Jelen tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy a médiakoncentráció szabályozásának folyamata milyen elvi alapokon nyugszik, milyen átalakulásokon ment keresztül az elmúlt időkben, s melyek azok a tényezők, amelyek a külön médiakoncentráció szabályozás radikális megváltoztatásának igényét indokolják. Áttekintést és elemzést adunk egy innovatív mérési eszköz, a sokszínűség index kidolgozásáról és gyakorlati alkalmazásának kudarcáról, valamint azokról a relevánsnak tűnő felvetésekről, amelyek azt sejtetik, talán mára eljött az ideje annak, hogy túllépjünk a médiakoncentráció szabályozásában a történelmileg kialakult rutinokon.1
A média működéséhez számos normatív célt kapcsol a médiaelmélet. Ezek közé tartozik például, hogy szabadon működjék, hogy kínálatában tükröződjék mindaz, amit az emberek fontosnak tartanak, ami foglalkoztatja őket, amiről gondolkodnak, amire törekszenek, hogy ösztönözzön a társadalmi és politikai folyamatokban való részvételre, hogy építse és ápolja a nemzeti összetartozás érzést, hogy jelenítse meg a különböző társadalmi csoportok életét, s egyúttal nyújtson megszólalási lehetőséget tagjainak, hogy adjon teret a kultúra értékeinek és segítse elő azok minél szélesebb közönséghez való eljutását, és még sorolhatnánk. Átfogóan fogalmazva a média működésének szabadsága mellett tehát normatív értelemben közérdeknek tekinthető a nagyközönség számára elérhető médiakínálat sokszínűsége is, s ezen közpolitikai és/vagy médiapolitikai cél teljesülését a médiaszabályozás különböző eszközeivel támogatják a demokratikus országokban.
A médiaszíntér szereplőinek többsége a modern demokráciákban piaci vállalkozás, s a médiakínálat meghatározó része árujellegű termék vagy szolgáltatás. A média ágazatainak a szokásos értelemben vett és mért koncentrációja az országok döntő többségében magasnak minősíthető, s ez ugyanolyan jelenségekhez vezethet a médiában, mint más gazdasági szektorokban: ezek mindenekelőtt a magasabb árakban, valamint a kínálat korlátozásában és a szegényesebb szolgáltatásokban öltenek testet, s így csökkentik a fogyasztói jólétet. Az általános versenyszabályozás éppen az ilyen hatások kivédésére, csökkentésére irányul, s ebben a média sem kivétel, így a versenyszabályozás ismert eszköztárának alkalmazása a médiaszíntéren is kézenfekvő.
A kommunikáció- és médiatudományokban uralkodó közfelfogás szerint a médiakoncentráció mértéke és a médiakínálat sokszínűsége, változatossága, ha úgy tetszik: a médiakoncentráció foka és a média pluralizmusa között érdemi összefüggés van, s a média magas koncentrációja csökkenti a kínálati sokszínűséget, vagy - a legelvontabb kategóriát használva - a kommunikációs jólétet a társadalomban. A médiakoncentráció vizsgálatával foglalkozó gazdag szakirodalom tanúsága szerint lassan bekerül a kommunikációtudományi mainstream megállapításokba, hogy a médiakoncentráció vizsgálatánál meg kell különböztetni a gazdasági értelemben vett piacot, valamint a médiatartalmak piacát. Ez utóbbira számos elnevezést találunk - az "eszmék piaca", a "politikai és kulturális értelemben vett piac", a "vélemények piaca", a "publicisztikai piac", hogy csak a legelterjedtebb változatokat, szóösszetételeket említsük -, de egyben közös a vélekedés: a médiakoncentráció külön szabályozása ehhez a piachoz kell, hogy kapcsolódjék. Bármennyire is metafora jellegű, mi a továbbiakban az eszmék piaca megnevezést fogjuk használni az előbb felsoroltak közül.
Míg abban nagyjából közmegegyezés uralkodik, hogy az általános versenyszabályozás keretében miként mérjék a koncentrációt a gazdasági értelemben vett médiapiacokon a különböző országokban, addig gyökeresen eltérőek azok a módszerek, amelyeket az egyes nemzetállamokban alkalmaznak a médiakoncentráció külön, az eszmék piacához kötődő szabályozásában. Ennek alapvető oka, hogy a médiavállalatok nem csupán gazdasági szervezetek, hanem - akarva, akaratlanul - politikai és kulturális intézmények is, így az ágazat koncentrációjának külön szabályozásakor a gazdaságiak mellett a politikai és kulturális tényezők, hagyományok is szerepet kapnak lényegében minden országban.
A médiaelméletben a sokszínűség mellett a média pluralizmusa a másik, gyakran használt fogalom. Ennek értelmezése szintén örök viták tárgya, még ha ezekben a vitákban annyi közös elem azért van, hogy a kínálati sokszínűség döntő kritériuma a médiapluralizmus minősítésének. Érdekes terminológiai különbség egyébként, hogy az amerikai szakirodalom elsősorban a média sokszínűség (media diversity), míg az európai pedig a pluralizmus (media pluralism) kifejezéseket használja lényegében ugyanannak a kívánatos célállapotnak a kifejezésére:2 jelen tanulmányban a sokszínűség fogalmát használjuk a pluralizmus helyett, s nem térünk ki a szakirodalomban dúló terminológiai vitákra.
A médiakínálat szemszögéből értelmezett pluralizmusnak Európában van egy különös, több ország strukturális médiaszabályozásában is megjelenő értelmezése, nevezetesen az úgynevezett belső, illetve külső pluralizmus. A belső pluralizmus az egyes médiaszervezeteken, illetve termékeken és szolgáltatásokon belül értelmeződik, s a fogyasztásra felkínált tartalmak sokszínűségére vonatkozik. A belső pluralizmus arra a kérdésre fókuszál, hogy mennyire sokféle hír és vélemény található egy meghatározott rádió és televízió műsorszolgáltatáson vagy akár műsorszámon belül, de ezt az értelmezést akár bármelyik médiatermékre/médiaszolgáltatásra is kiterjeszthetjük (például vizsgálhatjuk egy lapszámon belül is). A média külső pluralizmusa arra utal, hogy milyen a műsorszolgáltatások, a lapok és más média tartalompiacok sokfélesége/sokszínűsége a médiarendszer egészén belül, milyen mennyiségű és választékú médiatermék/szolgáltatás áll az emberek rendelkezésére.
Amint azt a tapasztalatok mutatják, sem a belső, sem a külső pluralizmus megvalósulásának nincsenek kikezdhetetlen kritériumai, mérőszámai, ezek állapotának minősítése egy adott médiaszíntéren3 sokféle módon történhet, e tekintetben az egyes országok gyakorlata egymástól eltér. A szabályozási gyakorlat elsősorban a rádiózás és a televíziózás ágazataira értelmezi a fogalmat, de ez nem elvi alapon nyugszik, hanem történelmi hagyomány, s az értelmezés kiterjesztése az egész médiaszíntérre, mint azt az előző bekezdésben is említettük, elméletileg indokolt, kézenfekvő. A belső és a külső pluralizmus tehát tartalom központú kategória, míg a strukturális médiaszabályozás középpontjában a médiatulajdon pluralizmusa áll, konkrétan az, hogy ki(k) a tulajdonosa(i) az egyes média szervezeteknek.
Tény, hogy nincs egyértelmű ok-okozati összefüggés a tartalmak belső és külső pluralizmusa, valamint a tulajdoni pluralizmus között, és ez komolyan megnehezíti a médiakoncentráció elemzését és szabályozását, de az is tény, hogy a kettő között, amint már utaltunk rá, van érdemi kapcsolat. Pontosan ebből kiindulva a tulajdoni pluralizmus szabályozásán keresztül megkísérelhető a tartalmi pluralizmus, vagy másképpen fogalmazva a médiakínálat sokszínűségének ösztönzése, s ennek a közpolitikai célnak a szolgálatába lehet állítani a külön (ágazati) médiakoncentráció-szabályozást.
A sokszínűség, mint a nemzeti tömegkommunikációs politikák normatív célja a demokratikus országokban mindenütt fellelhető. Nálunk az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és a televíziózásról (közkeletű nevén: a médiatörvény) már preambulumában leszögezi, hogy, egyebek mellett, "a vélemények és a kultúra sokszínűségének érvényre juttatása érdekében" alkotta meg az Országgyűlés a törvényt, s bár a médiatörvény értelmező rendelkezései között a sokszínűség fogalmát nem találjuk meg, érvényre jutását, mint közpolitika célt számos rendelkezése támogatja, s a szabályozói gyakorlat is figyelemmel követi érvényesülését. A médiatörvény egyébként kiemelten kezeli a hír- és információ piacokat a sokszínűség szempontjából, amint azt a 4. § (1) - "A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie" - rendelkezés is mutatja.
A tájékoztatás kiegyensúlyozottságának érvényesülését vizsgáló 1/2007. (I. 18.) AB sz. határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányból fakadó követelmény a tájékoztatás kiegyensúlyozottsága, amelyet "…- a műsor jellegétől függően - az egyes műsorszámon belül, illetve a műsorszámok összességében kell vizsgálni." Az indokolásban az Alkotmánybíróság egyúttal kimondja, hogy "A külső pluralizmus a rádió és televízió programok teljes kínálatát figyelembe véve, a sokszereplős piac létrejöttével megvalósult. Ez a sokszínű műsorkínálat azonban önmagában nem teszi szükségtelenné a kiegyensúlyozottsági követelmény (belső pluralizmus) előírását. … A véleménypluralizmus fenntartása érdekében a kiegyensúlyozottság vizsgálandó a közpénzből létrehozott és fenntartott közszolgálati műsorszolgáltatók, valamint azon kereskedelmi rádiók és televíziók esetében, amelyek véleményformáló ereje jelentőssé válik."
