A jogalkotás és jogalkalmazás hatékonyságának vizsgálata[1] nem új, de újra és újra aktuális kutatási téma, különösen akkor, amikor egy államalkotó nemzet köztörténetében jelentős változás és az alkotmányi értékek körében legalábbis hangsúlyeltolódás következik be. Mindez befolyásolja a házassági köteléki és vagyoni jog alakulását is, bár a változások ezeken a területeken nem feltétlenül egy időben jelentkeznek. A házasságra és a családra vonatkozó alkotmányos értékek tekintetében a modern kori Európában - időben és térben is eltérő intenzitással - több jelentős töréspont is volt. Egyrészt 1792 után a szélsőségesen individualista francia jakobinus korszak, majd ennek ellenhatásaként a 19. század elejétől a konzervatív, tradicionális értékeket hangsúlyozó posztnapóleoni kor, másrészt a 20. században a "faji" megkülönböztetést és egyben tradicionális családmodellt alkalmazó náci diktatúra, illetve a kommunista diktatúra sajátos családfelfogása, majd a 20. század 60-as éveitől a szexuális forradalom és az emberi jogok negyedik generációjának megjelenése következtében a széles körű jogi liberalizáció korszaka, melynek hatása napjainkig tart. A pártállami korszak vége felé hazánkban ilyen váltásként a szovjet blokk országaira jellemző sajátosságok lépcsőzetes felszámolása és a házassági vagyonjog polgári karakterének helyreállítása jelentkezett, hiszen a jogalkotás és a jogalkalmazás hatékonyságának fontos feltétele, hogy a jogalkotás a társadalmi elváráshoz és a közösségi értékirányultsághoz igazodjon, a normatartalom és a hétköznapi valóság között ne legyen szakadék, mint ahogy az is, hogy a jogalkotás a szerves nemzeti jogfejlődés eredményein alapuljon.
Miután Magyarország Magánjogi Törvénykönyve (a továbbiakban: Mtj.)[2] 1928-ban törvényi elfogadás hiányában javaslat maradt, az első részkodifikáció hazánkban a magánjog területén a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) volt, amely a házassági vagyonjogot tekintve - a szovjet blokk országainak többségéhez hasonlóan - radikális váltást valósított meg az 1848 előtti korszak tradicionális magánjogával és a polgári korszak magánjogával szemben is. Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy ez a tudatos, ideológiai szembefordulás a múlt hagyatékával mennyiben terelte sajátos útra a magyar házassági vagyonjogot és mennyiben érvényesülhetett kontinuitás, valamint a pártállami korszak letűntével előbb a bírói gyakorlatban, majd a teljes magánjogi kodifikáció, új Polgári Törvénykönyvünk (2013. évi V. tv.) révén hogyan került vissza házassági vagyonjogunk oda, ahova 1952 előtt is tartozott, a polgári kori jogi kultúrához.
A tradicionális szokásjogon nyugvó magyar házassági vagyonjog az Osztrák Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: OPTK) ideiglenes érvényesülése (1853. május 1.-1861. július 23.) után - a polgárosodó magyar társadalom életviszonyaihoz igazodva - a bírói joggyakorlatban fejlődött, hiszen a "jogbiztonság, nemzeti jogegységesítés és jogreform" hármas jelszavával megkezdett magánjogi kodifikációs törekvések 1928-ig nem léptek túl az előkészületeken. A nagy természetjogi kódexekhez képest eleve megkésett kodifikációs folyamat és az Mtj. sikertelensége következtében a magyar házassági vagyonjog tradicionális jellemzőit a 20. század közepéig megőrizte.
A 19. század második felében, illetve a 20. század elején a magyar magánjogtudomány a német történeti jogi iskola (Historische Rechtsschule) által megalkotott kategóriákat és fogalmakat ismerte, de a házassági vagyonjog tekintetében nem feltétlenül használta. A polgári kori magyar szerzők többnyire törvényes (szokásjogi) és szerződéses intézmények egymáshoz való kapcsolódásáról, nem pedig rendsze-
- 1/2 -
rekről beszéltek.[3] A házasság vagyoni joghatásai körében egyrészt a "házasság megkötéséből eredő törvényes alapú kötelmekről", azaz a tartásról, a közszerzeményről (coacquisitio coniugalis) és a törvényes hitbérről (dos legalis), másrészt a szerződéses vagyonjogon belül a "házastársak között létesíthető vagyonjogi ügyletekről", azaz a hozományról (allatura), a jegyajándékról (res paraphernales), valamint az írott hitbérről (dos scripta) és ellenhitbérről (contrados).[4] A vagyonjogi rendszerek elhatárolásának kérdésével jellemzően az összehasonlító jogi művekben találkozunk, melyekben azt vizsgálták, hogy a római-germán jogcsaládon belül elterjedt rendszerekhez, elsősorban a német jogkörhöz képest hogyan alakult a magyar jog.[5] Ilyen szempontból a magyar házassági vagyonjogot - a közszerzemény intézményére tekintettel - a vagyonelkülönítő és vagyonegyesítő rendszerek között álló vegyes rendszerként írták le. Nem vonták kétségbe, hogy a kontinentális Európa római-germán jogában ismert főbb vagyonjogi rendszerek (a római jogi dotális rendszer, a tiszta vagyonelkülönítési, valamint vagyonigazgatási rendszer és a vagyonközösségi rendszer)[6] egyes elemei nálunk is jelen voltak, sőt "keletkezésükben félreismerhetetlenül germánjogi befolyás jeleit mutatták".[7] Azt azonban meggyőződéssel állították, hogy a magyar házassági (köteléki és vagyoni) jog alapeszméje, jelesül a férjezett nő személyi és vagyoni önállósága miatt a magyar házassági vagyonjog a külföldi modellektől eltért, ezért nemzeti karakterrel bírt.
Az Mtj. házassági vagyonjoga Grosschmid Béni résztervezetétől (1891)[8] elsősorban a közszerzemény intézménye tekintetében, annak megosztására vonatkozóan[9] finomult; pontosan ott, ahol a bírói gyakorlatban is bizonytalanság mutatkozott. Míg Grosschmid előtt a közszerzemény intézményét többnyire reálszerzés elvén alapuló, (nem közönséges) tulajdonközösséget keletkeztető, korlátozott szerzeményi közösségként fogták fel, a "női szabadvagyon rendszerét" hangsúlyozó Grosschmid kötelmi jogi alapon értelmezte a házastársnak házastársa vagyonából közszerzeményi részesedéshez való jogát, de még a reálszerzés elvét alkalmazva. Ez a kötelmi jogi felfogás az Mtj.-ben már az értéktöbbleti elvvel egészült ki. A lényeg azonban jelenlegi témánkat tekintve ugyanaz maradt: a mindeddig társadalmi állástól függő, parasztok és polgárok között érvényesülő közszerzemény intézményét általánossá tették úgy, hogy a szerződéses vagyonjog lehetősége megmaradt. A jogalkotó joggal számított arra, hogy ilyen körülmények között a házassági szerződések jelentősége a felsőbb társadalmi rétegekben emelkedni fog.
