Az európai integrációval foglalkozó nemzetközi szakirodalomban ma már úgyszólván közhelynek számít az a tétel, miszerint az Európai Unióban ún. törésvonalak léteznek. Közelebbről:
a) a centrum- és a perifériaországok;
b) a keleti és nyugati tagállamok, valamint
c) a protestáns és a katolikus vallású nemzetek között.[1]
Ezekhez - a magam részéről - negyedikként hozzátenném a politikai és jogi kultúrájuk tekintetében érzékelhető törésvonalakat is.
Közismert, hogy a középkortól a XVIII. század végéig az európai kontinensen egységes jog és egységes jogtudomány létezett,[2] mely egyfelől a Corpus Iuris Civilis-en, másfelől a Corpus Iuris Canonici-n alapult. E két joganyag mellé a középkor folyamán számos fontos jogintézmény társult egyes territoriális jogokból és szokásokból. Mindezek együttesen alkották az ún. ius commune-t.
A XIX. századtól azonban a jog már egyenlővé vált az egyes nemzetállamok jogával. S ebben kell látnunk vizsgált témánk gyökereit, jóllehet az utóbbi évtizedekben az Európai Közösség jogalkotási törekvései egyre inkább egy egységes európai jog felé mutatnak.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a "törésvonalak" kifejezést nem pejoratív értelemben használom, hanem annak érzékeltetésére, hogy az erős európai identitás alapját éppen a jogi kultúrák közötti különbségek fenntartása alkotja.
A kultúra és a jog között állandó kölcsönhatás, sokrétű összefüggés áll fenn,[3] amelyet két alapvető tételben lehet összefoglalni: egyfelől a jog egyik összetevője az adott társadalom kultúrájának, másfelől pedig nincsen olyan jog vagy jogrendszer sem, amelyet ne hatna át a társadalom kultúrája. A jogi kultúra éppen úgy történetileg alakult ki mint a politikai kultúra, s ez utóbbi befolyásolja, sőt alakíthatja előbbi jellemzőit és megvalósulását.[4] A jogi kultúra mindig a tradíció és az innováció között áll. A jogi kultúra fejlődése hosszú távú folyamat, amelynek során nemcsak a szerves növekedésről, hanem a meglevő kultúra ápolására irányuló feladatról is szó van. A jogi kultúra tehát nem csupán ragaszkodás a kialakulthoz, de nem is csak változtatás pusztán a változtatás kedvéért.[5]
A jogi kultúra komponensei az alábbiak:
a) az írott jog és az élő jog;
b) az intézményi infrastruktúra (bírósági rendszer, jogászi hivatás);
c) a jogilag releváns magatartás modelljei (pl. pereskedés), valamint
d) a jogtudat.[6]
A jogi kultúra bizonyos szempontból kettéválasztható "külső" (laikus) és "belső" (jogászi) jogi kultúrára.[7]
Egy másik felfogás egyenesen jogi "szubkultúrákról" beszél. Példaként említi, hogy a bíróságok a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókat elítélik Észak- és Dél-Norvégiában, míg Nyugat- és Közép-Norvégiában felmentik őket.[8]
Világméretekben a regulatív és az orientatív jogi kultúrák különböztethetők meg.[9]
A tipikusan az "euro-atlanti" kultúra társadalmaira jellemző regulatív jogi kultúrában a jog elfogadása a magatartást valóban, normatív értelemben irányító szabályként történik,[10] de távolról sem azonos mértékben. A common law rendszerekben pl. a bíróság tekintélye jóval nagyobb mint más országokban. De az ún. kontinentális jogi kultúrák sem egyöntetűek. Hogy csak két példát említsek: a jogot tradicionálisan nagyra értékelő és a polgári pereskedésben Európában élenjáró német jogi kultúrával szemben a holland jogi kultúrát a beleid kifejezéssel szokás jellemezni, mely egyfelől jelenti az előnyös törvények követését, másfelől a hátrányos jogszabályok kikerülését (kijátszását). Ezt kitűnően illusztrálja az a tény, hogy az 1993. évi euthanázia-törvény megszületéséig - melynek értelmében kivételes esetekben engedélyezett és nem büntetendő az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segédlet - a Btk. tiltotta, de az orvosi gyakorlat alkalmazta a halálba segítést. A hollandok emellett konfliktusaik bíróságon kívüli megoldására törekednek.
