"A törvény rendelkezése a nyomozás határidejéről elsősorban a nyomozó hatóságnak és az ügyésznek szól. Nem közömbös azonban a sértett és általában a társadalom számára sem a nyomozás gyorsasága, hatékonysága, tehát megfelelő időben való elvégzése."[1] A késlekedés a bűncselekmény nyomainak biztosítását, a bizonyítékok beszerzését meghiúsíthatja, veszélyeztetheti. A megindított büntetőeljárás minél gyorsabb lefolytatása tehát több szempontból közérdeknek is tekintendő, de nem feledkezhetünk meg a terheltről sem, hiszen mégiscsak a számára bír a legnagyobb jelentőséggel, hogy meddig folytatható vele szemben az az eljárás, amelynek hatálya alatt személyi szabadsága[2] és egyéb alapvető jogai elvonhatók vagy korlátozhatók. Figyelembe kell venni továbbá, hogy nem egy esetben a büntetőeljárás hatálya alá kerülés ténye már önmagában olyan súlyos és kedvezőtlen folyamatokat indít el egy-egy terhelt életében, ami később helyrehozhatatlan erkölcsi és anyagi károkat okoz. Nem mindegy tehát, hogy meddig áll, állhat valaki büntetőeljárás hatálya alatt, azon belül pedig meddig folyhat vele szemben a garanciális szabályokkal a tárgyaláshoz képest kevésbé körülbástyázott nyomozás.
Alapvetően a nyomozó hatóság és az ügyész diszkrecionális döntésétől függ, hogy a nyomozás eredményességére tekintettel ugyan, de meglehetősen tág törvényi határok között milyen stratégiát és taktikát alkalmaz a nyomozás során. Az alapos és gyors felderítés alapvetően az alkalmazott krimináltechnikától és krimináltaktikától függ, a Be. (a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény; a továbbiakban: Be.) lényegében csak keretszabályokat biztosít.[3] Hangsúlyozni szükséges, hogy az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény[4] (a továbbiakban: Egyezmény) megsértéséhez vezethet, ha a nyomozó hatóságok késlekednek, nem tanúsítanak különös gondosságot annak érdekében, hogy minél hamarabb befejezzék a nyomozást.[5] Másrészről viszont a justizmordok, a téves elítélések előfordulását fokozza az alaposság és a gyorsaság követelménye[6] között őrlődő nyomozó hatóságok feszített munkatempója.[7] Fenyvesi Csaba a Magyarországon előforduló kriminalisztikai hibák között tünteti fel többek között a helytelen nyomozásszervezést, az időveszteséget, a késedelmességet,[8] a másik oldalon viszont ide sorolhatjuk a közvélemény nyomására a gyorsaságot az alaposság elé helyező nyomozásokat is.
A hatályos büntetőeljárási törvény nem feltétlenül találta meg az előzőekben felvázolt tényezők között az ideális egyensúlyt a nyomozás határideje szempontjából, bár a meghatározott személlyel szembeni abszolút határidő jogintézményét igen fontos előrelépésnek tartom a korábbiakhoz képest. Látható ugyanakkor, hogy a jelenleg zajló kodifikációs folyamatban számos szempontot kell figyelembe venni a nyomozás határidejének szabályozásakor, és ezek megfelelő mérlegelését követően alakítható ki a leendő büntetőeljárási törvény vonatkozó része. A teljesség kedvéért megjegyzést érdemel, hogy nemcsak hazánkban probléma a büntető eljárásjogi rendszer lassúsága, költségessége, a rendszer inkoherenciája, hibrid volta, más európai államokban is folyamatosan napirenden lévő kérdésről van szó.[9] Kérdés milyen választ ad ezekre a kihívásokra a magyar jogalkotó a közeljövőben.
A megfelelő szabályozás eléréséhez elsőként eldöntendő kérdés a nyomozási és a bírósági szak egymáshoz való viszonya, a nyomozási és tárgyalási bizonyítás egyenértékűségének fenntartása, vagy elvetése. Nem kétséges, hogy amennyiben a nyomozás során a tényállás teljeskörű megállapítása, perrendszerű bizonyítékok összegyűjtése a cél, úgy ez bonyolultabb, összetettebb tevékenységet igényel az eljáró hatóságok részéről, amelyet figyelembe kell venni a nyomozási határidő törvényi szabályainak kidolgozásánál. Amennyiben viszont a bizonyítás súlypontját a büntetőeljárás tárgyalási szakára, azon belül elsősorban az elsőfokú tárgyalásra helyezzük, úgy egy kevésbé formális, nem perrendszerű bizonyítást lefolytató nyomozás rövidebb határidőn belül is lefolytatható. Tény, hogy a büntetőeljárás e két főszakaszának a viszonya hosszú ideje viták kereszttüzében áll.