A médiatartalmak kínálati sokszínűségének többé-kevésbé egzaktan meghatározhatóak az ismérvei, az amerikai szabályozó hatóság, a Federal Communications Commission (azaz a Szövetségi Hírközlési Bizottság, a továbbiakban: FCC) például ennek a sokszínűségnek öt fajtáját különbözteti meg, úgy mint:
- a nézőpontok változatossága;
- a műsorszám-formatok és tartalmak változatossága;
- a (média)vállalkozások változatossága;
- a tulajdonosok nemek és fajok szerinti változatossága;
- a műsorforrások változatossága.4
A médiaelmélet nézőpontjából fogalmazva az első és a második értelmezés tartozik szorosan a kínálati oldalon megjelenő sokszínűséghez, a továbbiak pedig lényegében garanciális feltételek, amelynek elérését szükség esetén a szabályozó támogatja.
A brit szabályozó hatóság, az Office of Communications (azaz: a Hírközlési Hatóság, a továbbiakban: Ofcom) megrendelésére készült és a 2008. év nyarán publikált, a média pluralizmust/sokszínűséget különböző nézőpontokból vizsgáló tanulmánykötetben a pluralizmus fogalmával foglalkozó írás szerzői is végeredményben csak szóhasználatukban térnek el az FCC sokszínűség fogalmától.5 Szerintük "… a pluralizmus kifejezést sok dologra lehet alkalmazni, úgy mint a [rádió- és televízió] csatornákra, a finanszírozási modellekre, a médiatulajdonosokra, a műsorszám-formatokra, a szerkesztőségi irányvonalakra, a műfajokra, az előadókra, a megjelenő politikai nézőpontokra, az etnikai kisebbségek megszólalásaira, a megrendelőkre, a platformokra - és a lista tetszés szerint folytatható."6 A fogalom azonban, érvelnek a szerzők, három kategóriára szűkíthető, a kínálati választékra (sokszínűség), a minőségre és a kínálat előállításának hatékonyságára. A választék, a minőség és a hatékonyság két alapvető működési mechanizmushoz kapcsolódik, a piacon jelenlévők számához, illetve a kínálat tervezéséhez és előállításához szükséges szakértelemhez.7
A sokszínűség értelmezési vitához szintén jó szemléltetés Hoffman-Riem felfogása.8 A német médiakutató a tartalmi sokszínűség, a vélemény-sokszínűség követelménye mellett, amelynek érvényesítése kizárná a médiaszíntéren az egyoldalú vélemény-befolyásolás lehetőségét megpróbálja más dimenzióit is megragadni a fogalomnak, úgy mint a megszólaló személyek, csoportok és intézmények sokszínűségét (hozzáférés), a tárgyi sokszínűséget (műsorkínálat), a területi sokszínűséget (a kínálatban megjelenő témák földrajzi eleme a helyitől a globálisig), a közlési formák/műfajok, valamint a vételi módok sokszínűségét.
A szabályozói gyakorlatban a pluralizmus/sokszínűség meglehetősen képlékeny mérce, s a fogalom bizonytalan tartalma miatt a plurális médiarendszer kialakításának normatív célját sem lehet minden kétséget kizáróan materializálni, így a cél megvalósulásának ellenőrzése sem lehet "pontos".
Talán jól érzékelhető a rokonság Hoffman-Riem csoportosítása és a sokszínűség tartalmának az előbb idézett amerikai és angol kifejtése között: mindezek alapján joggal vethető fel, hogy a szabályozói gyakorlatban a pluralizmus/sokszínűség meglehetősen képlékeny mérce, s a fogalom bizonytalan tartalma miatt a plurális médiarendszer kialakításának normatív célját sem lehet minden kétséget kizáróan materializálni, így a cél megvalósulásának ellenőrzése sem lehet "pontos".9
A média sokszínűsége, amint az előbbiekben bemutattuk, ugyan kétségkívül összetett, többdimenziós fogalom, a szabályozási gyakorlat azonban a médiának a demokratikus akaratképzésben, a közéletről szóló vélemények formálásában betöltött szerepe miatt kiemeli a hír- és információ piacokat - ebben, amint láttuk, a magyar szabályozás sem kivétel -, s mindenekelőtt itt törekszik a maga eszközeivel a kínálati sokszínűség ösztönzésére. Az eszmék piaca metafora10 is kifejezetten a hír- és információ piacokhoz kapcsolódik, és általánosan elfogadott az az előfeltételezés, hogy az eszmék piacán a kínálati sokszínűség szoros kapcsolatban áll a piacon tevékenykedő szereplők számával, illetve a piac szerkezetével, koncentrációjával.
A rádiózás és a televíziózás szabályozásában az Amerikai Egyesült Államokban a közérdek (public interest) érvényesítése a legitimációs alap, amelyet először az 1927-ben elfogadott Radio Act mondott ki. A közérdek igencsak elvont kategóriájának operacionalizálása az ugyanezen törvény által létrehozott szövetségi szabályozó ügynökség, a Federal Radio Commission (a mai FCC jogelődje) feladata lett, s ebben mindmáig a médiakínálat sokszínűségének célja élvez elsőbbséget. Ugyan az amerikai Alkotmány még 1791-ben hatályba lépett első kiegészítése kimondja, hogy
"A Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely vallás alapítását vagy a vallás szabad gyakorlásának tilalmát érinti; csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszainak orvoslása céljából.",
de ezt az alkotmányos korlátozást a bíróságok úgy értelmezték, hogy amennyiben magasabb szintű műsortartalmi sokszínűség jön létre a szabályozói beavatkozással, mint amit egy szabályozatlan piac tud nyújtani, akkor ez a közérdeket szolgálja, s így a sajtószabadság bizonyos korlátozása elfogadható. A rádiózás és a televíziózás amerikai története világosan megmutatta, hogy az először alkalmazott műsorterjesztési technológia, az analóg földfelszíni műsorszórás belső tulajdonsága az a frekvenciaszűkösség, ami megköveteli a két ágazat piacára való belépés állami szabályozását, ami nélkül a két ágazat nem fejlődhetett volna.
Európában eleve lényegében állami szektorként kezelték a rádiózást és a televíziózást annak indulásakor, az egyes nemzetállamok ebben nem láttak alkotmányos problémát, így a szabályozás és az alkotmány értelmezéséhez kapcsolódó amerikai vitának nem volt, nem lehetett relevanciája. Az állami monopolszervezeteken belül a műsortartalmi sokszínűség, a belső pluralizmus céljának követése elvileg nem ütközhetett komoly akadályokba, azt a médiapolitika - piaci versenytársak híján - ki tudta kényszeríteni, ha éppen úgy akarta. Tudjuk persze, hogy a médiarendszerek és a politikai rendszerek kapcsolata még a demokráciákban is nagyon változatos képet festett, így a belső pluralizmus érvényesülése még a közmédiumoknál sem volt magától értetődő.11 A rádiózás és televíziózás állami monopóliumának megszüntetése, a két ágazat liberalizálása eredményeként az 1980-as évektől kezdődően a sokcsatornássá vált Európában is az elektronikus médiaszíntér, így a külső pluralizmus, mint normatív követelmény megjelent a szabályozás céljai között.
A frekvenciaszűkösség fizikai jelenségként továbbra is létezik ugyan, de ennek hatása a rádiós és televíziós műsorkínálatra egyre jelentéktelenebb, hisz a műsorterjesztésben a "klasszikus" analóg földfelszíni műsorszórás mellett más terjesztési technológiákat is alkalmaznak, aminek következtében szinte csak piaci korlátja van a rádió és televízió csatornák sokasodásának. Ez a folyamat már az 1980-as években elkezdődött, hogy azután a terjesztési technológiák digitalizációjával mára eljussunk a "tartalombőség, figyelemszűkösség" állapotába.12 A kialakult új médiakörnyezet 180º-os ellentettje annak - frekvenciaszűkösség, kevés szereplő, kevés műsor, a műsorszámokra irányuló kitüntetett hallgatói/nézői figyelem ("frekvenciaszűkösség, figyelembőség" az előbb hivatkozott tanulmány terminológiáját használva) -, ami a szabályozói beavatkozás közvetlen kiváltó oka volt az Amerikai Egyesült Államokban, s amire a két ágazat liberalizációját követően már Európában is expressis verbis hivatkoztak.
