Kfv.I.35.032/2006/5.)"[22]
A pénzintézet kifejezést már közel 20 éve nem ismeri a magyar tételes pénzügyi jog. A rendszerváltást követően került megalkotásra a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvény (Pit.), amely meghatározta a pénzintézetekre vonatkozó szabályokat. 1996-ban azonban új - az uniós előírásoknak megfelelő - fogalmi alapokra helyezkedő törvényt fogadott el az Országgyűlés, nevezetesen a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt (régi Hpt.), amely a Pit.-hez képest szigorúbb, korszerűbb szabályozást jelentett. A régi Hpt. átalakította a fogalomrendszert is, így például a "pénzintézet" elnevezést felváltotta a "hitelintézet" fogalma, ebből adódóan a pénzintézet legfeljebb már csak általános, elméleti (közgazdasági) kategóriaként használható.
Felmerül a kérdés, hogy vajon miért számít elterjedt kifejezésnek még mindig a politikai, a gazdasági, a hétköznapi és még a jogi szóhasználatban is? Miért nem képes egyértelmű hegemóniára a "hitelintézet" kifejezés? A kérdésre a választ egyrészt a pszichológiában, másrészt a pénzügyi szolgáltatások sokféleségében kell keresni.
A pénzügyi szolgáltatásokat (és a kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokat) a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (Hpt.) 3. § (1) és (2) bekezdése tételesen felsorolja. Pénzügyi szolgáltatás így többek között a betétgyűjtés, a hitel és pénzkölcsön nyújtása, a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtása vagy a széfszolgáltatás. A "pénzintézet" kifejezésben a "pénz" szó sokkal inkább lefedi, egyértelműbben fejezi ki az intézmény által nyújtható szolgáltatások sokrétűségét, mint a "hitelintézetben" a hitel, hiszen a hitel - bár kétség kívül az egyik legfontosabb pénzügyi szolgáltatás - mégiscsak csak egy a sok szolgáltatás közül.
Az emberi elme arra törekszik, hogy ha valamely elemet hiányosnak érzékel, akkor azt kiegészítse, teljessé tegye. Kiváló példa erre az, ha egy olyan kört lát valaki lerajzolva, amelynek csak egy kis része hiányzik (a kör nincs befejezve), és azt az ember körnek látja, körnek akarja érzékelni, és a hiányos kört kiegészítve szemléli, arra teljesként tekint. Ugyanez a helyezet a pénzintézet - hitelintézet relációjában is, sokkal életszerűbbnek, teljesebbnek hat az, ha "mindent" lefed a kifejezés, hiszen az így lesz teljes értékű.
Így alkalmazzák még például hirdetésekben, sajtótájékoztatókon, sőt még bírósági ítéletekben is a pénzintézet kifejezést. Ez utóbbira példa egy 2012-
- 133/134 -
ben közzétett ítélet összefoglalójában szereplő megfogalmazás: "A kölcsönt nyújtó pénzintézet nem követ el személyhez fűződő jogsértést, ha az adós személyes adatait a fennálló követelés behajtása érdekében a PSZÁF engedélye alapján behajtással foglalkozó gazdálkodó szervezetnek átadja. A pénzügyi intézmény a banktitoknak minősülő adatot törvényi felhatalmazás alapján jogosult átadni a követeléskezelő, illetve behajtó szervezetnek, annak nem feltétele az érintett személy hozzájáruló nyilatkozatának beszerzése."[23] A fogalomhasználat nem is következetes, ugyanis egyszer a pénzintézet, egyszer pedig a hatályos pénzügyi intézmény kifejezést tartalmazza a szöveg. De ugyanígy megtalálható 2009-ben közzétett ítéletben is a pénzintézet kifejezés,[24] valamint említhető olyan eset is, amikor szövetkezeti hitelintézet helyett szövetkezeti pénzintézet szerepel.[25] Megjegyzendő, hogy e szóhasználatot a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) is "támogatta" a hatályon kívül helyezéséig, ugyanis - anélkül, hogy normatív fogalommeghatározást tartalmazott volna - a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó szerződések körében is például következetesen a pénzintézet kifejezést használta, így a régi Ptk. és a Hpt. fogalomkészlete eltérő volt, viszont a régi Ptk. által használt fogalom tételes jogi tartalommal nem rendelkezett, értelmező rendelkezés hiányában nem is rendelkezhetett. A hatályos Ptk. (a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény) egy helyen tartalmazza a hitelintézet kifejezést, a pénzügyi intézmény gyűjtőfogalmát pedig nem említi, a pénzintézet elnevezést pedig egyáltalán nem használja.
A köznyelv "BAR-listának" (BAR: Bankközi Adósnyilvántartó Rendszer) is nevezi még a központi hitelinformációs rendszer (KHR) előzményét jelentő intézmény alapján azt a nyilvántartási rendszert (azaz voltaképpen a KHR negatív adóslistáját), amelyre akkor lehet felkerülni, ha az adós nem teljesíti a szerződésben vállalt kötelezettségét vagy más visszaélést jelentő magatartást tanúsít (a jogalkotó meghatározza azt, hogy milyen esetben lehet e "feketelistára" kerülni). A köznyelvben "bárlistásnak" lenni annyit tesz, mint a további hitelfelvétel lehetőségétől elzárva lenni (azaz egyfajta stigmatizáló hatású kifejezésként is meghatározható). Már a Pit. 1993. évi módosítása előírta, hogy csatlakozni kellett a pénzintézetek által létrehozott és működtetett, az adósokra vonatkozó központi pénzintézeti hitelinformációs rendszerhez a hitelnyújtással foglalkozó intézményeknek.[26] A jogalkotó a 2011. évi CXXII. törvény megalkotásáig egyébként a régi Hpt.-ben szabályozta a KHR intézményét.
A KHR-t a 2011. évi CXXII. törvény szabályozza, és a KHR olyan zárt rendszerű adatbázis, amelyben kizárólag a törvényben meghatározott referenciaadatok kezelhetők. Ilyen teljes körű hitelnyilvántartási rendszer létrehozásának indokaiként a következőket határozta meg a jogalkotó: hozzájárulás a hitelképesség megalapozottabb megítéléséhez, a túlzott mértékű lakossági eladósodás csökkentése, a pénzpiac biztonságosabb működése, a hitelezési kockázat csökkentése, a gazdasági és pénzügyi stabilitás elősegítése. A pénzügyi intézmények egyes pénzügyi szolgáltatások nyújtása előtt e nyilvántartásból szerzett adatokat felhasználva hozhatnak döntést arra vonatkozóan, hogy az adott szolgáltatást - így jellemzően a hitel- és kölcsönügyletet - igényelheti-e az ügyfél, hiszen a kockázatokat jobban feltárhatják, ha ismerik az ügyfél más intézménnyel kötött korábbi ügyleteit, nem vagy nem megfelelően teljesített korábbi szerződéseit, rendezetlen tartozásait (azaz megismerhetik az adós hiteltörténetét, és a fizetőképességére ebből vonhatnak le következtetéseket).
A BAR-lista kifejezés általánosan elterjedt, mind a gazdasági szereplők, mind pedig az egyéb adósok tisztában vannak a kifejezés jelentésével. Még az utóbbi években is az egyértelműség kedvéért az egyszerű hirdetések is a BAR-lista kifejezést használták. Példaként említhető az ún. fogyasztói csoportok körül kialakult visszás helyzet: egyes hirdetések kifejezetten a sérülékenyebb fogyasztói csoportokat is célozhatták, kiemelve például azt, hogy "nyugdíjasoknak, BAR-listásoknak is" szól a lehetőség (vagyis olyan személyeknek is kilátásba helyezték a szolgáltatás igénybevételének lehetőségét az ilyen csoportok, akik a hagyományos banki szférában szabályszerű kölcsönhöz hitelképességük hiánya folytán nem juthattak volna). A hirdetések a hatékony kommunikáció érdekében a közismertebb kifejezést alkalmazták, hiszen a "KHR-listásoknak is" kifejezés tartalmát vélhetően lényegesen kevesebben ismerték volna.[27]
Mindenképpen megemlítendő, hogy a helyes kifejezés is használatos a médiában. Példaként idézhető az alábbi részlet: "A sértettek a nehéz anyagi körülményeik miatt keresték fel az irodákat. A cégek jellemzően a klasszikus banki hitelezési rendszerből kiszorult embereknek, KHR listásoknak, nyugdíjasoknak és kezdő vállalkozásoknak kínáltak alacsony törlesztésű hiteleket, de az ígért pénzt nem utalták át a sértetteknek."[28] Sok időt vesz igénybe, mire a hétköznapi szóhasználat is követni fogja az elnevezésre vonatkozó törvényi változást.
"Áfá-s számla igényét kérjük, előre jelezze!" - szokták különböző üzletekben különböző táblák hirdetni. A hétköznapi gazdasági életben a számla gyakori (sokszor elválaszthatatlan) jelzője szokott lenni
- 134/135 -
az, hogy az "áfá-s".[29] Vajon tényleg indokolt és szükséges ez a szoros kapcsolat a két kifejezés között? Adójogilag nézve semmiképp, de érdemes megvizsgálni a kérdést, hogy miért is alkalmazzák ezt széles körben.
Valóban fontos dokumentum a számla az általános forgalmi adó esetében, azonban nem feltétlenül kapcsolódik hozzá áfa-tartalom. Az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény (Áfa-tv.) által szabályozott mentességi esetek - a tárgyi, valamint az alanyi mentesség - fennállása esetén adótartalom nem jelenik meg a számlán (a számla értékében), így értelemszerűen a számla nem lesz "áfá-s". Az áfa és a számla közötti erőteljes kapcsolatot az adólevonási jog alapozza meg. Az adólevonási jog az áfa hozzáadottérték-adó jellegéből adódóan illeti meg az adó alanyait, hiszen a törvényi feltételek fennállása esetén az adó alanya levonhatja az előzetesen felszámított áfa értékét az általa felszámított áfa értékéből, és az adó alapját ennek megfelelően állapítja meg az adott időszakban. Az adólevonási jog gyakorlásának egyik feltétele pedig a formailag és tartalmilag megfelelő, valamint a ténylegesen teljesített ügyletről kiállított számla. Megjegyzendő, hogy az adólevonási jog nem minden esetben keletkeztet visszaigénylési lehetőséget, így kerülendő az a megfogalmazás, hogy "azért kérek áfá-s számlát, hogy visszaigényelhessem az adót". A visszaigénylő pozíció ugyanis akkor keletkezhet, ha az adott időszakban az előzetesen felszámított áfa mértéke meghaladta a felszámított áfa mértékét, valamint az is szükséges, hogy a göngyölítés mellőzésére vonatkozó feltételek is teljesüljenek. Ebből adódóan helyesebb és indokoltabb adólevonási jogról beszélni a számlához kapcsolódóan, nem pedig visszaigénylésről. Valóban szoros a kapcsolat az áfa és a számla között, nem véletlenül lett az áfa "eposzi" jelző, azonban adójogilag a fentiek szerint árnyalandó a kapcsolat.