Nem meglepő, hogy a törvényi elfogadást nem nyert, de bírói gyakorlatban alkalmazott Mtj. házassági vagyonjogi koncepciója jutott kifejezésre a nyúlfarknyi 1946. évi XII. törvényben, amely a volt rendi és etnikai különbségekre tekintet nélkül törvényes vagyonjogi rendszerré tette a korlátozott vagyonközösség magyarországi változatát, a szerzeményi közösséget azzal, hogy általánosította a közszerzemény intézményét, amikor felszámolta a nem e rendszerhez tartozó házassági vagyonjogi és öröklési jogi intézményeket. A szerződéses vagyonjogról azonban nem szólt, tehát - a törvény hallgatásával - megmaradt a jegyesek/házasok lehetősége arra nézve, hogy vagyoni viszonyaikat szerződéssel rendezzék. A házassági szerződések intézménye a szerződéskötés idejére, külső formájára, alanyaira és tárgyára nézve változtatás nélkül élt tovább a II. világháborút követő néhány évben, mint ahogy a nyugati magánjogi kódexeknek is kihagyhatatlan eleme volt és maradt olyannyira, hogy az OPTK a házassági vagyonjog egészét a házassági szerződések intézményén keresztül értelmezte, és éppen ezért a kötelmi jog körében (II. rész 28. fej. "A házassági egyességekről") helyezte el.
Ahogy az 1950-es évek Magyarországán monolit ideológiával rendelkező államberendezkedés épült ki, a Csjt. házassági vagyonjoga is monolit alapra helyeződött, amikor csak és kizárólag törvényes vagyonjogi rendszert nevesített, és a szerződéses vagyonjogtól, amely pedig az európai jogi kultúrának - legyen szó a római-germán vagy a zsidó-keresztény gyökerekről - mindeddig is része volt, elzárkózott. Bár a polgári kori jogirodalomban egyes szerzők állították, hogy "népünk jellemének nem rokonszenves" a házassági szerződések intézménye,[10] számos 18-19. századi házassági szerződésgyűjtemény, valamint
- 2/3 -
saját gyűjtés alapján is úgy véljük, hogy ez a nézet legalábbis erősen túlzó volt. Az OPTK érvényesülése idején, majd az 1860-as évektől a gazdasági értelemben polgárosodó Magyarországon a házassági szerződések jelentősége nőtt, és ez a Csjt. hatálybalépését (1953. január 1.) megelőző évekig így is maradt - amíg volt miről rendelkezni. Bár a kérdéssel részletesen itt nem foglalkozhatunk, azért kell röviden mégis említést tennünk róla, mert a kortárs szakirodalom[11] is hivatkozik Jancsó fenti állítására. Amikor a Csjt. a szerződéses vagyonjogtól elzárkózott, jogi tradíciónkkal fordult szembe, és ez generált idegenkedést a házassági vagyonjogi szerződésekkel szemben, ami viszont valóban napjainkig tapasztalható.
Önmagában is beszédes, hogy a Csjt. eredetileg a klasszikus értelemben vett házassági vagyonjogot végletekig leegyszerűsítve, mindenféle részletezés nélkül szabályozta mintegy hatszakasznyi terjedelemben (27-31. §§, 33. §) úgy, hogy a polgári korszakban a házasság személyi jogi hatása körében tárgyalt tartási kötelezettséget is integrálta (32. §). Ez utóbbi érthető, hiszen a tartás már nem a férj családfői pozíciójából levezetett egyoldalú nőtartást jelentette, az azonban nem, hogy a házassági vagyonjog 1952-ben önálló címet sem kapott a házasfelek jogairól és kötelezettségeiről szóló IV. fejezeten belül. Rendszerbeli helyét tekintve a vagyonjogot a magyar polgári kori jogtudományban, illetve az Mtj.-ben és a nyugati kódexekben is világosan elkülönítették a köteléki jogtól, és így a házasság személyi joghatásaitól is.
A Csjt. a házastársi vagyonközösségben mint törvényes vagyonjogi rendszerben a jogalkotó házastársak osztatlan közös tulajdonának nevezte mindazt, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozott [27. § (1) bek.]. A kódex előkészítői - bár a jelző nélküli vagyonközösség klasszikus értelemben az általános, azaz teljes vagyonközösséget (communio bonorum) jelenti, amelyben a két fél minden vagyona egybeolvad - az Mtj. és a joggyakorlat szerzeményi vagyonközösségével (a közszerzemény intézményével) szemben kerestek olyan alternatív megnevezést, ami a szemléletbeli váltást kellőképpen kifejezi és a szovjet blokkban uralkodó felfogásnak megfelel.
A törvény miniszteri indokolása szerint "a házasságot [...] a kapitalista gazdasági rendben rendszerint gazdasági megfontolások hozták létre és a nő alárendeltségén, függőségén, kiszolgáltatottságán épült fel", melyet a "szocialista erkölcsön alapuló" [...] "valódi és teljes életközösségnek" kell felváltania. Ez az ideológiai túlfűtöttség megfelelt annak az engelsi tézisnek, hogy a házasságok gazdasági okokból jönnek létre, és a család alapja többek között a nő elnyomása,[12] míg a polgári korszak jogtudományi álláspontját egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Ne feledjük, a római-germán jogi kultúrával szemben a magyar házas nő személyi és vagyoni önállóságának hangsúlyozása, egyenlő vagyonjogi állásának biztosítása motiválta Grosschmidtól kezdve az Mtj. házassági vagyonjogi koncepciójának megalkotóit akkor, amikor ezek a jelszavak nyugaton még csak a feminista mozgalom zászlaján jelentek meg.
A Csjt. indokolása a szerzeményi közösséget a közszerzemény kötelmi jogi természetére hivatkozva "következetlen, félmegoldásokat jelentő rendszernek" nevezték. Ezzel szemben a vagyonközösséget "a házasság tartama alatt a házastársak teljes egyenlőségen alapuló valóságos vagyonközösségeként" értelmezték, melyben "minden vagyon, amelyet a házastársak a házasság fennállása alatt akár közösen, akár külön-külön szereznek, kettőjük osztatlan közös tulajdonává válik." A családot egy fogyasztási egységként vették számításba, és a házasságot olyan tartós szolidaritási közösségnek[13] tekintették, melyben mindkét házastárs tulajdonosi jogokat élvez és lényeges kérdésekben együtt dönt, függetlenül attól, hogy a törvény által különvagyonba nem sorolt vagyontárgyat melyikük szerezte. A Csjt. vagyonközösségi rendszere - tartalmát tekintve - gyakorlatilag megfelelt annak, ahogy a közszerzemény intézményét Grosschmid résztervezete előtt a bírói gyakorlatban többnyire értelmezték, a reálszerzés elvén alapuló, (nem közönséges) tulajdonközösséget keletkeztető, korlátozott szerzeményi közösségének.