Az új terjesztési technológiák - mindenekelőtt a kábel és a műhold - terjedése már az 1980-as években olyan méreteket öltött, hogy a korábbi 3-4 csatornához képest nagyságrenddel növekedett a lakosság által elérhető televízió műsorok száma, s ez az új környezet, párosulva az akkortájt a gazdaság egészén végigsöprő deregulációs hullámmal, a televízió műsorszolgáltatás szabályozásához kapcsolódó vitákat is felélesztette. Ennek a vitának emblematikus, sokat idézett dokumentuma az FCC akkori elnöke, Mark Fowler és jogi főtanácsadója, Daniel Brenner által 1982-ben megjelentetett tanulmány, amelyben a szerzők nem kevesebbet állítottak, mint hogy a szabályozás legitimációs alapjául szolgáló körérdek a műsorok iránti közérdeklődésből vezethető le ("the public’s interest … defines the public interest"), azaz a korábban alkalmazott strukturális szabályozásra, köztük a történelmileg kialakult, bonyolult külön médiakoncentráció-szabályozásra nincs többé szükség.13
Ugyan kevés olyan tanulmány van a nemzetközi médiaszabályozási szakirodalomban, amelynek idézettsége vetekedhetne a Fowler-Brenner tanulmányéval14, a szerzők piaci önszabályozásba vetett hitét az őket idéző, velük vitázó szerzők legtöbbje nem osztotta. Számtalan publikációt idézhetnénk állításunk alátámasztására, de ez talán fölösleges lenne. Legyen e helyütt elég most egyetlen megállapítás, amely Fowler és Brenner előbb idézett mondatára az ezredfordulón, az új digitális médiakörnyezetben közvetlenül reflektál: a témakör jeles kutatója, Cass Sunstein15 szerint óriási különbség van a közérdek[et tükröző] és a közönség érdeklődését kiváltó műsorszámok között (there "is a large difference between the public interest and what interests the public").16
A kérdés persze az, hogy az 1982 óta eltelt több mint negyedszázad alatt mennyire változott a média világa (mint tudjuk, óriásit), és az azóta kialakult új, digitális/konvergens médiakörnyezetben működő nagyszámú piaci szereplőtől várhatjuk-e, hogy kínálatuk nyomán megvalósul majd a kínálati sokszínűség közpolitikai célja. Amennyiben az előbbi kérdésre a válasz igen, akkor nincs szükség külön strukturális médiaszabályozásra, illetve ezen belül a médiakoncentráció külön, az általános versenyszabályozáson felüli szabályozására, amennyiben pedig a válasz nem, úgy a következtetés éppen ellentétes.17
A szakirodalomban domináns az a véleményvonulat, hogy a médiapiacokon kínálati bőség sem automatikus garanciája a sokszínűség érvényesülésének, azaz az eszmék piacán ilyen körülmények között is fellép a piaci kudarc, ami abban jelenik meg, hogy a szabályozatlan piac nem hozza létre teljes egészében azt a kínálatot, amire pedig lenne kereslet.
A szakirodalomban domináns az a véleményvonulat, hogy a médiapiacokon kínálati bőség sem automatikus garanciája a sokszínűség érvényesülésének, azaz az eszmék piacán ilyen körülmények között is fellép a piaci kudarc, ami abban jelenik meg, hogy a szabályozatlan piac nem hozza létre teljes egészében azt a kínálatot, amire pedig lenne kereslet.18 Ez a felfogás a nemzetállamok és a különböző nemzetközi szervezetek médiapolitikára vonatkozó dokumentumaiban is határozottan jelen van: például az Európai Parlament 2008. szeptember 25-én hozott határozata a média koncentrációjáról és pluralizmusáról az Európai Unióban szintén az előbbiek szellemét tükrözi, s egyúttal a plurális, sokszínű média melletti legmagasabb szintű közösségi politikai elkötelezettség kifejeződése.19
A fejlett és a feltörekvő országokban a mai médiakörnyezet a "tartalombőség, figyelemszűkösség" szóösszetétellel jellemezhető20, s ebben a környezetben már hiába a szabályozói ösztönzés a kínálat bővítésére, az önmagában nem vezet a fogyasztás sokszínűsége növekedéséhez. Ezt a "tágabb értelemben vett" piaci kudarcot csak új, a nagyközönség tagjainak bevonására építő módszerekkel, technikákkal lehet kezelni, érvelnek a strukturális médiaszabályozás megkérdőjelezhetetlenségét megfogalmazó iskola képviselői21, de ezzel részleteiben most nem foglalkozunk, s a témát leszűkítjük a médiakoncentráció külön szabályozásának vizsgálatára.
Jóllehet a média "szép új világ"-ában rengeteg piaci szereplő, gazdasági értelemben véve mégis koncentráltak a médiapiacok, s ennek végső magyarázatát az audiovizuális ágazat óriási tekintélynek örvendő, világszerte ismert amerikai kutatója, Owen a fogyasztói keresletben látja.22 Szerinte még ha milliárdnyi tévécsatorna is állna ingyen a fogyasztók rendelkezésére, még ha senki nem birtokolhatna többet a csatornák egy százalékánál, még ha a kínálati oldalnak nem is lennének átviteli korlátai, még akkor is viszonylag nagymértékű koncentráció alakulna ki, hisz az emberek a populáris kultúra darabjainak szentelik elsősorban figyelmüket, függetlenül attól, hogy konkrétan mi is az valójában. Azok, mondja Owen, akik ráéreznek, hogy kikből is lehetnek majd a népszerű kulturális ikonok (és hogyan lehet "felépíteni" őket), törekedni fognak arra, hogy ezeket az ikonokat maguk csatornájához láncolják, és persze a nézők körében aratott siker szép jövedelmet is fial majd nekik: így végül viszonylag kevés csatorna és kevés tulajdonos szerezheti meg a közönség és a bevételek oroszlánrészét.
Még ha senki nem birtokolhatna többet a csatornák egy százalékánál, még ha a kínálati oldalnak nem is lennének átviteli korlátai, még akkor is viszonylag nagymértékű koncentráció alakulna ki, hisz az emberek a populáris kultúra darabjainak szentelik elsősorban figyelmüket, függetlenül attól, hogy konkrétan mi is az valójában.
Amennyiben a médiakoncentráció szabályozásának közpolitikai célja a sokszínűség ösztönzése, úgy a médiatartalmak sikeressége és elérhetősége két külön vizsgálati dimenzió, véli Owen, s ezt a kettőt nem szabad(na) a szabályozásban összekeverni. A sikeresség a gazdasági értelemben vett piachoz kapcsolódik, s ezt a versenyszabályozással megfelelően kezelni lehet, a sokszínűség pedig a politikai piachoz, konkrétan a hír- és információ piachoz (az eszmék piacához), ahol a koncentrációt más módon kellene mérni, mint ahogy azt a szabályozó hatóság hagyományosan csinálja.
A hír- és információ piacon különböző iparágakba tartozó szereplők (lapkiadók, rádió és televízió műsorszolgáltatók, internet tartalomszolgáltatók stb.) sora van jelen. Egy-egy piaci szereplő kínálata képletesen szólva egy-egy hangnak tekinthető, amelyre az emberek odafigyelhetnek az általuk elérhető hírek és információk kavalkádjában. Az egyes szereplők kínálatának fogadtatása, az irántuk megnyilvánuló kereslet nem egyforma a nagyközönség tagjai körében: vannak olyan piaci szereplők, melyekre sokan odafigyelnek, mások hangjára pedig csak kevés ember kíváncsi. A hír- és információ piacokon jelen lévő szereplők tehát nem egyforma súlyúak, ellentétben a közgazdasági elmélet tökéletesen versenyző piacának szereplőivel, s más valóságos piacokhoz hasonlóan e piacok is többé-kevésbé koncentráltak.
A gazdasági értelemben vett piacokon alkalmazott koncentráció-mérés egyértelműen a közönséghez való eljutás különbségeire alapoz: a fogyasztási és az értékesítési mutatókban ezek a különbségek megragadhatók, s a szabályozási gyakorlat számára elfogadható pontossággal mérhetők (a lapok olvasottsága, a rádiók hallgatottsága, a tévécsatornák nézettsége, az internetes honlapok látogatottsága, a médiaszervezetek árbevételi mutatói az egyes releváns piacokon tipikusan olyan mérőszámok, amelyeket az egyes iparágak koncentrációjának vizsgálatában szokásosan alkalmaznak).
A piaci koncentrációnak egy általánosan használt mérőszáma a Herfindahl-Hirschman index (HHI), amely az egyes érintett piacokon jelen lévő, működő szereplők valamilyen módon számított piaci részesedései négyzetének összege. Amennyiben a piaci részesedéseket százalékban fejezzük ki, a HHI maximális értéke 10 000 (monopólium), s a mutató különböző értékei jelzőként, küszöbértékekként (benchmark) szolgálnak a piaci koncentráció mérésekor.23
Az érintett piacokon történő összeolvadások (felvásárlások, egyesülések, angolszász szóhasználattal mergers and acquisitions, a szokásos rövidítéssel M&A), tehát a horizontális integráció eseteinek vizsgálatakor az amerikai szabályozó hatóságok például abból indulnak ki, hogy
- amennyiben a HHI értéke 1000 alatt marad az összeolvadás után is, úgy az eset nem kíván további elemzést, illetve szabályozói beavatkozást;
- amennyiben az összeolvadás után a HHI értéke az 1000-1800 tartományba esne, úgy a szabályozó a horizontális integráció szabályozására vonatkozó irányelvek szerint lefolytat egy vizsgálatot, s ennek alapján hozza meg a döntését: ha a HHI kevesebb mint 100 ponttal való emelkedik, az általában a koncentráció elfogadható emelkedésére utal, a 100 és afölötti emelkedés viszont már aggodalomra ad okot, s itt a külön vizsgálat indokolt;
- amennyiben az összeolvadás után a HHI értéke 1800 fölé kerül, úgy a releváns piac koncentrációját magasnak tekinti a szabályozó, s figyelembe véve, hogy a HHI konkrét emelkedése mekkora (50 alatti, 50-100 közötti, illetve 100 feletti) hozza meg a döntését, elemezve a piaci erőfölény kialakulásának veszélyét.24
A gazdasági piacon végzett koncentráció vizsgálat, az egyes horizontális integráció növekedésének engedélyezése, az egyes M&A esetek diszkrecionális vizsgálata egy rutin jellegű eljárás során történik, amelyben a szabályozói döntések világos feltételekhez kötődnek, s az eljárás meghatározott, transzparens módon folyik. Külön vizsgálat tárgya lehetne, hogy miért éppen a HHI mutató alkalmazása került az iparági koncentráció vizsgálatának középpontjába, illetve hogy a HHI küszöbértékeinek meghatározása során miként alakult ki egyfajta közmegegyezés az idők során, de ez a mi témánk szempontjából mellékes. Ami viszont lényeges, hogy amennyiben az eszmék piacát is érintett piacként lehetne azonosítani, úgy az egyébként különböző iparágba tartozó médiavállalatok összeolvadását is a hasonló módon lehetne kezelni.
