https://doi.org/10.59851/mj.73.01.3
A mai büntető eljárásjogban a nyomozás a büntetőeljárás meghatározó szakasza, az elmélet és a gyakorlat a bírósági eljárással egyenrangú fő fázisként kezeli. Korábbi jogunkban azonban ettől eltérő megközelítés volt jellemző, így a 20. század elején még a nyomozás előkészítő jellegét hangsúlyozták, míg az 1950-es évektől egyre erősödött a nyomozás szerepe, továbbá világossá vált, hogy a nyomozás során is bizonyítás történik. A tanulmány utóbbi fejlődési ívet igyekszik végigkövetni, azaz annak az elméleti és jogszabályi változásnak jár utána, amelynek révén kialakult a nyomozás mai helyzete.
Kulcsszavak: nyomozás; vizsgálat; szocializmus; bizonyítás; bizonyíték; eljárási szakaszok
In today's criminal procedure law investigation is a very important stage of the criminal process. Both in theory and in practice investigation is one of the main phases of the procedure beside the other, the trial or judicial phase. However in our previous legal system a different approach was typical: at the beginning of the 20th century the preliminary or preparatory nature of the investigation was emphasised, while from the 1950s the role of investigation became increasingly stronger. From this period it became clear that investigating authorities can conduct evidentiary proceedings (not merely data collection). This study attempts to follow the latter development, i.e. it traces the theoretical and legislative changes that have led to the current legal status of the investigation.
Keywords: investigation; inquiry; socialist era; provement; evidence; procedural phases
A történeti fejlődés során a nyomozás mint eljárási szakasz a 12-13. századtól körvonalazódó ún. inkvizitórius, vagy más néven nyomozóelvű eljárási rendszer kialakulásával vált ismertté, illetve meghatározó processzuális fázissá, amelyet - a számos kritika és a negatívumok dacára - előnyei és hatékony tulajdonságai miatt a későbbi napóleoni ún. vegyes rendszer (1808) is integrált, és lényegében a büntetőeljárás első, elengedhetetlen szakaszává tett. Napjainkra a nyomozás esszenciális része lett a büntetőeljárásoknak tulajdonképpen minden országban, így hazánkban is. A nyomozás azonban a magyar jogfejlődésben is végigjárta a maga útját, mire elérkeztünk a hatályos törvényhez,[1] amelyben a nyomozás továbbra is jelentős szerepet tölt be, sőt törvényileg is differenciálódott,[2] mi több, már nem feltétlenül kezdő fázisa az eljárásnak.[3]
A magyar jogi fejlődést illetően jelen tanulmányban a szocializmusnak[4] titulált korszakot tekintem át, abból a szempontból, hogy a mintegy ötvenéves - a kodifikációs időpontokat is figyelembe véve, 1951-től a rendszerváltásig terjedő - időszakban a nyomozás milyen tényleges szerepet töltött be a büntetőeljárásban, ezt a korszak tudománya és joggyakorlata hogyan értelmezte, illetve hogy a jogalkotói elképzelések miként tükröződtek a normaszövegek szintjén és a praxisban.
Az első magyar büntetőeljárási kódex, a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: 1896-os Bp.) még egészen másként értelmezte a nyomozás (illetve az ott még létező vizsgálat) szerepét, mint azt később a szocialista korszakban megalkotott törvénykönyvek tették. Ezt követően viszont - bár a nyomozás eredeti szerepe, szükségessége nem sokat változott -, a törvényi szabályozás meglehetősen sokat alakult a vizsgált időszakban is; mi több, a legutolsó szocialista jogalkotási produktum, az 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: 1973-as Be.) már "átnyúlt" a rendszerváltozás időszakán is, azonban a jogalkotói (és jogalkalmazói) megközelítés az 1998. évi XIX. törvényig (a továbbiakban: 1998-as Be.) lényegében nem változott. Az 1998-as Be. eredeti koncepciójában visszanyúlt volna az 1896-os Bp. felfogásához,[5] de a számos módosítás és a jogalkalmazói gyakorlat ellenállása tulajdonképpen nem engedte érvényesülni ezt a megközelítést, és visszaállt (sőt valójában nem is változott meg) a korábbi rend, amely szerint a nyomozás meghatározó, sőt a bírósági eljárással egyenrangú főszakasza az eljárásnak. A hatályos Be. végül nem kívánt állást foglalni e kérdésben, így a mai napig tulajdonképpen az utóbbi megközelítés jellemzi a joggyakorlatot is.[6]
- 19/20 -
Azt vizsgálom tehát, hogyan lett a korábban előkészítő fázisnak tekintett nyomozás ilyen jelentős és meghatározó szakasza a büntetőeljárásnak.
Az első kodifikációtól kiindulva, az 1896-os Bp. nyomozásra (és vizsgálatra) vonatkozó részletszabályaiban itt most el nem mélyedve, viszonylag könnyen megállapítható a nyomozás eredeti szerepe első büntetőeljárási kódexünkben. Bár a törvény maga nem használja ezt a kifejezést, a miniszteri indokolás számos helyen a nyomozást előkészítő eljárásnak, perelőkészítő szakasznak titulálja. A nyomozásról szóló VIII. Fejezethez fűzött indokolás így fogalmaz: "Valamint a nyomozó, úgy a vádelven alapuló perrendtartások egyaránt elismerik a per előkészítésének szükséges voltát. A legtermészetesebb munkafelosztás elve követeli, hogy az ítélőbiróság nehézkesebb és költségesebb eljárása csak akkor vegye kezdetét, ha már az ügyre vonatkozó kellő adatok összegyüjtve vannak, mert különben az ítélőbiróságnak kellene az egyfolytában legtöbbször meg sem szerezhető adatkészletet összegyűjteni, a gyanusítottat kutatni, lefoglalást, házkutatást, személymotozást teljesíteni stb. A pernek előkészítő és ítélkező szakra való felosztása szükséges voltát ezért már a legrégibb időktől fogva elismerték."
Ugyancsak fontos megállapítás ugyanitt, és egyben el is helyezi a "vádper" nyomozási szakaszát a rendszerben, az indokolás következő megállapítása: "Természetesen egészen más jelentősége van e szétválasztásnak az inquisitorius eljárásban, mint a vádperben. Amott az előkészítő eljáráson nyugszik a súlypont, itt a főtárgyaláson. A mit az inquisitorius per előkészítő eljárása felderített, az az ítélet anyaga. A vádperben az előkészítő eljárás csak tájékoztató arra nézve, van-e helye a vádnak, illetve a nyilvános közvetlen főtárgyalásnak, az ítélet alapjául azonban csak a főtárgyalás anyaga szolgálhat." A szövegből kiolvashatjuk azt a jogalkotói koncepciót is, hogy a nyomozás valójában nem is a pert készíti elő (bár csaknem szükségszerűen megelőzi), hanem a vádemelést.[7] Sőt a jogszabályszöveg azt is világossá teszi (83. §, és a vizsgálatnál is hasonlóan: 102. §), hogy a nyomozás eredendően nem egy részletes, a perbeli bizonyítással azonos igazolási szintet igénylő folyamat, hanem elsősorban a vádemelés kérdésében való döntéshez (feltétlenül) szükséges adatok "kipuhatolása".