Hazánkban évtizedek óta meggyökeresedett az az elméleti felfogás, amely szerint a nyomozás a büntetőeljárásnak egy önálló főszakasza, "amelyben - ugyanúgy, sőt ugyanolyan érvénnyel - bizonyítás folyik, mint a tárgyaláson és ugyanúgy megállapítják az igazságot, mint ott."[10] Az 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: II.Be.) még alapelvi szinten rendelkezett arról, hogy a hatóságok feladata az eljárás minden szakában a tényállás alapos és hiánytalan
- 316/317 -
tisztázása, valamint valóságnak megfelelő megállapítása, amelyből következett, hogy a nyomozó hatóság is végzett tényállás megállapító tevékenységet, illetve a nyomozás célja nem az ügyész tájékoztatása volt, hanem ugyanolyan bizonyítás folyt a nyomozási szakban is, mint a tárgyaláson.[11] Megjegyzést érdemel, hogy ez a törvény éppen ezért a védelem jogait is szélesebb körben biztosította a nyomozás során, mint a jelenlegi.
A hatályos Be. 1990-es évekbeli kodifikációjával kapcsolatos egykori koncepció[12] ezen változtatni kívánt, és az ügyféli tárgyalási rendszer azon sajátosságát juttatta volna érvényre, miszerint bizonyítás csak a bíróság előtt folyik, a nyomozás során nem perrendszerű bizonyítékok összegyűjtése történik. A Be. előkészítésében közreműködő Erdei Árpád is leszögezte: "a koncepcióban a tárgyalás kontradiktórius jellegének erősítése komoly hangsúlyt kapott"[13], minthogy a jogviták eldöntésének legmegfelelőbb színtere a kontradiktórius bírósági tárgyalás. Ezen felfogás tekintetében különös figyelmet érdemel az Alkotmánybíróság majdnem húsz évvel későbbi, 8/2013. (III. 1.) AB határozata, amely a büntetőeljárás ezen két szakasza közötti különbségek tekintetében a következőket rögzíti: "A tárgyalás nyilvánossága a tisztességes eljárás védelme alá tartozó garanciális szabály, amely az igazságszolgáltatás társadalmi ellenőrzését segíti. [...] Ezzel szemben a nyomozás főszabály szerint nem nyilvános. [...] A nyomozás során foganatosított kihallgatásoknak független résztvevői nincsenek. A nyilvánosság hiányának egyik következménye, hogy a kihallgatáson történtek később nehezebben ellenőrizhetők, rekonstruálhatók."[14] Álláspontom szerint nem helyeselhető, ha a nyomozás során - kevésbé vagy egyáltalán nem ellenőrzött körülmények között - felvett bizonyítás egyenértékű a tárgyalási szakban lefolytatott bizonyítással. A Be. azonban már megalkotásakor - és főleg hatályba lépésekor - sem követte a koncepcióban megjelölt irányt[15], annyi változás történt csupán, miszerint a Be. 164. § (2) bekezdésének második mondata alapján a nyomozás során a tényállást csak oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e. Ezáltal a nyomozása a vádat előkészítő eljárássá vált és a bizonyítás érdemi része a bírósági tárgyaláson történt volna. Garanciális szempontok alapján így a bírósági tárgyalás elsődlegessége biztosítható lett volna, ami már csak azért is indokolt, mert ez a törvény által a "legtüzetesebben és legkötöttebben"[16] szabályozott, kontradiktórius eljárási szakasz.