A különböző iparágakba tartozó médiavállalatok M&A eseteinek vizsgálata ma a strukturális médiaszabályozásban alkalmazott, többé-kevésbé önkényes koncentrációs szabályokra épül: ezek a legtöbb országban megtalálhatók, s egyúttal országonként többé-kevésbé különböznek is egymástól. A közösségi jog a médiakoncentrációra vonatkozó rendelkezéséket nem tartalmaz, s Európai Unióban - az elsősorban az Európai Parlament által szorgalmazott - külön közösségi médiakoncentráció szabályozására vonatkozó kezdeményezések az 1990-es években kudarcba fulladtak.25 Így a külön szabályozás továbbra is tagállami hatáskörben maradt, míg a közösségi szintű médiakoncentráció szabályozás az általános versenyszabályozás keretében történik.
Az eszmék piacán megjelenő, különböző technológiákat működtető szereplők számbavétele, s kibocsátásuk összesítése, közös nevezőre hozása az a feladat, amelynek sikeres megoldásával, a versenyjog szóhasználatával élve, egy (virtuális) érintett piac képezhető, s amelyen - hasonlóan a gazdasági értelemben vett piachoz - a koncentráció a versenyjogban használt mutatók szerkezetére épülő mutatókkal mérhető. A különböző iparágakba tartozó médiaszervezetek kibocsátásának összesítésére, s ezen belül a hír- és információ piac megragadására számos javaslat született az 1990-es években, amelyekről a szakirodalom kellő mélységgel számot is adott26, de a szabályozási gyakorlaton ezek a javaslatok lényegében nem hagytak nyomot, alkalmazásukra tudomásunk szerint sehol nem került sor.
A módszertani innovációt végül is az amerikai szabályozó hatóság, az FCC vezető közgazdásza, Jonathan Levy27 által megkonstruált és a szabályozó hatóság által 2003-ban bevezetett sokszínűség index28 jelentette, amelynek alkalmazásával a médiakoncentrációt új módon, az eszmék piacán, azon belül is a helyi hír- és információ piacokon kívánta mérni és szabályozni.
Mielőtt még a sokszínűség index taglalásához kezdenénk, röviden szólnunk kell az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazott külön koncentráció szabályozás rendszeréről. Ez egészen 1941-ig nyúlik vissza, s a ma érvényben lévő rendszert a Távközlési törvény 1996-ban elfogadott új kiadásában (Telecommunications Act of 1996) foglalt felhatalmazás alapján végzi az FCC. Nevezett törvény azt is előírja, hogy az FCC-nek kétévenként felül kell vizsgálnia, hogy vajon továbbra is a közérdeket szolgálja-e a hatályos szabályozás, s ha nem, úgy azon módosítania kell.
Az egyébként rendkívül bonyolult amerikai ágazati médiakoncentráció-szabályozásnak része, hogy egy tulajdonosnak egyazon helyi piacon hány rádióállomása lehet (minél nagyobbak a helyi piacok, annál több), hogy egy tulajdonosnak a helyi piacon nem lehet két tévécsatornája, hogy milyen feltételek mellett lehet egy tulajdonosnak rádió és televízió csatornája is egyazon helyi piacon, hogy 1975-től kezdve ugyanazon a helyi piacon tilos az újságkiadók valamint a rádió- és televízió műsorszolgáltatók közötti tulajdonosi összefonódás, miközben a korábbi összeolvadások/terjeszkedés eredményeként létrejött ilyen média-kereszttulajdonlás fennmaradhatott, és még sorolhatnánk.29 Az FCC elsősorban éppen a kereszt-tulajdonlási szabályokon akart enyhíteni 2003-ban, s próbálta bevezetni a szabályozásba az úgynevezett sokszínűség indexet.
A szabályozás földrajzilag elsősorban a helyi rádió- és televízió piacokra összpontosít, bár vannak az országos televízió piacokat érintő rendelkezések is, s amint az előbbi, példálódzó jellegű felsorolásból is látszik, s a horizontális integrációra vonatkozó szabályozás mellett a média-kereszttulajdonlásra is részletes szabályokat tartalmaz. Az FCC úgy látja, hogy a helyi hír- és információ piacok érdemelnek külön figyelmet, hisz ezek relevánsak a helyi közügyek vitatása szempontjából, s a tulajdonosi koncentráció éppen a helyi hírpiacok sokszínűségét veszélyeztetheti. Ugyanakkor a szabályozó hatóság az országos hír- és információs piacokat kellően sokszínűnek tartja.30
A sokszínűség index felépítése viszonylag egyszerű. A mutató a különböző média iparágakban - nevezetesen a televíziózásban, a rádiózásban, a lapkiadásban (napi- és hetilapok bontásban) és az internet tartalomszolgáltatásban - veszi számba a nagyközönség tagjai számára a helyi piacokon elérhető csatornákat, lapcímeket és internet elérési lehetőségeket, konkrétan négy hír- és információ alpiacot különböztet meg. Az egyes alpiacokon belül minden megszólaló (rádió- és televíziócsatorna, napilap és hetilap újságcím) egyforma részesedést képvisel, függetlenül az általa ténylegesen elért közönségtől. Amennyiben egy tulajdonos "több hangon szólal meg" a piacon, azaz több rádiót, több televízió üzemeltet, több lapot ad ki, úgy az ő érdekeltségébe tartozó csatornák és/vagy lapcímek piaci részesedései az adott alpiacon összeadódnak.
A sokszínűség index a különböző iparágakban működő szereplők hír- és információ piacon elérhető kínálatát az emberek tényleges hír- és információ fogyasztásából származtatott részesedésekkel súlyozza, majd ezeket a súlyozott piaci részesedéseket négyzetre emeli és alpiaconként összegzi (a különböző médiumok részesedését az emberek hír- és információ fogyasztásából egy, a 2002. évben végzett felmérésből vették át, amelyet az FCC megrendelésére végzett a vezető amerikai piac- és közvéleménykutató cég, a Nielsen Media Research). A sokszínűség index számszerű értéke a különböző alpiacokon számított értékek összegeként adódik, s minél nagyobb a mutató konkrét numerikus értéke, annál kevésbé sokszínű a vizsgált helyi hír- és információ piac. A mutató képzésének technikája nyilvánvaló rokonságot mutat a HHI mutatóéval, ám konkrét küszöbértékeket (benchmark értékeket) a sokszínűség indexre nem határozott meg az FCC.
A sokszínűség index alkalmazására tett javaslatát az FCC összekapcsolta azon törvényi kötelezettségével, hogy, amint már mondtuk, az infokommunikációs ágazat szabályozását, így a médiakoncentrációra vonatkozó szabályozást is kétévenként hivatalból felül kell vizsgálnia. A 2002. évben elindított felülvizsgálati eljárás eredményeként a 2003 nyarán nyilvánosságra hozott Report and Order and Notice of Proposed Rulemaking FCC-03127 című dokumentum31 összegzi az FCC-nek a médiakoncentráció szabályozása enyhítését célzó - egyébként szerény mértékű - intézkedéseit, ezek mellett ismerteti magát a sokszínűség indexet, szerkezetének logikáját is, valamint azokat a várakozásokat, amelyeket alkalmazásához fűzött a szabályozó hatóság.