A felek közös rendelkezési joga, melyet a női jogok érvényesülése tekintetében hangsúlyoztak, nem csupán a Csjt. szerinti vagyonközösség, hanem minden teljes vagy korlátozott vagyonközösségi rendszer sajátja volt, amely értelemszerűen ebben a konstrukcióban is megvolt: a vagyonközösséghez tartozó vagyontárgyak feletti (nem közönséges) tulajdonközösségből fakadt, de nem mindig és mindenhol együttes rendelkezést, hanem a házastárs hozzájárulását jelentette. Nem állítjuk, hogy a férj feleségének ezt a jogát hazánkban, különösen paraszti közegben, nem sérthette meg, azt azonban igen, hogy a nő esetleges jogsérelmét a magyar jog bírói úton a Csjt. előtt is orvosolta.[14] A Csjt. szerinti vagyonközösség, ahogyan a törvényes rendszerként érvényesülő vagyonközös-
- 3/4 -
ségi rendszereknél ez lenni szokott, a házassági életközösség megszűnéséig állt fenn, de fontos okból megszüntethető volt az életközösség fennállása alatt is [31. § (1) bek.], bár nem a felek közokirati alakszerűségeket nélkülöző megállapodásával, ahogy ez 1953. január 1-je előtt lehetséges volt, hanem közös kérelmükre (szűk körben és ritkán) bírói aktus által. A megosztás ilyenkor is a reálszerzési elv alapján történt, az életközösség alatti egyoldalú megosztási igényről azonban az 1974. évi novelláig az alapkoncepcióból fakadóan szó sem lehetett, ahogy az ilyen igény megítélése a polgári korban is vitatott volt.
A Csjt. bírói jogtételeken alapuló novellái, az 1974. évi I. tv. és az 1986. évi IV. tv. megőrizték a vagyonközösségi rendszert, bár az előbbi a közös rendelkezési jog tartamát pontosította, mikor rögzítette, hogy az életközösség megszűnését követően is érvényesül a vagyonmegosztás időpontjáig, az utóbbi pedig lehetővé tette, hogy a házasságkötés előtt vagy a házasság fennállása alatt a felek a törvényes rendszertől közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalt szerződéssel eltérjenek. A szerződés tartalmi elemeit a jogalkotó nem adta meg, csak azt mondta ki, hogy a törvényes rendszertől eltérően határozhatják meg, mely vagyon kerül közös, illetve különvagyonba. A szerződés tárgyát tekintve az 4/1987. (VI. 14.) IM rendelet 3. § (2) bek. rögzítette, hogy ilyen szerződésnek kell tekinteni a házasfelek egymás közötti adásvételi, csere, ajándékozási és kölcsönszerződéseiket is. Meg kell jegyezni, hogy a polgári kori bírói jogirodalomban a házasfelek közötti minden vagyonjogi viszonyokat szabályozó megállapodást (contractus matrimonii) házassági szerződésnek tekintettek,[15] ezek tárgyával kapcsolatosan korlátként csak a törvényi tilalom (tartási kötelezettségről való lemondás, köteles részre jogosult jogának sérelmére), valamint az az általános szabály szerepelt, hogy a rendelkezés nem állhat ellentétben a házasság erkölcsi természetével és természetes céljával. Ebből következően a gyakorlatban a szerződés tárgya rendkívül változatosan alakult a hozományadástól az írott hitbéren keresztül olyan kivételes esetig, mint az örökösök vagyonán szolgalmi jog biztosítása a házastársnak függetlenül attól, hogy özvegységre jutva újabb házasságot köt-e.
Ezzel szemben a szerződéses vagyonjog "újjászületését", azaz 1986. évi novella hatálybalépését (1987. július 1.) követően a felek vagyoni viszonyait tekintve különbséget tettek a házassági szerződések, a házassági szerződésnek nem tekintett, közös vagyon megosztásáról szóló egyezségek és más megállapodások között, bár közös elv volt, hogy mindezekre a Ptk. rendelkezéseit kellett alkalmazni, továbbá a méltányosság elvének kell érvényesülnie. A házassági szerződés gyakorlati jelentősége abban állt, hogy többedik házasságkötéskor, jelentős rokoni juttatás vagy szellemi alkotás után járó vagyon esetén a különvagyonról rendelkezzenek, illetve a házastársak egyikének vagy mindkettőjének gazdasági életben való részvételekor vállalkozásuk jogi sorsát tisztázzák.[16] A normák pontos tartalma azonban nemcsak a házassági szerződések, hanem a vagyonjog egésze tekintetében is a bírói praxisban formálódott, ahogy írott jogi szabályozás hiánya vagy elégtelensége esetén ez rendszerint történni szokott. Tegyük hozzá: tartalmában igen hasonlóan ahhoz, ami a polgári kori joggyakorlatban kikristályosodott.
Az 1986. évi novellát követően a magyar házassági vagyonjog, ahogy ez a teljes magánjogi kodifikációig tartó bő két évtized joggyakorlata jelzi, a mindennapi jogéletben jelentkező problémákra reagálva talált vissza korábbi útjára: a társadalmi és gazdasági viszonyok átrendeződése generálta ezt a változást. Az alábbiakban a házassági vagyonjog gyakorlati kérdéseinek áttekintésére teszünk kísérletet a teljesség igénye nélkül.