A pénzforgalmi számlával való rendelkezés az adójog szempontjából az egyik alapvető adóalanyi kötelezettség. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) az adókötelezettségek körében határozza meg a pénzforgalmi számla nyitásának kötelezettségét, valamint meghatározott fizetési műveletek (így például az adó és az adóelőleg megfizetése, gazdasági szereplők közötti nagyobb értékű pénzmozgások) megvalósítása esetén annak használatát kötelezővé is teszi (a fizetések átutalás útján teljesítendőek).
Korábban a bankszámla és a bankszámlaszerződés fogalmát is használta a régi Ptk., azonban sem az új Ptk., sem a Hpt., sem pedig a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. törvény nem nevesíti (a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló törvény a még létező bankszámlákra tartalmaz néhány, átmeneti jellegű rendelkezést). A bankszámla helyett a fizetési számla, valamint a pénzforgalmi számla kifejezéseket ismeri a tételes jog, ennek megfelelően a bankszámla tételes jogi tartalma is kiüresedett, viszont annak közérthetősége, illetve a még meglévő, a korábban hatályos szabályok alapján létrejött bankszámlák folytán nem fog eltűnni belátható időn belül a hétköznapi szóhasználatból.[30]
A közszolgáltatókkal kötött szerződésekben meghatározott ellenszolgáltatás megfizetésének egyik módja, hogy a fogyasztó a közszolgáltató számlájára átutalja az összeget a postai szolgáltató közreműködésével: a fogyasztó megfizeti készpénzben a posta részére az átutalandó összeget, a posta pedig átutalja a feltüntettet számlaszámra azt (a közszolgáltató és a posta értelemszerűen külön szerződést kötnek egymással, hogy a posta ezt milyen feltételek mellett teljesíti). A befizetés és az átutalás fontos dokumentuma a "készpénzátutalási megbízás", amely tartalmazza többek között a befizető és a jogosult adatait, az összeget, valamint a számlaszámot, amelyre teljesíteni kell az utalást. Ezt a megbízást nevezi a köznyelv "csekknek".
A csekk jogi értelemben mást jelent, mint ahogyan az a hétköznapi nyelvben gyakran megjelenik: a csekk ugyanis értékpapír, míg a jellemzően közüzemi szolgáltatók által a számlákhoz csatolt szelvények ténylegesen készpénzátutalási megbízások (illetve postai számlabefizetési megbízások), és nem minősülnek értékpapírnak. Ezek azt a célt szolgálják, hogy a fizetési számlával nem rendelkezők vagy a tartozást készpénzben megfizetni kívánó személyek készpénzben is megfizethessék a díjat oly módon, hogy a postai szolgáltató utalja a megadott számlára a befizetett készpénzt (ezek az ún. "álcsekkek").[31]
Egyébként az is jellemez egy jogrendszert, egy megközelítést, hogy a jogalkotó, illetve a szakirodalom milyen kifejezéseket használ. Így például a szocializmus korszakában egyes korabeli szerzők a csekk értékpapír jellegét nem is említik, Szentiványi Iván például a csekket olyan okiratként határozta meg, amelyben a kibocsátó arra utasítja a számláját vezető pénzintézetet, hogy a csekk alapján követelése terhére meghatározott pénzösszeget fizessen.[32] Az értékpapír mint kifejezés idegen lett volna a korabeli politikai-gazdasági rendszertől, így kerülték ennek használatát, helyette a lényegesen semlegesebb okirat fogalmi elemet definiálták. A fogalomhasználat adott esetben tehát értékválasztást is tükröz: az értékpapírok túlságosan kötődnek a piacgazdasági környezethez, a tőkemozgások és -
- 135/136 -
befektetések jellegzetes megnyilvánulásai, így értelemszerűen nem tartották megfelelőnek szocialista viszonyok között.
A jövedéki adó viszonylag közismert központi adó, a jövedéki termékek adóztatása a kereskedelmi forgalomban látványos módon megjelenik az alkohol-, valamint a dohánytermékeken egy speciális jegy formájában. Az adótárgyakon elhelyezett hatósági, egyedi azonosítóval és hamisítás elleni védelemmel rendelkező címkék igazolják azt, hogy az adótárgy után a jövedéki adót megfizették, és e címkék hiányában adóköteles jövedéki termékek nem hozhatók kereskedelmi forgalomba. A korábbi jövedéki szabályozás különbséget tett zárjegy és az adójegy között: az előbbi az alkoholtermékeken, az utóbbi pedig a dohánytermékeken volt elhelyezendő.
"Bármelyik nagyobb budapesti közlekedési csomópontnál könnyű beszerezni zárjegy nélküli cigarettát"[33] - fogalmazta meg a lényeget egy tudósítás. A hétköznapi szóhasználatban a zárjegy kifejezés használata volt mindig is jellemző (az volt közérthető), függetlenül attól, hogy a zárjegyet az alkoholtermékeken, az adójegyet pedig a dohánytermékeken helyezték el. A zárjegy azért honosodhatott meg jobban a köznyelvben, mert jobban tükrözi a fizikai megjelenést, hiszen úgy kell a jegyet elhelyezni a terméken, hogy az a termék felbontásakor (a fogyasztás megkezdésekor) megsemmisüljön, így a terméket az voltaképpen "le is zárja". E kettős fogalomhasználatot az új jövedéki adóról szóló törvény, a 2016. évi LXVIII. törvény szüntette meg azáltal, hogy az adójegy fogalmát kivezette, és immár egységesen zárjegy helyezendő el mind a dohány-, mind pedig az alkoholtermékeken (az új jogi szabályozás tehát jobban követi a hétköznapi szóhasználatot).
Megjegyzendő, hogy maga a jövedék elnevezés tartalma is változáson ment át az elmúlt évszázadban, ugyanis korábban nem a mai értelemben használták ezt a kifejezést, hanem állami monopóliumokat (egyedáruságokat) értettek alatta: "A csak későn fejlődésnek induló magyar pénzügytani irodalomban a kincstári egyedárúságokra a jövedék kifejezés honosodott meg és pénzügyi jogunk ma is jövedéki kihágásokról szól a kincstár bevételeinek jogellenes megrövidítésével kapcsolatban. Már Teleszky rámutatott arra, hogy pénzügyi jogunk a jövedék fogalmát nem alkalmazza következetesen és különböző bevételeket foglal össze benne. Így a vámokra vonatkozólag a határvámjövedék kifejezés terjedt el a mellett, hogy jövedékeknek nevezték az egyedárúságokat. A pénzügyi tudományban is némi ingadozás mutatkozott. Így p. o. Mariska Vilmos az egyedárúságokat jövedékeknek nevezte, de a lőporra nézve nem jövedékekről, hanem egyedárúságról szólt."[34] Takács György a következőket fogalmazta meg a fogalmak felcseréléséről: "Kizárólag az elvi osztályozás szempontjából szoktak különbséget tenni az állami monopóliumok keretében az egyedáruságok és jövedékek között. A megkülönböztetés nem alaptalan, a hivatalos szóhasználat azonban - ideértve a jogszabályt is - keveri a két fogalmat anélkül, hogy ezzel a gyakorlati alkalmazás során bárminő zavart okozna. Az egyedáruságnál az állam azért kapcsolja ki a magángazdaság versenyét, hogy magának monopolisztikus ármegállapítással fiskális bevételt biztosítson. A jövedék azonban elsősorban nem haszonszerzésre irányul, hanem fontos közgazdasági érdekeket rendez (pl. bankjegykibocsátás, posta, pénzverés, fémjelzés stb.). A jövedék és egyedáruság fogalmait pénzügytani íróink gyakran szinonim fogalmakként használják. Helyesnek véljük, hogy e két fogalomkörnek megközelítőbb megjelöléséül a pénzügyi jövedék és a közgazdasági jövedék kifejezése használtassék. Előbbi az adóztatási, utóbbi a közgazdaságot védő célzatot domborítja ki."[35]
Mind a hétköznapi, mind pedig a szaknyelvben teljesen elfogadott a papírformátumban megjelenő pénzre a bankjegy kifejezés használata. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény (MNBtv.) 4. § (2) bekezdése deklarálja, hogy "Az MNB jogosult Magyarország hivatalos pénznemében bankjegy- és érmekibocsátásra. Az MNB által Magyarország hivatalos pénznemében kibocsátott bankjegy és érme - ideértve az emlékbankjegyet és emlékérmét is - (a továbbiakban együtt: bankjegy és érme) Magyarország törvényes fizetőeszköze." Az MNBtv. e feladat ellátását kizárólagosan az MNB hatáskörébe utalja. A pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. törvény 2. §-ának 19. pontja a következőképpen határozza meg a pénz fogalmát: bankjegy, érme, számlapénz, és az elektronikus pénz, vagyis a törvény a bankjegyet pénznek tekinti.
A tételes jogi vizsgálatok alapján megfogalmazható, hogy a bankjegyet a jogalkotó a papír alapú pénz fogalmával azonosítja, és erre épít egyéb fogalmakat (például bankjegy-automata). Valóban teljes mértékben helyes ez az azonosítás? Ezen felvetés, illetve az alcímben megfogalmazott kérdés megválaszolásához a pénz történetéből kell kiindulni, vagyis azt kell megvizsgálni, hogy mi is a bankjegy, miért és hogyan alakult ki.