"Az általunk használt módszer, a Sokszínűség Index (SI) figyelembe veszi a helyi piacokon a fogyasztók számára elérhető bizonyos, még ha nem is az összes tömegmédium (újságok, műsorszórás, televízió, rádió és internet) viszonylagos jelentőségét a helyi hírek közvetítésében és az ezek közötti tulajdonosi koncentrációt. Az SI épít a korábbi, a sokszínűséget célként megfogalmazó megközelítésünkre: továbbra is fenntartjuk, hogy a strukturális szabályozás megfelelő és hatékony alternatívája a közvetlen tartalomszabályozásnak; fenntartjuk, hogy a nézőponti sokszínűség növekszik, ha a piacon minél nagyobb számban vannak jelen az egymástól független tulajdonban lévő médiavállalkozások; fenntartjuk, hogy az állampolgárok/nézők/hallgatók fontosak a számunkra; és végül fenntartjuk azon törekvésünket, hogy biztosítsuk, bármely nézet képviselőinek lehetősége legyen eljutnia az állampolgárokhoz/nézőkhöz/hallgatókhoz. Amit ehhez hozzáteszünk az egy módszer, amely az állampolgárok/nézők/hallgatók viselkedésén alapul és a nézőpont-sokszínűség piacának szerkezetét jellemzi. Az SI eszközként szolgál ahhoz, hogy tájékoztassuk a döntéshozókat, vajon mennyire tartjuk szükségesnek a tulajdonlási korlátozásokat."32
A sokszínűség index módszertani innováció ugyan,33 de az FCC, amint az előbbi idézetből is jól kiviláglik, azért kiemeli a sokszínűség index hozzáilleszkedését a médiaszíntér sokszínűségének elérését szolgáló egyéb szabályozási eszközökhöz. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy az FCC a sokszínűség indexet a helyi hír- és információ piacokra vonatkoztatta, s mivel a helyi piacok állnak az amerikai szabályozás fókuszában, az új módszertant a helyi médiapiacok koncentrációjának szabályozásában kívánta alkalmazni (a konkrét helyi földrajzi piacok az elektronikus média - a rádiózás és televíziózás - szabályozásában alkalmazott földrajzi-területi egységek, mintegy 220-230 piac).34
A médiakoncentráció szabályozásának enyhítésére 2003-ban hozott új rendelkezések egy eleme az országos televíziós piacra vonatkozott, a többi rész pedig a helyi piacokra érvényes kereszttulajdonlási szabályok enyhítését célozta. Az utóbbi területen próbálta ki hatóság a sokszínűség index alkalmazását is, mint hamarosan kiderült, sikertelenül.
A javasolt új szabályokkal az FCC - némi meglepetésre, hisz ezt az enyhítés mértéke önmagában aligha indokolta - akaratlanul is óriási vihart kavart. A törvényhozók tömegesen, szinte pártállására való tekintet nélkül fejezték ki ellenérzésüket, köztük természetesen olyanok is, akik 1996-ban támogatták, megszavazták a Telecommunications Act of 1996 elfogadását, s benne a médiakoncentráció szabályozásának enyhítését, és igencsak hallatták a hangjukat a közügyekben aktív magánszemélyek, a befolyásos civil szervezetek és a médiaelmélet politikai gazdaságtani iskolájának nagyágyúi is. Egyébként ez a nagy hangerővel megszólaló kórus is ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy a média működéséhez, szabályozásához kapcsolódó módszertani, azaz technikai jellegűnek tűnő kérdések is mily könnyen és mélyen átpolitizálódhatnak.
A közérdeklődés súlyát, mértékét jól érzékelteti, hogy az FCC több mint félmillió észrevételt kapott a rendelettervezetéhez a médiakoncentráció szabályozás 2003-ban elrendelt módosítását megelőző mintegy másfél éves nyilvános vita szakaszában, maga a kiadott rendelet ebből a szempontból pedig csak olaj volt a tűzre: néhány hét leforgása alatt az FCC-hez több mint kétmillió tiltakozó üzenet érkezett levél, elektronikus levél és fax formájában az ideológiai és politikai spektrum minden részéről, s a médiakoncentráció szabályozásának lazítása az amerikai politikai napirend részévé vált.35 Az FCC rendelkezéseit bírósági úton is megtámadták, s mindez végeredményben a mérsékelt liberalizálást jelentő új szabályozás bukásához vezetett.36 A konkrét vitás eset kapcsán eljáró 3. sz. Körzeti Fellebbviteli Bíróság (a továbbiakban: a Bíróság) nem találta alkotmányos szempontból megalapozottnak az FCC által újonnan bevezetett rendelkezéseket, köztük a sokszínűség index módszertanát sem.37
A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett a sokszínűség indexről és annak az FCC általi használatáról, hogy az FCC egyrészt nem támasztotta megfelelően alá, miért ezt a mutatót választja és miért oly módon rendel hozzá súlyokat a mutatóban szereplő médiumokhoz, ahogy tette; másrészt nem indokolja megfelelően, hogy a (vizsgált piacokon működő) média egységekhez miért rendelt egyenlő piaci súlyokat a sokszínűség index kiszámításakor; harmadrészt nem racionális, ahogy a sokszínűség indexből a média-kereszttulajdonlási korlátozásokat levezette.
A Bíróság joggal vetette a hatóság szemére, hogy a szabályozási gyakorlatban a sokszínűség index alkalmazása inkonzisztens eredményekre vezet(ne). Miközben a Bíróság elismerte, hogy az FCC hatáskörébe tartozik annak eldöntése, hogy az egyes összeolvadási esetek következményeként a sokszínűség index mutató növekedésének mértéke mikor elfogadható és mikor elfogadhatatlan a piacokon, nem tudta hova tenni azt az eredményt, hogy az FCC által példaként felvázolt "konszolidációs forgatókönyvek" esetében az érvényesíteni kívánt média-kereszttulajdonlásai korlátozások lehetővé tesznek olyan összeolvadási eseteket is, amelyeknél nagyobb értékeket mutat a sokszínűség index, mint olyanoknál, amelyeket megtilt.
Igaz viszont, hogy a per során a Bíróság egyáltalán nem foglalkozott azzal, s ezt Owen joggal tette szóvá, hogy vajon a korábbi szabályozás kiállná-e mindazt a próbát, amelynek ő maga az FCC által 2003-ban bevezetett változtatásokat alávetette.38 Owen szerint egy ilyen elemzés rámutatott volna arra, hogy a média kereszttulajdonlást korlátozó FCC szabályok különböző múltbeli politikai kompromisszumok eredményeként jöttek létre, s nélkülöznek minden racionalitást. Tudomásul kell venni, hogy a politika megkívánja a kompromisszumokat és a fokozatosságot: amikor a két vagy több, egymással konfliktusban álló - egyébként koherens elméletekkel és tényekkel megtámogatott - politikai nézet között keresi a Bizottság kompromisszumot, egyetlen érve, hogy az egy kompromisszum, ami tagjainak politikai egyetértésén kívül egyébként nem támasztható alá semmivel.39
Az FCC-nek a Bíróság elmarasztaló ítéletét követően visszavonulót kellett fújnia, s vissza kellett térnie a korábbi ágazati médiakoncentrációs szabályok alkalmazásához.
Az FCC-nek a Bíróság elmarasztaló ítéletét követően visszavonulót kellett fújnia, s vissza kellett térnie a korábbi ágazati médiakoncentrációs szabályok alkalmazásához. Ezeken a szabályokon 2007. végén - egy újabb felülvizsgálati szakasz eredményeként - némileg enyhített a hatóság, a legnagyobb húsz piacon "szigorú feltételek és kritériumok mellett" immár engedélyezhető a lapkiadók és a műsorszolgáltatók összefonódása, de ezzel e helyütt nem részleteiben foglalkozunk. A sokszínűség indexről folyó vita mindmáig élénken folyik a szakirodalomban, ezt tekintjük át a következő alfejezetben.
A sokszínűség indexről folytatott szakmai vita annyira szerteágazó, hogy bármilyen összefoglalása óhatatlanul is önkényes. Mi alapvetően három olyan szerző írásaival foglalkozunk, akik a tömeg-kommunikációelmélet médiagazdaságtani iskolájának mondhatni élő klasszikusai.40
Időrendi sorrendben és talán az elemzés mélysége okán is Owen working paper formájában publikált tanulmányával illik kezdeni41, amelynek egy évvel későbbi, némileg módosított változatát42 fogjuk használni. Amint már az előzőekben is mondtuk, Owen önkényesnek, elméletileg megalapozatlannak, a történelmileg kialakult kompromisszumok eredményének tartja az FCC médiakoncentrációs hatályban lévő szabályait, úgy véli, hogy a sokszínűség index megkonstruálása és alkalmazása egy fontos lépés abba az irányba, hogy a médiakoncentrációt ésszerűbben és elvi alapon mérjék.
Azzal, hogy a sokszínűség index minden független tulajdonban lévő médiaforráshoz súlyokat rendel, de ezeket nem a bevétel, vagy a közönség nagysága alapján számítja, hanem egy olyan médiumspecifikus súlyozási rendszert vezetett be, ami a fogyasztókhoz eljutó egyes médiaforrások, mint hírforrások viszonylagos jelentőségén alapul, az FCC Owen szerint helyesen járt el. A szabályozó hatóság ily módon a sokszínűség közpolitikai céljának az érvényesülését a fogyasztói döntéseket, preferenciákat mérlegelve43 veszi számba, és egyúttal az eszmék piacán való koncentráció mérését el is választja a gazdasági értelemben vett koncentráció mérésétől. Igaz, az általános elismerést követően rögtön hozzáteszi, hogy "a Bizottság megközelítésében vannak hiányosságok is."44
Nem tudunk kitérni sem Owen, sem mások kritikájának minden egyes tételére, hisz ez terjedelmileg szétfeszítené tanulmányunkat, inkább a kritikák relevanciáját mérlegelve próbálunk válogatni belőlük. Owen első helyen azt emeli ki, hogy a hír- és információs műsorokon kívül a szórakoztató műsorszámok is közvetítenek eszméket, véleményeket, és ezzel nehéz lenne vitatkozni [ugyanezt egyébként Wildman45 is megjegyzi]. Owen arra is rámutat, hogy a médián kívüli információforrások szintén nagyon fontosak az emberek véleményének kialakulásakor, lásd Lazarsfeld közismert kétlépcsős/kétszakaszos információáramlás elméletét, s ezen belül az egyes közösségeken belüli véleményirányítók szerepét, ami szintén jogos észrevétel. Más kérdés, hogy a társadalomtudományok mai állása szerint ennek a tényezőnek egy konkrét mutatóba való beépítése gyakorlatilag megoldhatatlan feladat, bár magával a témával különböző aspektusokból - például az elitkutatások, választáskutatások stb. keretében - folyamatosan foglalkoznak.