A házastársi vagyonközösségben a házastársak osztatlan közös tulajdona lett mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozott. Ez utóbbi természetesen mindig is a házastársak egyikének kizárólagos tulajdonát jelentette és jelenti. A különvagyon alkotó elemeit a Csjt. 28. § (1) bekezdése 1952-ben távolról sem kimerítően sorolta fel. Különvagyonként jelölte meg a házasságkötéskor meglévő vagyontárgyat, a házasság fennállása alatt ingyenesen szerzett, valamint a különvagyon értékén szerzett vagyontárgyakat. Nem véletlen, hogy a felsorolás később kiegészült a személyes használatra szolgáló és szokásos mértékű, illetve mennyiségű vagyontárgyakkal. A gyakorlatban rögzült, a vagyontárgy különvagyoni jellegének megállapításához bizonyítani kell, hogy az a szerzés időpontja, jogcíme és szerzésének forrása alapján a különvagyonba tartozik.[17]
Közös vagyonná vált az a különvagyonhoz tartozó tárgy, amely a mindennapi életvitelt szolgáló, szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgy helyébe lépett 15 évi házassági együttélés után [28. § (2) bek.], mint ahogyan a különvagyon (többek között kft.-üzletrész)[18] házassági együttélés alatt keletkező hasznát is közös vagyonnak tekintették. Nem az adott vagyontárgy hasznának, hanem az adott vagyontárgy
- 4/5 -
értékén szerzett vagyonnak minősült egyebek mellett az eredeti vagyontárgyat surrogatio útján felváltó (cserébe, vagy a dolog elvételéért, kisajátításáért, megsemmisítéséért kártérítésként kapott) új vagyontárgy, az eredeti vagyontárgy értékesítéséből eredő pénzen szerzett új vagyontárgy,[19] továbbá a vagyontárgynak a felek tevékenységétől független értékemelkedése. Nem haszonnak, hanem az adott társaságbeli részesedés értékén szerzett vagyonnak (a társaságbeli részesedés helyébe lépett értéknek) minősült a részesedés olyan hozadéka, amely a vagyoni hozzájárulás hasznosításának az eredményeként, abból eredt, hogy megszerzése egyrészt egyszeri jellegű, másrészt a társaságbeli részesedésre való jogosultságnak a megszűnését is feltételezte, annak az ellenértékét képezte.[20]
A volt állami gondozott házastársnak nyújtott életkezdési, illetve otthonteremtési támogatásból vásárolt lakás e házastárs különvagyonába tartozott,[21] de különvagyonnak minősítették a hátrányt szenvedett házastárs személyét ért súlyos testi sérülésért kapott biztosítási összeget, illetve vagyoni vagy nem vagyoni kártérítést,[22] ha az kizárólag a személyiségben bekövetkezett, a testi vagy szellemi fogyatékosságból, illetőleg károsodásból eredő hátrányt volt hivatott pótolni,[23] valamint az egyik házastárs részére leszármazói jogon juttatott vagyoni kárpótlást, mivel annak megszerzésében csakis a leszármazás ténye volt meghatározó.[24] Ezzel szemben a vagyonközösség kiterjedt a házasfelek valamelyikének a munkáltatója vagy az állam által nyújtott kedvezményes kölcsönök és vissza nem térítendő juttatások, illetve támogatások körére is, ahogy a házassági életközösség fennállása alatt megkötött tartási, életjáradéki vagy öröklési szerződéssel megszerzett vagyontárgyak a házastársak közös vagyonába kerültek akkor is, ha a szerződés megkötésében csak az egyik házastárs vett részt, és ingatlan esetében a tulajdonjogot az ingatlan-nyilvántartásban egyedül az ő javára jegyezték be. A szerződésben részt nem vevő házastárs ingatlan-nyilvántartáson kívül, dologi hatállyal szerzett tulajdonjogot.[25]
A házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában a házastársakat terhelő vagyoni passzívák közös, illetve különadósságként történő minősítése körében a bírói gyakorlat jelentőséget tulajdonított annak, hogy az adott tartozás a házassági életközösség tartama alatt vagy annak kezdete előtt, illetőleg annak megszűnése után keletkezett-e, az kizárólag a közös vagy a különvagyon tárgyát terhelte-e, kizárólag a közös vagy a különvagyonra vonatkozó rendelkezésekből adódott-e, továbbá annak is, hogy a házastársak valamelyikének a különvagyonára vonatkozó rendelkezése a különvagyonát vagy a közös vagyont gyarapította vagy csökkentette-e.[26]
A közös vagyon vélelme mint megdönthető, törvényes vélelem mind az aktív, mind a passzív vagyon vonatkozásában érvényesült. Az aktív és passzív vagyon összevetése után jelentkező megosztható értéktöbblet az ún. "tiszta vagyon" volt. Ha azonban a közös gazdálkodás vagyoni többletet nem eredményezett, ez nem vezethetett olyan következtetésre, hogy a közös vagyon vélelme csupán az aktív vagyonra korlátozódik.[27] A közös vagyon vélelmével szemben a különvagyont állító házastársat terhelte annak bizonyítása, hogy az életközösség fennállása alatt szerzett vagyontárgy egészben vagy részben az ő különvagyonát képezi. Önmagában azonban abból, hogy az ingatlan-nyilvántartásba az egyik házastárs javára tulajdonjogot, a másik házastárs részére pedig haszonélvezeti jogot jegyeztek be, nem volt levonható olyan következtetés, hogy a házastárs a törvény alapján őt megillető tulajdoni részesedésről lemondott volna.[28] A közös vagyon vélelméből következően közömbösnek tekintették, hogy a vagyonszerzés ellenértékét, azaz a szerződésbe foglalt pénzbeli vagy természetbeni szolgáltatást melyik házasfél nyújtotta (Így a közös vagyon részének tekintették az együttélés alatt az egyik fél által megvásárolt üzletrészt is).[29] Abban az esetben viszont, ha a szolgáltatásra kötelezett semmiféle szolgáltatást nem nyújtott, és ellenszolgáltatás nélkül szerzett tulajdonjogot, nem tekintették törvénysértőnek azt a jogerős ítéletben kifejtett álláspontot, hogy mivel az adott gondozási szerződésből eredően a házastársak között elszámolható vagyoni szolgáltatás teljesítésére nem került sor, azt a közös vagyon megosztása során figyelembe nem kellett venni.[30]
A közös vagyon vélelménél maradva a közös adósságnak az egyik házastárs különvagyonából történő részbeni visszafizetése nem eredményezett az életközösség tartama alatt közösen megszerzett ingatlanra vonatkozóan, e házastárs javára a másik házastársénál nagyobb tulajdoni hányadot. A házastársak által közösen vagy valamelyik házastárs által külön megkötött szerződésen alapuló kötelezettségvállalás attól függően minősül közös vagy különadósságnak, hogy az ügylet tárgyát képező szolgáltatás (dolog, tevékenység vagy helytállás) közös vagy különvagyoni jellegű volt-e. A közös vagyon vélelme egyrészt azt jelentette, hogy az életközösség megszűnésekor meglévő aktív
- 5/6 -
és passzív vagyontárgyak szerzése, illetve keletkezése az életközösség fennállása alatt történt, másrészt a vagyonközösség tartama alatt szerzett aktív vagyontárgyak és teljesített kötelezettségek (vagyoni passzívumok) a közös vagyonhoz tartoznak, mert a szerzésük, illetve keletkezésük nem olyan jogcímen és nem olyan vagyonból történt, amelyre tekintettel valamelyik házastárs különvagyonába került volna, végül a közös vagyonhoz tartozó aktív, illetve passzív vagyontárgy a házastársak egyenlő arányú osztatlan közös tulajdona, illetve közös kötelezettsége. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rámutatott: nem befolyásolja a közös szerzés tényét az, hogy a szerzés közös vagyoni aktívumok vagy közös vagyoni passzívumok (kölcsönök) felhasználásával történt.[31]