A jogalkotói koncepciót, tehát az előkészítő szerepet hangsúlyozza a törvény első, tudományos igényű kommentárja is ("[...] az előkészítő eljárás régi időtől fogva önálló tagozata a pernek [...]"[8]); a tudományos, illetve tankönyvirodalom pedig hasonlóan előkészítő vagy előzetes eljárásnak hívja a nyomozást és a vizsgálatot. Finkey Ferenc például így definiál: "A bűnvádi per előkészítésének nevezzük a per adatainak kipuhatolását s összegyűjtését, melyek által a vádló és a bíró tájékoztatva lesz az elkövetett bűncselekmény és annak elkövetői felől".[9]
Az 1896-os Bp. rendszerében tehát a nyomozási fázis mintegy másodlagos volt, az eljárás lényegét jelentő, vádon alapuló bírósági vagy perszakaszhoz képest (ezt jól jelzi a törvény megnevezése is: bűnvádi perrendtartás), annak tehát fontos és szükségszerű,[10] de előkészítő jellegű elő-, vagy mellékfázisa, amely csak időben előzi meg a pert.
A szocialista korszak kezdetét az 1949. évi választásoktól, illetve közjogi és alkotmányjogi szempontból az 1949. évi XX. törvény, az Alkotmány hatálybalépésétől szokás datálni.[11] A büntető eljárásjog története szempontjából pedig az első szocialista kódex a nem sokkal később keletkezett, a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény volt (a továbbiakban: 1951-es Bp.).
Arra azonban figyelemmel kell lennünk, hogy a jogalkotó már az 1951-es Bp. hatálybalépése előtt hozzányúlt
- 20/21 -
a polgári korszak büntető anyagi és eljárásjogához, az akkorra már erősen teret nyert marxista-kommunista ideológia szempontjainak megfelelően. Az egyik ilyen döntés volt az 1896-os Bp. - egyébként már a polgári korszakban, majd a szocialista jogtudomány által utólagosan is sokat támadott - vizsgálati szakaszának kiiktatása. A vizsgálatot tehát nem az új kódex szüntette meg (azt az 1951-es Bp. már egyáltalán nem vette át), hanem még annak (1951. január hó 1. napi) hatálybalépését megelőzően a kifejezetten e célból alkotott, "a bűnvádi ügyekben a vizsgálat megszüntetéséről" szóló 1950. évi 12. tvr. E rövid jogszabály 1. §-a azt mondta ki, hogy "A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvény (Bp.) és az azt kiegészítő jogszabályok akként módosulnak, hogy bűnvádi ügyekben vizsgálatnak nincs helye". A vr. 2. §t-a pedig, részletezve e sommás megállapítást, előírta, hogy azokat az eljárási cselekményeket, amelyeket az 1896-os Bp. a vizsgálóbíró hatáskörébe utalt, a jövőben az államügyészség teljesíti. A törvényerejű rendelet indokolása nem áll rendelkezésre, tehát az átalakítás pontos okát nem ismerhetjük meg. A korszak egyetlen kommentárja[12] és tankönyve szintén nem említ okokat. Az említett tankönyv csak összefoglalóan utal rá, hogy a szocialista forradalom "lépésről lépésre összetörte a burzsoá államgépezetnek bírósági szervét is és eljárásjogi intézményeit is"; ennek keretében pedig a vádtanácsot 1946-ban, a vizsgálatot és a vizsgálóbíró intézményét pedig 1950-ben szüntették meg.[13]
A fentebb említettek szerint a szocialista jogtudomány meglehetősen kritikus volt (utólagosan) az 1896-os Bp. több jogintézményét illetően is, főként a "burzsoá" jellegűeket ostorozta előszeretettel. A perelőkészítési szakaszt illetően elsősorban a vizsgálati fázis volt nyílt támadási felület, méghozzá - kissé álságosan - az egyébként sokszor mind a szocialista jogelméletben, mind a joggyakorlatban semmibe vett funkciómegosztás, illetve vádelv védelmére hivatkozással. Szabóné Nagy Teréz például úgy vélte, hogy a vizsgálat és a vizsgálóbíró intézménye révén vált a "burzsoá" büntetőeljárásban a vádelv, illetve a funkciómegosztás fiktívvé. Az ugyan nem vitatható szerinte, hogy a vizsgálóbírói intézmény elvileg az előkészítő eljárás kontradiktóriusságát célozta (sőt akár korlátozottan ugyan, de ügyfélnyilvánosságot is lehetővé tett egyes esetekben), ráadásul egy független bíró részvételével, azonban végső soron a vizsgálat nem volt más, mint a bűnüldöző funkció teljesítése bírósági személy által.[14]
Maga a törvény is jelentősen átalakította a nyomozás jogszabályi szerkezetét is, a nyomozás szerepét illetően azonban csak fokozatosan bontakozott ki az a koncepció, hogy ezen eljárási szakasz elengedhetetlen, legalább a perszakasszal egyenértékű fázisa az eljárásnak (hacsak nem fontosabb annál, ahogy majd látni fogjuk). Tulajdonképpen az 1951-es Bp. eredeti (a lentebb részletezett 1954. évi novellát megelőző) szövege a nyomozást illetően még sok szempontból közelebb állt elődjéhez, mint a későbbi normaszövegekből kitűnő (a nyomozás szerepére vonatkozó) ideológiához. Ilyen - a később már (és ma is) nonszensznek tekintett - intézmény az 1951-es Bp.-ben már expressis verbis megjelenített nyomozás mellőzésének lehetősége (amelyet az 1896-os Bp. elemzői a korábban írtak szerint legfeljebb a törvényszövegből és az indokolásból tudtak levezetni). Az 1951-es Bp. 90. § (1) bekezdése világosan kimondta, hogy "Mellőzni lehet a nyomozást, ha a vádemelésre már a feljelentés adatai és az ahhoz csatolt bizonyító eszközök elegendő alapul szolgálnak". (E rendelkezést egyébként az 1954-es novella már nem tartotta fenn.) Ez még tehát a nyomozás esetleges, előkészítő szerepére utalt inkább.
A nyomozás státuszára vonatkozó jogalkotói elképzelést (a nem túl hosszú és részletező törvényszöveg helyett) alapvetően a törvény miniszteri indokolásából tudjuk leginkább feltárni. Ez azonban szintén igen szűkszavú, és - az 1896-os Bp.-hez képest - kevéssé tudományos igényű a nyomozás vonatkozásában is. Annyi azonban figyelemreméltó, hogy a törvény eredeti szövegére vonatkozó indokolás - a korábbi kódexhez hasonlóan - még kifejezetten előkészítő szakasznak nevezi a nyomozást ("A VI. Fejezet a büntető eljárás előkészítő szakára vonatkozó szabályokat foglalja össze."), sőt rögzíti általánosságban azt is, hogy "Az alapvető kérdésekben egyébként a javaslat általában nem tér el az eddigi bűnvádi perrendtartás szabályaitól".
Az eljárási szakaszok relációját illetően tulajdonképpen már a kódex megnevezése is beszédes. Eltűnik ugyanis a bűnvádi szó a perrendtartás kifejezés előtt (azt "büntetőre" cserélik le). Ám ez esetben is mindkét szó jelentőséggel bír. A perrendtartás kifejezés még mindig arra utal - ezt a fentebb írtak szerint az indokolásban használt "előkészítő" kifejezés is megerősíti -, hogy az 1951-es Bp. jogalkotója is a perszakasz központi szerepét hangsúlyozta eredetileg, tehát a nyomozást kezdetben még semmiképpen nem tekintették (egyenrangú) főszakasznak. A bűnvádi szó lecserélésében viszont a vádelv jelentős meggyengülését (meggyengítését) látom; a szocialista koncepció ugyanis nyíltan vallotta, hogy a vádelv már nem mindent meghatározó princípium, sarokkő. Kocsis Mihály szerint például: "[...] a szocialista felfogás szerint a vádelv nem dogma, és különösképpen az ún. tiszta vádeljárás nem olyan eszménykép, amely felé tűzön-vízen keresztül törekedni kellene".[15]
Visszatérve a miniszteri indokolásban rejlő megállapításokra: fontos felfigyelni arra is, hogy az "új" kódex indokolása már nem adatgyűjtésről, adatok kipuhatolásáról beszél, mint elődje, hanem ("a bűncselekmény felderítésén, az elkövető személye megállapításán" felül) már
- 21/22 -
"bizonyítékok megszerzéséről és biztosításáról" szól. Utóbbi azért is fontos kérdés, mert a nyomozás eljárási szerepe kapcsán a legvitatottabb elméleti kérdés mindig is az volt, hogy vajon folyik/folyhat-e bizonyítás a nyomozás során, vagy az csak a tárgyalási (bírósági) fázis sajátja. Úgy tűnik, hogy a jogalkotó az 1951-es Bp.-nél már a bizonyítás lehetősége mellett tette le (ha nem is feltétlenül dogmatikailag mérlegelt) voksát.