Owen nehezményezi, hogy az FCC a sokszínűség index módszertan súlyához képest nem fektetett elég hangsúlyt az alkalmazást megalapozó empirikus kutatásokra. Ez a hiányosság, amint arra az előző alfejezetben rámutattunk, alaposan vissza is ütött az FCC ellen indított bírósági perben. Wildman46 viszont a mutató elméleti alátámasztásának gyengeségét kifogásolja. Felteszi a kérdést, vajon biztos-e, hogy mindig konzekvens módon mozog együtt a piacok sokszínűsége és az annak mérésére szolgáló sokszínűség index értéke, ami elengedhetetlen követelmény a mutatóval szemben. Úgy véli, a sokszínűség index mögött álló hiányos elméleti megalapozás nem garantálja az előbbi követelmény teljesülését.
Wildman értetlenül áll az előtt is, hogy miközben az egyes médiaegységek nem egyforma súlyt fektetnek a hír- és információszolgáltatásra - például sok rádió szinte csak zenét sugároz a helyi piacokon - mégis mindegyikük a maguk iparágán belül ugyanakkora súlyt kap a módszertanban. Mind Owen, mind Wildman egyetértenek abban, hogy az internet számításba vétele kifejezetten szerencsétlen módon történt meg a sokszínűség indexben, hogy nem a hozzáférés szolgáltatók, hanem a tartalomszolgáltatók figyelembevétele lenne kívánatos.
Noam47 mondhatni kétlelkűen viszonyul az FCC sokszínűség indexéhez. Elismeri, hogy a hagyományos koncentráció-mutatók, így a Herfindahl-Hirschman index (HHI) alkalmazásával való mérés a médiában (is) a piaci erőre koncentrál, míg a pluralizmusra, a sokszínűségre nem fordít figyelmet, márpedig a médiában a sokszínűség kiemelten fontos tényező. Úgy véli viszont, hogy még a pluralizmus, a sokszínűség előtérbe helyezése sem elégséges indok arra, hogy a piaci erő figyelembevételétől eltekintsünk, holott az FCC éppen ezt tette a sokszínűségi index megalkotása során: Elismeri, hogy a "hangok" összeszámlálásának, ahogy az FCC javasolja, van ugyan értelme, de ez nem jelentheti, hogy minden hanghoz egyforma súly (közönség) tartozik.
Ő is úgy látja, hogy a média közönsége mindig egyenlőtlenül fog eloszlani a különböző "hangok" között, hisz a populáris média természete, hogy populáris [népszerű a közönség soraiban], így a megszólalás lehetőségének egyenlősége nem egyenlő az eredmény egyenlőségével. Arra is rámutat, hogy pusztán a piaci szereplők összeszámlálása nem a koncentráció vizsgálatakor nem a legjobb módszer. A nagy kérdés az, miként hidaljuk át a két felfogás, a piaci erő és a hangok számbavétele közötti szakadékot. Abból kell kiindulnunk, hogy mind a piaci erő, mind a kínálati sokszínűség olyan tényező, amit figyelembe kell vennünk, s ha az egyiket vagy a másikat mégis kihagyjuk, az nyomban jogos, érvekkel alátámasztható ellenkezést szül.48
Az előbbi probléma kezelésére a nagypresztízsű gazdasági napilap, a Financial Times hálózati kiadásában már két évvel korábban közzétett cikkében javaslatot tett Noam49, amit azonmód heves vita követett. A javaslat szerint a piaci szereplők számának figyelembevételét egy bizonyos piaci részesedéshez kellene kötni, másrészt pedig a sokszínűség index konstrukcióján is változtatni kellene, és a kiszámított értékét el kellene osztani a szereplők számának négyzetgyökével. További felvetése, hogy a vizsgált piacok mérete szerint differenciálni kellene a mutatót, azaz a koncentrációs mutató számszerű értéke, s így a médiakoncentráció elfogadható szintje függne a piacok méretétől is.50
Mindhárman súlyos problémának tartják, hogy - ellentétben a HHI mutatóval - nincs olyan határértéke a sokszínűség indexnek, amelyhez viszonyítani lehetne az egyes piacokon kiszámított értékeket. Owen kiemeli, hogy ezzel a hiányossággal maga az FCC is tisztában van, ezért azután döntéshozatal során eleve csak mérsékelt fontosságot tulajdonít, bizonyos eseteket leszámítva, a mutatónak. Wildman szerint nincs elméletileg természetes (ez az ő szóhasználata) sokszínűség index képlet, s rámutat arra is, hogy sokféle ilyen mutató alakítható ki, amelyek számát, tételét mintegy igazolandó, maga is gyarapítja eggyel. Arra is felhívja a figyelmet, csatlakozva más szerzőkhöz, hogy a sokszínűség mutató erősebb elméleti megalapozása és empirikus tesztelése még hátra van, és e nélkül az ilyen mutatók alkalmazása szükségszerűen kudarchoz vezet.
Noam51 is hasznosnak tartja, hogy az FCC új módon kívánja mérni a médiakoncentrációt, s hogy egy olyan formula (képlet) alkalmazására törekszik, amely fegyver lehet a szabályozói szubjektivizmus elleni küzdelemben. Az, hogy a kiinduló állapothoz képest egy képlet alkalmazása szigorítást jelent-e a szabályozásban, vagy éppen könnyítést, nem a képlet alkalmazásának tényéhez kötődik, hanem attól függ, hogy milyen küszöbértékek lesznek hozzárendelve.
Vannak persze, akik úgy érvelnek, hogy egyáltalán nincs szükség semmilyen [szabályozói] beavatkozásra, mivel a piacok gondoskodnak a [kínálati] sokszínűségről. Amennyiben ez valóban így lenne, akkor persze nem lenne szükség semmiféle média-sokszínűség tesztre. Ám mi van abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy kialakulhat a piaci erőfölény, akkor mi a teendő? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mutat rá Noam, hogy a média- és információs ágazat közgazdasági jellemzői, azaz a magas fix költség és az alacsony újraelőállítási költség jelentős méretgazdaságosságot eredményeznek, ami rendszerint kedvez a koncentráció kialakulásának. A piaci önszabályozásra való hagyatkozás, a laissez-faire megközelítés igen életszerűtlenül hangzik a realitások világban, különösen, ha figyelembe vesszük még azt is, hogy az FCC milyen kudarcokat szenvedett a törvényhozásban vagy a bíróságon, amikor 2003-ban épp csak egy picit lazítani kívánt a meglévő szabályokon.
A médiapolitika céljait, így a sokszínűség érvényesülését a médiaszíntéren szolgálhatjuk akár a piaci erőket, akár a társadalmi értékeket előtérbe helyező szabályozással. Az előbbi közelítést jól egészíti ki az eszmék piaca metafora, illetve ennek megjelenítése a hír- és információ piacok formájában, ahol a versenyszabályozás logikájához hasonló módszertanokkal - ilyen az FCC sokszínűség indexe is - a tulajdoni korlátozásokon keresztül kívánjuk érvényesíteni a sokszínűségben megfogalmazott közpolitikai célt.
A sokszínűség index alkalmazása egyébként más országokban nem talált követőkre. Világosan látszik, hogy például az Európai Unió vezető testületei sem találták/találják vonzónak a médiapluralizmus/sokszínűség egy mutatóban (sokszínűség index) való megjelenítését, s a mérésre más utat kívánnak választani. Mindemellett a mérés feladata az Európai Unióban is bekerült a médiapolitikai célok közé52, s köztudott, hogy az Európai Bizottság megrendelésére jelenleg készülőben van egy, a média pluralizmusát mérő mutatószámok (indikátorok) kialakítását célzó szakértői tanulmány.53
A társadalmi értékek elsőbbségét hangsúlyozó iskola képviselői, akik egyébként az eszmék piaca metaforát sem tartják adekvátnak54, azt hangsúlyozzák, hogy minden piacon szükségszerűen jelentkeznek a káros externáliák, bekövetkeznek a piaci kudarcok, és ezt persze nehéz lenne vitatni. A kérdés a vizsgált témánkat illetően az, hogy az idők során kialakult, alkalmazott médiajogi eszközök55 megfelelőek-e a médiakoncentráció olyan kezelésére, amelyek nyomán sokszínűséget meg lehet védeni. Baker és Horwitz szerint ez illúzió, a sokszínűséget fenyegető veszélyek csak a médiaszíntérbe való erőteljes, közvetlen állami beavatkozással orvosolhatók. Ez esetben tehát nem csupán a médiakoncentráció jelenségére reagál a szabályozás, hanem proaktív jelleggel működik, s ennek megfelelő eszközöket alkalmaz. Ezek legfontosabb formája pillanatnyilag a rádiózás és a televíziózás történelmileg kialakult közszolgálati szektorának működtetése56, de ez már ma, a digitális média és a vele együtt járó tartalombőség korában nem elegendő.57
A társadalmi értékeket előtérbe helyező iskola a vegyes médiarendszer mellett teszi le a garast, ami persze olyan kérdéseket vet fel, hogy egyrészt miként lehet a médiába való állami beavatkozást összeegyeztetni az alkotmányokban garantált sajtószabadsággal, másrészt hogyan lehet megbirkózni a szabályozási folyamatban jelentkező káros externáliákkal58, a szabályozási kudarcokkal. Ez utóbbiakról a nevezett iskola képviselői, érthető okokból, többnyire szemérmesen hallgatnak, de a kelet-közép-európai országokban szocializálódott szakértők számára ez nem szőnyeg alá söpörhető probléma.
