Írásomban az Egyesült Királyság Európai Unióból történő kilépési szándéka folytán kialakult belső alkotmányos folyamatokat vizsgálom. Ennek keretében röviden ismertetem a szigetország jogrendszerének sajátosságait, különös hangsúlyt helyezve a parlamenti szuverenitásra. A Brexit-folyamatok elindulását követően ugyanis kiéleződtek a Parlament és a Kormány közti alkotmányos konfliktusok. A kitekintés az EU-s tagságról történő népszavazás után kapcsolódik be az eseményekbe, és arra próbál rávilágítani, hogy ezek a folyamatok milyen formában érintették a parlamenti szuverenitás elvét. Ehhez kapcsolódóan két legfelsőbb bírósági döntést is elemezni kell, az azokat megelőző perek rövid ismertetése mellett. Ugyanis mind két ügyben a Legfelsőbb Bíróságnak kellett döntenie a Kormány, illetve a Parlament között kialakult konfliktusban. Mind a két döntésben fontos szerepe volt Gina Millernek, hiszen az ő keresetei alapján jutott el az ügy a Legfelsőbb Bíróságig.
Az első (2017) legfelsőbb bírósági döntés a kilépési szándék bejelentésével összefüggésben született meg. A fórumnak arról kellett dönteni, hogy vajon a kilépési szándék bejelentése a Kormány hatáskörébe tartozik, vagy ahhoz szükséges a Parlament jóváhagyása is. A bíróság a Parlament javára döntött, és a bejelentést a Parlament jóváhagyásához kötötte.
A második (2019) döntés előzménye a miniszterelnök királynőnek tett javaslata a Parlament felfüggesztésére. A felfüggesztés célja pedig a parlamenti működés megakadályozása, mely lehetővé tette volna a britek megállapodás nélküli kilépését is az EU-ból. A Legfelsőbb Bíróság ebben az esetben is a Parlament mellé állt, és kimondta a felfüggesztésre tett javaslat törvénytelenségét.
Mindezek rövid ismertetése után a következőkre kell felhívni a figyelmet: egyrészről nagyon érdekes, hogy a brit bíróságok olyan kérdésekben is döntöttek, melyek komoly politikai tartalommal bírnak. E döntéseknek pedig politikai következményei vannak. Tény, hogy minden végrehajtással kapcsolatos döntésnek van politikai tartalma, de vajon meddig terjeszkedhet a bíróságok hatásköre e kérdésekben? Másrészről fontos aspektusa e folyamatoknak, hogy a több évszázadra visszanyúló parlamenti szuverenitás elve a Brexit-folyamatokban megkérdőjeleződött, és a Parlament szuverenitását egy jogi fórumnak kellett megvédenie a végreható hatalom törekvéseivel szemben.
- 69/70 -
A tanulmány címe Szabó Zsoltnak a Parlamenti Szemle 2016/2. számában megjelent, "A parlament a Brexitben: cselekvő vagy szenvedő alany?" című cikkére utal, célja szerint annak folyatását jelentve. Szabó Zsolt ugyanis a Brexittel összefüggő angol alkotmányos folyamatokról szóló tanulmányát ott hagyta abba, ahol az EU-ból való kilépési szándék bejelentésével kapcsolatban, a Kormány és a Parlament között kialakult vita eldöntése a Legfelsőbb Bíróság elé került. E tanulmány folytatás jellege ellenére indokolt a Legfelsőbb Bíróság első döntéséig vezető út rövid felvázolása, illetve a vitákat keretező jog- és szokásrendszer vázlatos ismertetése is.
2016-ban az Egyesült Királyságban népszavazást tartottak az Európai Unióból való kilépésről. Ennek eredményeként az angol választópolgárok csekély többsége a kilépésre szavazott, mely egy többéves jogi és politikai folyamatot indított el nemcsak a szigetországban, de nemzetközi szinten is.