Ezzel szemben a gyakorlati tapasztalatok a nyomozás túlsúlyát igazolják a bírósági eljárással szemben, minthogy "a bűnügyek sorsa elsősorban a nyomozás eredményének a függvénye, a bírósági tárgyalás nemritkán a nyomozás eredményeinek és részleteinek meglehetősen formális ellenőrzésére, hitelesítésére szolgál."[17]
A nyomozás során még ma is észlelhető a túlbizonyítottságra törekvés, a bizonyítékok mennyisége sokszor élvez prioritást azok minőségével szemben.[18] Még ha nem is feltétlenül beszélhetünk a nyomozás praktikumban betöltött szerepe alapján annak elsődleges voltáról (bár a magam részéről sajnálatosan inkább ezt tapasztalom), a Be. jelenlegi egységes eljárás-felfogása legalábbis implikálja a nyomozási és tárgyalási bizonyítás egyenértékűségét[19]. Tény tehát, hogy a bírósági tárgyalás elsődlegességét illetően nem sikerült áttörést elérni, és kérdéses, sikerül-e egyáltalán valaha az ügyfélmodellt megvalósítani Magyarországon. Ehhez szemléletváltásra lenne szükség a nyomozó hatóságoktól és az ügyészségtől is, ami még nem történt meg.[20] Pedig a tárgyalás primátusának hangsúlyozása nem a nyomozás jelentőségének kétségbe vonását jelenti, hanem azt, hogy a bűnösségről a bíróság dönt az általa lefolytatott bizonyítás alapján, ebben a nyomozásnak előkészítő szerepe van.[21]
A nyomozás szerepének jelenlegi felfogása hosszabb nyomozási határidők meghatározását igényli, amit teljes mértékben alátámaszt a vonatkozó törvényi szabályok történeti fejlődésének rövid áttekintése is.
Bócz Endre szerint arra a kérdésre, miszerint meddig is kell tartania a nyomozásnak, "a válasz a józan ész szerint az, hogy addig, amíg sikerül kideríteni, hogy mi történt, s addig tarthat, amíg van ésszerű esély, hogy sikerül ezt - a tervezett intézkedések eredményeként - megtudni."[22] Mindezt természetesen csak abban az esetben tartja érvényesnek, amennyiben a nyomozó hatóság normális munkamenetben, kellő hozzáértéssel, a szükséges nyomozási cselekményeket nem halogatva teszi meg. Erre a logikára épült az 1896. évi Bűnvádi Perrendtartás[23] (a továbbiakban: I. Bp.) is, amely a nyomozás időtartamát semmilyen szempontból nem korlátozta. A nyomozás menetéről rendelkező 94. § második bekezdése a rendőri hatóságok és közegek részére csupán annyit írt elő, hogy "A nyomozást a feljelentés megtétele után is tartoznak folytatni és különösen a bűncselekmény nyomainak épségben tartása, a tettes vagy részes elrejtőzésének és megszökésének megakadályozása és a tényállás felderitése végett a szükséges intézkedéseket megtenni és ezekről is a kir. ügyészséget sürgősen értesiteni. A menynyiben a kir. ügyészség intézkedéséig a bűncselekmény nyomainak megsemmisitésétől vagy megváltoztatásától kellene tartani, a szükséges birói cselekmény teljesitése végett a legközelebb levő járásbiróságot keresik meg."[24] A konkrét határidők hiánya ellenére a gyakorlati tapasztalatok azt igazolták, hogy "a bünper rövidebb, a vizsgálati fogság ritkább és rövidebb [...] az előkészítés rövidebb lett."[25]
- 317/318 -
Az I. Bp.-t felváltó, a Büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (a továbbiakban: II. Bp.) ebben a tekintetben nem hozott változást, azonban 1954. évi módosítása már előírta, hogy a nyomozást elrendelésétől számított 1 hónap alatt el kell végezni, kivételes esetben ezt a határidőt a megyei ügyész 1 hónappal meghosszabbíthatta, ezen túl történő hosszabbításra a legfőbb ügyész adhatott engedélyt.[26] A büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: I. Be.) ezen csupán annyit változtatott, hogy a főügyész 2 hónappal hosszabbíthatta az eredeti 1 hónapos határidőt, vagyis a legfőbb ügyésznek csak a 3 hónapon túli hosszabbításokat kellett engedélyeznie.
