Jogalkotástan. Jogdogmatikai és jogszabályszerkesztési ismeretek, Budapest: Dialóg Campus Kiadó, 359 o.
(Szerk.: Tóth J. Zoltán) (2019)
Hogyan tovább, kétharmad? A minősített többségű törvényalkotás múltja, jelene, jövője Magyarországon. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 239 o.
Szentgáli-Tóth Boldizsár (2019)
A recenzens előrebocsátja, hogy a két kötetet szerzőként és szerkesztőként jegyzők csak névrokonaim, nincs szó semmiféle családi vállalkozásról. Ám a közjogi érdeklődés, különösen a kodifikáció a közös pont a fiatal pályatársak írásainak figyelmes és kritikus elemzéséhez. A két mű nagyban eltér egymástól, de összekapcsolja, hogy mindkettőben logikailag nagy szerepe van a nyelvhasználatnak, a terminológia, a megfogalmazás tudatos formálásának a közérthetőség és a szaknyelvi sajátosságok egyidejű alkalmazásában, amely szinte művészi arányérzéket igényel. Persze ha több az iparos és a technokrata, mint a művelt, bölcs kodifikátor, akkor nehézkes lesz a normaszöveg, és ezáltal rémálom a jogértelmezés, meg a jogalkalmazás is - ahogy ezekben a kötetekben a szerzők implicite állítják.
A Jogalkotástan szerkesztője és egyes fejezetek szerzője, Tóth J. Zoltán a jogértelmezési módszereket, az alkotmánybíráskodást, az élethez való jogot, valamint a jogászi etikát kutatja, de ebben a tankönyvben a jogalkotás elméleti, dogmatikai és szövegezési, szerkesztési ismereteit próbálja összefoglalni, tizenkét fejezetben. Kovács Endre Miklós, Köbel Szilvia, Szilvásy György Péter és T. Kovács Júlia szegődött még mellé társszerzőként. Az Előszóban utalnak arra, hogy egyetemi oktatói tevékenységük mellett már több-kevesebb tapasztalatot is szereztek a jogalkotás vagy a jogalkalmazás felügyelete terén, ezért kellően felkészültnek érezték magukat a tankönyv megírására, sőt a kurzus előadásaihoz csatlakozó, de a gyakorlati órákhoz szellemi muníciót adó jogalkotási példatár elkészítésére is [Kovács Endre Miklós - Szilvásy György Péter - Tóth J. Zoltán (2016): Jogszabályszerkesztési gyakorlatok. Budapest: Dialóg Campus Kiadó]. Az alkotói csoportról röviden annyit, hogy ketten az NKE-n oktatnak, így a rendészeti, a közigazgatási és az emberi jogokkal kapcsolatos képzési, tananyagírási feladatokkal megismerkedtek; a harmadik szerző felsőoktatási vezető, előtte pedig önkormányzati munkaköröket töltött be, sőt rövidebb ideig oktatott jogalkotási kérdéseket is; az élelemhez és a biológiai sokféleséghez, a környezetvédelemhez kapcsolódó jogi nehézségekkel foglalkozik a negyedik szerző, míg a csapat ötödik tagja egyháztörténetet, a vallásszabadságot és a totalitárius rendszereket kutatja, az alkotmányjogi vizsgáztatás, tankönyvírás mellett.
Ilyen előzmények alapján a szerzőktől számon kérhető, vajon a kiadvány megfelel-e a választott műfajuknak, vagyis valóban tankönyvet írtak-e. Kissé előrefutva úgy vélem, hogy inkább kézikönyvet. Hallgatóként nem szívesen tanulnék a kicsi tükörrel, apró betűkkel és tipográfiailag kevéssé átgondoltan tagolt könyvből. Talán a közigazgatásban dolgozó, vagyis államtudományilag felkészített emberként jobban lehetne használni a kiadványt. Kicsit zavarna persze az, hogy a kurziválás, a vastagítás és a margón futó szürke csík nem az egyetlen (hármas) kiemelési megoldás, mert az egyes fejezetek sok apró egységre széttörése tovább nehezíti a lényeg kiemelését. Közigazgatási mesterszakos hallgatóként az is megzavarna, hogy gyakran a lábjegyzetek nagyobb helyet foglalnak el egy-egy oldalon, mint a törzsszöveg, mivel azokban kifejtés, a gondolatmenettől eltérő kiegészítő információ, könyvészeti adat és szakmai vita is egyformán helyet kapott. Pedig a szerzők láthatóan igyekeztek segíteni az olvasót jó és rossz példákkal, jogforrási/rövidítési listával és irodalomjegyzékkel. Ám ez utóbbiból nem derül ki, hogy valójában mely szerzőket javasolják a fiatal, tapasztalatlan hallgatóknak a további búvárkodáshoz. Ugyanis a hazai klasszikusok, akik már jegyeznek jogalkotási tankönyvet és monográfiát, releváns publikációkat, meglehetősen szerény helyet kaptak az egy szemeszterre szánt 350 oldalas könyvben. Ezek olyan vonások, amelyek a már gyakorlottabb olvasónak szóló könyvet jellemzik.