A pénz elsődleges szerepköre a csereeszköz és a számolási eszköz. Ehhez kapcsolódóan még további szerepkör fejlődött ki: egyrészt törvényes fizetési eszközzé vált, másrészt a vagyongyűjtés legáltalá-
- 136/137 -
nosabb módja (vagyonfelhalmozási eszköz). A fizetési közösség bizonyos fejlettségi fokra a fémek használata alapján jutott. Ennek tervszerű kialakításában az állam kulcsszerepet játszott. A pénzverési jog uralkodói jogosítvánnyá vált: ellátták a gazdaságot fizetési eszközzel. A fémpénzek használatának egyik legfontosabb hátránya az volt, hogy a pénz előállítását korlátozhatta a rendelkezésre álló nemesfémek mennyisége, így a gazdaság fejlődésével párhuzamosan problémák merülhettek fel a pénzellátással.
A fémpénzek használata mellett egy másik fizetési közösség is kezdett kialakulni. A bankárok átvették megőrzésre a nemesfémből készült pénzeket, és ezekről elismervényt állítottak ki, amelyek lényegében fémpénz-követelést igazoltak. Ezek a jegyek - nevezetesen a bankjegyek - a fizetési forgalomban felhasználhatóak voltak, lényegesebben egyszerűbb és biztonságosabb volt a kezelésük és a használatuk. Ebből alakult ki a bankfizetési közösség, amely a fémpénzen nyugvó elsődleges közösséghez képest másodlagosnak nevezhető. Mivel a másodlagos közösség az elsődlegesen - azaz a fémpénzrendszeren - alapul, ezért a bankjegyek csak pénzhelyettesítők.
Tekintettel arra, hogy a pénz szerepét hosszú időn át a nemesfémek töltötték be és a pénz árutermészete állt az előtérben, lényegét sokáig ezzel hozták kapcsolatba és a pénzben az áruk egy különös nemét látták (a pénz a legforgalomképesebb áru). A csereeszköz szerepét belső értékre támaszkodva látta el.[36] A modern papírpénz tehát abban különbözik a klasszikus bankjegytől, hogy nincs mögötte bankban elhelyezett, belső értékkel rendelkező fedezet (megjelenhet akár kizárólag elektronikus úton rögzített jelek formájában, fizetések teljesíthetőek anélkül, hogy a pénz a fizikai valójában megjelenne). A modern pénz alapja a bizalom: a gazdasági szereplők bíznak a pénzben, illetve annak értékben (azaz az adott értékű pénzért az adott értékű terméket/szolgáltatást megvásárolhatják). Már az sem szükséges, hogy a pénz megjelenjen fizikailag: ugyanis már az is elegendő, ha elektronikus jelek formájában létezik. A bizalom mellett azonban van egy másik fontos tényező, amelyet meg kell említeni: ez pedig az, hogy immár nem nemesfém-fedezet, hanem árufedezet áll a pénz mögött, azaz a rendelkezésre álló pénzt van mire költeni, illetve megalapozottan feltehető, hogy a pénzt a jövőben is lesz mire költeni.
A klasszikus bankjegy tehát elméletileg pénzhelyettesítő eszköz, hiszen ott állt mögötte fedezetként a nemesfém,[37] és bizonyos szabályok szerint biztosítható volt a beválthatóság; a bankjegy a fizetési forgalmat megkönnyítő eszközként működött, hiszen a fizetési műveleteket a mögötte álló nemesfém mozgatása nélkül lehetett teljesíteni.
A fentiek alapján megállapítható, hogy miután a bankjegyek a pénzhelyettesítő fizetési eszköz funkciójukat elveszítették (hiszen a Bretton Woods-i rendszer válságát követően, az 1970-es évek elején a dollár aranyhoz kötöttségét is megszüntették),[38] az eredeti funkciótól az elnevezés tartalma eltávolodott, és immár a papírpénzt is bankjegynek nevezik. Ha tehát a fogalom eredeti tartalmát nézzük, akkor ez alapján ténylegesen nem bankjegyekkel fizetünk, és nem bankjegykiadó-automatákról van szó.
Nem mindig célszerű átnevezni egy jogintézményt, mert az csak indokolatlan fogalmi zavart - párhuzamos fogalomhasználatot - eredményezhet. Így érdemi tartalmi változás hiányában felesleges régóta alkalmazott elnevezések felváltása teljesen újakkal. Vannak olyan helyzetek is, amikor a változtatás, a fogalmi készlet újraalkotása külső kényszer hatására valósul meg. Ilyen területnek tekinthető a közbeszerzések jogi szabályozása: a hagyományos, a II. világháborút megelőzően kialakult terminológiát az Európai Unió által meghatározott jogharmonizációs kötelezettségre tekintettel kellett újragondolni az 1990-es évek közepén, értelemszerűen átvéve az EU jogi fogalmait, elnevezéseit, jogintézményeit.[39] E megállapítást néhány alapvető példa bemutatásával lehet röviden alátámasztani, ugyanakkor azt is szükséges hangsúlyozni, hogy a gyakorlatban - elsősorban nem jogászok részéről - még mindig időnként találkozni a korábbi tradicionális elnevezésekkel.
A vizsgálódások kiindulási pontjának a két világháború között megalkotott közbeszerzési szabályozást célszerű megtenni tekintettel arra, hogy az első közbeszerzési törvény (1995. évi XL. törvény) megjelenéséig a versenytárgyalásokra vonatkozó szabályok meglehetősen szűkszavúak voltak.[40] E szabályozásokkal kapcsolatban azonban mindenképpen megemlítendő, hogy egyes jogintézményeket már olyan néven szabályoztak, amelyeket ma is alkalmaz a jogalkotó (például ajánlatok bontása, felhívás, visszavonás, felvilágosításkérés, bírálat), más elnevezések (például nyílt vagy zártkörű versenytárgyalás, kiíró) pedig értelemszerűen eltűntek az EU-s jogintézmények alkalmazási kötelezettségére tekintettel.
Az iparfejlesztésről szóló 1931. évi XXI. törvénycikk 4. fejezete rögzítette a "Közszállítási és hazai beszerzés kötelezettségét" a legfontosabb szabályok megalkotásával, valamint felhatalmazási eseteket tartalmazott a részletszabályok miniszteri rendeletben történő megállapítására. Fontos jogszabály volt a felhatalmazásnak megfelelően a kereskedelemügyi és a belügyminiszter által kiadott 50.000/1934. számú rendelete a közszállításokról és a hazai beszerzés kötelezettségéről, azaz a Közbeszerzési
- 137/138 -
Szabályzat, amely részletesen rendelkezett többek között az ún. kiírásokról, az ajánlatok bírálatáról, az ajánlattevőkről és a szerződések odaítéléséről.[41] A kifejezések egy része ma is használatos, számos közülük még a tételes jogban is jelen van. Az ajánlattevő, a bírálat, a hirdetmény vagy az ajánlati felhívás ma is tételes jogi fogalmak. A mai Közbeszerzési Értesítő nevében pedig a korszakban ismert "Közszállítási Értesítő" emlékét is hordozza. Vannak azonban olyan kifejezések is, amelyek annak ellenére használatban vannak, hogy azoknak tételes jogi alapja nincs. Ilyen például a már említett versenytárgyalás vagy a kiírás. A kiírás a mai közbeszerzési dokumentumok kategóriával azonosítható, hiszen szokták alatta mind a felhívást, mind pedig a felhívást kiegészítő közbeszerzési dokumentumokat (korábbi elnevezéssel: a dokumentációt) érteni. A kiírás kifejezést még a KDB is használja egyes döntéseiben.[42]
Természetesen az uniós jogon alapuló jogintézmények elnevezésének megválasztásánál a jogalkotónak van némi mozgástere, ugyanis a fordításoknál lehetőség nyílik a tradicionális elemek használatára is. Így például míg az angol nyelvben a tender, tenderer ("pályázó", "pályázat") kifejezés használatos, addig a magyar jog az ajánlat, ajánlattevő fogalmakat alkalmazza, a terminológia teljes körű átvétele ilyen szempontból nézve nem feltétlenül érvényesül.[43]
Ugyancsak jogi területek terminológiájának újragondolását eredményezhetik politikai rendszerváltások: a II. világháborút követően kiépült szocialista tervgazdálkodás idején a jogrendszerből azok "rossz emléke" okán eltávolított kifejezések (értékpapír, váltó stb.) újrahonosítását kellett például megvalósítani az 1980-as években (erről a kérdésről a jelenségek leírásánál, a politikai értékítélet befolyása körében lesz részletesebben szó).
A gyakorlati jogalkalmazás egy külön problémás területeként definiálható a közbeszerzési dokumentumokban meghatározott ajánlatkérői fogalmak értelmezése, illetve az értelmezés határai. Az ajánlatkérőket illeti meg a jog, hogy meghatározzák az ajánlatok elkészítésének tartalmi és formai követelményeit, azonban e jogosultság egyben azt a kötelezettséget is jelenti, hogy az általuk használt fogalmakat megfelelően definiálják. Így például jogorvoslati eljárást és szankciót eredményezett az, hogy az ajánlatkérő nem határozta meg, hogy mit értett "kétrétegű" kórházi textília alatt,[44] mit értett az alkalmassági követelmények körében "mélyépítési beruházás"-ra vonatkozó referencia alatt[45] vagy éppen "alacsonypadlójú" villamos alatt.[46]
Joggal merülhet fel érvként, hogy könnyebb helyzetben van az ajánlatkérő akkor, ha valamely általa használt fogalmat valamely más, nem közbeszerzési jogszabály határoz meg, ha ugyanis jogvita merül fel, akkor egyszerűen hivatkozik arra a definícióra. Csakhogy a közbeszerzési jogi gyakorlat nem így közelít a kérdéshez: ha az ajánlatkérő által a közbeszerzési dokumentumokban használt valamilyen fogalom tartalma, értelmezése vitatott, és az ajánlatkérő az álláspontja, döntése alátámasztásaként hivatkozik valamely jogszabály rendelkezésére, akkor ezt megalapozottan (vitathatatlan módon) csak akkor teheti meg, ha a közbeszerzési dokumentumokban kifejezetten megjelölte egyéb vonatkozó feltételként a hivatkozott jogszabályt.