A bizonyítás erőteljesebb hangsúlyozása mellett több más rendelkezés is jelzi a nyomozás státuszának bizonyos fokú erősödését (már a törvény eredeti szövegében is). Az egyik ilyen, hogy nemcsak a törvényszöveg, de már az indokolás is nagy hangsúlyt fektet a már a nyomozás során is alkalmazható (és a gyakorlatban is sokat alkalmazott) előzetes letartóztatásra, olyannyira, hogy az idevágó rendelkezések közül - annak "különös jelentőségére tekintettel" - egyedül e jogintézményt látja csak indokoltnak részletesebben is magyarázni a miniszteri indokolás. Az is döntő tény, hogy a kódex még nem önálló fejezetben részletezi a kényszerintézkedéseket (sőt általános/statikus szabályokat sem fektet le), hanem a lényegi szabályokat éppen a nyomozásról szóló fejezetben tárgyalja, sőt a bírósági szakaszban (is) alkalmazható kényszerintézkedés tekintetében is lényegében a nyomozásnál lefektetett előírások az irányadók. Gondoljunk bele, hogy a mai napig a legsúlyosabbnak tekintett kényszerintézkedés előtérbe kerülése és propagálása mennyire jelenthetett alkalmas eszközt a korabeli hatalom kezében, amely eszközt éppen a nyomozás során alkalmazták a legszívesebben (akarva vagy akaratlanul is erősítve ezzel ezen eljárási szakasz szerepét); akár a jól ismert koncepciós eljárások során is.
A nyomozás egyébként nem túl hosszú fejezet a törvényben, különös figyelemmel arra a tényre is, hogy a későbbi kódexekben már a bizonyítás, illetve a kényszerintézkedések statikus (általános) szabályai között kezelt előírásokat - például szemle, házkutatás - az 1951-es Bp. még a nyomozás szabályai között rögzítette (hasonlóképp: a nyomozó hatóságként eljáró szerveket is az általános szabályok között, az alanyok sorában ismertetik az újabb kódexek). Ha ezeket nem számítjuk, akkor mindössze tizenegy alcím (és huszonegy szakasz) a ténylegesen a nyomozásra vonatkozó szabály. Ugyanakkor épp azt érdemes itt észrevenni, hogy a nyomozás bizonyításbeli szerepének hangsúlyozását is jelenti, hogy számos bizonyítási eljárás és bizonyítékszerzési mód épp a nyomozási részben van több-kevesebb részletességgel kifejtve. Ha csak a legalapvetőbb bizonyítási eszközöket nézzük: az 1951-es Bp. rendszerében a bizonyításról szóló statikus fejezetben csak a tanú és a szakértő státusza, illetve például a tanúvallomás-megtagadási okok szerepelnek, illetve egyetlen bizonyítási eljárásként a szemle és "a tárgyi bizonyítékok", amelyeknek itt szinte csak a definícióját adja meg a törvény. A tanúk, illetve a terhelt, valamint a szakértők kihallgatásának szabályait vagy a szemle lefolytatásának módját ugyanakkor épp a nyomozási fejezet részletezi (1951-es Bp. 92-96. §, 109-116. §). Ezen felül a kényszerintézkedéseknek nem is volt külön (statikus) fejezete, ezen eljárásjogi eszközöket, így a már említett és a jogalkotó szerint is igen hangsúlyos előzetes letartóztatást (97-104. §), az elmebeteg terhelt ideiglenes biztonsági őrizetét (105. §), a lefoglalást (117-123. §), a házkutatást (124-125. §), a személymotozást (126. §), valamint a zár alá vételt (128-131. §) eleve (és elsőként, hiszen egyeseket nyilvánvalóan a bíróság is alkalmazhatott) csak a nyomozásról szóló fejezet tartalmazta.
A törvény 1954. évi novellája[16] azonban igen jelentősen átalakított a nyomozásról szóló fejezetet (is). Bócz Endre a novella kapcsán fogalmazza meg azt a - fentebb általam is említett - feltételezést, hogy az 1951-es Bp. eredeti szövege a nyomozásnak még vélhetően kevésbé hangsúlyos szerepet szánt, azonban a novella lényegében visszavezette az 1896-os Bp. szerinti (a bizonyítás szempontjából igen alapos) vizsgálati szakasz megoldásait, így ezzel vált szerinte lényegében a nyomozás a tárgyalással egyenrangú főszakasszá. Bócz szerint egyébként az olyan jogintézmények, mint a nyomozás határozattal való lezárása, a pótmagánvád kiiktatása, az ügyész nélküli tárgyalás bevezetése, a feljelentés kiegészítésének beiktatása mind a nyomozási szakasz hangsúlyosabbá válására utalnak.[17] Egy másik írásában azt is megjegyzi, hogy a hazai nyomozás lényegében a szovjet jogban a nyomozást kötelezően követő (és perrendszerű bizonyítást megkövetelő) vizsgálat átvételét jelentette, illetőleg a magyar nyomozásban végső soron a korszakban összeolvadt az eredetileg rendőri (adatgyűjtő, felderítő) nyomozás és a bírói (bizonyító) vizsgálat.[18]
A nyomozás fogalma kapcsán az eredeti szöveg semmit nem tartalmazott, de a novellát követően is csak egy formai jellegű követelményt (határozattal való megindítás) rögzített a törvény [86. § (1) bekezdés]. Ennél többet mond viszont "A nyomozás teljesítése" cím alatti rendelkezés (a módosítás előtt is hasonlóan), amely szerint "A nyomozás teljesítése során gondoskodni kell az elkövető kilétének megállapításáról, szökés veszélye esetén annak megakadályozásáról, a terhelt és a tanúk kihallgatásáról, a tárgyi bizonyítékok megszerzéséről és biztosításáról, szükség esetén szemle tartásáról, szakértő meghallgatásáról, valamint az eljárás sikeréhez egyébként szükséges körülményeknek más alkalmas módon való felderítéséről" [91. § (1) bekezdés]. A tartalmat itt tehát a törvényszöveg a nyomozás keretében tipikusan végzett eljárási cselekmények felsorolásával adta meg, ugyanakkor a törvény kommentárja felhívja a figyelmet arra, hogy ez csak példálózó felsorolás.[19] Világos ugyanakkor, hogy a felsorolt eljárási cselekmények nagyobb része egyértelműen a bizonyítás területére esik, tehát a nyomozás bizonyító, és ezáltal hangsúlyos szerepét növelik. Részben ez alakul majd át a későbbi kódexekben azzá a szabályozási megol-
- 22/23 -
dássá, miszerint a nyomozásról szóló (dinamikus részi) fejezet kvázi megismétli, tulajdonképpen a nyomozásra alkalmazandóan részletezi egyes, a bizonyításra vonatkozó (statikus) jogintézmények (például a terhelt, a tanú kihallgatása, a szakértők, a szemle stb., sőt e törvény esetében még egyes kényszerintézkedések) szabályait.