A bírói gyakorlat méltányolta azt, ha az egyik házastárs által a házasságkötést megelőzően kötött adásvételi szerződés tárgyára a felek az életközösség alatt huzamos ideig a közös vagyonból a vételár jelentős összege erejéig együttes törlesztéseket teljesítettek. Más kérdés, hogy ezt tulajdoni vagy kötelmi igényként értelmezték-e. A közös kifizetések és ráfordítások a bíróság szerint 1989-ben az adásvételi szerződésben nem szereplő fél javára tulajdoni igényt keletkeztettek úgy, ahogy a közös törlesztés a vételárhoz aránylott.[32] Ezzel szemben később ingatlan vétele esetében ingatlan-nyilvántartáson kívül szerzett tulajdonjog megállapítása helyett kizárólag kötelmi igény érvényesítésére adtak lehetőséget.[33]
A házasság alatt a közös vagyon a szerzés pillanatától dologi jogilag is különvált a felek különvagyonától. A házastárs a házassági együttélés alatt a házassági vagyonközösségbe tartozó vagyon fele részét szerezte meg, függetlenül attól, hogy az ingatlan-nyilvántartásban ki szerepelt tulajdonosként. Ha az ingatlan tulajdonosa a tulajdonjogot ingatlan-nyilvántartáson kívül szerezte, igényt tarthatott arra, hogy tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásban feltüntessék [Ptk. 116. § (1) bek.]. A közhitelesség törvényi vélelmével szemben azonban ellenbizonyításnak volt helye; az egyenlő arányú szerzéssel szemben is bizonyítani lehetett, hogy a szerzés különvagyoni ráfordítás folytán nem egyenlő arányú közös tulajdont keletkeztetett, és hogy ezáltal a tulajdonjog egyenlő arányú ingatlan-nyilvántartási bejegyzése nem helytálló. Abból pedig, hogy a házasfelek egyenlő arányú tulajdonjogát tartották nyilván, nem vonható le az a következtetés, hogy a vagyon megosztása során az alperest különvagyona megtérítése ne illetné meg.[34]
A különvagyon és a közös vagyon vegyülése következett be, ha a házastársak az egyik házastárs különvagyoni telkére együttesen építkeztek. Ilyenkor ellenkező megállapodás hiányában közös tulajdon keletkezett, és a tulajdonostársakat megillető tulajdoni arányt a telekingatlannak és a felépítménynek a külön-külön megállapított forgalmi értéke alapján számították ki. Közös tulajdon keletkezett mindazokban az esetekben is, amikor az ingatlanon valamelyik érdekelt nem szerzett kizárólagos tulajdont, és a Ptk. 97. § (2) bekezdésében meghatározott kivételek nem álltak fenn.[35] A házastársaknak a hozzátartozó tulajdonában álló telken való építkezésével kapcsolatban a telektulajdonos és a házastársak viszonyára (külső jogviszony) a Ptk., míg a házastársak egymás közötti (belső) jogviszonyára a Csjt. szabályait tekintették irányadónak úgy, hogy először a külső jogviszonyra vonatkozó jogvitát bírálták el.[36]
A vagyonközösséghez tartozó tárgyakat a vagyonközösség fennállása alatt és a házassági életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben is csak a házastársak közös egyetértésével lehetett elidegeníteni, vagy általában olyan vagyonjogi rendelkezést tenni, amely nem a házastársak különvagyonára vonatkozott [30. § (1) bek.].
A házastársnak a vagyonközösség fennállása alatt kötött visszterhes ügyletét a másik házastárs hozzájárulásával kötött ügyletnek kellett tekinteni [30. § (2) bek.]. A házastárs által kötött visszterhes ügyletért harmadik személlyel szemben fennálló felelősség alól a másik házastárs akkor mentesült, ha bizonyította, hogy nem járult hozzá az ügylethez, és erről az ügyletkötő harmadik személy tudott vagy a körülményekből tudnia kellett volna. A másik házastárs felelőssége a házastárs által kötött ügyletért harmadik személlyel szemben a közös vagyonból reá eső rész erejéig állt fenn.[37] A házastárs hozzájárulásának hiánya nemcsak akkor volt megállapítható, ha az ügyletkötésben részt nem vett házastárs azt a harmadik személy tudomására hozta, hanem akkor is, ha a körülmények arra mutattak, hogy az ügylet nyilvánvalóan ellentétes volt a házastársak közös érdekeivel. Így például a harmadik személy a házastársak vagyoni helyzetét, körülményeit ismerve, a szerződés tárgyát képező dolog rendeltetéséből vagy értékéből is következtethetett arra, hogy az ügylethez a másik házastárs nem járult hozzá.[38]
A felelősség mértéke tényleges hozzájárulás esetén is csak a közös vagyonból az adott félre eső rész erejéig állt fenn az ügyletkötő harmadik személlyel szemben. A házastársak valamelyike által külön megkötött ügylet esetében az ügyletkötő házastársnak a vele szerződő harmadik személlyel szemben fennálló felelőssége azonban nem a Csjt.-n alapult, hanem saját
- 6/7 -
szerződéses kötelezettségvállalásának ténye határozta meg [Ptk. 198. § (1) bek.]. Eltérő rendelkezés hiányában felelőssége a polgári jog általános szabályai szerint nem csupán a házastársi közös vagyonból reá eső részre korlátozódott, hanem korlátlanul kiterjedt teljes vagyonára.[39] A nem szerződő házastárs felelősségének az alapját az képezte, hogy az ügylet megkötésekor a szerződő házastárssal házastársi élet- és vagyonközösségben élt és a szerződés megkötéséhez ténylegesen hozzájárult, vagy hozzájárulása vélelmezhető volt és a vélelmet nem döntötte meg.[40]
A házassági életközösség fennállása alatt vásárolt vagyontárgyat a vétellel összefüggésben terhelő kölcsöntartozás, valamint közteher a házastársak közös adóssága volt. Az egyik házastárs jogellenes magatartásával okozott többletkiadás (késedelmi kamat, adópótlék) azonban a házastársak belső jogviszonyában azt a házastársat terhelte, akinek felróható magatartására visszavezethetően keletkezett.[41]
A házassági életközösség megszűnésekor a vagyonközösség véget ért, és bármelyik házastárs követelhette a közös vagyon megosztását. A megosztáskor igényelni lehetett a közös vagyonból a különvagyonba, illetve a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és fenntartási költségek megtérítését is. Ezt a szabályt kellett alkalmazni az életközösség alatt a közös vagyonból valamelyik házastárs különvagyoni adósságára teljesített ráfordításokra is. Mindebből az következik, hogy a kötelmi jogcímen elbírálandó követelések összegszerűsége nem volt azonos a házassági életközösség alatti pénzbeli ráfordítások névértékével.[42] Ha a volt házastársak megállapodással úgy osztották meg a közös vagyont, hogy az adóhatósággal szembeni tartozást az egyikük magára vállalta, de később a tartozásnak elévülés miatt csak egy részét fizette meg, a másik házastárs jogalap nélküli gazdagodás címén nem követelhette az elévülés folytán meg nem fizetett tartozás felét, mivel a végrehajtási jog megszüntetéséből eredő vagyoni hátrány az államot érte, és a visszatérítési igénynek feltétele volt, hogy a gazdagodás a térítést igénylő fél rovására történjen.[43]
