A tanulmány Fázsi László A bizonyítás bizonytalansága a büntetőeljárásban című írásának kritikai továbbgondolása. A vitacikk gondolatvezetését kibővíti a bírói szerep és a bírói gondolkodás kérdéseivel, s megvizsgálja, hogy a bírói szuverenitás bővítése mennyiben aktuális törekvés. Alapvető érvelése szerint a bírói valóságkonstrukció a maga teljességében kizárólag szuverén, maximális mozgásszabadságot biztosító bírói szerep talaján lehetséges. Különös igény mutatkozik erre abban a korban, amikor a posztmodern társadalmak valóságrendszerének egyes elemei átköltöztek a virtuális térbe. A bírói szerep megerősítése így a büntetőeljárásban sem mellőzhető, a vitacikk által felvetett bizonytalanság pedig jogszabálymódosítással elhárítható.
Többször elolvastam Fázsi László cikkét, pontosan érteni akartam a szerző által felvetett problémát. Sohasem voltam büntető ügyszakos bíró, ezért kissé nehezen láttam be, hogy az igazi gond abban áll, miszerint a büntetőeljárás bírája által hivatalból elvégezhető bizonyítás nem kalkulálható, ezért megengedhetetlenül (alaptörvényellenesen) irracionális elemeket visz a büntetőeljárásba. A törvényből (ti. a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényből, a továbbiakban: Be.) az következik, hogy az eljáró bíró szerepfelfogására van bízva - érvel a szerző -, vajon végez-e vagy nem hivatalból bizonyítási cselekményeket. Azt már kevésbé értettem, ez miért probléma, mivel jó néhány állam igazságszolgáltatása éppen ezért tartja hivatalában a bírót. Egy angolszász jogrendszerben tevékenykedő bírónak minden bizonnyal nehéz lenne elmagyarázni, hogy "szereptúltengésben" van, ha hivatalból meg akar egy tanút hallgatni. Bár adott esetben ott is csak indítványra teheti meg, országonként változhat a megoldás, ezért egy összehasonlító elemzést erről szívesen olvastam volna a tanulmányban. Mivel nem ismerem alaposabban a pontos büntetőjogi kereteket, a sötétben tapogatódzás helyett a polgári és a közigazgatási ügyszakos bíró lehetőségeivel tudom csak a büntető eljárás bírájának helyzetét összehasonlítani. A drámai kérdések azonban - úgy látom - a jogon túli világból erednek. Az igazi kérdés ugyanis a bíró mozgásterének terjedelme a
- 78/79 -
valóság feltárására, avagy annak minél pontosabb felépítésére. Kissé patetikusabban fogalmazva, az igazság kérdése a tét, ami már a jogszolgáltatás és az igazságügy társadalmi legitimációját érinti. Nem megnyugtató ugyanis egy társadalomban az olyan igazságszolgáltatás, amely nyíltan hirdeti az igazság zsinórmértékének alkalmazhatatlanságát. Leegyszerűsítve, ha nem lehet a jogeseti valóságot minél pontosabban rekonstruálni, akkor utat nyitunk egy hamis valóságon nyugvó ítélkezésnek.
A kérdéskör szociológiai, vagy jogfilozófiai bővítése előtt azonban jeleznem kell, valamit nem értettem pontosan a tanulmányban. Van-e a büntetőjogi szakirodalomban olyan álláspont, ami a vád megalapozására ösztönözné a bírót? Az igaz, hogy a vádról kell döntenie, ám a pártatlanság elvéből, és az egész büntető eljárási logikából következően nem inkább a valóság feltárására kell ösztönözni? Az enyhítő és a terheltet mentő körülményeket (ez törvényi kötelezettség) nem akkor lehet és kell feltárni, ha a bíró kilép a vád bűvköréből és minél inkább a történeti tényállás megismerésére összpontosít? Feltehetően számos szakíró ezen a ponton - és az 1998-as Be. (1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról) szintén - a büntetőeljárás polgári perré alakulásáról szólna.
A röviden felvetett kérdések messze túlmutatnak Fázsi László tanulmánya és e vitairat keretein. A helyzet tisztázásra szerencsére van némi segítségünk, a Kúria joggyakorlat-elemző munkacsoportjának vizsgálódása (2015-2017)[1] nem egy kérdésre választ adott. Az eredmények ma is használhatók, mivel egyfelől a bírói szakágakra nézve reprezentatív volt a minta, másfelől a kérdőíves válaszok a jogszabályváltozások ellenére sem évültek el.