A közép-kelet-európai régió jogi kultúrája azzal a történelmileg kialakult jogszemlélettel jellemezhető,
- 52/53 -
amelynek lényege a jogi szabályozásba vetett hit, a jogi szabályozás iránti túlzott bizalom. Ezzel együtt járt és jár a társadalmi problémák bizonyos jogászi, azaz jogi keretek közötti szemlélete. A jog hatékonyságát továbbá befolyásolta az is, hogy a követhetetlen jogi szabályozás folytán a reálfolyamatok által kialakított viselkedési normáknak mind nagyobb jelentősége lett.
A regulatív jogi kultúrán belül az EU-hoz tartozó nemzeti jogrendszerek eltérő jogcsaládokba,[11] illetve jogkörökbe[12] tartoznak, melyek a következők.
Az öt világrészen működő jogi berendezkedés európai tagjai: az Angliára és Wales-re kiterjedő angol jog; az ír jog, amely "korrigált" angol jog, valamint a skót jog, amely "vegyes" jellegű.[13]
A jogcsalád modellje az angol jog, ezért ezt mutatjuk be részletesebben. Jellegzetességei a következők:
a) Az angol jog a XV. és XVI. században - önálló fejlődése folytán - ellenállt a kontinensen általánossá vált római jogi recepciónak.
b) A másik lényegi jegye az angol jognak, hogy nem kodifikált, azaz szabályainak jelentős része nincs törvénybe foglalva.
c) Az angol jog bíró alkotta jog (judge-made law).
d) Előbbiből fakad, hogy szabályai kevésbé elvontak és általánosak mint a kontinentális jogrendszereké, hiszen mindig egy konkrét eset eldöntésére vonatkoznak.
e) Az angol jog nyílt rendszert képez. Olyan módszer felhasználását jelenti, amely mindenfajta kérdés megoldását lehetővé teszi, de nem tartalmaz olyan anyagi jogszabályokat, amelyeket minden körülmények között alkalmazni kellene.
f) Végül, de nem utolsósorban a római-germán jogcsaláddal szemben, az angol jog történeti jellegű fejlődése nem tört meg, egységes volt. Nem beszélhetünk tehát régi és új angol jogról; minden jogszabály, bármily régi keletű, egyben mai is, hacsak ellenkező törvény vagy szokás le nem rontotta; sőt, minél régebbi a jogszabály, annál nagyobb a tekintélye.
A világ első jogcsaládja a római-germán, melynek története a messzi múltba nyúlik vissza. Az ókori Róma jogához kötődik, de a több mint ezeréves fejlődés során nem csak az anyagi és eljárási szabályok, hanem a jogról és a jogszabályról alkotott koncepció is jelentékenyen eltávolodott az Augusztus és Jusztiniánusz idején uralkodó felfogástól. A római-germán család jogrendszerei a római jog továbbvivői, fejlődésének befejezői, tökéletesítői voltak; semmiképpen sem jelezték annak másolatát, annál kevésbé, mert igen sok elemük más forrásból ered, mint a római jog.
Európában - Nagy-Britanniát leszámítva - ma már minden jogrendszer idetartozik. Ugyanakkor a róma-germán jog az egész világon megtalálható. A régi római császárság határait messze túllépve meghódította egész Latin-Amerikát, Afrika tekintélyes részét, a Közel-Kelet országait, Japánt és Indonéziát. Ezt az elterjedést részben a gyarmatosítás, részben azok az előnyök okozták, amelyeket a jog átvételénél a XIX. századi romanista jogokban általánosan elfogadott kodifikáció jogi technikája nyújtott.
A jogcsalád jellegzetességeit a következőkben foglalhatjuk össze.
a) E jogrendszerek pillérei az írott jogforrások (törvény, rendelet), a törvény elsőbbséget élvez más jogforrásokkal szemben.
b) Viszonylagos absztraktság, amely azt jelenti, hogy a jogszabály nem valamely vitás ügy eldöntésekor keletkezik, és aztán alkalmazzák más esetekre is - mint pl. az angolszász jogrendszerekben, hanem az egyes esetek konkrét körülményeitől függetlenül ír le bizonyos magatartásmintát.
c) A jogszabályok optimális általánossággal rendelkeznek, azaz nem túlságosan általánosak, mert akkor megnehezítenék a jogalkalmazást, ám elég általánosnak ahhoz, hogy bizonyos típushelyzetekre alkalmazhatók legyenek.
d) A jog alkotásának és alkalmazásának szférája mereven elválik egymástól, szemben a common law-val.
e) A jogászok feladata ezekben az országokban főleg a jogszabályok értelmezése. Minden közelebbi megjelölés, ami kimarad a jogszabályból, automatikusan növeli a bíró értelmezési feladatát. A római-germán jogcsaládban tehát a jogot nemcsak a törvényalkotó által megfogalmazott jogszabályok alkotják, hanem a joggyakorlat által kialakított "másodlagos szabályok" is.
f) A joganyag önálló, zárt rendszert alkot, amelyben minden fajta kérdés - legalábbis elméletben - valamely létező jogszabály "értelmezésével" megoldható, illetve megoldandó.