Érdemes viszont utalni arra, hogy az általános versenyszabályozás keretein belül is figyelembe vehető az eszmék piaca a médiaágazattal kapcsolatos versenyjogi döntések során. Az amerikai antitröszt eseteket elemezve Stucke és Grunes59 tanulmánya két történelminek számító példát idéz, amelyekben a gazdasági értelemben vett piacokon túlmenő szempontok alapján hozott olyan ítéletet 1945-ben a Legfelső Bíróság. Nagyon röviden arról volt szó a United States v. Associated Press esetben60, hogy az amerikai lapkiadók közös vállalataként működő piacvezető hírügynökség, az Associated Press (AP) belső szabályai tiltották, hogy a tagvállalatok az AP híreit továbbadhassák a nem-tagvállalat kiadóknak. A Bíróság úgy ítélte versenykorlátozónak ezt a magatartási szabályt, hogy az egyébként nem vezetett áremeléshez és maga az AP sem volt erőfölényben a hírügynökségi szolgáltatások piacán.
Majd egy fél évszázaddal később, 1993-ban a Turner Broadcasting System v. FCC perben a körzeti - majd egy évre rá a Legfelső Bíróság is - elutasította a Turner társaság keresetét, amelyben azt kifogásolta, hogy az 1992-ben a törvényhozás által elfogadott Cable Act rendelkezései szerint a kábelterjesztőknek kapacitásaik egy részét a helyi műsorszolgáltatók számára hozzáférhetővé kell tenni (must carry szabályok). A bíróságok arra mutattak rá, hogy a kábelterjesztők el tudnak némítani bizonyos hangokat, ha megtagadják a hálózatukhoz való hozzáférést. Nem az érintett piacok meghatározásból indultak ki, mint az antitröszt eseteknél szokásos, hanem azt hangsúlyozták, hogy mily fontos az amerikaiak életében a televízió, mint hírforrás: a kötelező műsortovábbítás (must carry) a bíróság szerint tartalom-semleges, iparág-specifikus antitröszt szabály, amely nem sérti az Alkotmány első kiegészítésében foglalt, a sajtót az állami beavatkozástól védő rendelkezést.
Stucke és Grunes61 amellett érvelnek, hogy az eszmék piacának figyelembevétele a médiakoncentrációs esetekben végeredményben a nem-árjellegű verseny figyelembevétele az antitröszt eljárásban,62 s ha vetődhetnek is fel alkotmányos aggályok a konkrét esetekben, legalább annyi érv szól mellette, mint ellene. Mindenesetre, még ha semmilyen kapcsolat nem is mutatható ki tanulmányuk és a két évvel később született sokszínűség index között, eszmei rokonságuk nyilvánvaló, hisz, amint láttuk, az FCC éppen a maga médiakoncentrációt szabályozó rendelkezéseibe, gyakorlatába akart olyan elemeket beépíteni, ami emlékeztet a versenyjog közelítésére.
Amint már korábban említettük, az ezredfordulót követően jó néhány európai országban - köztük olyan EU tagállamokban, mint Svédország, Dánia, Írország - lényegében megszüntették a külön médiakoncentráció szabályozást, közösségi szinten pedig ilyen jogköre az EU-nak soha nem is volt. A magunk részéről kételkedünk abban, hogy a belátható jövőben ki tud terjeszkedni a közösségi jog erre a területre. Abban, hogy a tagállamok a médiakoncentráció szabályozását kifejezetten vonakodnak kiadni a kezükből sokan azt látják, hogy az egyes tagországok befolyásos médiavállalatai az Európai Parlamenttel és az Európai Bizottsággal szemben is képesek érvényesíteni a maguk érdekeit, s ehhez szövetségesül meg tudják nyerni saját országuk vezető politikusait, de szerintünk legalább ennyire meggyőző az az érv, hogy a tagállamokban a politikai elitek nem akarnak e téren gyakorolt jogaikról lemondani.63
A médiakoncentráció terén a közösségi szinten keletkező "szabályozási űr" betöltésére Ariño64 egy médiaspecifikus versenyjogi gyakorlat kialakítását veti fel, hisz, amint írásából egyértelműen kiderül, ő sem hisz abban, hogy a közösségi joghatóságot a külön médiakoncentráció szabályozásra ki lehessen terjeszteni az Európai Unióban. Ehhez azt tenném hozzá, hogy erre nem csak lehetőség, hanem immár talán szükség sincs. Ariño álláspontja, amelyet magam is osztok, mindenesetre jól illeszkedik ahhoz a véleményvonulathoz, amelyet jelen tanulmányban megpróbáltunk áttekinteni. Több mint sajnálatos viszont, hogy az elmúlt két évben a nálunk született, a médiatörvény megújítását előkészíteni hivatott szépszámú úgynevezett szakértői javaslatban vagy szakmai vitaanyagban ebből szinte semmi nem látszik, de ennek taglalása már nem ennek az írásnak a feladata. ■
JEGYZETEK
1 A tanulmányban nagymértékben támaszkodom a Vogl Artemon doktorandusszal közösen publikált munkánk (Gálik-Vogl, 2008) általam írott első fejezetére, erre a továbbiakban külön nem is hivatkozom.
2 Tovább bonyolítja a terminológiai vitát, hogy az angol nyelvű szakirodalomban a brit kutatók, ellentétben a többiekkel, inkább a plurality szót használják a pluralism helyett, ami kifejezetten nyelvhasználati (British English), s nem tartalmi különbség: a magunk részéről ettől a különbségtől eltekintünk, s nem próbálkozunk a plurality kifejezés pluralitás szóként való visszaadásával.
3 A médiarendszer és a médiaszíntér fogalmát tanulmányunkban szinonimaként használjuk és nemzetállami szinten értelmezzük: tartalma egyrészt az adott országban elérhető médiatermékek és szolgáltatások köre, másrészt az ezek előállításával/nyújtásával és piacra vitelével/terjesztésével foglalkozó szervezetek összessége.
4 Federal Communications Commission: Report and Order and Notice of Proposed Rulemaking, 2003.
5 Gardam, T. - Levy, D. A. L., (szerk.): The Price of Plurality. Choice, Diversity and Broadcasting Institutions in the Digital Age. University of Oxford, Reuters Institute for the Study of Journalism, 2008.
6 Terrington, S. - Ashworth, M.: Plurality: What Do We Mean by It? What Do We Do Want from It? in: Gardam, T. - Levy, D. A. L. (szerk.): The Price of Plurality. Choice, Diversity and Broadcasting Institutions in the Digital Age. University of Oxford, Reuters Institute for the Study of Journalism, 2008. p. 51.
7 Terrington, S. - Ashworth, M.: i. m. p. 51.
8 Hoffmann-Riem, W.: Regulierung der dualen Rundfunkordnung. Grundfragen, Nomos Verlaggesellschaft, Baden-Baden/Hamburg, 2000.
9 Polyák, G.: A médiarendszer kialakítása - A piacra lépés és a hozzáférés alkotmányjogi, közösségi jogi és összehasonlító jogi elemzése. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2008.
10 A metafora eredete - az eszmék, gondolatok szabad és nyílt versenye, melynek eredménye az igazság győzedelmeskedése - visszanyúlik a XVII. század közepére, nevezetesen az angol felvilágosodás egyik nagy alakjához, John Milton-hoz. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bíróságának egy konkrét, 1919-ben hozott ítéletéhez fűzött véleményében Oliver Wendell Holmes főbíró a free trade in ideas (az eszmék szabadkereskedelme) kifejezést használta, amely azután később mint marketplace of ideas (az eszmék piaca) honosodott meg.
11 Hallin, D. C. - Mancini, P.: Médiarendszerek - A média- és politikai rendszerek három modellje. AKTI - Gondolat Kiadó, Budapest, 2008.
12 Goodman, E. P.: Media Policy Out of the Box: Content Abundance, Attention Scarcity, and the Failures of Digital Markets, Berkeley Technology Law Journal 2004/19. p. 1389-1472.
13 Fowler, M. S. - Brenner, D. L.: A marketplace approach to broadcast regulation, Texas Law Review 1982/60. p. 207-257.
14 Fowler, M. S. - Brenner, D. L.: im.
15 Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a 2009. elején hivatalba lépett új amerikai elnök, Barack Obama éppen Cass Sunstein-t nevezte ki szabályozási főtanácsadójává.
16 Sunstein, C.: Television and the Public Interest, California Law Review 2000/102. 1415-1506. o.
17 Természetesen a szabályozói gyakorlat ennél azért árnyaltabb, hisz ugyan jó néhány európai országban (köztük olyan EU tagállamokban, mint Svédország, Dánia, Írország) az ezredfordulót követően lényegében megszüntették a külön médiakoncentráció szabályozást (CEC, 2007), miközben továbbra is működik a strukturális médiaszabályozás legfontosabb eleme, a közszolgálati rádiózás és televíziózás.