Az 1973. évi Be. (II.Be.) eredetileg a nyomozás határidejét 1 hónapban jelölte meg, amelyet az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály esetében a járási vezető ügyész 1 hónappal, a megyei főügyész további 1 hónappal hosszabbíthatott meg, a legfőbb ügyésznek továbbra is csak a 3 hónapon túli hosszabbításokat kellett engedélyeznie.[27] Az 1980-as évektől kezdődően a nyomozások időtartama Bócz Endre szavaival élve "mértéktelenül" növekedni kezdett a bűncselekmények számának drasztikus emelkedésével, amelynek következtében a hatóságok szinte fuldokoltak az ügyekben.[28] A rendszerváltás környékén a bűncselekmények száma jelentősen nőtt tovább, a nyomozások eredményessége csökkent, a büntetőeljárások egyre inkább elhúzódtak.[29] 1988. január 1-jétől a jogalkotó ennek a helyzetnek a kezelésével akként próbálkozott, hogy visszatérve az I. Bp. felfogásához törölte a normaszövegből az egzakt nyomozási határidőket, és a törvény csupán annyit rögzített, hogy a nyomozás során a valóságnak megfelelő tényállás felderítése érdekében haladéktalanul meg kell tenni minden törvényes és célszerű intézkedést.
Ami azonban az I. Bp. hatálya alatt hosszú évtizedekig működött, az a rendszerváltás környékén már kudarcot vallott. 1989 őszére kiderült, hogy a formális törvényi határidők kiiktatása révén biztosított szabadságuk ellenére a nyomozó hatóságok vezetői semmit sem tettek az időszerűség javítása érdekében, és bár a törvénymódosítás miniszteri indokolása szerint a nyomozási határidők eltörlése bevált, továbbá csökkentette a bürokratizmust, ennek ellenére ismételten egzakt törvényi határidőket vezettek be. Az új szabályozás indoka a terhelt alapvető garanciális érdekeinek biztosítása volt, mivel a jogalkotó szerint a nyomozás súlyos hátrányt jelent a részére. Így 1990. január 1-től a törvény ismét tartalmazott az eddigiekhez képest hosszabb, de konkrét határidőket: a nyomozást az elrendelésétől számított 2 hónapon belül be kellett fejezni. Ha az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály indokolta, a nyomozás határidejét a helyi ügyészség vezetője 2 hónappal, a megyei főügyész további 2 hónappal meghosszabbíthatta, 6 hónapon túl a legfőbb ügyész volt jogosult a nyomozás határidejének meghosszabbítására.[30] 2000. március 1-től a legfőbb ügyésznek már csak az 1 éven túli nyomozási határidőt kellett meghosszabbítani, a megyei főügyész, illetve ügyészi nyomozás esetén a felett ügyész az elrendeléstől számított 1 évig vált jogosulttá hosszabbításra.
A Be. 2003. július 1-jén történt hatályba lépésével az in rem nyomozásra vonatkozó törvényi határidők érdemben nem változtak. 2011. március 1-től 1 éven túl a felettes ügyészség vezetője, 2 éven túl a legfőbb ügyész vált jogosulttá a nyomozás határidejének meghosszabbítására. A Be. jelenleg a következők szerint rendelkezik a nyomozás határidejéről: 176. § (1) A nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, és az elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály indokolja, vagy e törvényben elrendelt eljárási cselekményt kell elvégezni, a nyomozás határidejét az ügyész legfeljebb hat hónappal, ha ez a határidő letelt, az ügyészség vezetője legfeljebb a büntetőeljárás megindításától számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. (2) Egy éven túl a felettes ügyészség vezetője, két éven túl a legfőbb ügyész jogosult a nyomozás határidejének meghosszabbítására. Ha a nyomozás meghatározott személy ellen folyik, a meghosszabbítás legfeljebb a gyanúsítottnak a 179. § (1) bekezdése szerinti kihallgatásától számított két évig terjedhet, kivéve, ha a legfőbb ügyész a 193. § (3) bekezdése alapján a nyomozás időtartamát az engedélyben meghatározott időpontig meghosszabbította. (3) Ha az ügyész nyomoz, a nyomozás határidejét az ügyészség vezetője legfeljebb a nyomozás elrendelésétől számított egy év elteltéig, azt követően a (2) bekezdésben meghatározott határidőig a felettes ügyészség vezetője, illetve a legfőbb ügyész hosszabbíthatja meg.
A Be. 193. § (3) bekezdése alapján amennyiben az iratok megismerésekor a védő vagy a gyanúsított által előterjesztett nyomozás kiegészítése iránti indítvány alapján nyomozási cselekmény teljesítése válik szükségessé, és az a 176. § (2) bekezdésének második mondatában megállapított határidőn belül nem végezhető el, az ügyész előterjesztésére a legfőbb ügyész a nyomozási cselekmény elvégzése érdekében a nyomozás határidejét legfeljebb 90 nappal meghosszabbíthatja.