"A parlament bármit megtehet, csak nőből nem csinálhat férfit vagy férfiból nőt", szól a Jean Louis De Lolme, The Constitution of England című művében megfogalmazott idézet.[1] A gondolat a brit parlament szupremáciájára, illetve szuverenitására utal, mely egy több évszázados alapelv az angol közjogi gondolkodásban és gyakorlatban. A népszavazást követően azonban olyan folyamatok indultak el a szigetországban, melyek komoly hatással voltak a fenti alapelvre. Ezek közül is kettőt elemzek részletesen. Az egyik a referendum után közvetlenül kialakult alkotmányos helyzet. A brit kormány - élén Theresa Mayjel - ugyanis a parlament megkerülésével akarta megindítani az Európai Unióból való kilépési folyamatot. Ennek egyik következménye egy bírósági eljárás, melynek befejezéseként a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a kilépési folyamatok megindítását a parlamentnek kell jóváhagynia, annak megkerülésével a kormány döntése semmit nem ér.[2] Másik fontos mozzanat volt, mikor Boris Johnson brit kormányfő 2019-ben a parlament felfüggesztését kérte a királynőtől, hogy akár megállapodás nélküli is kivezesse a Nagy-Britanniát az Európai Unióból. Szintén egy jogi procedúra eredményeként mondta ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy a miniszterelnök törvénytelenül járt el.[3] E rövid elemzés a fenti eseményeket járja körül.
- 70/71 -
A brit közjogi gondolkodás egyik meghatározó eleme a szuverenitásfelfogás, melynek alapja, hogy az uralkodó és a Parlament közötti több évszázados küzdelem eredményeként a brit szuverenitást a Parlament mint intézmény testesíti meg és nem a nemzet. Az angol történelemben 1066 óta a Korona jelképezi a szuverenitás külső forrását Rómával és a pápával szemben, ami egyúttal a kontinenstől való függetlenségét is meghatározza. A belső szuverenitást pedig a Parlament testesíti meg az uralokodó hatalmával szemben.[4] Ezt az alkotmányos megoldást felfoghatjuk a törvényhozó hatalom egy sajátos megosztásaként is, melyet hagyományosan a "király a parlamentben" (King/Queen in Parliament) elnevezéssel illetünk. E hatalmi struktúra aztán a törvényhozás javára fejlődött tovább, mely a Parlamentet a hatalom központi szereplőjévé tette.[5] Ennek következménye lett, hogy mára az uralkodó tulajdonképpen szimbolikus szerepet tölt be a brit alkotmányos rendszerben.
A szigetország közjogi berendezkedésben - ellentétben Montesquieau hatalmi ágak megosztásának klasszikus elméletével - a hatalmi ágak és ahhoz kapcsolódó funkciók nagymértékben összefonódtak.[6] A hatalmi ágak kölcsönösen ellenőrzik egymást, ami a funkciók részleges átvételét vagy gyakorlását is jelenti.[7] A "király a parlamentben" elv értelmében az uralkodó része a törvényhozó hatalomnak. A végrehajtó és a törvényhozó hatalom összefonódását pedig jól szemlélteti, hogy a kormánytagság parlamenti képviselőséghez kötött, amivel a kormány tevékenysége feletti parlamenti ellenőrző szerepét kívánták erősíteni.[8] A Parlament és a Kormány összefonódása, és egymástól való függősége, valamint a független bíróságok[9] széles körű jogfejlesztő tevékenysége biztosítja a jog elsődlegességét az esetleges kormányzati önkénnyel szemben. A brit íratlan alkotmány koherenciáját a common law jogrendszer és a joguralom (Rule of Law) doktrínája biztosítja.[10] Így tulajdonképpen a funkciók megosztása és az intézmények megosztása két különálló térképet alkot, amelyek egymásra csúsztatásával megkapjuk az átfedések pontos területeit.[11]
- 71/72 -
A parlamenti szuverenitás és a hatalommegosztás összefüggéseit illetően azonban érdemes hangsúlyozni azt is - visszautalva a Louis De Lolme idézetére -, hogy a Parlament törvényhozás útján bármit megtehet, azon kívül, hogy megkötné egy későbbi Parlament kezét. Minden Parlament azonos hatáskörrel rendelkezik, az angol alkotmányos berendezkedés nem ismeri a minősített többséget igénylő döntéseket, a Parlament által elfogadott minden törvénynek azonos súlya van. A parlamenti döntéseket semmilyen fórum nem bírálhatja felül. Azonban lényeges az is, hogy a parlamenti szuverenitás doktrínája nem azt jelenti, hogy minden kérdésben a Parlamentnek kell döntenie, de azt igen, hogy a Parlament mondja ki a döntő szót a döntéshozatal rendjének megállapításában.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