Az 1951-es Bp. szövege tehát - amellett, hogy definíciót sem lelhetünk fel - nem tartalmazott (szintén ellentétben az 1896-os Bp.-vel) semmilyen rendelkezést a nyomozás céljára, módjára vagy akár keretére vonatkozóan sem. Utóbbi kérdést illetően: a törvény eredeti rendelkezései tulajdonképpen még a nyomozás határidejét sem korlátozták, míg az 1954-es novella a 91/A. § beiktatásával végül meghatározta, hogy a nyomozás egy hónapig (kivételesen, a Népköztársaság elleni bűntettek esetén két hónapig) tarthat, amely határidő(ke)t a megyei ügyész egy hónappal meghosszabbíthatja (illetve két hónapon túl a nyomozás csak a legfőbb ügyész engedélyével folyhatott).[20] Azt azonban még csak a kommentár egyértelműsítette, hogy "a nyomozást - teljes alaposság és tárgyilagosság mellett - a legrövidebb időn belül teljesíteni kell".[21]
A novellával ugyanezen alcím és a 91/B. § alá bekerült a Bócz által ugyancsak "kárhoztatott"[22] új jogintézmény, a terhelti felelősségre vonás (a mai értelemben vett gyanúsítás) határozattal történő megállapítása; ahogyan a nyomozás szintén határozattal történő lezárásának intézménye is a novella eredménye [135. § (1) bekezdés]. E rendelkezések is a nyomozás státuszának erősödését vetítették előre, hiszen a "komoly" - az eljárási jogokban a jelentős döntésekre kitalált - határozati forma (valójában szükségtelenül) kiterjesztett alkalmazása az első eljárási fázis tekintélyét volt képes növelni.
Hasonlóképpen fontos az említett 135. § egy további változása is, amely ugyancsak ad eligazítást a nyomozás valódi céljáról és szerepéről. "A nyomozás befejezése" alcím a törvény eredeti szövegében még azt tartalmazta, hogy "A nyomozást be kell fejezni, ha annak eredménye szerint a vádirat benyújtására kellő alap van" [135. § (1) bekezdés]. E megfogalmazás még jobban hajaz az 1896-os Bp.-ben rögzített nyomozási célra (és egyébként az 1998-as Be. megfogalmazására is[23]). A novellát követően azonban már az szerepelt a törvényben, hogy "A nyomozóhatóság, ha a tényállást felderítette és a terhelt bűnösségének megállapításához szükséges adatokat megszerezte, a nyomozás befejezéséről határozatot hoz". E szabályokból már - szemben a vád valamilyen fokú megalapozásával - inkább a teljes felderítettség, sőt bizonyítottság igénye tűnik ki.
E megállapítást erősíti a fenti rendelkezés kapcsán a kódex kommentárja is, amely egyrészt hangsúlyozza, hogy e törvényhely "az objektív igazság elvének érvényesítését jelenti", másrészt külön kiemeli, hogy a novella által történt változtatás "nem pusztán szövegezési módosítás", hanem "nagyjelentőségű elvi állásfoglalás". Kifejezésre juttatja ugyanis, hogy "a büntetőügy összes körülményeit a nyomozás befejezése előtt a valóságnak megfelelően fel kell deríteni" (igen hangsúlyos itt a valóságnak való megfelelés igénye!), szemben - a kommentár szerint - a korábbi szövegből eredő azon törvénysértő gyakorlattal, miszerint a nyomozást befejezhették a teljes felderítettséget megelőzően, ha már elegendő adat volt a vádemelésre.[24]
Végül szintén a nyomozás és egyben a nyomozó hatóság státuszát erősíti nézetem szerint az a ma már felfoghatatlannak látszó, az 1954-es novella révén beépült - bár a gyakorlatban soha nem alkalmazott - rendelkezés, amely szerint a vádiratot a nyomozó hatóság készíti el (1951-es Bp. 137. §), az ügyész azt csak jóváhagyja és benyújtja a bírósághoz.
A jogszabályszöveg értelmezése mellett érdemes röviden kitérni a szocialista korszak és a szakterület (egyébként nem túl fejlett, szakírások hiányában lényegében a tankönyvirodalomban lecsapódó) jogtudományának álláspontjára is. Ebből egyértelműen kikristályosodik, hogy az 1950-es évek közepe után koncepcionálisan már jóval erősebb - bőven több mint előkészítő - szerepet szántak a nyomozásnak. Bólya Lajos például a nyomozást olyan tevékenységként definiálja: "[...] amelynek során biztosítják a bűncselekmény nyomainak összegyűjtését és megőrzését, a tanúk és szakértők előadásából származó bizonyítékok rögzítését, a tettes személyének megállapítását [...]". Külön is hangsúlyozza, hogy a szocialista jog-
- 23/24 -
rendben "új nyomozás fejlődött ki", amely "nem hasonlít a burzsoá büntetőeljárás hasonló nevű intézményéhez". A nyomozás egyik elveként pedig a "teljességet" vagy "alaposságot" határozza meg, amely szerint a bűncselekményeket "a legteljesebb alapossággal minden irányban fel kell deríteni", tehát "minden bizonyítékot be kell szerezni", amelyeket "[...] megfelelő okmányokkal kell alátámasztani: [...] jegyzőkönyvekkel, szakértői véleménnyel stb.".[25] Az említett szerzőnél is fontos kulcsszavak tehát a teljesség és a bizonyítottság, amely egy igen alapos, és perrendszerű bizonyítással operáló nyomozási szakasz képét festi le.
Az 1951-es Bp.-t felváltó soron következő kódex, a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. tvr. (a továbbiakban: 1962-es Be.) - Farkas Ákos szavaival - "nem új jogalkotási produktum. Szövegének mintegy kétharmada azonos a korábbi törvényével, és a törvény szerkezete sem változott meg."[26] Ezt alapul véve, a nyomozás státuszának alakulása kapcsán tulajdonképpen a korábbi kódex novelláris módosulása utáni kvázi paradigmaváltás eredménye (azaz a nyomozás szerepének jelentős megerősödése) volt az irányadó az újabb kódex (szintén nem túl hosszú) időszaka alatt is. Erre tekintettel itt most csak néhány eltérésre, illetve felfogásbeli jellegzetességre fogok rávilágítani.