A probléma lényege egy jogesettel szemléltethető: az ajánlatkérő a közbeszerzési eljárásban olyan referenciára vonatkozó alkalmassági követelményt írt elő, amelynek mélyépítési beruházásra kellett vonatkoznia. Miután nem volt megállapítható a benyújtott referenciaigazolásokból, hogy azok egyértelműen mélyépítési beruházásra vonatkoznak, mindhárom benyújtott ajánlatot érvénytelennek nyilvánították. A KDB az alábbiakra tekintettel megállapította, hogy az ajánlatkérő döntése jogsértő volt: "Az ajánlatkérő nem határozta meg a felhívás és dokumentáció rendelkezései között, valamint a közbeszerzési eljárás során kiadott dokumentumok között sem, hogy mit tekint mélyépítési munkálatnak. [...] A Döntőbizottság nem tudta elfogadni az ajánlatkérő hivatkozását, mely szerint a fogalom meghatározása szükségtelen, ugyanis az ajánlatkérő több eljárási cselekményt bonyolított le annak érdekében, hogy megállapítsa, a megnevezett munkálatok mélyépítési munkának tekinthetők-e. Az ajánlatkérő a kizáró levél c. dokumentumban is az általános gyakorlatra hivatkozva határozta meg a mélyépítés fogalmát, nem jogszabályi rendelkezésre utalva. Az ajánlatkérő a jogorvoslati eljárás során nem nevezett meg olyan jogszabályt, amely a mélyépítés fogalmát egyértelműen definiálja. Mindezek alapján a Döntőbizottság arra a következtetésre jutott, hogy az ajánlatkérő akként nyilvánította az I. és II. r. kérelmező ajánlatát érvénytelenné, hogy a vitatott alkalmassági követelmény vonatkozásában előzetesen rögzítette volna a mélyépítés fogalmát. Megállapítható volt az is, hogy az ajánlatkérő által kért adatokat az I. és II. r. kérelmező bemutatta a megjelölt referenciamunkák vonatkozásában. A Döntőbizottság és a bíróságok következetes és egységes gyakorlata szerint nem állapítható meg az ajánlattevő ajánlatának érvénytelensége, az ajánlattevők alkalmasságának hiánya olyan okból, amely tekintetben az ajánlatkérő nem rögzítette pontosan a vizsgálni kívánt fogalmat, illetve az alkalmasság igazolása körében előírtakon túl további adatok, tények megkö-
- 138/139 -
vetelése alapján sem."[47] Megjegyzendő, hogy a hozzávetőlegesen nettó 93 millió Ft értékű eljáráshoz kapcsolódóan 5 millió Ft mértékű bírságot is kiszabott a KDB, így a fogalmak megfelelő definiálásának hiánya meglehetősen súlyos hátránnyal járt az ajánlatkérő számára.
A kiemelt tétel alapján alapvető jelentőségű a kérdés: milyen mértékben, terjedelemben kell definiálni a használt fogalmakat? Az egyértelmű, hogy a tárgy - azaz a "mélyépítés" - tartalmát meg kellett volna valamilyen módon határozni. Viszont mely további kifejezéseket kell még meghatározni? Meg kell-e határozni például az eredménykimutatás, az árbevétel, a végzettség/képzettség, a szakmai tapasztalat, a szerződés fogalmát is, ha az ajánlatkérő ezekre vonatkozó alkalmassági követelményt határoz meg? Ezeket a kifejezéseket közbeszerzési jogszabályok használják, azonban értelmező rendelkezéseket ezek tekintetében nem fogalmaznak meg. Konkrét jogvitákban a KDB ugyan értelmezett egyes fogalmakat (például önéletrajz,[48] képzettség, végzettség[49]), de ezeket kifejezett hivatkozás hiányában csak akkor lehet más közbeszerzési eljárásokban kiindulópontként minden kétséget kizáróan felhasználni, ha a KDB egy kapcsolódó jogorvoslati eljárásban nem ragaszkodik az előzetes megjelölési (definiálási) kötelezettség számonkéréséhez.
Továbbgondolandó a fent idézett döntésből a következő megállapítás: "Az ajánlatkérő a jogorvoslati eljárás során nem nevezett meg olyan jogszabályt, amely a mélyépítés fogalmát egyértelműen definiálja." Ez a mondat ugyanis némiképpen félrevezető, ugyanis ha az ajánlatkérő csak a jogorvoslati eljárásban nevezte volna meg azt a bizonyos definíciót tartalmazó jogszabályt, akkor ezt azon az alapon hagyhatták volna figyelmen kívül, hogy nem elegendő az utólagos megnevezés, hanem a jogszabályi meghatározásokat kifejezetten hivatkozni, rögzíteni kell a felhívásban, ugyanis az érvénytelenné nyilvánító döntés jogszerűségéhez csak akkor nem férhet kétség, ha előzetesen az ajánlatkérő a gazdasági szereplők tudomására hozta, hogy milyen fogalommeghatározások alapján fogja a bírálatot elvégezni.[50]
Ha tehát a közbeszerzési jogszabályok - azaz a Kbt. vagy a felhatalmazása alapján kiadott rendelet - által használt fogalom tartalma kétséges a jogalkotói (az autentikus) jogértelmezés hiányára tekintettel, akkor lehet helye más jogszabályi, bírósági vagy hatósági döntésekben kimunkált definíciók alkalmazásának. Ha viszont ilyen sem állnak rendelkezésre, akkor nem marad más, mint az Értelmező Kéziszótár: például a KDB ezt használta fel annak alátámasztására, hogy mit jelent az alvállalkozó esetében az értelmező rendelkezések között említett "közvetlen" jelző.[51]
Ha viszont nem kifejezetten közbeszerzési jogi jogszabályban említett fogalomról van szó, akkor egyértelműen fennáll annak a jogi álláspontnak az alkalmazhatósága, hogy az ajánlatkérő csak akkor hozhat jogi szempontból megalapozott és vitathatatlan döntést, ha előtte definiálta az általa például az alkalmassági követelmények vagy a műszaki leírásban használt fogalmakat. Így ha például az ajánlatkérő az alkalmassági követelménye körében projektmenedzsment-szolgáltatásra vonatkozó referencia meglétét írta elő, de nem részletezte, hogy mit ért ez alatt, akkor a KDB álláspontja szerint el kellett volna fogadni az ajánlatkérőnek az olyan referenciát is, amely közbeszerzési szolgáltatások teljesítésére vonatkozott, ugyanis az ajánlatkérő a feladatleírásban egyik elemként határozta meg azt is,[52] míg a bíróság más álláspontra helyezkedett.[53]
Ezért is rendkívül fontos, hogy a jogalkotó megfelelő módon határozza meg azon fogalmak körét, amelyeket normatív úton, mindenki számára kötelező jellegű tartalommal definiál.
Ha a jogalkotó úgy rövidíti a normaszöveget, hogy egyes fogalmak, jogintézmények tartalmának kibontását nem végzi el immár jogszabályi szinten, az óhatatlanul ahhoz vezethet, hogy a jogalkalmazás kénytelen visszanyúlni egy már nem hatályos jogszabályi környezethez az álláspontja kialakításakor. Ezt a jelenség a "továbbélés-effektus". Hogy e jelenség hogyan is működhet, érdemes egy példán keresztül szemléltetni: a 2003. évi közbeszerzési törvény kifejezetten definiálta 2010 szeptemberétől,[54] hogy egy ajánlattal kapcsolatban milyen formai követelmények határozhatóak meg. Ennek keretében részletezte voltaképpen a normaszöveg, hogy mit is értett formai követelmény alatt. Sem a 2011. évi nem határozta meg, sem pedig a hatályos Kbt. nem részletezi, hogy mit sorol a formai követelmények körébe. Ebből adódóan a Döntőbizottság egy ügyben[55] azon kérdés eldöntésében, hogy egy hiány tartalmi vagy formai követelmény körében merült fel, kénytelen volt a régi, az adott ügy tekintetében nem hatályos szöveget alapul venni - és szó szerint idézni - álláspontjának alátámasztására, mivel "A jelen jogorvoslati kérelemre irányadó Kbt. nem határozza meg, hogy mely körülmény minősül formai, mely körülmény pedig tartalmi követelménynek." Ha tehát a korábbi jogszabályból kell kiindulni egyes jogi kérdések elbírálásakor, akkor a rövid jogi szabályozás ezúttal sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, figyelemmel arra, hogy ilyen esetben a "jogtörténeti" előzmények ismerete nélkülözhetetlenné válik.[56]
Ugyancsak érdekes megállapítások megfogalmazásának alapjául szolgálhat az adóigazgatási gyakorlat vizsgálata. A gépjárműadóról szóló 1991. évi
- 139/140 -
LXXXII. törvény az önkormányzatok hatáskörébe utalja a gépjárműadó megállapítását és kezelését, az adóhatóság határozatban veti ki az adót. A következőkben egy valóban kibocsátott adóhatósági (egy közös önkormányzati hivatal által 2016-ban megszövegezett) határozat fogalomhasználati kérdései (problémái) kerülnek röviden áttekintésre.
a) Rögtön a határozat legfelső részén a következő szövegrész olvasható (az adóhatóság megnevezéseként): "... Közös Önkormányzati Hivatal Adóhatóság Jegyzője." Az Art. 10. § (1) bekezdés c) pontja értelmében adóhatóság az önkormányzat jegyzője (mint önkormányzati adóhatóság), tehát nem az adóhatóságnak van jegyzője, hanem maga a jegyző az adóhatóság. A hatóság megnevezése már értelmezhetetlen, pontatlan.[57]
b) Ennek megfelelően ugyancsak pontatlan a rendelkező részben, a jogorvoslatra vonatkozó tájékoztatás. A határozat a következőképpen fogalmaz: "E határozat ellen, a kézhezvételtől számított 15 napon belül a . Megyei Kormányhivatalhoz címzett, de a határozatot kibocsátó adóhatóság jegyzőjéhez benyújtandó illetékköteles fellebbezéssel élhet."
c) Ugyancsak a határozat rendelkező része tartalmazza az alábbi tájékoztató előírást: "A fenti összegű adót kell fizetni mindaddig, amíg új határozat nem kerül kibocsátásra." Az Art. 26. § (2) bekezdése szerint nem önadózással kerül megállapításra a gépjárműadó, a 176. § (1) bekezdés a) pontja értelmében pedig a közlekedési hatóság által minden évben január 31-éig teljesített adatszolgáltatás alapján állapítja meg az adót az önkormányzati adóhatóság kivetéssel. Vagyis ha minden évben megkapja az adóalany a kivetést tartalmazó határozatot, akkor hogyan értelmezhető a rendelkező részben tett azon megfogalmazás, amely szerint "amíg új határozat nem kerül kibocsátásra"? Az "új határozat" ugyanis akként is értelmezhető a szavak általános jelentése szerint, hogy az adóhatóság nem küld a jövőben határozatot, csak akkor, ha változás következik be az adókötelezettségben, vagyis az adóalanynak minden évben külön figyelemfelhívás -amely jelen esetben a határozat - nélkül kell az adót megfizetnie? E kérdésre adható nemleges válaszra tekintettel a rendelkező részben megfogalmazott mondat, szóösszetétel ("új határozat") nem helytálló, félrevezető, értelmezése bizonytalan.