A római-germán jogcsaládon belül a következő három jogkör alakult ki. A romanista jogkörhöz tartozó európai országok:
1) Franciaország (mint a jogkör "bölcsője");
2) Belgium, Luxemburg, Hollandia (amelyek a francia katonai expanzió eredményeképpen kerültek kapcsolatba a francia joggal), valamint
3) Olaszország, Spanyolország és Portugália (amelyek jogrendszerére már erőteljes hatással volt a német és a svájci törvénykönyv is, így bizonyos fo-
- 53/54 -
kig átmeneti típusnak számítanak).
A romanista jogkör jellemzői az alábbiakban foglalhatók össze.
a) A jogkör központi jelentőségű kódexe a Code Civil (1804). Ez a törvénykönyv világos szerkezetű, minden feudális elemtől, "kompromisszumtól" mentes, a bírói mérlegelésnek igen kis teret hagy, rövid, egyszerű fogalmazású. A Code-ot a "legpolgáribb" magánjogi kódexnek szokták nevezni, amely alapja lett az európai kodifikációnak.
A Code Civil érintetlenül hatályban maradt Belgiumban, négy olasz államban, továbbá Svájc két kantonjában, Badenben néhány módosítással. A Code Napóleon mását fogadták el Hollandiában (1838), valamint Szicíliában (1812), Pármában (1820), a Szardíniai Államokban (1837) és Modenában (1842). Az eredetinek adaptált fordításaként nyert bevezetést Görögországban (1841), az egységesült Olaszországban (1865) és Romániában (1865). Végül, ha nem is kizárólagos forrásként, de meghatározó inspirálóként jelentkezett a portugál (1867) és a spanyol (1889) magánjogi kodifikációban, akárcsak Észak-Amerikában Lousianaban és Quebec-ben.
A Code Civil a legátütőbb sikert azonban DélAmerikában érte el. Így eredeti francia nyelven vették át Dominikában (1825), majd fordításban Bolíviában (1831). A francia közvetítésű európaiság alkotó elsajátítása először Chilének sikerült (1855), ami több országot (Ecuador, 1861; Kolumbia, 1873) lemásolásra ösztönzött, másokat (Uruguay, 1867; Argentína, 1869) pedig arra, hogy a Code-ot továbbfejlesztve, nemzeti kódexet alkossanak.
Ázsiában hasonlóan széles körben gyakorolt erjesztő hatást a Code Civil, bár kevésbé egységesen, Japánban pl. elveit alkalmazták, Törökország pedig mind a négy francia kódexet átvette. Egyiptom első törvénykönyvei (1876, 1883) a Code Napóleon átvételével, jelenlegi kódexe pedig (1948) ennek továbbfejlesztésével - Szíriát is adaptált átvételre inspirálva (1949) - született meg. Végezetül francia gyökerűnek, bár nagymértékben továbbfejlesztettnek kell tekintenünk Libanon (1934) és Venezuela (1942) polgári törvénykönyvét is.
aa) Elég radikális álláspontot foglal el a törvény és a bíró viszonyát illetően. Utóbbi ugyanis nem értelmezheti "önkényesen" a törvényt, hanem jogértelmezési kérdésekben az 1790-ben létrehozott referé legislatif nevű fórumhoz kell fordulnia.
ab) A Code a tulajdonos polgári törvénykönyve, ami azt jelenti, hogy a kódex alkotóinak szeme előtt a racionálisan döntő, információkkal és jogismerettel rendelkező állampolgár lebegett. A Code emiatt a személyes, tulajdon-, és szerződési szabadság maximumát igyekszik garantálni.
ac) A Code átmenetet testesít meg a teljesen elvont jogelvek és a konkrét szabályok között. Ezzel évszázadokra nemcsak a magánjogi kódexek stílusát határozta meg, hanem más törvénykönyvekét is.
b) A romanista jogkörök belül - szemben a germanista jogkörrel és a common law jogcsaláddal - a törvényhozás túlsúlya érvényesül és - paradox módon a római jog korai recepciója miatt - a római jog közvetlenül kevésbé.
A jogcsalád második jogköre a germán jogkör, melyhez a következő országok tartoznak:
1) Németország;
2) Ausztria;
3) Svájc;
4) Közép-Kelet-Európa országai (mindenekelőtt Csehország és Magyarország).