18 Ennek a véleménynek a szélsőséges formája az úgynevezett sokcsatornás paradoxon (ld. Ariñho, M.: Versenyjog és sokszínűség az európai digitális műsorszolgáltatásban: az űr kitöltése, Infokommunikáció és Jog 2008/29. p. 280-290.), mely szerint a sokcsatornás környezetben jellemzően még kisebb is a kínálati sokszínűség, mint a korábbi "korlátozott kínálatú" modellben. Ezzel a tömegkommunikáció elmélet úgynevezett Annenheimi Iskolájához visszavezethető, amúgy nagyon populáris tétellel nagyon sokan nem értenek egyet, közöttük jelen tanulmány szerzője sem (lásd Gálik, M.: Médiagazdaságtan. Aula Kiadó, Budapest, 2003. p. 282-285).
19 European Parliament Resolution of 25 September 2008 on concentration and pluralism in the media in the European Union. 2008.
20 Goodman, E. P.: Media Policy Out of the Box.
21 Baker, C. E.: Media Concentration and Democracy. Why Ownership Matters. Cambridge University Press, New York, 2007.
22 Owen, B. M.: Confusing Success with Access: "Correctly" Measuring Concentration of Ownership and Control in Mass Media and Online Services. The Progress and Freedom Foundation, Washington D.C., 2005.
http://www.pff.org/issues-pubs/pops/pop12.11owen.pdf
23 A HHI mutató belső jellemzőit a közgazdasági-versenyjogi szakirodalom feltárta, s a mutató alkalmazása, illetve küszöbértékeinek mértéke egyfajta közmegegyezésen alapul.
24 A HHI alkalmazása az európai közösségi szabályozásban éppen úgy előtérben van, mint az Amerikai Egyesült Államokban, mi több, még az alkalmazott határértékek is nagyon közel állnak egymáshoz.
25 Rott, A. - Kohlschein, I: Media Concentration Control in Europe: Principles, Problems and Perspectives. in: Heinrich¸ J. - Kopper, G. G. (szerk.): Media Economics in Europe. VISTAS Verlag, Berlin, 2006. p. 139-156.; Gálik, M.: A médiakoncentráció közös európai szabályozásáról, Infokommunikáció és Jog 2007/17. p. 5-9.
26 Iosifides, P.: Methods of measuring media concentration, Media, Culture & Society 1997/19. p. 643-663.
27 Levy, J.: The Diversity Index 3/7/2003 Draft. FCC, Washington, D. C., 2003.
28 Federal Communications Commission, im.
29 Ezek a szabályok mondhatni heurisztikus jellegűek, tehát az idők során felhalmozódott szabályozói tapasztalatok, a politikai kompromisszumok és a józan ész keverékei, viszont semmiféle elméleti érvrendszer vagy egzakt modellezés nem támasztja őket alá. Az amerikai ágazati médiakoncentráció szabályozás történeti fejlődésének tömör összefoglalóját és mai főbb jellemzőit lásd Horwitz, R. B.: On Media Concentration and the Diversity Question. in: Napoli, P. M. (szerk.): Media Diversity and Localism. Meaning and Metrics. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Mahwah, NJ and London, 2007. p. 22-24. tanulmányában, illetve a magyar nyelvű szakirodalomban, Gálik, M.: Médiagazdaságtan tankönyvében.
30 Federal Communications Commission, i. m. p. 406.
31 Federal Communications Commission, i. m.
32 Federal Communications Commission, i. m. p. 391.
33 A mutató részletes leírását az FCC (2003) dokumentum mellett több forrásban is megtalálhatjuk, a magunk részéről a mutatót ismertető, elemző és bíráló Hill tanulmányát ajánljuk az olvasónak. (ld. B. C.: Measuring Media Market Diversity: Concentration, Importance, and Pluralism, Federal Communications Law Journal 2005/58. p. 169-191.)
34 Az FCC álláspontja szerint az Amerikai Egyesült Államokban az országos hír- és információ piacokon az ezredforduló utánra megvalósult a kínálati sokszínűség, így e piacokon a sokszínűséghez, mint normatív közpolitikai célhoz kapcsolt külön beavatkozás a médiakoncentráció szabályozásának területén nem indokolt.
35 Rose, M.: A TV Drama unfolds in the U.S, The Wall Street Journal of Europe 2003/September 3.
36 A törvényhozás közbelépésére végül is csak egyetlen elemet tekintve enyhült a médiakoncentráció szabályozás, igaz, kevésbé, mint azt az FCC szerette volna: 35 százalékról 39 százalékra emelkedett (az FCC által javasolt 45 százalékkal szemben) a nagy hálózatok tulajdonában lévő televíziós csatornák maximális közönségelérési elérhetősége. Más kérdés, hogy ennek az enyhítésnek, sőt az egész szabálynak, ma már nincs különösebb jelentősége az amerikai tévépiacon.
37 Hill, B. C.: i. m.; Owen, B. M.: Confusing Success with Access. 2005.; Wildman, S. S.: Indexing Diversity. in: Napoli, P. M. (szerk.): Media Diversity and Localism. Meaning and Metrics. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Mahwah, NJ and London, 2007. p. 151-176.
38 Owen, B. M.: Confusing Success with Access. 2005.
39 Owen, B. M.: Confusing Success with Access. 2005. p. 7.
40 Owen, B. M.: Confusing Success with Access: "Correctly" Measuring Concentration of Ownership and Control in Mass Media and Online Services. Stanford Institute for Economic Policy Research, Stanford University, 2004. http://ssrn.com/abtract=545302; Owen, B. M.: Confusing Success with Access, 2005.; Noam, E.: How to measure media concentration? FT.com, 2004/August 30.; Noam, E.: The Concentration of American Media Industries. TPRC Conference, 2006/September; Wildman, S. S.: i. m.
41 Owen, B. M.: Confusing Success with Access. 2004.
42 Owen, B. M.: Confusing Success with Access, 2005.
43 Például ha legtöbb ember a hírekhez főként a televízión keresztül jut hozzá, miközben az internetet csak néhányan részesítik előnyben a tévével szemben, akkor a televízió csatornák nagyobb súlyt kapnak a sokszínűség értékelésekor, mint az internet források.
44 Owen, B. M.: Confusing Success with Access, 2005. p. 18.
45 Wildman, S. S.: i. m.
46 Wildman, S. S.: i. m.
47 Noam, E.: How to measure media concentration?; Noam, E.: The Concentration of American Media Industries.
48 Noam, E.: The Concentration of American Media Industries. p. 77-78.
49 Noam, E.: How to measure media concentration?
50 Ez utóbbi felvetésével lényegében Noam is a kialakult szabályozási hagyományokat követi, hisz amint már mondtuk, az FCC helyi médiapiacokra vonatkozó koncentrációs szabályai is számításban veszik a piacok méretét: a kisebbekre a szabályozás szigorúbb, mint a nagyobbakra. Egyébként Noam sem támasztotta alá javaslatát konkrét piacokra végzett számításokkal, azaz a józan észre apelláló, egyébként figyelemre méltó érvelésének empirikus tesztelése még várat magára. A 2006. évben közzétett írásában újabb mutatókat javasol Noam, de ott is elmarad ezek tesztje.
51 Noam, E.: How to measure media concentration?
52 Commission of the European Communities: Media pluralism in the member states of the European Union. Commission Staff Working Document, SEC(2007) 32, 16.01.2007, Brussels
53 Az indikátorok a tagállamok média színtereinek állapotjelzői lennének, amelyek konkrét értékei/kvalitatív jellemzői alapján a nemzeti szabályozó hatóságok majd eldönthetik, hogy be kívánnak-e avatkozni a médiaszíntéren zajló koncentrációs és más folyamatokba, avagy sem, s ha igen, úgy milyen módon. A tanulmányra épülő Bizottsági Közlemény kiadásának tervezett határideje 2009 közepe.
54 Baker, C. E.: i. m.; Horwitz, R. B.: i. m.
55 Polyák, G.: Versenyjogi és médiajogi eszközök a médiakoncentráció korlátozásában. Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet, AKTI füzetek, 2008/21.
56 Curran, J.: Media Diversity and Democracy. in: Gardam, T. - Levy, D. A. L. (szerk.): The Price of Plurality. Choice, Diversity and Broadcasting Institutions in the Digital Age. University of Oxford, Reuters Institute for the Study of Journalism, 2008. p. 103-109.
57 Goodman, E. P.: Media Policy Out of the Box.; Goodman, E. P.: Proactive Media Policy in the Age of Content Abundance. in: Napoli, P. M. (szerk.): Media Diversity and Localism. Meaning and Metrics. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Mahwah, NJ and London, 2007. p. 363-382.
58 Owen, B. M.: The Temptation of Media Regulation. Regulation, 2008 Spring, p. 8-12.
59 Stucke, M. E.-Grunes, A. P.: Antitrust and the marketplace of Ideas, AntitrustLaw Journal 2001/69. p. 249-302.
60 A részletes leírást lásd: Teeter, D. L.-Le Duc, D. R.: Law of Mass Communication. The Foundation Press, Inc., Westbury, NY, 1995. 746-8.
61 Stucke, M. E.-Grunes, A. P.: im.
62 Stucke és Grunes, akik tanulmányuk publikálásakor a Department of Justice trösztellenes részlegénél dolgoztak, mondhatni fegyelmezett köztisztviselőként nem foglalkoztak az FCC szabályozás bírálatával.
63 Gálik, M.: A médiakoncentráció közös európai szabályozásáról.
64 Ariño, M.: i. m. Hozzá kell tenni, hogy Ariño hivatkozott cikke eredetileg 2004-ben jelent meg, a 2008-ra való utalással a magyar fordításban való elérhetőségét jelezzük.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára.
Visszaugrás