d) Az indokolásban a következő szövegrész található: "A súlyadó mértéke a 6. § (2-3). bekezdése szerinti." Azon túlmenően, hogy a bekezdések megjelölése sem felel meg az általános követelményeknek [ld. a következő pontot], egy közigazgatási határozat - különös tekintettel egy adóhatósági határozatra - nem tartalmazhat nem jogi kategóriát, egy nem létező adónemet. A súlyadó hétköznapi elnevezés, akkor terjedt el, amikor a gépjármű tömege alapján határozták meg az adó alapját. Más azonban a hétköznapi szóhasználat és más egy adóhatósági határozat nyelvezete.
e) Végül az is megemlíthető, hogy a jogszabályhelyek megnevezése is értelmezhetetlen. A Példaként szolgáljon a következő mondat: "A gépjárműadóról szóló mód. 1991. évi LXXXII. tv. 2. §. (1). szakasz értelmében." Egyrészt pontot a §, valamint a bekezdés száma után nem szokás tenni, másrészt a szakasz tévesen jelöli a bekezdést ebben a szövegrészben. Az előző pontban hivatkozott szövegrész a bekezdésszámokat sem jelöli megfelelően ["(2-3)."], hiszen a helyes jelölés a következő lett volna: "(2)-(3)", pont nélkül.
Összegezve a fentieket, egy A4-es lap terjedelmű adóhatósági határozat ilyen mennyiségű és jellegű fogalomhasználati kérdéseket vethet fel. Mindenképpen kerülni kell egy adóhatósági határozatban a nem megfelelő megfogalmazást, a jogi szövegszerkesztési és stilisztikai pontatlanságokat.
A pénzügyi jogi jogalkotás számos, különálló területet ölel fel, amely területek rendelkeznek saját fogalomkészlettel. Egyes jogszabályi változásokhoz, egyes nyelvi, illetve fogalomhasználathoz kapcsolódóan különböző jelenségek figyelhetőek meg, írhatóak le. E fejezetben e jelenségek leírására, összegzésére kerül sor.
a) A téves azonosítás. A köznyelv létező jogi fogalmakat tévesen használ, tévesen azonosít velük más jogi fogalmakat (tévesen társítja azokhoz). Ilyen lehet a csekk és a pályázat, a kölcsön és a hitel, vagy egyes közbeszerzési eljárásfajták (hirdetmény nélküli eljárás - meghívásos eljárás) téves használata, felcserélése.
Az említett példák belső (jogrendszeren belüli) téves azonosításként is meghatározhatóak, hiszen a jog rendszerén belül (egy másik jogi fogalomra vonatkoztatva) történik mindez. Ilyen például a polgári jogban a bérlet és az albérlet kifejezés téves használata (az egyszerű lakásbérletre - ahol nincs szó további bérbeadásról a bérlő részéről, azaz albérletről - is az albérlet kifejezést használják). Hasonló példa lehet az utalványozás és az utalás kifejezések elhatárolása a pénzügyi jogban: az utalványozás az államháztartási jog által szabályozott jogintézmény, lényegében a bevétel elszámolását, illetve a kiadási előirányzat terhére történő kifizetés engedélyezését jelenti,[58] míg az utalás (átutalás) jelenti a közismert pénzforgalmi szolgáltatást.[59]
Külső téves azonosításról akkor lehet szó, ha az adott jogi szakkifejezést nem kifejezetten jogi jelenség meghatározására használják. Egy nem pénzügyi jogi példa: a kötelem szó használata a kötele-
- 140/141 -
zettség helyett vagy a vélelem szó használata a vél helyett.[60] Ebben az esetben a szakkifejezést használó személy a közölt gondolat precízebb kifejezését reméli azt feltételezve, hogy ezek a hétköznapi szavak szinonimái, szakszerűbb változatai. Sem a vélelem, sem pedig a kötelem nem azzal a jelentéstartalommal rendelkezik a jog rendszerében, amelyet ilyen helyzetben tulajdonítanak neki általában, hiszen a vélelem egy olyan jogalkotói eszköz, amelynek alkalmazásával a jogalkotó egy tényálláselemet - annak valószínűsége miatt - teljesen valónak fogad el (a közvetett bizonyítás egyik neme),[61] a kötelem pedig olyan polgári jogi jogviszony, amelyben a feleket meghatározott jogok illetik meg és kötelezettségek terhelik (nem egyszerűen tehát kötelezettségről van szó, hanem jogok és kötelezettségek együtteséről).[62]
Ugyancsak példa a lehet a téves külső azonosításra az adóbeszedés, amely valójában nem az adófizetési kötelezettség adóhatóság általi érvényesítését (kikényszerítését) jelenti, hanem az adókötelezettségek körében egy olyan kötelezettségként szabályozzák, amely a beszedésre kötelezettet "eszközként" határozza meg, vagyis egy olyan "közvetítőről" van szó, akinek kötelessége fellépni az adófizetési kötelezettség megvalósításának érdekében. Így például nem fedi a tényleges jogi valóságot az a példamondat, amely szerint "az adóhatóság a jövőben növelni kívánja az adóbeszedés hatékonyságát a bevallások hatékonyabb ellenőrzésével." Bár kétségtelen, hogy a beszedés kifejezést nem használják következetesen, hiszen a Nemzeti Adó- és Vámhivatal "beszedési számlák" számait teszi közzé, valamint alkalmazott eszköz az azonnali beszedési megbízás (az inkasszó) arra az esetre, ha az adózó az adót nem fizette meg az esedékesség időpontjáig, és végrehajtásra kerül sor. Ugyanakkor mindez még a beszedés adójogi szempontból való önállóságát és sajátos tartalmát nem kérdőjelezi meg, hiszen az adót az adózó, illetve a beszedésre kötelezett fizeti meg, az adóhatóság azt "nem szedi be". Ha viszont elmarad a bármilyen módon megállapított adó (vagy éppen pénzügyi szankció) önkéntes megfizetése, akkor a végrehajtás szabályai szerint kell eljárni (a "beszedés" helyett a "végrehajtás" kifejezés a megfelelő).
b) Az érdemi tartalom megváltoztatása nélküli átnevezés. Ezek azok az átnevezések, amelyek a jogalkalmazás minőségét nem javítják, érdemi változást nem eredményeznek, kizárólag felesleges, indokolatlan párhuzamos fogalomhasználatot idéznek elő hosszú évekre. Éppen ezért az ilyen jellegű módosítások mindenképpen kerülendőek. Ilyen például az, amikor a régi közbeszerzési törvény által nevesített "hivatalos közbeszerzési szaktanácsadó" helyett az új közbeszerzési törvény a "felelős akkreditált közbeszerzési tanácsadó" intézményét szabályozza. (Erről az elhatárolásnál részletesebben lesz szó, azt itt megfogalmazottak a későbbiekben kifejtettekkel együttesen értelmezendőek). Ugyancsak hasonló példaként említhető, amikor a 2011. évi közbeszerzési törvény átnevezte a 2003. évi törvény által nevesített "erőforrást nyújtó szervezetet" "alkalmasság igazolásában részt vevő szervezetté".
Hasonló az az eset, amikor ugyan átalakítják a jogintézmény tartalmát, azonban ezzel együtt új elnevezést is alkalmaznak, viszont szükségtelen lenne az átnevezés. Példaként említhetőek a közbeszerzési jogban az eljárásrendek és eljárásfajták elnevezései, amelyek az utóbbi években jelentős átalakuláson estek át. A 2003. évi közbeszerzési törvény 2009. április 1-jétől már csak két eljárásrendet (vagy más néven: eljárási rezsimet) nevesített: a közösségi eljárásrendet és az egyszerű eljárásrendet (ez utóbbi nem volt összetévesztendő a szintén korábbi egyszerűsített eljárással, viszont az egyszerű eljárásrend sem jelentette azt, hogy az eljárás lényegesen egyszerűbb lett volna a közösségi rezsimhez képest). A 2011. évi törvény a közösségi eljárásrendet átnevezte uniós renddé (hiszen a közösségi kifejezést általában ezzel váltották fel), az egyszerűt pedig nemzeti renddé. A hatályos Kbt. pedig nemzeti értékhatárokról rendelkezik, a nemzeti eljárásrend kifejezés helyett pedig az "uniós értékhatár alatti eljárást" használja a Harmadik részben. Adódik a kérdés: indokolt, szükséges-e az, hogy alig több mint 6 év alatt ennyi változás valósuljon meg az eljárásrendek elnevezését illetően? E kérdésre nyilvánvalóan nemmel lehet felelni.
c) A tartalom cseréje névváltoztatás nélkül. Az előző pontban meghatározott jelenség ellentettjeként is definiálható az az eset, amikor egy fogalom korábbi jelentését felváltják egy másikkal. Példa erre a jövedék, amely a tradicionális magyar jogban az állami monopóliumok tárgyát képező termékeket, illetve az "egyedáruságot" jelölte (például só-jövedék). E kifejezés alakult át oly módon, hogy meghatározott - jellemzően rugalmatlan keresletű - termékek forgalmát (fogyasztását) teszik többlet adó tárgyává.
d) Az eltávolodás. Az eltávolodásra példaként a bankjegy említhető: eredetileg ugyanis a bankjegy pénzhelyettesítő volt (a bankban elhelyezett ércpénzről állították ki), forgalomképessége lehetővé tette az ércpénzhasználat kiküszöbölését. A bankjegy azonban a mai tételesjogban a papíralapú pénzt jelöli, a forgalomban lévő papír alapra nyomtatott pénz nem pénzhelyettesítő, a kifejezés tartalma eltávolodott az eredeti funkciótól, jelentéstartalomtól, és új értelmet nyerve használja mind a tételes jog, mind pedig a hétköznapi nyelv.