A korszak egyik szakkönyve már eleve úgy vezeti fel, hogy a büntetőeljárás fő szakaszai a nyomozás és a bírói eljárás, előbbi alatt pedig értendő a tényállás kiderítése, a bizonyítékok beszerzése, összegyűjtése és biztosítása, az elkövető személyének felderítése. Érdekes megállapítás azonban, hogy a magyarázat szerzője szerint a nyomozás fenti feladata egyben a "bírói eljárás szakának előkészítését jelenti". Egy másik helyen ugyanezen forrás hasonlóan úgy látja, hogy a nyomozás célja "a tényállás felderítése és a tettes bűnösségének megállapításához szükséges adatok megszerzése", azonban a nyomozás feladataként jelöli meg itt is, hogy "előkészíti a bíróság igazságszolgáltató tevékenységét". Első ránézésre ez visszafordulásnak tűnhet az 1896-os Bp. koncepciója felé, később azonban az idézett mű egyértelművé teszi a nyomozás teljessége elve kapcsán, hogy "A büntetőügy minden apró részletét fel kell deríteni, ami a bírósági tárgyalás során felmerülhet".[27] Megtévesztő tehát az előkészítő kifejezés alkalmazása, de a bővebb magyarázat alapján világos, hogy itt szó sincs a nyomozás ismételten csak előkészítő szerepbe történő visszakényszerítéséről. Hangsúlyos viszont, hogy a fenti magyarázat alapján az előkészítési feladat itt már nem a vádra, hanem a bírósági ítélkezésre vonatkozik, azaz a bizonyítékok nyomozás során történő összegyűjtése már az ítélkezési funkció megalapozására, sőt megkönnyítésére irányul.[28]
Az 1962-es Be. kapcsán, az eljárási szakaszok hierarchiáját illetően, Szabóné is az eljárás egységének koncepcióját fekteti le. Ezen elv pedig nem tűri a perszakasz kizárólagosságát, illetve a nyomozás kisegítő jellegét. Szabóné szerint ezért az eljárási rendszerben a nyomozási szakaszt is nyomatékosan figyelembe kell venni, azaz alapelveinek és garanciáinak a nyomozási szakaszban is meg kell valósulniuk.[29]
Az eljárás egységének és a szakaszok egyenrangúságának elve a tvr. miniszteri indokolásának már az elején megjelenik, amikor is az indokolás kifejti, hogy a jogszabály neve azért nem perrendtartás, mert "az eljárásjogi kódexnek nemcsak a büntetőeljárás bírói szakaszát kell szem előtt tartania, hanem egyenlő súllyal az egész eljárást, annak elrendelésétől, tehát a nyomozás megindításától kezdve [...]".
A nyomozás teljesítése cím alatt (110. §) az 1962-es Be. szövege ugyan megismétli az 1951-es Bp.-nél idézett feladatokat, azonban ezt még kiegészíti azzal, hogy a nyomozás során fel kell deríteni a tvr. 168. § (1) bekezdés b) pontjában írt körülményeket is. Ez utóbbi rendelkezés pedig a vádirat egyik igen lényeges kelléke. A vádiratnak ugyanis az említett törvényhely szerint tartalmaznia kell a tényállás rövid előadását a bűntett elkövetési helyének és időpontjának, módjának, indítékainak, következményeinek és egyéb lényeges körülményeinek megjelölésével, továbbá a bűntett és az elkövető társadalomra veszélyességének megítéléséhez szükséges személyi, illetve tárgyi körülményeket. Ez az utaló szabály tehát a nyomozás során felderítendő, sőt bizonyítandó körülményeket lényegében a vádirat talán legfontosabb tartalmi eleméhez (tulajdonképpen a vádelv alapját képező történeti tényálláshoz) igazítja. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint a nyomozástól elvárt még alaposabb tényfeltáró/bizonyító
- 24/25 -
tevékenységet, amely ugyancsak erősítőleg hatott a nyomozás eljárási folyamatban megállapítható státuszára.[30]
A nyomozás tudományos és elvi megközelítését az 1960-as években igen jól példázza Gödöny József monográfiája, amelynek már címe is igen árulkodó: Bizonyítás a nyomozásban. Tulajdonképpen a szerző a teljes művet a köré a kérdés köré fűzi fel, hogy mi a szerepe a nyomozásnak a büntetőeljárásban, lényegében a nyomozás során lefolytatott bizonyítás lényeges funkciójáról értekezik. Azt is fontos látni, hogy a vizsgált korszakban ezen íráson kívül alig született a nyomozást ilyen értelemben a fókuszba állító írás. Érdekes módon a nyomozást Gödöny szinte egész írása során végig előkészítő szakasznak (is) titulálja ("A nyomozás mint a büntetőeljárás előkészítő szakasza"), ám nem hagy kétséget a felől, hogy itt az előkészítés már semmiképpen sem a vád puszta információkkal való megalapozását szolgálja, hanem a bírósági szakkal való reláció a meghatározó. Gödöny egyértelműsíti a nyomozás teljességét, illetve az objektív igazság felderítését megcélzó álláspontját több ízben is. Nézete szerint "Amennyiben ugyanis a nyomozás [...] hiányosan látja el funkcióit, s a nyomozás eredményeként az objektív valóságot nem sokoldalúan, teljesen és tárgyilagosan tárják fel, a bírósági eljárásban kell ezeket a hiányosságokat - esetleg sokkal nehezebb körülmények között - pótolni [...]." Emellett markáns véleménye van a nyomozás egyszerűsítéséről is: "Az egyszerűsítési törekvések szempontjából a büntetőeljárást mint egészet kell szemlélni és csak olyan egyszerűsítéseket célszerű bevezetni, amelyek a büntetőeljárás egésze szempontjából hasznosak. Ellenkező esetben olyan helyzet alakulhat ki, amelyben az egyik eljárási szakaszban ugyan egyszerűbbé, s így gyorsabbá válik az eljárás, a másik eljárási szakaszban viszont ennek következtében új feladatok keletkeznek, esetleg az eljárás bonyolultabbá válik." Ezért szerinte "[...] a nyomozásban csak olyan mértékben indokolt az eljárás egyszerűsítése, a feladatok csökkentése, amely még nem veszélyezteti a nyomozás feladatának, a bírósági eljárás megfelelő előkészítésének teljesítését".[31] Ebből is kiviláglik tehát a nyomozást a tárgyalással egyenrangú főszakaszként értékelő álláspont, valamint a nyomozás során folyó bizonyítási eljárás kétségtelenné tétele.
Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy ha a fenti is volt a korszak (és a későbbi évtizedek) uralkodó álláspontja, voltak már ebben az időszakban is néhányan, akik ellentétes véleményen voltak. Így a korábban is hivatkozott Bócz már az 1960-as években is több írásában is a nyomozás adatszerző, felderítő szerepe mellett érvelt. Nézete szerint a nyomozás inkább a tények felderítésére és a bizonyítékok összegyűjtésére kell, hogy irányuljon, míg a bizonyítékok megvizsgálása és értékelése és az ez alapján történő állásfoglalás a bíróság feladata.[32] Hasonlóképp a bírói bizonyítás primátusa mellett foglalt állás a korszakban Cséka Ervin is, aki szerint a nyomozó legfeljebb a valószínűség egy magas fokára juthat el, de a bizonyítás és az ez alapján történő értékelés csakis a bíróság joga lehet.[33] Gödöny ugyanakkor ezen álláspontokkal egyértelműen szembeszáll, hangsúlyozva, hogy a bizonyítandó tények nyomozás során történő sokoldalú, teljes és tárgyilagos megállapítása, a bizonyítás tárgyának az objektív valóságnak megfelelő tisztázása nem csorbítja a bíróság tekintélyét, nem jelenti a bírói funkció korlátozását, sem az alapelvek veszélyeztetését, még akkor sem, ha a bíróság ugyanazokat a tényeket állapítja meg, mint a nyomozás. Sőt, szerinte az ilyen megalapozott nyomozás eredményeként a bíróság előnyösebb feltételek között vizsgálhatja az ügyet, illetve tisztázhatja a valóságot, és juthat el az objektív igazsághoz. Ezt részben az időbeliség faktorával is igazolni igyekszik, azaz, hogy a nyomozási bizonyítás időben a bűncselekményhez közel esik, azaz a tárgyaláson (elsőként) lefolyó, vagy a nyomozás hiányosságait pótló bizonyítás időben jóval később következik, ami már jelentősen megnehezíti a bizonyítás sikerét.[34]
Az 1970-es évek elején született meg az 1973. évi I. törvény, azaz az 1973-as Be. E - rendszerében is jóval kidolgozottabb és hosszabb életű - törvény szabályozását is tekintve összetettebb képet fest, mindazonáltal a nyomozás szerepkörét illetően tulajdonképpen az előző évtizedekben már kikristályosodott koncepciót, azaz a nyomozás főszakasz jellegét vitte tovább. A törvény indokolásából is javarészt a nyomozás szerepének további erősödése olvasható ki (például terhelti és védői jogok szélesítése
- 25/26 -
a nyomozás során), ugyanakkor előtérbe kerülnek már a nyomozást egyszerűsítő rendelkezések is (például a terheltté nyilvánító határozat elvetése, a vétségi nyomozás bevezetése). Érdekes, hogy az indokolás a - nyomozást klasszikusan figyelembe sem vevő, csak a vád, a védelem és az ítélkezés viszonyát tisztázó - funkciómegosztás elve kapcsán fejti ki, hogy e fontos alapelv "hűen tükrözi a büntetőeljárás egységét, [...] az eljárás nyomozási szakaszának valóságos jelentőségét [...]". Mindenesetre a nyomozási szakasz fontosságát erősíti, hogy a jogalkotó egy ilyen meghatározó alapelv kapcsán sem mulasztja el a nyomozási fázis kiemelt helyzetét hangsúlyozni.