A házastársi közös vagyon megosztásánál az életközösség megszűnésének időpontjában fennállott vagyoni helyzetből kellett kiindulni [31. § (3) bek.]. Abban az esetben azonban, ha az életközösség megszűnése és a közös vagyon megosztása közötti időben a vagyontárgyak körében vagy értékében változás következett be, ezt a változást a vagyoni igények elbírálása során figyelembe kellett venni, kivéve, ha az valamelyik fél magatartásának a következménye volt.[44] A megosztás kétséget kizáró módon az életközösség megszűnésekor meglévő vagyonra vonatkozhatott csak. Az életközösség megszűnése után a felek tevékenységéből származó vagy attól független közös vagyoni szerzés már nem állt fenn, és az életközösség alatt szerzett közös tulajdonra ettől az időtől a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó szabályai voltak irányadók. A közös tulajdonban állott dolog hasznai a tulajdonostársakat a tulajdoni hányadok arányában illették meg (Ptk. 141. §), és ilyen arányban terhelték őket a dolog fenntartásával járó és a dologgal kapcsolatos egyéb kiadások.[45]
A méltányossági szabály alkalmazását látjuk többek között a bérlet mint lakáshasználathoz való jog kapcsán. Önálló bérlet mint vagyoni érték azt a házastársat illette, aki a lakás eredeti, illetve "önálló" bérlője volt.[46] A házasságkötés előtt valamelyik házasfél által megszerzett bérleti jog a házasság felbontása esetén az eredeti bérlő javára előnyt biztosított a lakás kizárólagos használata és a lakáshasználati jog ellenértékének összegszerűsége körében.[47] Ezeknek a többletjogosultságoknak akkor is kifejezésre kellett jutniuk, ha a felek a házasság fennállása alatt közösen rendelkeztek úgy, hogy a lakás használatáról ellenérték fejében lemondanak, de a vagyoni igényeket ilyen esetben a Csjt. 31. § (5) alapján kellett rendezni úgy, hogy annak eredményeként egyik házastárs se jusson méltánytalan előnyhöz.[48] Az egyik házastárs "önálló" bérleményének minősülő lakásingatlan megvásárlása kapcsán kapott vételárkedvezményt nem a megvásárolt ingatlan közös vagyonba tartozó hasznaként, hanem az önálló bérleti joggal rendelkező házastárs e jogának ellenértékeként, különvagyonként vették figyelembe. Így az önálló bérlet jogintézményét az ítélkezési gyakorlat mintegy "bérleti különvagyonnak" tekintette.[49]
Ajándék visszakövetelésére volt házastársak esetén csak akkor nem kerülhetett sor, ha a házasság megromlását kizárólag az ajándékozó házastárs felróható magatartása idézte elő. A másik fél felróható magatartására ugyanis az is hivatkozhatott, aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható volt [Ptk. 4. § (4) bek. második fordulat].[50] Nem követelheti vissza téves feltevés címén az ajándékot az a házastárs, aki a házasság tartósságát maga hiúsította meg azáltal, hogy házastársával szemben tettleges, durva magatartást tanúsított.[51]
- 7/8 -
A szülő vagy más rokon által adott jelentősebb értékű ajándékot rendszerint az ő gyermeke vagy rokona részére szóló juttatásnak kellett tekinteni, míg a házastársaknak a házasságkötésre tekintettel vagy az életközösség fennállása alatt, kedvezőbb életkörülményeik biztosítása érdekében adott ajándék a házastársi közös vagyonba tartozott, ha nem bizonyították, hogy az ajándékozó az ajándékot csak az egyik házastársnak kívánta juttatni. A bizonyítás során figyelembe vették az ajándékozónak az ajándékozás alkalmával tett nyilatkozatát, ennek hiányában az ajándéktárgy jellegét (pl. személyes használatra szolgáló tárgy vagy foglalkozás folytatását elősegítő dolog). A vagyontárgy közös vagy különvagyoni jellegének megítélésénél jelentősége lehetett az ajándék értékének, az ajándékozó és a megajándékozott kapcsolatának, valamint a helyi szokásoknak is.[52] A házastárs a szülőktől származó ajándék mint különvagyon megtérítésére akkor is igényt tarthatott, ha az ajándék visszakövetelésének feltételei a Ptk. 582. § (3) bek. és a PK 76. sz. állásfoglalása alapján nem álltak fenn, és okkal kérhette az alvagyonok vegyülése folytán az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzettől eltérő arányú szerzés megállapítását.[53]
Különböző különvagyoni jellegű és közös vagyoni ráfordításokkal kialakított, eredetileg az egyik házastárs nevére bejegyzett ingatlan-illetőségnek a másik házastársra való átruházása a megjelöléstől függetlenül nem ajándékozásnak, hanem házastársi közös vagyoni igény rendezésének minősült. Az ajándék az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása miatt csak akkor volt visszakövetelhető, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték csak akkor volt követelhető, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján azt állapították meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, és e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor (PK 76. sz. I.).[54]
A házassági vagyonjogi szerződések tárgyára vonatkozó korlátozásról fent már szóltunk. A szerződési szabadság jogszabályi korlátozásán túl ki kell emelni azt is, hogy jó erkölcsbe ütközőnek és ezért semmisnek tekintették azt a szerződést, amely valós ellentételezés nélkül juttatta az egyik házastárs csaknem teljes különvagyonát és a közös vagyon egészét a másik házastársnak. Ezt a korlátozást a "jó erkölcsbe ütközés" jogi kategóriájának erkölcsi tartalmával magyarázták, amelyben családjogi vonatkozású szerződéseknél a méltányosság elvét hangsúlyozták. Az említett szerződést a társadalom általánosan elfogadott erkölcsi felfogása szerint kirívóan méltánytalannak ítélték a vagyonát túlnyomó részben elvesztő házastársra nézve. Kivételt az képezett, ha a megállapodást a sérelmet szenvedő házastárs szerződéskötéskori ajándékozási, illetve joglemondási szándéka, a felek házasságának a sajátosságai, így többek között a hosszú időn keresztül fennálló, harmonikus érzelmi kapcsolat ténye, a közös gyermekek érdekei vagy a házasfelek átlagos mértéket meghaladó vagyoni, illetve jövedelmi viszonyai, illetve egyéb méltányolható körülmények erkölcsileg indokolttá és elfogadhatóvá tették.[55] A házassági vagyonjogi szerződés a törvényes rendszertől való részleges és teljes eltérést is jelenthetett, ahogy ez történetileg mindig is így volt. Ebből következett, hogy amennyiben a házastársak szerződéssel az életközösség tartamára megszüntették a vagyonközösséget, úgy ez a szerződés a házastárs korlátozott helytállási kötelezettségét kizárta.[56]
Ahogy a mértékadó nyugati magánjogi kódexek keletkezéstörténetével és az előkészítés során alkalmazott módszerekkel számos átfogó mű foglalkozik, hazánkban is aktuális lesz egy ilyen elemzés készítése akkor, amikor kellő idő elteltével ténylegesen értékelhető lesz új kódexünk hatékonysága. Fél évvel hatálybalépése (2014. március 15.) után azonban még csak magának a kódexnek a normatartalmáról alkothatunk véleményt a történeti fejlődés tükrében.