A válaszokból kimutatható volt egy markáns bírói értékrend, ami nem kapcsolódott releváns módon a bírák szolgálati és ügyszaki beosztásához, azaz egyaránt vallotta a büntető, a polgári, a munkaügyi, és a közigazgatási ügyszakos bíró. Ennek fő vonulata a bizonyítás teljes körű lefolytatásának igényét, a megalapozott döntéshozatalt, a döntéshez szükséges tények feltárásának szükségességét jelentette. Szemben az olyan szervezeti elvárásokkal, mint az ún. "ésszerű ügybefejezés", vagy az eljárások minél gyorsabb lezárása, egyértelműen dominált a döntések magalapozottságának követelménye. Ennek következtében az ügyek elhúzódását elsősorban szervezeti okokban, a kommunikációs rendszer hibáiban, a felsőbb-alsóbb bíróságok egymáshoz viszonyított és meglehetősen kusza ítélkezési gyakorlatában látták. Az ügyszakok sajátos problémái inkább a technikai feltételekben, a szervezeti kapcsolatok hálójában, semmint a bizonyítás, vagy a bírói szerepvállalás rendszerében jelentek meg..
A valóság feltárásának közös igénye (a megalapozott döntés) húzódott meg azokban az álláspontokban, ahol a megkérdezett bírák egységesen (ügyszaktól függetlenül) a bírói szabad mérlegelésben látták a döntéshez szükséges tények megállapításának elengedhetetlen feltételét. A bizonyítékok alapján megállapítható releváns tények képezik - szerintük - az ítéleti teljesség követelményének alapját.
A feltárt összefüggésekből látszólag az következne, hogy a megkérdezett bírák "élnek-halnak" a hivatalból való bizonyításért. A vizsgálat azonban nem támasztotta ezt alá, sőt a hivatalból való bizonyítás nagyon gyenge hívószóként szerepelt (nem volt magyarázó faktor a faktor analízisben). A szabad bizonyítás, a megalapozottság, a tények megállapítása - hangsúlyozzuk, az ügyszak nem játszott ebben szerepet - a felek által a bíró elé vitt bizonyítékok keretei között működött. Lényeges tehát az autonómia a döntésben, az értékelésben, a tényrelevancia megállapításában, de a bíróság elé vitt bizonyítékok és felajánlott bizonyítás körén belül.
Az autonóm, a perben aktív bírói szerepvállalás köszönt vissza a bizonyítékok kezelésére vonatkozó vizsgálati adatokban is. Körvonalazódott, hogy a bizonyítási indítványok elutasítására, a bizonyítás kiegészítésére, új vagy megismételt bizonyítás lefolytatására egy értékelő, a bizonyítás tárgyát képező tény szituatív értelmezésén keresztül visz az út, azaz a bíró aktív részese a bizonyítási folyamatnak. Aktivitása a felektől elkülönül, nem prediktív, hanem nyitott, a döntés megalapozásának irányába mutat. Egyszerűen fogalmazva, bíróként jár el, s e magatartása tipikus a szükségtelen bizonyítások kezelésében (elutasításában), a túlbizonyítás elkerülésben. Úgy tűnik, a döntéshez szükséges releváns tények feltárása a zsinórmérték, azaz bíróként tudja, mire lesz szüksége a megalapozott döntéshez, s ennek megfelelően - egy belső mérce szerint - jár el a bizonyítási eljárás során. Törekvése, hogy arra alkalmas bizonyítási eszközökkel, releváns tényállást állapítson meg.
Nem állítjuk, hogy a fenti magatartásmodelltől ne lettek volna eltérések, és azt sem, hogy homogén véleményekről volt szó. A kutatás lényegi trendet jelzett, ez pedig a bírói autonómia, az önálló szerep megfogalmazásának igénye. A vizsgálatból - visszafordulva Fázsi László cikkére - tehát az következik, hogy a Be. jogi megoldása részben egyezik a bírák szerepfelfogásával, részben azonban nem. Egyezik az önálló bizonyítási tevékenység igenlésében, de különbözik a hivatalból történő bizonyítás lehetőségében. A dilemma feloldása előtt meg kell azonban vizsgálnunk, hogy a bírói gondolkodás, a bíró tényállás megállapítása, az ítéleti valóság konstrukciós kényszere melyik irányba visz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