A germanista jogkör jellemzőiről a következőket állapíthatjuk meg.
a) A germanista jogkör kialakulásában fontos tényező volt az, hogy a többi jogrendszerhez képest későn érte a római jogi hatás (a XV. század táján), akkor azonban ez a hatás igen erőteljes volt.
b) A jogkör központi jelentőségű kódexe a Bürgerliches Gesetzbuch (1900), mely - szemben a Code Civillel - konzervatív kódex.
A BGB Európában felhasználtatott a görög magánjog újrakodifikálásában (1840) és a lengyel kötelmi jog kodifikálásában (1933). Alapul vették a brazil (1916), a mexikói (1928) és perui (1936) Codigo Civil megalkotása során csakúgy, mint a japán (1898), sziámi (1925), kínai (1929) vagy thaiföldi (1962) magánjog kodifikálásában. Végezetül az olasz Codice Civile-re (1942) is inspirálóan hatott, ami azért figyelemreméltó, mivel az 1865. évi Codice Civile még francia szellemben fogant.
ba) A BGB joga jogászjog és elsősorban pontosságra, részletességre, absztraktságra törekvő nyelvezet és stílus jellemzi. Címzettjei nem az állampolgárok, hanem elsősorban a jogászok (persze nem régi, hanem szociológiai értelemben). Konstrukciói, fogalmai mesterségesek, nyelve műnyelv, amelyet igazán csak a szakma érthet meg. Fő célja nem a tömörség, hanem a pontosság, ezért olykor igen bonyolult.
bb) A törvénykönyv rendszere is sajátos, amennyiben többé-kevésbé követi a jusztiniánuszi Institúciók szerkezetét (személyi és családi jog, tulajdon tárgyai és fajai, a tulajdonszerzés módjai stb.).
Az Osztrák Polgári Törvénykönyvet (ABGB, 1811) sokan sajátos átmenetnek tartják a BGB jogászjoga és a Code Civil jogalkalmazói joga között.
A germanista jogkörön belül sajátos helyet foglal el a híres Svájci Polgári Törvénykönyv (ZGB, 1912). A ZGB "szándékosan homályos" bizonyos pontokon, annak érdekében, hogy a bíró a lehető legmegfelelőbb megoldást találhassa meg az adott esetben. Ennek megfelelően kiterjedten használja az
- 54/55 -
ún. generálklauzulákat, amelyeket az egyedi esetben a bírónak kell értelmeznie.
Végül az északi jogkörbe a következő országok tartoznak:
1) Dánia;
2) Finnország;
3) Izland;
4) Norvégia;
5) Svédország.
A jogkör sajátosságai az alábbiak.
a) Az északi jogkört gyakran emlegetik úgy, mint amely a common law és a római-germán jogcsalád között sajátos átmenetet képvisel.
Előbbihez közelíti az a tény, hogy szerinte alig hatott rá a római jog és a felvilágosodás kódex-központúsága (pl. még mindig nem került sor a polgári jog átfogó kodifikációjára). Utóbbival rokon vonásai pedig a bíró nem központi szerepe és a normatív precedensrendszer hiánya.
Az északi országok relatív elszigeteltségben éltek hosszú ideig. Jogi berendezkedésükre a XIX. század folyamán elsősorban a francia, a XX. század elején a német, és különösen a II. világháború után a common law - főként az USA joga - hatott anélkül, hogy eredetiségüket elvesztették volna.
b) Sajátos a skandináv államok közti együttműködés a jog területén azáltal, hogy igyekeznek egymás jogrendszereit minél közelebb hozni tartalmilag. Példaként említhető a valamennyi északi ország által közösen elfogadott Skandináv Adásvételi Törvény (Svédországban 1905-ben, Dániában 1906-ban, Norvégiában 1907-ben, Izlandon 1922-ben lépett hatályba), amely egyaránt merít az angol Sales of Goods Act-ből (1893) és a német BGB-ből. Az együttműködést jelentősen megkönnyítik a közös jogi és nyelvi tradíciók.
c) Végül, de nem utolsósorban említendő az a vonás, hogy a skandináv törvényhozásban a nagy tekintélynek örvendő felsőbírósági bíráknak és jogtudósoknak jelentős szerepe van.
De vessünk egy pillantást az EU tagországok politikai kultúrái tekintetében fennálló diszkrepanciákra is! Nézetünk szerint a politikai kultúra a politika szubjektív oldalát jelöli, az állampolgároknak - közvetlenül vagy közvetve - a politikára vonatkozó tudatát. Ha egy társadalom politikai kultúrájáról beszélünk, a népesség ismereteiben, érzelmeiben és értékeléseiben internalizálódott politikai rendszerre utalunk. Mint ahogyan a politikai rendszer is alakítja a politikai kultúrát, ez utóbbi - mint a környezet egyik lényeges összetevője - kondicionálja a politikai rendszer működését, beleértve a jogrendszer hatékonyságát is.
