A jövedéknek1 mint önálló közbevételi típusnak a pontos és egységes fogalmát, a polgári jogtudomány - talán az egységes jövedéki rendszer és adókezelés hiányában - nem határozta meg. Mahler Sándor szerint "a magyar pénzügyi jogban használatos jövedéki szónak szabatosan körülírt tartalma nincsen".2 A szakértők vitatták a jövedékek sajátosságain alapuló elkülönült kezelésének szükségességét.3 Hasonló álláspontra helyezkedett Teleszky János is, aki szerint mindig lesz az állami feladatok tág körében máshová nem sorolható bevételi forrás "ez azonban nem indokolhatja, hogy regálék vagy jövedék neve alatt az állam így jövedelmi forrásait egy külön csoportba egyesítsük".4
Az 1900-ban kiadott Közgazdasági Enciklopédia a jövedék fogalmát kitágította és belefoglalta a vámokat, és legtágabban a jövedéki büntetőjog szempontjából az összes közjogi állambevételeket értette alatta.5 Ebben a korszakban csak Kautz Gyula fogalmazott meg önálló jövedéki definíciót: "a mai modern állam kifejlődése után regáléknak - jövedékeknek - nevezte a pénzügyi jogelmélet azokat a gazdasági jellegű foglalkozásokat és intézeteket, amelyeknek tartását, illetőleg kizárólagos módon való űzését az állam magának tartja fenn, mivel azokat magánosoknál jobban mind önmaga, mind a közérdeknek megfelelőbbnek képes vinni."6 Ez a definíció a jövedék fogalmát azonosítja a monopólium fogalmával és így nem lehet teljes körű vagy átfogó.
Takács György által az 1940-es években kiadott "Adók és Illetékek Lexikona"7 megkerüli a jövedék fogalmát, hiszen ilyen címszó nem szerepel a lexikonban. Ebben azonban csak a századforduló gyakorlatát követi, amennyiben az akkor megjelent elméleti munkák sem vállalkoztak a jövedék általánosan elfogadott fogalmának meghatározására.
Exner Kornél tankönyveiben8 részletesen foglalkozik az állami egyedáruságokkal fogyasztási és a jövedéki adók történetével, de fogalom-meghatározásra nem vállalkozik. Hasonló módon tüzetesen vizsgálja a jövedékek fejlődését Mariska Vilmos9 de tevékenysége a jövedékek körének meghatározására és szerepük leírására korlátozódik. Takács György 1936-ban kiadott tankönyvében10 hiába keresnénk a jövedékek definiálását. A polgári magyar jogtudósok az egyébként konzisztens és kimunkált rendszerekben gondolkodtak és törekedtek a pontos definíciók megalkotására, de nem tartották szükségesnek a jövedéket, mint önálló adófajtát bemutatni és szabályozni. Ez már azért is érdekes, mert ugyanakkor a közigazgatási és jövedéki kihágások szerteágazó, de nagy mennyiségű és szigorúan szabályozott rendszere jött létre.
A fent vizsgált korszak szerzői nemcsak a fogalommeghatározással maradtak adósak, hanem a jövedéki jog állandó rendszerének és a szabályozás pontos határainak bemutatásával is.