Ezen felül egyébként már a törvény más alapelvei között is találhatunk a nyomozás helyzetére is vonatkozó előírásokat. Az 1973-as Be. ugyanis több alapelv esetében a büntetőeljárásban eljáró "hatóságokról" beszél, amiről tudjuk a II. Fejezet azonos elnevezése alapján, hogy az - a "klasszikus hármas" részeként - a nyomozó hatóságot is jelentette (a bíróság és az ügyészség mellett). A törvény 5. §-a az alapelvek között jeleníti meg - minden korábbi és későbbi törvénytől eltérően - az ún. anyagi igazság elvét (ez a későbbi kódexekben már a bizonyításról szóló fejezetekben szerepel). A kódex itt mondja ki, hogy "a hatóságok feladata, hogy az eljárás minden szakaszában a tényállást alaposan és hiánytalanul tisztázzák, a valóságnak megfelelően állapítsák meg". Ebből egyértelműen levezethető, hogy a nyomozás során a nyomozó hatóságoknak is az anyagi igazság elérésére, azaz a valóság teljes körű felderítésére (és bizonyítására!) kell törekedniük. Ezt megerősíti a törvény kommentárjában Szabóné is, aki ki is mondja, hogy a nyomozó hatóságnak is a tényállás alapos tisztázására kell törekedni, amely azt jelenti, hogy a hatóságoknak a megállapításaikat bizonyítékokra kell építenie, és bizonyítékokkal kell alátámasztania (elkerülve azonban a túlbizonyítást).[35] Kratochwill Ferenc pedig hangsúlyozza, hogy a nyomozás alaposságának igénye mindig kétirányú: egyfelől a bizonyítás sokoldalúságát és teljességét, másfelől a bizonyítás megalapozottságát jelenti.[36]
Az 1973-as Be. törvényszövege viszont sem magát a nyomozást, sem már annak feladatát nem definiálja. Csak az eljárás alanyairól szóló fejezetben, a nyomozó hatóság feladataként rögzíti a bűncselekmények gyors és alapos felderítését, valamint a bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásához szükséges eljárási cselekmények elvégzését (16. §).
A nyomozás funkcióját tekintve a törvény kommentárjában Gödöny először azt rögzíti, hogy "A nyomozás a büntető eljárás előkészítő szakasza". Ezen (itt is) elsőre ellentmondásos és retrográd megállapítását azonban helyreteszi azon kijelentéssel, miszerint "a nyomozás a bírósági eljárás mellett a büntetőeljárás másik fő szakasza". A szerző szerint a nyomozás, ha azt sokoldalúan, teljesen és tárgyilagosan folytatják le, lehetővé teszi, hogy a bíróság helyesen bírálja el az ügyet, tehát a nyomozás célja a bírósági eljárás "megfelelő" előkészítése, mivel a nyomozás "a bizonyítás törvénynek megfelelő teljesítésével, a szükséges eljárási cselekmények elvégzésével biztosítja az alapot a bírósági eljáráshoz".[37] Hiába tehát itt is az "előkészítő" jelző, a nyomozás mindenképpen főszakasznak minősül, amely - a korszak megközelítése szerint is - továbbra sem a vád, hanem a bírósági eljárás megalapozója, méghozzá bizonyítás lefolytatásával. Szabóné a nyomozást ugyancsak az eljárás "főszakaszának" titulálja egy másik írásában.[38]
A korábbi két kódexszel szemben a nyomozás teljesítése cím alatt (131. §) sem szerepelnek tartalmi kritériumok; az eredeti szövegben csak a nyomozás határidejére vonatkozó előírásokkal találkozunk, de egyébként (szintén szemben a korábbi két szocialista jogszabállyal) a nyomozás befejezésénél (142. §) sem lelhető fel lényegi meghatározás. Később azonban, a törvény fontos, 1987. évi novellájával[39] igen lényeges előírás épült be: "A nyomozás során a valóságnak megfelelő tényállás felderítése érdekében haladéktalanul meg kell tenni minden törvényes és célszerű intézkedést". A rendelkezés első fele lényegében ismétlés (tehát végső soron hangsúlyozás), hiszen részben a korábban már idézett alapelvi tételt (5. §) ismétli. A mondat második felében pedig egy időbeliségi kritérium is van, amely kiemeli a valósághű felderítés sürgősségét.
Az 1973-as Be.-ben már érvényesült az a mára már kiforrott rendszer, hogy a bizonyításra vonatkozó általános szabályok a statikus részben (IV. Fejezet) jelentek meg, tehát minden (dinamikus) eljárási szakaszban, így a nyomozás során is alkalmazandók. Ebből és az említett alapelvi tételből (5. §) is következik, hogy a nyomozás során is a teljes körű, a bíróságival egyenrangú bizonyítás volt az irányadó.
Végül érdekességképpen megemlíthető, hogy ugyan az 1973-as Be. is ismert egy egyszerűsített nyomozási formát, amely - elsősorban az alakszerűség fellazításával (többek között jegyzőkönyv helyett jelentések készítése) - a gyorsítást is célozta, azonban az ún. vétségi eljárás (és az annak részét jelentő vétségi nyomozás - VI. Fejezet, II. cím) kapcsán a törvény kommentárja külön felhívja a figyelmet arra, hogy a vétségi nyomozást is "éppoly körültekintően, alapossággal és objektivitással kell lefolytatni".[40] Jól láthatóan tehát az egyszerűsítés igénye ellenére sem tudta a korszak gyakorlata sem "elengedni" az igen alapos (és pont emiatt elhúzódó) nyomozási metódust.
Reményeim érzékelhetően sikerül végigkövetnem és láttatnom azt az evolúciós folyamatot, amelynek során a
- 26/27 -
szocializmusnak is nevezett korszakban a nyomozás túlhaladt eredetileg (per)előkészítőnek gondolt szerepén, és végső soron elfoglalt egy legalább azonos rangú helyet a büntetőeljárásban a bírósági szakasz mellett. Sőt azt is láthattuk, hogy a nyomozás korábban (de néha még ma is) oly módon volt képes konkurálni - a bizonyítási szerepét illetően legalábbis - a bírósági szakasszal, hogy fontossága szinte meghaladhatja azt. Jelen tanulmány nem tűzte ki célul annak megítélését, hogy jó-e, ha a nyomozás ilyen jelentős, erőteljes eljárási szakasz, illetve nem jár-e ez együtt a perszakasz leértékelődésével; pusztán a fejlődés történeti ívét igyekezett szemléltetni.