A hagyományosnak számító skót, walesi, baszk, ír és katalán példák helyett Németországra hivatkoznék, amely ugyan ismét egy állam, de még sokáig két különböző politikai kultúrából tevődik össze. Ezek a kultúrák részint messzebb esnek egymástól, mint mondjuk Nyugat-Németország és Dánia vagy Franciaország kultúrái. Egyes társadalomkutatók jóslata szerint még két emberöltő kell hozzá, hogy Németországban közös politikai kultúráról lehessen beszélni.
Ízelítőül íme néhány releváns eltérés.[14] A keletnémetek még ma is sokkal erőteljesebben szállnak síkra a "law and order" (törvény és rend) mellett mint a nyugatnémetek, sokkal nagyobb felelősséget tulajdonítanak az államnak betegség, ínség, munkanélküliség esetén mint amazok. A legtöbb keletnémet olyan rendszer mellett van, amelyben szinte senki sem emelkedik túl magasra vagy süllyed egészen mélyre, s az élet biztonságban, szabályozott pályákon halad - szemben a nyugatnémetekkel, akik olyan rendszer hívei, amelyben az egyénnek esélye van arra, hogy többre vigye a zömnél, de ki van téve a kockázatnak is, hogy lemarad a zömtől. A keletnémeteknek a jóléti állammal szemben támasztott igényei összefüggésben állnak azzal, hogy bizonyos készség él bennük arra, hogy az autoriter vezetést elfogadják vagy legalábbis letargikusan reagáljanak. Ez összhangban van a német politikatörténeti tradícióval. Azt is helyeslik, hogy az államnak legyen erős befolyása a gazdasági életre. Ellenséges érzületeket táplálnak a pártokkal szemben, ami ugyancsak a német politikai tradícióhoz tartozott 1945-ig. Kelet-Németországban a pártpluralizmus iránti érzék helyett az ún. "kerekasztalok" iránti vonzódás tapasztalható.
A kevéssé vigasztaló képet - Greiffenhagen szerint - egy reménysugár enyhíti, amely az ifjúsághoz kapcsolódik. Bizonyos jelek ugyanis arra utalnak, hogy a volt NDK-ban is némi értékváltozás zajlott le, ez adhatna magyarázatot arra, hogy a kelet- és nyugatnémet fiatalok értékképzetei meglehetősen közel állnak egymáshoz, ami nyilván az európai integráció elmélyülésére, a jogállamiság érvényesülésére és a jogrendszer hatékonyságára is pozitíve hat majd.
Az EU - mint ismeretes - minden idők legátfogóbb jogharmonizációs programját valósította meg, nemcsak a 15 tagállam, hanem - orientációs ponttá válva - az EFTA, valamint Közép- és Kelet-Európa országai vonatkozásában is. Az Unió célja nem valamely ún. "egységes jog" kialakítása, hanem a nemzeti jogok bizonyos megőrzése mellett a tagállamok nemzeti szabályozásainak egymáshoz hasonlóvá tétele, a túlságosan nagy eltérések kiküszöbölése.[15]
Ezzel kapcsolatban kell kitérnünk arra a polémiá-
- 55/56 -
ra, amely az ún. konvergenciaelmélet Európa-jog területén való alkalmazhatóságáról folyik már évek óta.
Az EU jogi kultúrái közti konvergencia hívei a közös történelmi múltra, érékrendre és hagyományokra hivatkoznak.[16]
Ezzel szemben többen azt az álláspontot vallják, hogy a common law és a kontinentális jogi kultúra oly távol vannak egymástól, hogy köztük közeledésről nem lehet szó.[17]
Végül a harmadik felfogás szerint a fenti koncepciók a jogi kultúrát formálisan értelmezik. Ezzel szemben olyan szociológiai megközelítésre van szükség, amely inkább az identitásra koncentrál. Pl. a polgári jog gyakran a nemzeti jogi identitás szimbóluma, illetve a nemzeti jogi kultúra kifejezője. Ezért tapasztalható az, hogy a tagállamok idegenkednek a polgári jog harmonizációjától. Az EU viszont azt határozottan igényli.[18]
Anélkül, hogy most e vitába bekapcsolódnánk, csupán néhány kérdéssel foglalkozunk röviden.