e) Az átemelés. A pénzügyi jog és a polgári jog kapcsolatának területéről említhető az átemelés jelensége. A polgári jog szabályozza többek között a jogalanyok (természetes személyek, jogi személyek) "képességeit", helyzetét (jogképesség, cselekvőké-
- 141/142 -
pesség), szervezetüket, a dologi jogokat, a kötelmi viszonyokat, valamint a természetes személyek halála esetén bekövetkező egyetemes jogutódlást (az öröklést). A pénzügyi jog is alkalmaz a polgári jog által nevesített, szabályozott fogalmakat, jogintézményeket. Így például megjelenik az adózás rendjéről szóló szabályozásban a kezesség, a tartozásátvállalás. Ahogyan Tóth János rámutatott, "Azért, mert egyes fogalmakat - amelyek más jogágakban gyökereznek - alkalmazunk az adóztatás folyamán, még nem válnak adójogi jellegűvé."[63]
Van azonban olyan eset is, amikor az átemelés nem kifejezetten valósul meg. Például ilyen a hibás teljesítési biztosíték fogalmának használata a Kbt.-ben: ebben az esetben a polgári jogi normák által szabályozott magánjogi jogintézményeket (óvadék, garanciaszerződés, biztosítási szerződés) a jogalkotó egy jogi kategóriába összevonja megkönnyítve annak közbeszerzési jogi alkalmazását és a közbeszerzési jogi szabályozását. Ez a megállapítás azon alapul, hogy értelemszerűen egyszerűbb és egyértelműbb közbeszerzési dokumentumok megszövegezését teszi lehetővé az, ha a biztosítékadás módját és maximális mértékét a Kbt. meghatározza, és az ajánlatkérő egy egységes elnevezés alkalmazásával hivatkozik a törvényi szabályokra, meghatározva azokat az elemeket, amelyek tekintetében mozgástere van (például a mérték esetében). Az ilyen jellegű "összevont átemelés" lehetőséget biztosít arra, hogy másik jogágak által szabályozott jogintézményeket megfelelő módon alkalmazhassanak egy másik területen is.
f) A tömörítés-egyszerűsítés. A tömörítés jelensége akként írható le, hogy a hétköznapi szóhasználat számára semmit sem mondó tartalommal rendelkező jogintézményt egyszerűen átnevezik, könnyebben érthetővé téve azt. Így lehet például a jövedelem-(nyereség-)minimumból elvárt adó, hiszen a jogalkotó elvárja az adófizetést abban az esetben is, ha a társasági adóról szóló törvény szerint adóalap nem képződött veszteségesség okán. De ugyancsak ide sorolható például a "chips-adó" (teljes nevén: népegészségügyi termékadó)[64] vagy az az eset, amikor gépjárműadó fogalma helyett a súlyadó elnevezés terjedt el azon az alapon, hogy korábban valóban a gépjármű tömege alapján kellett meghatározni az adó alapját és mértékét (és a "súly" jobban, egyszerűbben adta vissza az adónem lényegét).
A tömörítés-egyszerűsítés egyes esetekben téves belső azonosításként is felfogható: ilyen például a csekk kifejezés téves használata az átutalási megbízásokra (hiszen lényegesen egyszerűbb a hétköznapi használata).
Ez a folyamat a laikus jogkeresést teszi nehézkessé, hiszen a bárki számára hozzáférhető, ingyenes elektronikus jogi adatbázisokban "elvárt adó" kifejezés értelemszerűen nem lesz fellelhető, tehát az egyszer már átalakított kifejezést "vissza kell fordítani" a jogi szaknyelvire. Így a közérthetőségen alapuló tömörítés-egyszerűsítés e nézőpontból közelítve hátrányokkal is jár.[65]
g) A terminológia teljes vagy részleges cseréje. Létező jelenség, hogy egy külső hatás vagy más meggondolások folytán a jogalkotó egy adott jogterület fogalomkészletét alapjaiban gondolja újra: a korábbi alapvető fogalmakat, jogintézményeket teljesen új elnevezéssel illet, illetve újakat vezet be. A magyar jogfejlődésben ilyet megalapozó külső hatásként volt meghatározható az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve az ahhoz vezető jogharmonizációs kötelezettségek. Ilyen, terminológiaváltással érintett terület például a közbeszerzési jog: a korábbi tradicionális fogalomkészletet fel kellett váltani, illetve ki kellett egészíteni az uniós irányelvekben meghatározott jogintézményeknek megfelelően. Másik példaként a rendszerváltásokhoz kapcsolódó fogalomváltozások említhetőek (ezekről "a politikai értékítélet befolyása pontban" lesz részletesebben szó).
h) A továbbélés (a kiüresedés). Ez azt jelenti, hogy a kifejezés korábban normatív tartalommal bírt, azonban a jogszabályi terminológia módosulása folytán a kifejezés e normatív tartalmat elveszíti, ugyanakkor a hétköznapi gyakorlatban - adott esetben a joggyakorlatban - is továbbél. Ilyen például a közbeszerzési jogban a "kiírás" vagy a "dokumentáció" kifejezés.[66] Ugyancsak ebbe a körbe sorolhatóak a közismert szervezetek elnevezései: ha a jogalkotó úgy dönt, hogy egy közismert szervezetet átnevez, megalapozottan feltételezhető, hogy párhuzamosan a régebbi elnevezést is alkalmazzák, és akár évekbe (vagy akár egy évtizedbe is) telik, mire teljesen kiveszik a használatból. A pénzügyi jog területén kiváló példa erre a Nemzeti Adó- és Vámhivatal esete, amely 2011-től működik, azonban az egyik jogelőd szervezet, az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal rövid változata - azaz az APEH - még akár ma is elhangozhat, és közérthetőségénél fogva (a korábbi gyakori használat okán) még sokáig érthető is lesz.
Ugyancsak említhető az eredeti normatív tartalom elveszítésének körében a "szállító", "szállítás" kifejezés. A szállító-vevő fogalompár használata a számvitelben, a bizonylatok körében jellemző, igaz lényegesen tágabb körben, mint a hagyományos, az új Polgári Törvénykönyv által már nem szabályozott szállítási szerződés jelenthette volna. A törvényhozó a szállítási szerződés fogalmát megszüntette (helyette az adásvételi szerződés körében rendelkezett a halasztott adásvételi szerződésekről), azonban a "szállító" kifejezés vélhetően nem fog eltűnni a hétköznapi gyakorlatból, szóhasználatból, inkább közgazdasági szempontból írja le az adott reláció egyik pozícióját (ha a szállítót összeté-
- 142/143 -
vesztik a fuvarozóval, akkor viszont belső téves azonosításról van szó).
A szállításhoz, szállítóhoz kapcsolódó fogalmak továbbélését eredményezi az uniós jog terminológiája. Az új közbeszerzési irányelvek is használják az áruszállítás kifejezést a korábbi magyar jogi terminológia szerinti tartalommal (még olyan kifejezés is szerepel az irányelv magyar fordításában, hogy áru "leszállítása").
A magyar közbeszerzési jogszabályi környezet az új Ptk. hatálybalépését követően nem követette a fogalomváltozást, hiszen a közbeszerzési törvény felhatalmazása alapján kiadott kormányrendelet továbbra is "korábbi szállítások ismertetése" esetet nevesíti az alkalmasság igazolása körében.[67] Ugyancsak használatos az európai uniós finanszírozásra (támogatásra) vonatkozó jogszabályokban a "szállító", illetve ennek megfelelően a "szállítói finanszírozás", valamint a "szállítói előleg" kifejezés, az új programozási időszakra (2014-2020) vonatkozó szabályozás is megőrizte e kifejezések használatát.[68]
A szállítás kifejezés egyébként a szó hétköznapi értelmében is használatos a jogi nyelvezetben, példaként említhető a közbeszerzési irányelvek által is kifejezetten említett "áru leszállítása" vagy a magyar jogi szabályozásban is létező "személyszállítás" szóösszetétel.
Mindenképpen megemlítendő, hogy eredményezett már közbeszerzési jogvitát az, hogy az akkor még létező szállítási szerződés fogalmát egy közbeszerzési eljárásban az egyik ajánlattevő a szó hétköznapi értelmében használta (azaz fuvarozási szerződésnek gondolta) egy alkalmassági követelményre vonatkozó előírás értelmezésekor, és e félreértésből adódóan ténylegesen fuvarozási szerződésekre vonatkozó adatokat szolgáltatott az ajánlatkérő felé az alkalmasság igazolása körében. A jogorvoslati eljárásban megállapításra került a hamis adatszolgáltatás tényállása tekintettel arra, hogy az ajánlattevő a valójában fuvarozási szerződéseit szállítási szerződésként ismertette. Ennek jogkövetkezményeként két évi időtartamra a közbeszerzési eljárásoktól történő eltiltás is megállapításra került a KDB részéről.[69]
Összegezve a fenti problémakör lényegét: a következetlen jogi fogalomhasználat felesleges zavarokat, párhuzamokat eredményezhet, a korábbi jogszabályi terminológiára épülő szabályozás egyes elemei normatív tartalommal nehezen tölthetőek meg, inkább a szokás(jog) alakíthatja e kifejezések tartamát. Problémát okozhat, hogy mikor használatos a szó hétköznapi értelmében és mikor a "régi jogi értelmében" egy elnevezés. Az uniós jogi terminológia követése a tagállamokra nézve kötelező - bár kétségtelen, hogy van a fordítás terén mozgásterük -, így a szállítás, szállítási szerződés és szállító kifejezések használata nem fog kiveszni a magyar joggyakorlatból az elkövetkezendő időszakban sem, különös tekintettel arra, hogy a Kbt. is szállításokként említi az árubeszerzésekhez kapcsolódó lehetséges alkalmassági követelményt, valamint a gazdasági szereplők meghatározása körében is ezt a fogalmat használja (a gazdasági szereplő az áruk szállítását kínálja a piacon).[70] Viszont hagyományos értelemben is megjelenik a kifejezés, így például mint a postai szolgáltatás egyik eleme ("postai küldemények szállítása").[71]
"Láthatjuk tehát, hogy a jogi szaknyelv a terminushasználat tekintetében speciális, mivel nem csupán a fejlődés okozta terminusalkotás új termékei, hanem a már történetivé vált terminusok is tovább élnek, vagyis gyakorlatilag nem beszélhetünk a terminusok kihalásáról abban az esetben sem, ha az általuk kifejezett tartalom már nem képezi az élő jog szerves részét."[72]
i) A nóvum megőrzése. A nóvum megőrzése a továbbélés-kiüresedés egyik speciális eseteként határozható meg. Ez a jelenség akkor figyelhető meg, ha valamely jogintézmény, illetve a jogintézmény elnevezése előzmény nélküli, azaz nóvumként jelenik meg egy jogrendszerben. Ilyen például BAR-lista vagy a pénzintézet. A folyamat lényege akként írható le, hogy a korábban nem létező, teljesen új jogi fogalmakkal, jogintézményekkel és elnevezésekkel megismerkednek széles körben (megismerik az újdonságot), viszont a tételes jog a közismertté váló kifejezéseket megváltoztatja, ugyanakkor a változást nem követi a hétköznapi szóhasználat, hiszen e kifejezések lényegét mindenki így ismerte meg elsőként, így érti és használja sokáig. Viszonylag nehézkesen, huzamosabb idő alatt megy végbe egy-egy ilyen változás elfogadása, megértése a hétköznapok világában, akárcsak a továbbélés (a kiüresedés) esetében (ugyanúgy továbbélnek a korábbi kifejezések).