Az előnyöket és hátrányokat a korábban részletezettek szerint több szerző is igyekezett már bizonyítani. Kiemelhetők elsősorban Bócz írásai, amelyek - bár ismerve a szerző egyértelmű álláspontját is - mindkét oldal érveit felvonultatják. Bócz egyik végső érve egyébként a túl alapos nyomozással (vizsgálattal) szemben annak egyik lehetséges következménye, nevezetesen, hogy a nyomozási anyag összeállítója akarva vagy akaratlanul is képes a nyomozás irataira (a kontinentális eljárásokban feltétlenül) alapozó ítélkező bírót a saját gondolatmenetére, orientációjára hangolni. Idézi Baumgarten Izidort is, aki egyenesen odáig ment, hogy szerinte a felületes vizsgálatok nem igazán vezetnek téves elítéléshez, míg a túl aprólékos és kiterjesztett vizsgálat sokkal jobban kockáztatja az ítélő bírói előtti bizonyítás eredményét.[41] Bócz emellett a másik szélsőértéket is ismerteti. Olyan szerzőt is idéz (Bíró András), aki egyenesen azt állítja, hogy a tárgyalási bizonyítás mindössze arra alkalmas, hogy a már elvégzett (nyomozási) bizonyítás helyességét ellenőrizze, és azon korrekciókat hajtson végre, ekképp a büntetőeljárási bizonyításnak nem a tárgyalás, hanem a nyomozás a "természetes és megfelelő módja".[42]
Érdemes mindenesetre belegondolni például abba a - korábban már érintőleges felvetett - problémakörbe, miszerint a túl alapos, indokolatlanul "mély" nyomozás ún. túlbizonyítással és mindenekelőtt az eljárás elhúzódásával járhat együtt (amellyel a mai napig is küzdenek a nyomozásban részt vevő szervek). Figyelemre méltó, hogy az 1998-as Be. megalkotói - álláspontom szerint nem csak az 1896-os Bp. iránti átgondolatlan tiszteletből - kifejezetten vissza szerettek volna térni egy gyorsabb, inkább adatgyűjtő, mint bizonyító nyomozás ideájához. Más kérdés, hogy a gyakorlat végső soron képtelen volt átállni (visszaállni) erre a koncepcióra, az eljárásban részt vevő hivatalos szervek szinte egyöntetűen a részletes, alapos nyomozás igénye mellett maradtak (még a bíróság is). Épp ezért a hatályos Be. már meg sem próbálta feleleveníteni a nyomozás előkészítő jellegének hipotézisét, sőt nézetem szerint a mai eljárási rendszerben, ahol számos (gyorsító és egyszerűsítő célú) jogintézmény eleve kizárólag a nyomozás során beszerzett bizonyítékokra építkezik, ennek megvalósítása nem is lenne lehetséges.[43] ■
JEGYZETEK
[1] 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról, a továbbiakban: Be.
[2] Lásd felderítési és vizsgálati szakasz, Be. LX. és LXI. fejezetek.
[3] Lásd az ún. előkészítő eljárást, amely megelőzheti a nyomozást: Be. Kilencedik Rész.
[4] Horváth Attila a korszakot alkotmány- és jogtörténeti szempontból vizsgáló munkájában a legtöbbször a "szocialista jog" kifejezést alkalmazza, így e kifejezést helytállónak tekintem e téma tekintetében is. Lásd Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra alkotmány- és jogtörténete Magyarországon. Budapest, Ludovika, 2024. 61-67. DOI: https://doi.org/10.36250/01096_00
[5] A törvény miniszteri indokolása szerint: "Az első követelményből adódóan a törvény feléleszt néhányat az 1896. évi XXXIII. törvénynek (a továbbiakban: Bp.) a második világháborút követően indokolatlanul mellőzött elvei és intézményei közül, anélkül azonban, hogy visszatérne a Bp.-nek a nemzetközi összehasonlítás alapján meghaladottnak tekinthető megoldásaihoz. Így például az eljárás két fő szakasza közti kapcsolatot a törvény a nyomozás és a bírósági eljárás egyenrangúságának »szocialista« elmélete helyett a Bp.-hez hasonlóan határozza meg. A nyomozás feladata eszerint a vád előkészítése, amelynek során a tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e." Jól látható, hogy az 1998-as Be. eredetileg szakított volna az "egyenrangú főszakaszok" elméletével, és a nyomozásnak ismét inkább előkészítő funkciót szánt volna.
[6] Azt, hogy a nyomozás előkészítő jellege még óvatos megfogalmazás szintjén sem jelenik meg, azaz, hogy a hatályos Be. "elengedi" a problémát, több rendelkezés és magyarázat is alátámasztja. Az egyik ilyen, hogy a törvény eleve kétszakaszosnak tekinti a büntetőeljárást: nyomozási és bírósági eljárási szakaszt különít el (még a korábban önállónak tekintett vádemelési szakaszt is a nyomozási szakasz részévé tette). Emellett a "főszakaszokon" belül alszakaszoknak nevezi a további egységeket a miniszteri indokolás is (így a nyomozás felderítésre és vizsgálatra oszlik, a bírósági eljárás lehet első-, másodfokú stb.). Ezen felül megjelent a törvénnyel az - egyébként nem kötelező - ún. előkészítő eljárás lehetősége, amely éppen a nyomozási szakaszt előzheti meg, és mintegy azt előkészítve az ún. "egyszerű gyanú" (a bűncselekmény gyanúja) megalapozását célozza.
[7] Edvi Illés Károly az 1896-os Bp. kommentárjában meg is jegyzi, hogy a vádelvi eljárást megelőző időszakban az előzetes eljárás (itt is a nyomozásra gondol!) még nem a vádló tájékoztatására szolgált (szemben az 1896-os Bp.-vel), hanem az ítélet alapját képezte. Balogh Jenő - Edvi Illés Károly - Vargha Ferenc: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Második kötet. Budapest, Grill Károly, 1897. 1.
[8] Balogh - Edvi - Vargha: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Második kötet. 1.
[9] Finkey Ferenc: A magyar büntető eljárás tankönyve. Budapest, Politzer-féle Könyvkiadóvállalat, 1908. 297.
[10] Figyelemre méltó módon az 1896-os Bp. rendszerében a teljes előkészítő szakasz elmaradhatott, és nyomban vádemelés történhetett (tehát nyomozás és vizsgálat lefolytatása nélkül) bizonyos esetekben (ez is jól érzékelteti a nyomozás/vizsgálat eshetőleges szerepét, mi több, tudjuk, a vizsgálat az 1896-os Bp. 103. §-a alapján eleve nem volt kötelező fázis, csak meghatározott esetekben). Edvi a törvény kommentárjában levezeti, hogy a 254. § rendelkezései alapján - amelynek lehetőségét egyébként a törvény indokolása is világosan megerősíti - az ügyész nyomozás nélkül, pusztán a feljelentés alapján is vádat emelhet, ha annak adatai ehhez kellő alapot adnak. Lásd Balogh Jenő - Edvi Illés Károly - Vargha Ferenc: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Harmadik kötet. Budapest, Grill Károly, 1899. 172-173. Hasonlóan gondolja ezt Finkey is, "ha a teljesen hiteltérdemlő feljelentés elég a vádló tájékoztatására s az ügy előkészítésére". Lásd Finkey: A magyar büntető eljárás tankönyve. 358.
[11] Horváth: A szovjet típusú diktatúra alkotmány- és jogtörténete Magyarországon. 82-85.
[12] Molnár László és munkaközössége: A büntető perrendtartás kommentárja. Budapest, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, 1957.