Konstrukciós probléma, hogy a jogi alaptan főbb fogalmai is belezsúfolódtak a kötetbe, noha azokat máshol kell/ene elsajátítania az államtudományi hallgatóknak, és bővebb terjedelemben. Ám a jogi alapfogalmakhoz és a szorosan vett alkotmánytanhoz kapcsolódó irodalomjegyzék nélkül bizony soványka lenne a bibliográfia. Mert abban nem szerepel például Drinóczi Tímea minőségi jogalkotásról szóló monográfiája, a Kodifikáció című folyóirat hasznosítása vagy éppen a Magyar Jogi Nyelv egyetlen tanulmánya, ahogyan Csefkó Ferencé, Tilk Péter
- 29/30 -
írása sem, és persze a nemzetközi kitekintést elősegítő (Journal of Legislative Studies vagy Annuario di diritto comparato e di studi legislativi stb.) forrás sem.
A kézikönyv két nagyobb tartalmi kérdéssel foglalkozik. Az elsőbe a jogi alaptanba, normatanba, jogelméletbe és jogszociológiába tartozó áttekintést sorolhatjuk, ideértve a jog keletkezésére, működésére, hatályára és értelmezésére vonatkozó dogmatikai, alkotmányjogi általános részt (öt fejezet). A másodikban pedig a kötet címében is szereplő, kodifikációs kérdések szerepelnek (hét fejezet), ide a jogalkotási eljárásra, szerkesztésre, tagolásra, a jogalkotási hibák elkerülésére és a deregulációra szorítkozó speciális tudnivalók kerültek. Sajnos a különös részben nem kapott helyet az olvasókban a kodifikációval kapcsolatos kritikai megközelítést megerősítő gondolatmenet, felvetés. Nincs szó benne a jogalkotás tervezéséről, a tervezetek hatásbecsléséről, a jogszabályok utólagos hatásvizsgálatáról, a költségszámításról, a közigazgatási terhek csökkentéséről, a nyitott jogalkotás profizmust és a demokratikus döntéshozatalt egyszerre erősítő alkalmazásáról, a jogalkotást övező nyílt érdekfeltárásról (lobbizásról), valamint a jogalkotáshoz nélkülözhetetlen tudományos színvonal megalapozását garantáló, interdiszciplináris szakembercsapat alkalmazásáról. Talán az általános rész rovására kellett volna ezeket a fontos ügyeket belefoglalni, ha kritikai és holisztikus szemléletben készül a könyv, túl a jogszabályok technikai ismertetésén.
És vajon a jogi nyelv milyen súllyal, milyen összefüggésben kapott helyet a kötetben? Már az Előszóban, egy lábjegyzetbeli megjegyzésből kiderül, hogy az akadémiai helyesírási szabályokat megelőzik a jogszabályokban előírt jelölési és írásmódok. Ám a jogszabályhű írásmód nem azonos a reflektálatlan szerzői megfogalmazással egy oktatásra szánt kiadványban. A kötet végén lévő bibliográfiára ugorva pedig feltűnik, hogy a jogi nyelvről Vinnai Edina cikkére (Vinnai 2014) történő egyetlen hivatkozáson kívül nincs más forrás, amelyet a szerzők feldolgoztak. Mindez azért feltűnő, mert szerepelnek a jog és nyelv kapcsolatát érintő kérdések a könyvben, három ponton is.