j) Az elhatárolás (a cezúra) igénye. Vannak esetek, amikor egy-egy jogintézmény érdemi tartalma nem változik, viszont a jogalkotó azért dönt az átnevezés mellett, mert a jogintézmény alkalmazásában egy választóvonalat, cezúrát kíván meghúzni. Ilyen például az, amikor a régi közbeszerzési törvény által nevesített "hivatalos közbeszerzési tanácsadó" helyett az új közbeszerzési törvény a "felelős akkreditált közbeszerzési szaktanácsadó" elnevezést használja. A szaktanácsadó funkciója, alapvető jellemzői nem változnak: biztosítja a legmagasabb szintű közbeszerzési szakértelmet a közbeszerzési eljárásokban, rendelkeznie kell megfelelően igazolt gyakorlattal és végzettséggel, valamint meghatározott mértékű felelősségbiztosítással. A jogalkotó azonban megszüntette a hivatalos tanácsadói névjegyzéket, és a korábbi szakemberek számára újból regisztrációt írt elő.
Az újbóli regisztráció előírása erőteljes módon vitatható (hiszen az újonnan hatályba lépett tör-
- 143/144 -
vényhez kapcsolódóan nem lehet legalább két éves közbeszerzési gyakorlatot igazolni, így nyilván a régi szabályozás ismeretén alapulhat csak az igazolt gyakorlat), és ezzel együtt az új elnevezés alkalmazása is kifogásolható.
Az elhatárolás is a továbbélés-kiüresedés egyik speciális eseteként határozható meg, a korábbi elnevezések rendszerint még sokáig maradnak használatban.
k) A politikai értékítélet befolyása. Az is lényeges szempont lehet egy-egy jogintézmény megnevezésének a megválasztásakor, hogy milyen az adott állam politikai-gazdasági rendszere. Magyarországon a II. világháborút követően átalakították az uralomra jutott ideológiának megfelelően a gazdaságot és a pénzügyi jogot (is),[73] így nem csoda, hogy a klasszikus piacgazdasági pénzügyi fogalmakkal kapcsolatos előítéletek még az 1980-as évek közepén is fennálltak. Így amikor például 1984-ben az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottságának egyik ülésén döntés született a váltó és a kereskedelmi hitel 1985. január 1-jei ismételt bevezetéséről, a testület úgy foglalt állást a "rossz emlékek" alapján, hogy a politikai nyilatkozatokban és a propagandában a kereskedelmi hitel helyett a "vállalatközi hitel", a váltó helyett a "fizetési kötelezvény", a későbbiekben pedig a leszámítolás és a visszleszámítolás helyett a "vásárlás" és "visszavásárlás" kifejezések használatát írják elő.[74]
Ugyancsak ide sorolható az a feljebb említett példa, amikor a csekket olyan okiratként határozták meg a szocializmus korszakában, amelyben a kibocsátó arra utasítja a számláját vezető pénzintézetet, hogy a csekk alapján követelése terhére meghatározott pénzösszeget fizessen.[75] Az értékpapír mint kifejezés idegen lett volna a korabeli politikai-gazdasági rendszertől, így kerülték ennek használatát, helyette a lényegesen semlegesebb okirat fogalmi elemet definiálták.
A fent leírtak alapján megállapítható, hogy a jogi kifejezések alakulásának, tartalmának, a gyakorlatra gyakorolt hatásának vizsgálata hasznos következtetések levonását teszi lehetővé. A jogászok egyik legfontosabb "munkaeszköze" a nyelv, amely szavakból, kifejezésekből épül fel. Ezen építőkövek fejlődése, átalakulása különböző hatásokat válthat ki és különböző hatások alapján mehet végbe.
A jog tartalma a szabályozási alapot szolgáltató társadalmi-gazdasági viszonyok változását követi, a nyelvezete pedig a joggal együtt alakul. A fejlődés során új fogalmak is születhetnek, amelyek új elnevezést igényelnek. A választott szóval vagy kifejezéssel szembeni elvárás, hogy - a lehetőségekhez mérten - a köznyelvhez hasonló legyen, és a köznyelvi nyelvhasználatban gyökerező asszociációkat váltson ki. Mivel a hétköznapi viszonyokkal a jog összefügg, ezért az összes szakmai nyelv közül a jogi szaknyelv tekinthető a legközérthetőbbnek. Ebből az is következik, hogy a kifejezésmód helyessége vagy helytelensége nem a közlés tárgyával, hanem a közlő személy képességeivel, gondosságának szintjével függ össze. A fogalmak pontatlan használata, a helytelen megfogalmazás (mondatfűzés, ragozás) nem a szaknyelv, hanem a jogszabály megfogalmazójának a hibája. A helytelen megfogalmazás nemcsak a nyelvhelyességet sérti, hanem megakadályozza a jogi cél elérését, valamint csorbítja a jogalkotás és a jogalkalmazás tekintélyét.[76]
A nyelvezet kérdéséhez kapcsolódóan említendő meg végül a jogdogmatika szerepe, célja. A jogdogmatika a jogrendszer jogi normái jelentéstartalmának, objektív értelmének, szisztematikus megismerésének tudománya, és célja a joganyag fogalmi megragadása és e fogalmak ellentmondásmentes rendszereinek kiépítése. A jogdogmatika kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy a hétköznapi nyelv fogalmait a jog saját nyelvére fordítsa át, és olyan szakkifejezéseket alkalmazzon, amelyek közös kategóriarendszer kialakulását és használatát eredményezik.[77] ■
JEGYZETEK
[1] Takács György: Pénzügyi jogi kötelem. Polgári Jog. 1936. december (különlenyomat)
[2] Meznerics Iván: Pénzügyi jog a szocialista gazdálkodásban és a nemzetközi kapcsolatokban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1972. 41-42. o.
[3] Tóth János: A lakosság adói. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1977. 103-105. o.
[4] Eörsi Gyula: Kötelmi jog. Általános rész. (Kézirat) Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003. 11. o. Ld. még Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 269. o.
[5] Navratil Ákos: A társadalmi gazdaságtan és a közháztartástan vázlata. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1908. 135. o.
[6] Ld. a Ptk. 6:256. §-át.
[7] Ld. a Kbt. 114. § (2) bekezdését.
[8] Ld. az Áht. 48. § (3) bekezdését.
[9] http://www.origo.hu/gazdasag/20150922-kozbeszerzesi-torveny-orszaggyules.html
[10] Ld. a Vj/65-215/2012. számú versenytanácsi döntést (www.gvh.hu).
[11] "A felperes által kiírt pályázat tárgyát a felperes intézményei részére informatikai eszközök beszerzése képezte, azaz a felperes ilyen eszközökre kíván adásvételi szerződést kötni. Ennek keretében tehát a nyertes pályázónak a felperes által a pályázatban felsorolt informatikai eszközöket, árucikkeket kell szállítani a dokumentációban felsorolt helyekre és azt az előírásoknak megfelelően be kell üzemelni. Kétségkívül az adásvételi szerződés megkötését követően a nyertes pályázónak mint előadónak fennállnak majd a polgári jog szabálya szerinti garanciális kötelezettségei, amelyeknek eleget kell tenni." A Debreceni Törvényszék 7.K.30.134/2012/3. számú ítélete (közzétéve a Közbeszerzési Értesítőben KÉ-1478/2016 szám alatt.)
- 144/145 -
[12] Ld. a vállalkozással és a szállítási szerződéssel kapcsolatos versenytárgyalásról szóló 14/1982. (IV. 22.) MT rendeletet, valamint a versenytárgyalásról szóló 1987. évi 19. törvényerejű rendeletet.
[13] Ld. pl. http://index.hu/gazdasag/2015/09/22/uj_kozbeszerzesi_torveny_nem_az_ar_a_legfontosabb/
[14] A döntés megsemmisítésének jogkövetkezményeiről ld. Pfeffer Zsolt: A korrekció (reparálás) lehetőségei és határai a közbeszerzési jogban - az ajánlatkérő döntésének megsemmisítéséhez kapcsolódó jogi problémák. In Ádám Antal (szerk.): PhD tanulmányok 11. PTE ÁJK Doktori Iskola, Pécs 2012. 479-496. o.
[15] XXVIII. cikk (7) bekezdés. Ld. még a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvényt: "A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja."
[16] 3/2007. (II. 13.) AB határozat
[17] Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog. Osiris, Budapest 2004. 343. o.
[18] E jogi kategóriát a 2010-ben hatályon kívül helyezett, a költségvetési szervek jogállásáról és gazdálkodásáról szóló 2008. évi CV. törvény ismerte.
[19] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József - Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar Alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006. 278. o.
[20] Megjegyzendő, hogy a kizáró okok tekintetében az új szabályozás lehetővé teszi az ún. öntisztázást, de csak meghatározott kizáró okokra nézve.
[21] D.321/10/2013. számú döntőbizottsági határozat (a döntéshozatal időpontja: 2013. szeptember 4.). Régi Kbt.: a közbeszerzésekről szóló 2011. évi CVIII. törvény.
[22] A Kúria Kfv.V.35.129/2012/5. számú ítélete
[23] Megjelent: Bírósági Döntések Tára 2012/7-8/136, BDT2012. 2744.