[13] Bólya Lajos - Kocsis Mihály - Móra Mihály: Büntető eljárási jog. Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1954. 76-77.
[14] Szabóné Nagy Teréz: A büntetőeljárási rendszer alapjai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1966. 243-246.
[15] Bólya - Kocsis - Móra: Büntető eljárási jog. 129-130.
[16] 1954. évi V. törvény 21-26. §-ok.
[17] Bócz Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2006. 35-40.
[18] Bócz Endre: Adatgyűjtés, felderítés, nyomozás. Belügyi Szemle, 2011. (4), 67., 71.
[19] Molnár: A büntető perrendtartás kommentárja. 263.
[20] Azon is érdemes lehet elgondolkodni, hogy a határidő meghatározása tulajdonképpen a nyomozás szerepét erősítő vagy gyengítő rendelkezés. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a parttalan nyomozás nagyobb hatalmat ad a nyomozást végző szervek kezébe, míg a határidő - különösen a törvény szerinti igen rövid határidő - egy gyors, szinte csak összecsapható, kevésbé megalapozott nyomozásra adott lehetőséget. A másik oldalról viszont a határidők, és azok hosszabbítási rendszerének meghatározása már egy "komolyabb", kidolgozottabb nyomozási szisztéma irányába mutat, amelynél tehát a jogalkotó figyelembe veszi a kereteket, határokat is. Jelentős egyébként az összefüggés a nyomozás alapossága és határideje között is. Szabó Krisztián szerint "amennyiben a nyomozás során a tényállás teljeskörű megállapítása, perrendszerű bizonyítékok összegyűjtése a cél, úgy ez bonyolultabb, összetettebb tevékenységet igényel az eljáró hatóságok részéről, amelyet figyelembe kell venni a nyomozási határidő törvényi szabályainak kidolgozásánál. Amennyiben viszont a bizonyítás súlypontját a büntetőeljárás tárgyalási szakára, azon belül elsősorban az elsőfokú tárgyalásra helyezzük, úgy egy kevésbé formális, nem perrendszerű bizonyítást lefolytató nyomozás rövidebb határidőn belül is lefolytatható." Szabó Krisztián: Gondolatok a nyomozás határidejére vonatkozó kodifikációs elképzelésekről. Jura, 2016. (1), 316. Kiss Anna pedig a nyomozások (általában az eljárás) elhúzódásának egyik okaként épp a túlbizonyítást jelöli meg. Kiss Anna: A hazai büntetőeljárás hatékonyságáról. Kriminológiai Tanulmányok, 2016. (53), 84.
[21] Molnár: A büntető perrendtartás kommentárja. 265.
[22] Bócz: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. 37.
[23] "A tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e." 1998-as Be. 164. § (2) bekezdés második mondata.
[24] Molnár: A büntető perrendtartás kommentárja. 346.
[25] Bólya Lajos - Kocsis Mihály - Móra Mihály: Büntető eljárási jog II. kötet. Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó, 1954. 30-231., 248.
[26] Farkas Ákos - Róth Erika: A büntetőeljárás. Budapest, Wolters Kluwer Hungary, 2018. 66. DOI: https://doi.org/10.55413/9789632959054
[27] A büntető eljárás kézikönyve I. Budapest, BM Tanulmányi és Módszertani Osztálya, 1963. 171., 212., 219. (A mű a szerzők nevét nem tünteti fel.)
[28] Utóbbi alatt értem azt a - még napjainkban is élő - megközelítési módot, amely szerint a bíróság az ítélkezési tevékenysége során elsősorban (sőt inkább) épít a nyomozás során beszerzett (és a bűncselekmény elkövetéséhez időben közelebb eső) bizonyítékokra, mint a tárgyalási szakasz bizonyításának eredményére. [Sőt egyes élő eljárási formák esetén - például büntetővégzésre irányuló külön eljárás, egyezségkötésre irányuló külön eljárás, előkészítő ülés, de sorolhatnánk az ügyet sokszor érdemben lezáró ügyészi intézkedéseket is (feltételes felfüggesztés, közvetítői eljárás, ügyészi megrovás) - a végleges döntés kizárólag (!) a nyomozás bizonyítékain (és iratain) alapul.]
[29] Szabóné: A büntetőeljárási rendszer alapjai. 35-37., 243-261. Később Szabóné ugyanígy: Szabóné Nagy Teréz (szerk.): Magyar büntető eljárási jog. I. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó, 1986. 94-97., illetve Rudas György (szerk.): Büntetőeljárás-jog. Budapest, BM Tanulmány és Propaganda Csoportfőnökség, 1974. 57-59.
[30] Később azonban a tvr. novellája (az 1966. évi 16. tvr.) 110/A. §-ként beiktatta az ún. egyszerűsített nyomozás lehetőségét, amely egyes ügytípusoknál egyszerűbb formát tett lehetővé, kivételt engedve a teljesség elve alól. Vélhetően világossá vált a korszakban, hogy a túlzott alaposság (akár a legkisebb ügyekben is) ügyterhet jelent, a nagyobb ügyek nyomozásának rovására mehet, illetve az eljárás elhúzódását eredményezi.
[31] Gödöny József: Bizonyítás a nyomozásban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1968. 18.
[32] Bócz Endre: Az alapos gyanú a büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny, 1962. (11), 580-581., illetve Bócz Endre: Bizonyítottság a nyomozásban. Jogtudományi Közlöny, 1966. (10), 538-644.
[33] Cséka Ervin: A bizonyítás sajátosságai a nyomozásban. Magyar Jog, 1960. (2), 44.
[34] Gödöny: Bizonyítás a nyomozásban. 29-30. Bócz ezt az ellenérvet csak jóval később, 2006-os monográfiájában cáfolta meg "hivatalosan" is, amikor kifejti, hogy az eljárás különböző szakaszait illetően, még ha el is fogadjuk, hogy bizonyítás folyik mindkét fázisban, és mindkét eljárási szakasz az igazság kiderítésére törekszik (és itt a törekvésen van a hangsúly), azonban nem egyforma körülmények mellett és eljárásjogi helyzetben teszik ezt. Továbbá igen lényeges különbség az is, hogy a bizonyító alany kinek bizonyít, kivel kell beláttatnia állításait. A bíróságnak ugyanis már soha nem a tények megismerése a célja, hanem azt kell megállapítania, hogy a vádlói álláspont mögött állnak-e meggyőző bizonyítékok. Bócz: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. 80., 91.
[35] László Jenő (szerk.): A büntető eljárás magyarázata. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982. 31.
[36] Szabóné Nagy Teréz (szerk.): Magyar büntető eljárási jog. II. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó, 1987. 26.
[37] László: A büntető eljárás magyarázata. 379.
[38] Szabóné: Magyar büntető eljárási jog. I. 46.
[39] 1987. évi IV. törvény 22. §.
[40] László: A büntető eljárás magyarázata. 474-475.
[41] Bócz: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. 115-116.
[42] Bócz: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. 150-151. Az idézett mű: Bíró András: Kritikai megjegyzések a büntetőeljárás koncepciójához. Ügyészségi Értesítő, 1994. (2).
[43] Talán a kiutat nem a nyomozás "visszafejlesztése" jelentheti, hanem annak átgondolása, hogy az egyébként a szocialista korszakban működtetett (egyes ügycsoportokban alkalmazható) egyszerűsített nyomozási formák valamilyen módon bevezethetők lennének-e a mai rendszerbe.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, LL.M, vezető ügyész; óraadó oktató, ME ÁJK Jogtörténeti Tanszék. https://orcid.org/0000-0002-6109-8115
Visszaugrás