Az első közülük úgy fogalmazható meg, hogy milyen mértékben hasznosítja az EU a nemzeti jogrendszerek jogintézményeit? Nos, pl. az emberi jogok beépülése a közösségi jogba nagyrészt a német alkotmánybíróságnak köszönhető. Mivel a közösségi jog nagyrészt adminisztratív természetű joganyagból áll, így jó néhány fontos elve az igen fejlett közigazgatási joggal rendelkező francia és német jogrendszerekből került átvételre. Újabban viszont az Európai Bíróság néhány elvet - főként eljárásiakat - a "natural justice" köréből az angol jogból is átvett. Így lettek a közösségi jog részévé pl. a "meghallgatáshoz való jog", az "indokolási kötelezettség" és a "megfelelő eljáráshoz való jog" elvei. De a közösségi jog merít a tagállamok gazdasági jogából is.[19]
Másodikként az Európai Bíróságról kell szólnunk. Ez ugyanis az a fórum, amely az angolszász és a kontinentális jogi kultúrák egyfajta "kohójaként" működik. A jogösszehasonlítás az Európai Bíróság állandó "kéziszerszámai" közé tartozik.[20]
A fentebb említett két jogi kultúra ötvöződésére mutat az a tény is, hogy az EB alapvetően esetjogi módszerekkel dolgozik, de ítéleteinek nincs precedens természete.
A következő probléma, amit exponálni szeretnénk, a common law-val kapcsolatos. Közelebbről, arra az egyre nyilvánvalóbbá váló tendenciára gondolunk, miszerint a brit bíróságok ítélkező tevékenységében - bár észlelhető az angolszász és a kontinentális jogi kultúra szintézisére való törekvés - inkább az amerikai modell felé közelítenek, aholis a döntéseket inkább a jogelvekre alapítják mint a szabályokra.[21]
Végezetül megkerülhetetlen kérdésként áll előttünk: érett-e a magyar jogi kultúra az uniós csatlakozásra, ill. előbbi adhat-e valamit az utóbbi számára?
A terjedelem adta keretek természetszerűleg nem teszik lehetővé a részletes válaszadást, ezért csupán néhány gondolat felvetésére vállalkozhatunk.
Abból kell kiindulnunk, hogy évezredes jogfejlődésünkben a nemzeti törekvések mellett mindvégig jelen voltak bizonyos harmonizációs tényezők is.[22] Ez utóbbi folyamat mozgatói a nyugat-európaihoz hasonló gazdasági és társadalmi struktúra és az európai színvonalhoz való felzárkózási törekvések voltak. Ennyiben tehát az EU-hoz való csatlakozásnak jogharmonizációs dimenziója nem az első kihívás történelmünkben.
A magyar jogi kultúra alakulásában a rendszerváltást követően több olyan pozitív tendencia tapasztalható, amely már az eurokonformitás felé mutat. Így pl. a rendszerváltás legalitásának ténye, illetve az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata kedvező hatást gyakorolt jogi kultúránkra.[23] A jogharmonizáció pedig jelentős szerepet tölt be regulatív jogi kultúránk megszilárdulása szempontjából.
Csak utalnánk arra, hogy 1990-től a Fehér Könyvben megadott uniós jogszabályok jelentős részét harmonizáltuk[24] és jó esély van arra, hogy 2002-ig be is fejeződjék ez a folyamat.
A bírák és a köztisztviselők nyelvi és Európa-jogi továbbképzése folyik, de nyilvánvalóan az egyetemekről kikerülő új generáció tömeges méretű alkalmazásától várható végleges megoldás.
Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor, hogy európai integrációnk nem zárja ki jogi kultúránk egyediségének a megőrzését.
Az integráció célja ti. kettős. Egyfelől, biztosítania kell bizonyos közös hatások elérését; ennek érdekében másfelől be kell építenie a folyamatokba biztosítékokat avégett, hogy hasonló eredők majd hasonló eredményekre vezessenek. "A jogban mindez azt jelenti, hogy a jogi kultúrának csakis olyan elemeit lehet - és adott esetben kell - egységesítenünk, amelyek sine qua non szereppel eszközszerű jelentőségűek a mindenképpen megvalósítandó alapcélok szemszögéből."[25]
Amikor tehát jogi kultúránk eurokonformmá tételén munkálkodunk, nem szabad megfeledkeznünk meglevő kultúránk ápolásáról sem! Úgy vélem nem túlzás azt állítani, hogy a magyar jogi kultúra is hozzájárulhat az Európai Unió jogrendjének fejlesztéséhez, amennyiben a magyar jogpolitika kezdeményezhetné az európai joganyagban kimunkálatlan jogintézmények tökéletesítése végett egyes jogi megoldásaink átvételét, illetve felhasználását. Ilyen lehetne pl. etnikai-kisebbségi törvényünk.[26]
- 56/57 -
Az EU joga nem az "európai jogi kultúra",[27] hanem az európai jogi kultúrák terméke. Az új "európai jogi kultúra" most van kialakulóban, melynek jelei pl. a technikai jogszabályok sokasodása és ezzel egyidőben a jogrendszer egységének és vertikális pluralitásának erősödése.[28] A jövendő európai közös jog ugyanakkor többet jelent mint a különböző jogterületek szabályainak egyre inkább megvalósuló összhangját. Az Európa-jog eurocentrikussága nem jelenti azt, hogy csak a nyugat-európai államok jogrendjeire építkezik. Ti. az USA-ból, Ausztráliából és Új-Zélandból is átvett jogi megoldásokat. A jövő egyik kérdése az, hogy ez a komplex, ám homogén jogrend hogyan fogadja be majd a kelet-európai államok jogi hagyományait?[29]
Az aquis communautaire jövőjének záloga, hogy szabályai milyen mértékben tesznek szert hatékonyságra?