Valamivel több, mint fél évszázad alatt eljutottunk tehát odáig, hogy a legfőbb ügyésznek 2 hónap helyett a 2 éven túli nyomozások meghosszabbítását kell csupán engedélyeznie. Ebből egyértelműen kiolvasható az a tendencia is, hogy a nyomozások, és a meghatározott személyek elleni nyomozások is hosszabbá váltak az idők során. Az eljárási időtartamának a növekedése a statisztikai adatok alapján mai napig megfigyelhető.[31] Napjainkban az átlagos nyomozás időtartama 220,7 nap, a bírósági tárgyalásé 410,7 nap.[32] Az ügyintézési tapasztalatok azt mutatják, hogy még a "súlytalan" ügyek "nyo-
- 318/319 -
mozása is indokolatlanul elhúzódik, illetve az adott ügyben előre láthatóan szükséges bizonyítási cselekmények iránti intézkedés indokolatlan késedelemmel történik meg."[33]
Mindenképpen helyeselhető tehát, hogy a Be. a nyomozás határidejének az elődeinél nagyobb - garanciális - jelentőséget tulajdonít[34], amelyet a meghatározott személlyel szembeni, in personam nyomozás legfeljebb 2 éves - bizonyos esetekben 90 nappal növelhető - határidejére vonatkozó garanciális szabály tanúsít 2003. július 1. óta. Ennek megalkotásánál az Egyezmény 6. cikke[35] is vezérelte a jogalkotót, hiszen az ésszerű időn belül való elbírálást az ésszerűtlenül hosszú idő alatt végzett nyomozás eleve kizárja. A nyomozási határidők folyamatos bővülését a nyomozási szakasz gyakorlati jelentőségének korábban kifejtett növekedése magyarázza. Ennek ellensúlyozására indokolt és szükséges az in personam abszolút nyomozási határidő törvényi szabályozása, garanciális szempontok alapján a büntetőeljárásban eljáró hatóságok közhatalmi túlsúlyára tekintettel nélkülözhetetlennek tűnik, véleményem szerint fenntartása a leendő büntetőeljárási törvényben is indokolt.
A közelmúltban látott napvilágot a nyomozás abszolút határidejére vonatkozó két elképzelés tervezete a büntetőeljárási törvény kodifikációjának jelenlegi stádiumában.[36] Ez alapján az A) változat a hatályos Be. megoldását változatlanul hagyja, vagyis meghatározott személlyel szemben a gyanúsítás közlésétől számított 2 évig folyhat nyomozás, míg a B) változat az abszolút határidőt az elévülés anyagi jogi intézményével egységes rendszerbe foglalná a következők szerint:
- 3 évig terjedő szabadságvesztésnél 1 év;
- 5 évig terjedő szabadságvesztésnél 2 év;
- 10 évi terjedő szabadságvesztésnél 3 év;
- hosszabb tartamú büntetéssel fenyegetett bűncselekménynél 4 év;
- el nem évülő bűncselekményeknél nincs abszolút határidő.[37]
A B) változat esetében új eljárási modell kerülne bevezetésre, amelynek értelmében a gyanúsítás közlését követően az elévülést kizárólag a vádemelés szakítaná meg, szemben a jelenlegi megoldással, amelyben az eljárási cselekmények - egyebekben parttalanul - megszakítják az elévülést. Az új megoldással a bírósági eljárás jogerős befejezésére is a bűncselekmény elévülési ideje állna rendelkezésre, mivel kizárólag a vádemelés szakítaná meg az elévülést.
Ebben az elképzelésben vannak olyan elemek, amelyekkel magam is egyetértek, így például a megalapozott gyanú tárgyát képező bűncselekmény tárgyi súlyához igazított in personam abszolút nyomozási határidő, mint a leendő szabályozás elve, és az elévülés kérdésében javasolt változás. Kováts Andor professzor, aki a hazai jogirodalomban a legalaposabban foglalkozott az elévülés jogintézményével, már majdnem egy évszázaddal ezelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy az inkvizitórius rendszerből itt maradt félbeszakítási taktika, amely alapján a hatóságok gyakorlatilag bármilyen aktusa megszakítja az elévülési időt, és ezáltal gyakorlatilag lehetetlenné teszi annak bekövetkeztét, könnyen visszaélésekre adhatnak okot.[38] Időszerű tehát végre ezt a problémát orvosolni.