Alapvetően eltér a témához való közeledési módjuk és az általuk felépített rendszerek is lényeges különbséget mutatnak. Exner Kornél munkájában11 az állami egyedárúságokat állítja a középpontba közgazdasági és pénzügyi monopóliumokat említ és összesen tíz jövedéki adótárgyat sorol fel. Ezzel szemben Mariska12 az állami egyedárúságnak négy fajtáját különböztette meg, míg Takács György más megközelítésben kilenc jövedéki adót sorol fel, csakúgy, mint Márffy Ede13. Azonosság csupán abban van közöttük, hogy egyikük sem foglalkozik a jövedékekkel, mint egységes rendszerrel. Megközelítési módjukban felfedezhető néhány állandó elem: történeti tények elemzése, egyes adótárgyak fejlődésének bemutatása, de érzékelhető, hogy az elmélet ezen a területen nem támaszkodhatott egységes jogi gyakorlatra. A praxis bizonytalanságai tükröződtek a korszak jogelméleti munkásságában.14 A jogalkotók nem voltak képesek, talán az elméleti útmutatás hiányában az egységes kódex jellegű megközelítésre. Ez a helyzet vezetett a 20-as évek végére oda, hogy az 1929-es költségvetési törvény vitájában a pénzügyminisztert felhatalmazták egységes és átfogó jövedéki reform rendelet megalkotására, azzal a kifejezett céllal, hogy világosan foglalja össze e jogterület szabályozását a gyakorlat számára.15 A 11. szakaszhoz fűzött indokolás megfogalmazta: "Az e szakaszban foglalt törvényes felhatalmazásra azért van szükség, mert a fogyasztási adókra és az állami jövedékekre vonatkozó jogszabályok a különböző törvényekben annyira elszórtan foglaltatnak, hogy azoknak kezelése nemcsak az érdekelt feleknek, hanem a szakavatott s állandóan azokkal foglalkozó állami alkalmazottaknak is nehézségeket okoz. Így pl. csak a szeszadókra vonatkozó jogszabályok mintegy 16 törvényben és több mint 100 rendeletben foglaltatnak. Hasonló a helyzet a többi fogyasztási adónemeknél és a jövedékeknél is. Ennélfogva a szóban lévő jogszabályoknak hivatalos összeállításokba való összegyűjtése most már tovább el nem odázható."16 Erre azonban nem került sor.
Az alcímben meghatározott összevetés azért szükséges, mert egyrészt a mai jövedéki adóztatás e két forrásból eredeztethető. Másrészt figyelmet érdemel a szakirodalom bizonytalansága a bevételi formák elhatárolásával kapcsolatban. Ez a határozatlanság némileg magyarázhatja a jövedéki adózásban jelenleg megfigyelhető jogkövetési hiányosságokat, amennyiben nem volt képes a szakma áttekinthető, stabil és hosszú távon működő rendszert állítani az adózók elé.
E terület vizsgálatából megállapítható, hogy a jövedéki adóztatásnak csak egyik, jóllehet legrégebbi részét képezték a tradicionálisan állami egyedárúságként kezelt termékek. Meg kell említenünk a másik nagy csoportot, a hagyományosan fogyasztási adó körében szabályozott termékeket (bor, sör, hús, motorbenzin stb.).
Első problémaként a két szabályozási kör kialakulásának hasonlósága emelhető ki. A fogyasztási adók is a királyi privilégiumokból származtathatók. Takács György szerint e két csoport nem is különíthető el. "A monopóliumok is lényegileg fogyasztási adók" - jelentette ki.17 E bevételek a középkorban egyházi tizedként jelentek meg, amelyeket Magyarországon Szent István törvényei már szabályoztak. Az Aranybulla 20. cikke erősítette meg működésüket és szabályozta e területet I. Kálmán és Szent László is. Nagy Lajos 1351. VI. tc.-ben a városi polgárokat mentesítette a tized, tehát a fogyasztási adó alól, mert ők repartitionális, tehát fejadó jellegű járulékokat fizettek.
Második problémát a két csoport egymástól való elkülönülése jelentette. Vitathatónak tűnik az a vélemény, miszerint a két csoport könnyen elkülöníthető, hiszen az állami egyedárúságok szigorú kezelési szabályainak külső jegyei alapján könnyen felismerhetőek. Ezzel szemben a fogyasztási adó körébe tartozó ásványolaj-adónál az 1892. évi XVIII. tc., illetve az ugyanezt szabályozó 1905. évi 112. 771. sz. B. M. sz. rendelet az ásványolajok szállítására és tartására vonatkozóan a jövedéki termékekhez hasonló, szigorú szabályokat állapított meg (biztosítékok rendszerét dolgozta ki, szállítás feltételeit határozta meg).18 Hasonló szabályozási szigor figyelhető meg a bor és hús fogyasztást szabályozó III. 1835/9808. sz. rendeletben, amely a zárt városokban a fogyasztási adó alá eső adótárgyak szállítását és kirakását csak előzetesen meghatározott és jelzéssel ellátott helyen engedélyezte.19 Ez a rendelet a borospincékben végzett bármilyen átalakítást is csak előzetes engedéllyel, pénzügyi biztos jelenlétében engedélyezte és előírta a pincekönyv vezetését is. Ismerte továbbá a bor hivatalos "zár" intézményét, amikor a pénzügyőr pecséttel látta el a hordókat és tároló edényeket.20
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