Ennek mérése összetett feladat, amely - többek között - az alábbiak vizsgálatát foglalja magában:
- a Közösség politikájának a közösségi intézmények jogalkotásában való tükröződése;
- a közösségi jog alkalmazása a tagállamokban;
- a közösségi irányelvek nemzeti jogokba való átültetése,
- a szekunder közösségi jogalkotás, illetve a nemzeti "honosítás" érvényesülése a közigazgatásban;
- a közösségi jog érvényesülése gazdasági vagy más szervezetek, illetve magánszemélyek tevékenységében;
- a közösségi joggal kapcsolatos perindítások a nemzeti bíróságoknál, s végül
- a közösségi jog nemzeti bíróságok általi kikényszerítése.[30]
Látható tehát, hogy az Európa-jog hatékonysága voltaképpen a nemzeti jogrendekben dől el.
Ami a jogrendszerek közeledésének kilátásait illeti, a magunk részéről a kontinentális és az angolszász modell közti konvergencia híveihez csatlakozunk. Mindkét szisztéma módosul, amennyiben az írott jog mellett jelentőssé válik a bírói jog, a case law-hoz képest pedig erősödik a statutory law.
Nem lehet kétséges, hogy csakúgy mint a múltban, a jövőben is azonos jogelveket fognak követni az európai államok: a fa - melynek gyökereit a római jog, s melynek törzsét a ius commune képezte- sok különböző irányba nőtt ágait az európai népek lassan-lassan kialakuló, egyesítő akarata ismét egybekötözi és egy irányba fogja növeszteni.[31] ■
JEGYZETEK
[1] Ld. pl. Edward C. Page: Patterns and Diversity in European State Development. In: I. Hayword-E.C. Page (eds): Governing the New Europe. 1995. 39. p.
[2] Joggal írhatta akkortájt Rousseau, hogy "Il n'y a plus aujourd'hui de Francais, de Allemands, d'Espagnols, d'Anglais même, quoi qu'on en dise; il n'y que des Européens". Considerations sur le Gouvernement de Pologne, et sur sa réformation projetée. 1772
[3] Vö. pl. Max Ernst Mayer: Rechtsnormen und Kulturnormen. Breslau, 1903. 24. p. - Karl M. Fezer: Teilhabe und Verantwortung. München, 1986. 22. és köv. pp.
[4] Giovanni Tarello: Alteggiamenti dottrinali e mutamenti strutturali dell' organizzazione giuridica. Materiali per una storia della cultura giuridica. Vol. XI. No. 1. guigno 1981. 157-166.pp.
[5] Heinz Schäffer: Társadalmi környezet és jogi kultúra. Magyar Jog 1996/2.
[6] Vö. Visegrády Antal: Jog- és Állambölcselet, Pécs, 2000. 2. p.
[7] Vö. Lawrence M. Friedman: Legal Culture and the Welfare State. In: G. Teubner (ed.): Dilemmas of Law in the Welfare State. Berlin/New York, 1986. 17. p.
[8] Adam Podgórecki: Dreistufen-Hypothese über die Wirksamkeit der Rechts. In: E. Hirsch-M. Rehbinder (Hrsg.): Studien und Materialen zur Rechtssoziologie. Köln/Opladen, 1967. 40-43. pp.
[9] Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Bp. 1997. 137-147. pp.
[10] Fő sajátosságai: az individualizmus és a racionalizmus. Vö. Mark Van Hoecke and Mark Werrington: Legal Cultures, Legal Paradigmes and Legal Doctrine: Towards a New Model for Comparative Law. International and Comparative Law Quarterly. Vol. 47, Part 3. 1998. 503-505. pp.