Amit átgondolásra érdemesnek tartok, az a meghatározott személlyel szembeni 2 évnél hosszabb abszolút nyomozási határidők bevezetése, különös tekintettel az el nem évülő cselekményekre. A magam részéről a 2 éves határidőt is túlságosan hosszúnak tartom, amely egyáltalán nem ösztönzi az eljáró hatóságokat a nyomozás mielőbbi befejezésére. Nyomozástaktikailag a megalapozott gyanú közlése időpontjának megfelelő megválasztása megoldás lehet azokra a problémákra, amelyek a hatóság oldalán felmerülnek a jelenlegi 2 éves szabállyal összefüggésben. Az eljárós hatóságok leterheltsége, az ügyteher növekedése, vagy a szakértői rendszer átalakításával összefüggésben felmerült gondok (például a sokszor jelentős késedelemmel elkészülő szakvélemények) nem eredményezhetik, hogy a terhelt kerüljön az eljárás során az eddigieknél is hátrányosabb helyzetbe. Ami az eljáró hatóságoknak csupán munka, egy ügy a sok közül, az neki sok esetben az élete, egzisztenciája. Számomra a 3 vagy 4 évig zajló nyomozások meghatározott személyekkel szemben elfogadhatatlanok, illetve csakis a kártalanításra vonatkozó szabályok gyökeres megreformálása mellett válhatnának működőképessé. Külön ki kell emelni az el nem évülő bűncselekmények körét, ahol a B) tervezet jelenlegi formájában a maradék garanciális rendelkezést is kiiktatná a törvényből: akként lehetne ezekben az ügyekben a belátható időn belüli bírói döntés reménye nélkül nyomozni meghatározott személlyel szemben, hogy még csak az előzetes letartóztatásának sem lenne időbeli maximuma. Ez pedig véleményem szerint nem csupán jogilag, hanem erkölcsileg is elfogadhatatlan, a történelem sötét korszakainak példájára tekintettel veszélyes, a jogbiztonság követelményével és terhelt garanciális jogaival ellentétes lenne. Ráadásul a jelenlegi rendszerrel kapcsolatos kritikai észrevételek, vagy a korábban ismertetett 1988-1990. közötti, konkrét nyomozási határidők nélküli rendszer kedvezőtlen tapasztalatai azt igazolják, hogy ezek a kétségek nem csupán elméleti jellegűek.
- 319/320 -
A jogalkotónak figyelemmel kell lennie arra, hogy önmagában a nyomozási határidőkre vonatkozó szabályok átírása - különösen abban az esetben, ha a jelenlegi 2 éves abszolút nyomozási határidő egyes esetekben hosszabbá válik - nem eredményezi a büntetőeljárások és ezen belül a nyomozások gyorsabb, ésszerű időn belüli befejezését. Sajnálatos tapasztalat ugyanis, hogy "az ügyész az eljárási határidőket a jogkövetkezmények alkalmazása nélkül igen gyakran akkor is meghosszabbíthatja, ha a nyomozó hatóság elfogadható indok nélkül nem, vagy késedelmesen nyomoz."[39] Indokolt lenne - akár a nyomozási határidő előrehaladtával egyre szigorodó - szabályok közé szorítani a nyomozási határidők hosszabbítását, és az eljáró hatóságokat rákényszeríteni arra, hogy a nyomozás során valóban a lehető legrövidebb időn belül történjen meg a felderítés, különösen a fogva tartott terheltek esetében, manapság ugyanis a soron kívüliség ebben a körben bár törvényi elvárás, a gyakorlatban nem érzékelhető. Tény, hogy a Legfőbb Ügyészség "hosszú ideje próbálja a nyomozási határidő hosszabbítására feljogosított ügyészektől megkövetelni az említett, helytelen hosszabbítási gyakorlat megszüntetését és elérni azt, hogy a határidő meghosszabbítását a törvényben meghatározott okból, indokolt esetben és csak az indokolt időtartamban lehet engedélyezni."[40] Ez azonban sok esetben nem elegendő, még az előzetesen fogvatartottaknál is előfordul - soron kívüliség ide vagy oda - hogy hónapokig nincs érdemi nyomozási cselekmény az ügyükben.