2013. évi V. tv.-be integrált családjog (Negyedik Könyv) házassági vagyonjogi szabályait tekintve több szempontot, elsőként a családjog és a magánjog kapcsolatát kell kiemelnünk. A tradicionális szokásjogban a családjog a magánjog szerves részeként élt és alakult a bírói gyakorlatban. A családjog egy részének, a házassági köteléki jognak a különválasztása (1894. évi XXXI. tc., a továbbiakban: Ht.) politikai szükségszerűség volt: a köteléki jog egységesítése és szekularizálása az egyházügyi modernizáció keretében az ún. második liberális reformhullám alatt valósulhatott meg, amikor a magánjog többi részének kodifikációs előkészületei még korai stádiumban voltak.[57] Az, hogy a pártállami korban a családjogot és a magánjog többi részét hét év különbséggel kodifikálták, jogtörténeti "kakukktojásként" értékelhető csak, bár ezt az önállóságot hazánkban sem az elmélet, sem a gyakorlat részéről nem kérdőjelezték meg
- 8/9 -
az 1990-es évek végéig.[58] Olyan nyugati magánjogi kódexet azonban, ahol a családjogot a magánjog testéről leválasztották volna, nem találunk. Így van ez annak ellenére is, hogy kétséget kizáróan számos, a magánjogi viszonyoktól eltérő sajátossága van a családjognak.[59] Más kérdés, hogy a családjog az adott kódexen belül az institutiós rendszernek megfelelően vagy a pandektista hagyomány szerint, önálló könyvben nyert elhelyezést. Történeti szempontból tehát feltétlenül helyeselhető, hogy az új Ptk. tartalmazza a családjogot is. Ezt a véleményt a házassági vagyonjogot tekintve csak erősíti, hogy a magánjoghoz való kapcsolódás itt különösen erős. Egyrészt vagyonjogi kérdésekben a régi Ptk. szabályai az 1986. évi novella óta mögöttes jogként funkcionáltak, másrészt a joggyakorlatban világossá vált a szoros kapcsolódás a házassági vagyonjog és a társasági jog között is, ami a használat, a kezelés és a rendelkezés joga, valamint a vagyon megosztásánál is különbséget jelentett a mindennapi életvitelhez tartozó vagyontárgyak és a foglalkozás gyakorlásához, az üzleti életben való részvételhez tartozó vagyontárgyak között, és ezt a kettősséget az új Ptk. házassági vagyonjoga is megőrizte.
Második szempontként szólni kell a családjogi könyv belső szerkezetéről. Célszerű és helyes az alapelvek közös szabályozása az 1. részben, melyek közül közvetlenül a házastársak egyenjogúságának elve és a méltányosság elve érvényesül a házassági vagyonjogban. Egyik sem újdonság; szerves fejlődés eredményeként vannak jelen hatályos jogunkban is. Az elsőt a Ht.-ben még csak a részletszabályokból lehetett levezetni és a miniszteri indokolásban lehetett konkrétan fellelni, majd a Csjt.-ben vált kifejezetten hangsúlyossá, a második a bírói joggyakorlatban kapott kiemelt szerepet. A házassági jogon (2. rész) belül a címekre tagolás világos szerkezetet biztosít. Az előző pontokban elmondottakra tekintettel sajátos, de kézenfekvő megoldás, hogy a házastársi tartás (V. cím) a házastársak személyes jogviszonyai (IV. cím) és a vagyonjog (VI. cím) között, nem pedig valamelyikhez sorolva kapott helyet.
A házassági vagyonjogi cím alatt a szabályozás mértékét tekintve az általános tapasztalat szerint megkönnyebbüléssel fogadták az elmélet és a gyakorlat képviselői is, hogy a Csjt. szűkszavúságát a jogalkotó kiküszöbölte. Ez pedig minden bizonnyal azért volt lehetséges, mert az előkészítés során nem a mindenáron való újításra[60] törekedtek, hanem túlnyomórészt a bírói joggyakorlatban kikristályosodott és sikerrel alkalmazható tételeket vették alapul. A szerves fejlődés mint a jogalkotás hatékonyságának feltétele ilyen módon kétséget kizáróan biztosítva van.
Az értékelési szempontok között végezetül a vagyonjogi rendszerekről kell említést tennünk. A törvényes rendszerként érvényesülő vagyonközösséggel, ahogy erről már szó volt, csupán elnevezését tekintve lehet némi problémánk, azonban a Csjt. hatálybalépése óta megszokott névről és a bírói gyakorlat tételeivel kiegészült, elfogadott normatartalomról van szó. A szerződéses vagyonjogon belül is jóval részletesebben kidolgozott szabályrendszert látunk annál, mint ami az 1986. évi novella révén a Csjt.-be bekerült. Ezek a normák a házassági vagyonjogi szerződés formai kellékein túl diszpozitív szabályok, melyek lehetőséget adnak arra, hogy a házasfelek a két alternatív rendszer, az ún. közszerzeményi rendszer és a vagyonelkülönítés rendszere között válasszanak, illetve azoktól igényeiknek megfelelően eltérjenek. Bevált európai megoldásról van szó.[61] Más kérdés, hogy a jogalkotó választása miért erre a kettőre esett. A házastársak autonómiáját előtérbe helyező vagyonelkülönítésnek hazánkban jelentős előtörténete van, hiszen a nemesekre, majd a honoráciorokra vonatkozó jogrend mindig is ezen az elven állt, de szerződéssel más társadalmi állású felek között is kiköthető volt. Nem elhanyagolható az az érv sem, hogy Európában jelenleg ez a leggyakrabban választott rendszer.[62] Az értéktöbbleti elven álló szerzeményi közösség, amit a jogalkotó közszerzeményi rendszernek nevez, egyrészt az ügyvédi szerződéskötési gyakorlat által jelzett igénnyel[63] indokolható, másrészt szerepel az Európai Családjogi Bizottság 2013-ban közzé tett házassági vagyonjogra vonatkozó elveinek ajánlott rendszerei között is.[64] Az már csak történeti jelentőséggel bír, hogy a közszerzemény intézménye - a korábbi értelmezéssel szemben - Grosschmid tervezetét követően, az Mtj.-ben ugyancsak kötelmi igényt keletkeztető, értéktöbbleti elven alapuló szerzeményi közösségben jelent meg. Más kérdés, hogy intézményt, nem pedig rendszert jelölt. Mai kodifikátoraink házassági vagyonjogot végre átfogó rendszerben, nagy szakmai igényességgel és precizitással összegző munkájáról azonban ettől az elnevezésbeli problémától eltekintve csak nagyrabecsüléssel szólhatunk.■
JEGYZETEK
[1] Kajtár István-Visegrády Antal: Jogtörténeti és jogelméleti adalékok a jog hatékonyságához. Jogtudományi Közlöny, 1988/9. sz. 497-503. o.