[11] Vö. pl. René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Bp. 1977. - Peter De Cruz: Comparative Law in a Changing World. London, 1995
[12] Konrad Zweigert-Hein Kötz: Einführung in die Rechtsvergleichung 1996
[13] L. Visegrády Antal: Angolszász jog és politika. Bp.-Pécs, 1999. Az ír jogra nézve l. Brian Doolan: Principles of Irish Law. (end ed.) Dublin, 1986.; a skót jogi kultúrához pedig Alan Watson: Legal Transplants. Edinburgh, 1974. passim
[14] Martin Greiffenhagen: Politikai kultúra Németországban. FES Tallózó Tizenötödik Füzet 1995. 4-7. pp. - Peter E. Quint: The Imperfect Union. Princeton, 1997.; L. továbbá: Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Bp. 1998
[15] Vö. pl. Andrew Evans: A textbook on European Law. Oxford, 1998. 465 s köv. pp. - Manuel I. Cabero: Fundamentos de Derecho Communitario Europeo. Madrid, 1989. 177-180. pp. - Louis Cartou: L'Union européenne. Paris, 1994. 155-158. pp. - Claus Gulmann-Karsten Hagel-Sorensen: EF-ret. Kobenhavn, 1988. 287-297. pp. - Felicietta Lourin: Manuele di diritto della Communité Europee. Torino, 1992. 172-190. pp. - Kecskés László: EK-jog és jogharmonizáció. Bp. 1998. 211 és köv. pp.
[16] Pl. W.V. Gerven: Brinding the Gap between Community and National Laws: Towards a Principle of Homogenity in the Field of Legal Remedies 32 CMLR (1995) 679-702. pp. - C. Joerges, Christian: The Impact of European Integration on Private Law: Reductionist Perceptions, True Conflicts and a New Constitutional Perspective. 3 E.L.J. 4 (1997) 378-406. pp. - De Cruz: i.m. 99. p.
[17] Pl. P. Legrand: European Legal Systems are not Converging. 45 International and Comparative Law Quarterly, 1996. 52-81. pp.
[18] Vö. Satu Paasilehto: Legal Cultural Obstacles to the Harmonisation of European Private Law. In: V. Heiskanen-K. Kulovesi (eds.): Function and Future of European Law. Helsinki, 1999. 101-104. pp.
[19] L. Kecskés: i.m. 128. p.
[20] Idézve: uo. 127. p.
[21] L. pl. Jonathan E. Levitsky: The Europeanization of the British Legal Style. American Journal of Comparative Law 1994/2. 380. p.
- 57/58 -
[22] L. Mádl Ferenc: Ius Commune Europae. Jogtudományi Közlöny 1990/3. sz.
[23] L. Kulcsár: i.m. 147-148. pp. Egyébként a közelmúltban lefolytatott jogtudatvizsgálatok is fényesen visszaigazolták ezt. L.: Visegrády Antal-Schadt Györgyné: Egyetemi hallgatók jogtudata, jogismerete. Magyar Jog 2000/12. sz.
[24] Vö. Kecskés László-Szécsényi László: Szemléletváltás az EK-magyar jogharmonizációban. Jogtudományi Közlöny 1998/2. sz. 60. p.
[25] Varga Csaba: Európai integráció és a nemzeti jogi kultúrák egyedisége. Jogtudományi Közlöny 1992/10. sz. 446. p.
[26] Hasonló véleményen van Samu Mihály is. L. Az európai jog és az európai jogpolitika szükségessége. Magyar Jog 1997/7. sz.
[27] Vö. Volkmar Gessner: Wandel europäischer Rechtskulturen. In: Bernard Schäfer (Hrsg.): Lebenverhältnisse und soziale Konflikte im neuen Europa. Frankfurt, 1993. 5-18. pp.
[28] L. Kulcsár: i.m. 139. p.
[29] Noreen Burrows: European Community: The Mega Mix. In: Studies in Legal Systems: Mixed an Mixing. Ed. by
[30] Vö. Francis Snyder: The Effectiveness of European Community Law: Institutions, Processes, Tools and Techniques. Modern Law Review Vol. 56. January 1993. 25-27. pp. - A hatékonyság fogalmára, befolyásoló tényezőire és mérésére 1. Visegrády Antal: A jog hatékonysága. Bp. 1997.
[31] Eltjo, I. H. Schrage: Utrumque lus. Über das römischkanonische ius commune als Grundlage europäischer Rechtseinheit in Vergangenheit und Zukunft. Revue Internationale des Droits de l'Antiquité, 3e Série Tome XXXIX 1992. 407. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