Az in personam nyomozás abszolút határidejének figyelembe vétele a gyanúsítás közlésének időpontját illetően krimináltaktikai szempontból meghatározó jelentőségű. Célszerű a bizonyítékok összegyűjtését követően gyanúsítani azzal a megszorítással, hogy a gyanúsítás közlését követően lehetőség nyíljon a védelem számára érdemi védekezés kifejtésére és elegendő idő álljon rendelkezése az esetlegesen mentő és enyhítő körülmények felderítésére is. Manapság nem egyszer ugyanis a gyanúsítás közlését követően nyomban, vagy egy-két napon belül sor kerül az iratismertetésre és a nyomozás befejezésére, azzal, hogy a védekezését majd a bíróság előtt nyugodtan kifejtheti a védelem. Holott a nyomozás jelenlegi rendszerében, amely alapvetően a német-modell megvalósulása hazánkban, a "nyomozás urának", az ügyésznek a Be. 28. § (1) bekezdés második mondatában meghatározott kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye. Hogyan tehet ezen kötelezettségének eleget az ügyész azokban az esetekben, amikor a gyanúsított érdemi védekezését, és esetleges indítványait már nem is vizsgálják a nyomozás során?
Garanciális szempontból fontos lenne továbbá, hogy legyen eljárási szankciója a nyomozási határidő be nem tartásának, jelenleg ugyanis nincs. "Egy nyomozási cselekmény érvényességét, egy ennek során szerzett adat felhasználhatóságát vagy egy bizonyíték bizonyító erejét nem befolyásolja, hogy esetleg a nyomozási határidő lejárta után végezték el, vagy szerezték be."[41] A megfelelő jogkövetkezmény ilyen esetben a törvényes határidőn kívül felvett bizonyítás eredményének semmissé nyilvánítása, ekként felhasználhatóságának kizárása lenne. Jelenleg a nyomozási határidőn túl végzett nyomozási cselekmény kapcsán ugyanis eljárási szabálysértésről beszélhetünk, de ennek érdemi kihatása az ügy elbírálására egyebekben nincs. Mindenképpen fontosnak tartanám erre vonatkozó kizáró szabály törvénybe iktatását. ■
JEGYZETEK
[1] Király Tibor: Büntető eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest 2008. 353. o.
[2] Lásd a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos problémákról bővebben: Kőhalmi László: A jogállami büntetőeljárás egy fontos kívánalma: a védelemhez való jog. In: Igazság, ideál és valóság - Tanulmányok Kardos Sándor 65. születésnapja tiszteletére (Szerk. Elek Balázs - Háger Tamás - Tóth Andrea Noémi) Debreceni Egyetem ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék, Debrecen 2014. 261-265. o.
[3] Erről részletesen: Fenyvesi Csaba - Herke Csongor - Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2012. 234. o.
[4] Kihirdette az 1993. évi XXXI. törvény
[5] Vö. Elek Balázs: Az előzetes letartóztatás indokolása az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatának tükrében, Büntetőjogi Szemle 2015. 3. sz. 47. o.
[6] Lásd bővebben: Kőhalmi László: Jogállami barométer, avagy a védő büntetőeljárási pozíciója. In: Békés Imre Emlékkötet (Szerk. Gellér Balázs - Csige Zoltán) Tullius Kiadó, Budapest 2012. 126-129. o.
[7] Erről részletesen: Handrik Adél: A justizmordok okai - tévedési források a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle 2011. 9. sz. 43. o.
[8] Fenyvesi Csaba: A kriminalisztika tendenciái - A bűnügyi nyomozás múltja, jelene, jövője. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2014. 173. o.
[9] Például a francia büntetőeljárás reformja kapcsán szintén hasonló kérdések merültek fel. Erről részletesen: Le Mesle, Laurant: A francia büntetőeljárás reformja. Ügyészek Lapja 2010. 3-4. sz. 77-79. o.
[10] Bócz Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2006. 170. o.
[11] Erről részletesen: Németh Zoltán György: A nyomozó hatóság bizonyításban játszott szerepe, a nyomozati tényfeltárás és a bizonyítás összefüggései. 5-6. o. Forrás: http://jesz.ajk.elte.hu/nemethz50.pdf (2016. január 26-i letöltés)
[12] Lásd: 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat
[13] Erdei Árpád, Nem a koncepció és nem is a mása - Etűd az 1998. évi XIX. törvény kialakulásának vizsgálatához. In: De iuris peritorum meritis, Studia in honorem Endre Bócz. (Szerk. Domokos Andrea - Deres Petronella) Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK, Budapest 2007. 40. o.