[24] BDT2009. 2130.
[25] BH1999. 375
[26] Ld. a Pit. 10. § (7) bekezdését, amelyet az 1993. évi CXII. törvény állapított meg.
[27] Ld. a Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsának Vj/90-52/2013. számú határozatát.
[28] http://index.hu/gazdasag/2015/08/03/a_szerencsetlenekre_utaztak_felmilliardra_huztak_le_oket/ (2015. augusztus 3.)
[29] Ld. pl. az "Áfás számla? Az meg minek?" című írást. (http://hvg.hu/gazdasag/20151008_el_lehet_menni_anglia_nincs_atveres, 2015. október 8.)
[30] A Közbeszerzési Döntőbizottság egyik 2015 szeptemberében meghozott határozatának[30] rendelkező részében a következő utasítás olvasható: "A Döntőbizottság felhívja a Közbeszerzési Hatóság Titkárságát, hogy a határozat megküldését követő nyolc napon belül a kérelmező részére utaljon vissza 1.091.997.-Ft, azaz egymillió-kilencvenegyezer-kilencszázkilencvenhét forint igazgatási szolgáltatási díjat a kérelmező 10102718-19770300-01003005 számú bankszámlájára.
[31] Szécsényi László: Értékpapírjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 197. o.
[32] Szentiványi Iván: A lakossági pénzügyi szolgáltatások jogi kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979. 209-213. o.
[33] http://www.origo.hu/gazdasag/20150721-csempeszcigik-aranya-magyarorszagon.html
[34] Heller Farkas: Pénzügytan. Magyar Közgazdasági Társaság, Budapest 1943. 123-124. o. A jövedékek történetéről ld. Szilovics Csaba: Szemelvények a magyar jövedéki adóztatás történetéről. Magyar Jog 2001. 4. sz.
[35] Takács György (szerk.): Pénzügyi jog, I. Hernádi Árpád Adó-, Illeték- és Közigazgatási Szakkönyvkiadó, Budapest 1948. 8. o.
[36] Ld. Heller Farkas: Közgazdaságtan I., Elméleti közgazdaságtan. Egyetemi Nyomda, Budapest 1945. 81-92. o.
[37] Hogy a fedezet mértékének mekkorának kell lennie (azaz, hogy a ténylegesen beváltható fedezet mértékét meghaladhatja-e a kibocsátott bankjegymennyiség), arra vonatkozóan két alapvető elmélet különíthető el: a currency-iskola és a bankingelmélet. Ld. Magyar Gábor: Pénzügyi navigátor. Invent, Budapest 2001. 27-30. o. Ld. még Deane, Phyllis: A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1983. 85-103. o.
[38] Ld. Botos Katalin: Pénz - nemzetközi pénz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1983. 58-61. o.
[39] Az uniós terminusalkotás problémáiról ld. Fischer Márta: Az európai uniós fordítás és terminusalkotás magyar vonatkozásai. Magyar Nyelvőr 2008. 3. sz. 392-396. o.
[40] Ld. a vállalkozással és a szállítási szerződéssel kapcsolatos versenytárgyalásról szóló 14/1982. (IV. 22.) MT rendeletet, valamint a versenytárgyalásról szóló 1987. évi 19. törvényerejű rendeletet.
[41] A Szabályzat szakirodalmi feldolgozottságára ld. Kőházi Endre: Közszállítási kódex. A közszállítási szabályzat és a vele kapcsolatos jogszabályok, magyarázattal és gyakorlattal. Monopol Könyvkiadó Vállalat, Budapest 1938. II. kiadás
[42] Ld. pl. a D.536/14/2015. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2015. augusztus 27.)
[43] A különböző uniós fordításokat, nyelvhasználatot alapvetően határozza meg az, hogy a fordítók önálló nyelvi és kulturális közösség részei. Fischer Márta: i. m. 389. o.
[44] D.327/20/2012. számú döntőbizottsági határozat (a döntéshozatal időpontja: 2012. július 5.)
[45] D.321/10/2013. számú döntőbizottsági határozat (a döntéshozatal időpontja: 2013. szeptember 4.)
[46] "A Döntőbizottság a közbeszerzési eljárás folytatását ahhoz a feltételhez köti, hogy az ajánlatkérők a Kbt. előírásainak megfelelően egyértelműen határozzák meg az alacsony padló követelményét, és az azzal kapcsolatos műszaki előírásokat." (D.817/34/2010. számú döntőbizottsági határozat, a döntéshozatal időpontja: 2010. november 29.)
[47] D.321/10/2013. (2013. szeptember 4.); ld. még a Veszprémi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 1.K. 27.266/2013/11. számú jóváhagyó ítéletet. Vö. a Fővárosi Ítélőtábla 3.Kf.27.378/2007/4. számú ítéletével és a Fővárosi Ítélőtábla 3.Kf.27.005/2009/7. számú ítéletével.
[48] D.226/8/2009. számú döntőbizottsági határozat (a döntéshozatal időpontja: 2009. június 12.)
[49] D.730/15/2010. számú döntőbizottsági határozat (a döntéshozatal időpontja: 2010. október 28.). Ld. még a D.61/11/2011. számú határozatot.
[50] Ld. a D.367/21/2011. számú döntőbizottsági határozat (a döntéshozatal időpontja: 2011. július 13.), amely a Fővárosi Ítélőtábla 3.Kf.27.005/2009/7. számú ítéletét idézte. Ld. még a D.459/27/2012. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2012. szeptember 19.).
[51] Ld. a D.791/11/2010. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2010. november 4.)
[52] Ld. a D.239/12/2013. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2013. július 29.) ("A Döntőbizottság hangsúlyozza, hogy a vitatott referencia megfelelősége általánosan elfogadott projektmenedzsmenti fogalom és ajánlatkérői előírás hiányában kizárólag az ajánlatkérői előírások alapján volt megítélhető.")
- 145/146 -
[53] A Fővárosi Törvényszék 3.Kf.650.042/2014/4. számú ítélete (az ítélet közzétéve KÉ-25812/2014. szám alatt a Közbeszerzési Értesítő 2014/144. számában 2014. december 10-én) 54 Ld. a 2003. évi CXXIX. törvény 70/A. §-át.
[55] Ld. a D.397/11/2013. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2013. október 7.) A kérdésnek azért van különös jelentősége, mert a Kbt. 73. § (1) bekezdés e) pontja értelmében az ajánlatot (részvételi jelentkezést) nem lehet érvénytelenné nyilvánítani az ajánlatkérő által előírt formai követelménynek való meg nem felelősség okán.
[56] A formai követelmények leírásáról ld. a 2003. évi közbeszerzési törvényt módosító 2010. évi LXXXVIII. törvény 2728. §-ához fűzött miniszteri indokolást, valamint ld. pl. a D.578/7/2007. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2007. november 5.).
[57] Egyes esetekben az adóhatósági dokumentumokon (jegyzőkönyvön) feltüntetett téves megnevezés is releváns körülmény lehet egy adóügyi jogvitában. Ld. pl. a Kúria Kfv.I.35.131/2013/8. számú ítéletét.
[58] "A bevételi előirányzatok javára bevételt elszámolni és a kiadási előirányzatok terhére kifizetést elrendelni - a Kormány rendeletében meghatározott kivételekkel - utalványozás alapján lehet". [Az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény 38. § (1) bekezdése.]
[59] "Átutalás: a fizető fél rendelkezése alapján végzett olyan pénzforgalmi szolgáltatás, amelynek során a fizető fél fizetési számláját a kedvezményezett javára megterhelik, valamint a hatósági átutalás és az átutalási végzés alapján történő átutalás" [A pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. törvény 2. § 1. pont.]
[60] Példa a helytelen használatra: "A kérelmező jogorvoslati kérelmében az ajánlati dokumentáció egyes előírásinak jogszerűségét vitatta, melyek kapcsán a Kbt. 5. §-ának, a Kbt. 71. § (4) bekezdésének és a Kbt. 2. § (1) bekezdésének ajánlatkérő általi megsértését vélelmezte." (D. 131/5/2016. számú döntőbizottsági végzés, a döntéshozatal időpontja: 2016. március 8.)
[61] Lábady: i.m. 183. o.
[62] Ld. Eörsi: i.m. 11. o.
[63] Tóth: i.m. 105. o.
[64] Ld. a népegészségügyi termékadóról szóló 2011. évi CIII. törvényt.
[65] A jogszabályalkotás közérthetőségéről ld. Bacsó Jenő: Jogi nyelv - köznyelv. Pénzügyi Szemle 1969. 1. sz. 80. o.
[66] Az új Kbt. nem használja a "dokumentáció" fogalmát, hanem az EU-s irányelvekre építve a "közbeszerzési dokumentumok" kategóriát tartalmazza, amelynek a régi fogalom szerinti dokumentáció egy elemét képezi ("felhívást kiegészítő közbeszerzési dokumentumok").
[67] Ld. a 321/2015. (X. 30.) Korm. rendelet 21. § (1) bekezdés a) pontját.
[68] Ld. a 2014-2020 programozási időszakban az egyes európai uniós alapokból származó támogatások felhasználásának rendjéről szóló 272/2014. (XI. 5.) Korm. rendeletet.
[69] Ld. a D.911/16/2010. számú döntőbizottsági határozatot (a döntéshozatal időpontja: 2010. december 23.).
[70] Ld. pl. a 3. § 10. pontját vagy a 65. §-t.
[71] Kbt. 3. § 34. pontja
[72] Szép Beáta: Adalékok a magyar jogi szaknyelv kialakulásának történetéhez. Magyar Nyelvőr 2009. 3. sz. 313. o.
[73] A szocialista pénzügyi jogról ld. Pfeffer Zsolt: A pénzügyi jog Magyarországon a szocialista korszakban. Jura 2014. 2. sz. 104-115. o.
[74] Botos János: Pártpolitikai döntések a magyar bankrendszer működéséről 1948-1989. In: Rab Virág (szerk.): Válságos idők tegnap és ma. Pro Pannonia Kiadó Alapítvány, 82-83. o.
[75] Szentiványi: i.m. 209-213. o.
[76] Drinóczi Tímea - Petrétei József: Jogalkotástan. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 315. o.
[77] Drinóczi - Petrétei: i.m. 24. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PTE ÁJK Pénzügyi Jogi Tanszék.
Visszaugrás