(a) A III. fejezetben, amelyben a cím szerint a jogi norma mint nyelvi jelenség szerepel, a szerző az írott jogi szövegek értelmezési feladatát ráterheli a jogalkalmazóra általában és a konkrét, előtte fekvő ügyben. Tóth J. Zoltán szerint az írásbeli kommunikációs nehézségekre az értelmezés és annak tizennégyféle eszköze adja a megoldást. A Wróblewski elmélete szerinti szűk értelmezésre azért van szükség, mert a szöveg helyes jelentése kétséges (59. o.), és elbizonytalanítja az olvasót: a jelentést sem szubjektív (a jogalkotói szándékra irányuló), sem objektív (a konkrét szöveget elemző) jogértelmezéssel nem lehet megközelíteni, az absztrakt szabály konkrét esetre alkalmazása (applikáció) pedig a szöveg teljes bizonyosságát sohasem érheti el. Vagyis legfeljebb a kontextust tudjuk feleleveníteni Gadamer nyomán, azt megérthetjük, míg a jogalkotói akaratot megsejthetjük. Nem bíbelődik tehát a fejezet a jogi nyelv rétegeivel (benne a jogi norma, az eljárási nyelv, a jogtudósi nyelv vagy a laikussal való jogászi kommunikáció nyelvével) és a különböző jogi szövegtípusokkal (például a Ződi Zsolt szerinti jogforrási, működési és a magyarázó szövegekkel, vö: Ződi 2017), noha a jogalkotás folyamata ezekből érthető meg, hiszen nyelvi rétegek szerinti szövegalkotási erőfeszítésekről van szó. Helyette felsorolja a jogértelmezés alanyok szerinti fajtáit, amelyek közt persze felbukkan a jogalkotói, a jogalkalmazói és a jogtudósi értelmezés, a jogértelmezési módozatokat, ahol megtaláljuk Savigny nyomán a nyelvtani (nyelvi) értelmezést is. Ez a szavak, kifejezések, mondatok és a nyelvi kapcsolóelemek anyanyelvi beszélő számára a köznyelvben tulajdonított jelentés alapján nyújt segítséget, a szöveg szakmai jelentését feltárva (63. o.). Ezek szerint a köznyelv és a szaknyelv közti távolságot, néha szakadékot, nyelvtani értelmezéssel lehetne áthidalni. Az értelmezés további módozatai közt szerepel a történeti értelmezés a jogalkotói szándékra vonatkozóan (például az indoklás vagy az előkészítő iratok segítségével), míg a teleologikus értelmezés a jogi norma társadalmi rendeltetésére összpontosít. Igaz, a szerző korábban már meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a jogértelmezés mind objektív, mind szubjektív módjáról. E módszerbeli ellentmondásokat további, úgymond korszerűbb megoldások, eszközök felsorolásával toldja meg (kontextuális, alkotmányos, történeti, komparatív, jogelvi, rendszertani), azokról értekezik, hogy aztán visszatérjen a logikai és a nyelvtani értelmezéshez. Ez a szerkesztési ugrálás csak arra szolgál, hogy némi normatant és jogszabályszerkesztési alapvetést adhasson a következők szerint: a szintaxis alapján a normamondat, az elemei közti kapcsolat alapján konjunktív, alternáló vagy diszjunktív lehet, amelyre példákat is ad, mind a hipotézisre, mind a diszpozícióra, mind a jogkövetkezményre vonatkozóan. Nem könnyű ez a példa a konjunktív feltételrendszerre: "A Btk. zsarolást pönalizáló 367. §-a konjunktív hipotézist határoz meg, hogy aki jogtalan haszonszerzés végett mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel vagyoni hátrányt okoz". (71. o.). Ugyanakkor a szintaxis körében említi a jogszabályokban a (tényleges vagy vélt) alany egyes számban vagy többes számban állásának jelentőségét, vagy éppen a vessző hiányát ("az államhatárt engedély nélkül vagy meg nem engedett módon fegyveresen lépi át" idézetben, a fegyveres kitétel mindkét megvalósítási módra vonatkozik az Alkotmánybíróság bölcsessége folytán, 73. o.). A szemantikai értelmezésnél futólag megemlíti, hogy a jognak sajátos terminológiája van, ide számítva azt a sajátosságot, hogy a jog nemcsak saját terminusok széles körével rendelkezik, de igen sokféle szakma szókincsét átveszi, mert a szabályozásba beépíti azokat, sőt rendelkezik jogági elveknek megfelelő értelmezéssel, valamint sajátos klauzulákkal is. Olyan súlytalan mindez, hogy csak a lábjegyzetben (73. o.) kap helyet az a regula, miszerint a jogszabályokat "a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan, közérthetően és ellenmondásmentesen kell megszövegezni". Elvégre "az értelmezés legtriviálisabb módja kétséget kizáróan a nyelvtani értelmezés" (70. o.), hiszen ha a köznapi beszélő szövegértése, szóhasználata eltér a jogászétól, akkor "a jogi jelentés minden más nyelvtani
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