[14] 8/2013. (III. 1.) AB határozat 39. pontja
- 320/321 -
[15] A 2003. július 1-én történt hatályba lépésig "a novelláris módosítások tovább erősítették a kontinentális jogrendi alapon nyugvó nyomozás megtartására irányuló szándékot." GÖRÖG Julianna: Gondolatok a nyomozás feletti felügyeletről. Ügyészek Lapja 2010. 6. sz. 17. o.
[16] Fenyvesi Csaba - Herke Csongor - Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 32. o.
[17] Fenyvesi - Herke - Tremmel: Új magyar [...], 378. o.
[18] Erről részletesen: Görög: i.m. 18. o.
[19] Erdei Árpád: Az 1896. évi Bp. bizonyítási rendszerének néhány sajátossága. Magyar Jog 1996. 11. sz. 656. o.
[20] Görög: i.m. 18. o.
[21] Hólé Katalin - Kadlót Erzsébet (Szerk.): A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata III. kötet. Budapest 2007. 9. o. (a vonatkozó rész szerzője Nyíri Sándor) és Király: i.m. 315. o.
[22] Bócz: i.m. 165. o.
[23] A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk
[24] Vargha Ferenc - Isaák Gyula: Bűnvádi perrendtartás. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1928. 102-103. o.
[25] Fayer László: Az uj bünvádi perrendtartás a gyakorlatban. Jogtudományi Közlöny 1903. 2. sz. 9. o.
[26] Erről részletesen: Bócz: i.m. 165-166. o.
[27] Ha az ügyész nyomozott, úgy az ügyészség vezetője hosszabbíthatott 1 hónappal, további 1 hónappal pedig a felettes ügyész, 3 hónapon túl ebben az esetben is csak a legfőbb ügyész.
[28] Erről részletesen: Bócz: i.m. 166. o.
[29] Ezzel kapcsolatban Tremmel "új kettős szorításban" lévő büntetőeljárásról beszél. Erről részletesen: Fenyvesi - Herke - Tremmel: Új magyar [.], 40-41. o.
[30] Ha az ügyész nyomozott, a nyomozás határidejét az ügyészség vezetője két hónappal, a felettes ügyész további két hónappal hosszabbíthatta meg, 6 hónapon túl ebben az esetben is csak a legfőbb ügyész.
[31] Elek Balázs: Költség és időtartalékok a büntetőeljárásban. Büntetőjogi Szemle 2015. 1-2. sz. 10. o.
[32] Miskolczi Barna: A nyomozási határidő tervezett rendszere az új büntetőeljárási törvényben, Ügyvédvilág, 2015. 12. sz. 25. o.
[33] Görög: i.m. 23. o.
[34] Hólé - Kadlót (Szerk.): i.m. 54. o.
[35] Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.
[36] Miskolczi: i.m. 24-26. o.
[37] Uo. 26. o.
[38] Kováts Andor (1884-1942) professzor, a m. kir. Tisza István Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának 1923-tól haláláig volt a büntető anyagi és eljárásjogi jog nyilvános rendes tanára. Fő munkáiban az elévülés anyagi jogi és eljárásjogi kérdéseivel foglalkozott. Bevezető tanulmányok a büntetőjogi elévülés tanába (Bp., 1915) és A büntetőjogi elévülés dogmatikája (Szeged, 1922) címet viselő fő műveiben már akkor ellenezte az elévülés félbeszakítását, kizárólag a visszaesésnek tulajdonított volna ilyen hatályt. Életéről és munkásságáról részletesen lásd jelen tanulmány szerzőjétől: Kováts Andor In: A Debreceni Tudományegyetem jogtanárai I. (Szerk. P. Szabó Béla - Madai Sándor) Debrecen 2004. 63-98. o. és Kováts Andor In: »Ernyedetlen szorgalommal...« A Debreceni Tudományegyetem jogász professzorai (1914-1949) 3Szerk. P. Szabó Béla) Debrecen 2014. 387-410. o.
[39] Görög: i.m. 23. o.
[40] Uo. 23. o.
[41] Bócz: i.m. 178. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, ügyvéd, Debreceni Egyetem ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék.
Visszaugrás