[2] Magyarország Magánjogi Törvénykönyve. Budapest: A m. kir. igazságügyminiszter által 1928. március 1-jén az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat, 1928.
[3] Többek között Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Budapest, Politzer, 1901, 616-826.; Márkus Dezső: Magyar magánjog mai érvényben. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat I. Grill, Budapest, 1906, 276-332.; Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata I-II. Budapest, Grill, 1909.
[4] Almási Antal: Házassági jog. In: Magyar magánjog II. Családi jog (szerk. Szladits Károly). Budapest, Grill, 1940, 265-294. o.
[5] Többek között Szladits Károly: Házassági vagyonjog. In: Magyar jogi lexikon IV. (szerk. Márkus Dezső). Budapest, Pallas, 1903, 89-95. o.; Kolosváry Bálint: A szerzeményi közösség a házassági vagyonjogok rendszerében: Tanulmány az összehasonlító magánjog köréből; különös tekintettel hazai jogunkra. Budapest, Stein J., 1900.
[6] Herger Csabáné: Házassági vagyonjogi rendszerek a német jogkörben. Jura 2014. 1. sz. 81-96. o.
[7] Szladits: 5. jegyzet. 94. o.
[8] A tervezetet és indokolását lásd Grosschmid Béni: Magánjogi tanulmányok, tervezetek és kisebb dolgozatok. II. köt. Budapest, Pfeiffer, 1901, 807-899. o.
[9] Lásd részletesen Herger Csabáné: A közszerzemény intézménye a 19-21. századi magyar házassági vagyonjogban. Weiss Emilia emlékére. Jogtudományi Közlöny 2014. 12. sz. (megjelenés alatt).
[10] Jancsó, i. m. 808. o.
[11] Banicz Erika: Néhány gondolat a házassági vagyonjogi szerződés múltjáról és jelenéről. In: Ünnepi tanulmánykötet Filó Erika kandidátus egyetemi docens 70. születésnapjára (szerk.: Somfai Balázs). PTE ÁJK, Pécs, 2010, 38. o.
[12] Engels, Friedrich: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Budapest, Kossuth Kiadó, 1975.
[13] Lásd bővebben Kőrös András: A házastársak közös rendelkezési joga és e jog megsértésének jogkövetkezményei. In: Ünnepi tanulmánykötet, i. m. 241. o.
[14] Herger Csabáné: Fábiánék esete Toth Jánossal. Adalékok a házassági vagyonjog XIX. századi történetéhez. In: Jogtörténeti Parerga. Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 132-138. o.
[15] Jancsó, i. m. 807. o.
[16] Banicz, i. m. 42-43. o.
[17] BH 2012.222.
[18] Pfv. II. 21.031/2000.
[19] Pfv. II. 21.031/2000.
[20] Pfv. II. 21.031/2000.
[21] BH 2006.83.
[22] BH 1976.159., LB P. törv. II. 20.483/1989.
[23] LB P. törv. II. 21.031/2000/4.
[24] BH 2002.312.
[25] BH 1992.465.
[26] BH 2000.546.
[27] BH 1998.233.
[28] BH 1991.21., BH 1994.487.
[29] BH 2002.438.
[30] BH 2002.312.
[31] BH 1992.177., BH 1992.641.
[32] BH 1989.402.
[33] BH 1998.232., Pfv. II. 23.537/1996., LB 24. sz. Elvi Határozat, Hiv. Gyűjt. 1999/1., BH 2006.361.
[34] Legfelsőbb Bíróság Pf. II. 20.082/1988.
[35] BH 1986.106.; BH 2003.322.
[36] BH 1976.451., CDT 53.
[37] BH 1991.350.
[38] PJD I. 467., BH 1996.98.
[39] Pfv. II. 22.968/1999.
[40] BH 2013.305.
[41] BH 2013.154.
[42] BH 1998.232.
[43] BH 1991.278., BH 2012.245.
[44] BH 1993.612.
[45] BH 1999.410.
[46] BH 2000.545.
[47] BH 1991.317.
[48] BH 1998.84.
[49] BH 1999.23., EBH 2000.208.
[50] BH 1995.464.
[51] BH 2010.67.
[52] PK 281. sz.
[53] BH 2001.277.
[54] BH 2001.69., BH 1985.104.
[55] BH 1999.409., BH 2011.337.
[56] BH 2002.57.
[57] Horváth Boldizsár igazságügyi miniszter megbízására (1876) a következő résztervezetek készültek el: Hoffmann Pál (1871), majd Győry Elek (1880) általános részi tervezetei, Halmossy Endre dologi jogi (1882), Apáthy István kötelmi jogi (1882), Teleszky István öröklési jogi tervezete (1882), illetve ennek törvényjavaslata a képviselőház igazságügyi bizottsága által megállapított szövegben (1889), valamint Grosschmid Béni már hivatkozott tervezete a házasfelek személyes viszonyáról és a házassági vagyonjogról (1891).
[58] Weiss Emilia: Az új Polgári Törvénykönyv és a családjogi viszonyok szabályozása. Polgári jogi kodifikáció 2000/2. 4-13. o.
[59] Lásd hozzá Kőrös András: A Ptk. és a családjog kapcsolata - a gyakorló jogász szemével. PJK 1999/1. sz. 3-9. o.
[60] Kőrös András: "Múlt s jövendő tán együtt van" - Megőrzendő és új elemek a családjogban az új Ptk. kodifikációja során. In: Ami a múltból elkísér. A családjogi törvény ötven éve (szerk.: Gyekiczky Tamás). Budapest, Gondolat - DE ÁJK, 2005, 15. o.
[61] Herger, Házassági vagyonjogi rendszerek, i. m. 93. o.
[62] Szeibert Orsolya: Az új Ptk. Családjogi Könyvének rendelkezései. JK 2013/4. sz. 23-25. o.
[63] Kőrös, "Múlt s jövendő tán együtt van", i. m. 16. o.
[64] Fordításban közli és elemzi Szeibert Orsolya: A házasság Európában a jogegységesítő törekvések tükrében. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2014, 194-217. o.
Lábjegyzetek:
[1] PhD egyetemi docens, PTE ÁJK
[2] hallgató, PTE ÁJK
Visszaugrás
