Öt évvel azt követően, hogy ideális bűnbaknak bizonyultak a menedékkérők és migránsok, az Európai Unió legfőbb bírói fórumának kellett rendet tennie és megerősíteni a menedékkérőket is megillető emberi jogokat. Az ítélet kommentárjai között természetesen felbukkannak összeesküvéselméletek, amelyekre nem térek ki; legyen itt elég annyi, hogy a mindenkori magyar kormány mindhárom vizsgált uniós irányelv előkészítésében és elfogadásában aktív szerepet vállalt, így lehetősége volt azok alakítására. A 2015-ös év óta eltelt időben, többek között a bevándorlás okozta "válsághelyzetre" hivatkozással, valamint a válsághelyzet - egyébként jogalapot nélkülöző - folyamatos fenntartásával a végrehajtó hatalom igyekszik minden lehetséges eszközt megragadni ahhoz, hogy igazolja a menekültek és menedékkérők jogfosztását. Ezt a manipulatív és rosszhiszemű menekültügyi politikát tette időlegesen helyre a luxembourgi bíróság.
2015-ben, amikor a "menekültválság" kezdetekor a magyar kormány egyre drasztikusabb (szabadság) korlátozó intézkedésekkel bástyázta körül menekültellenességét, és szépen fokozatosan kiüresítette a nemzetközi védelem, a menekültstátusz intézményét Magyarországon, még nem sejtettük, hogy legalább ötéves jogi küzdelem veszi kezdetét.
A C-924/19. és 925/19. PPU. számú "tranzitzóna-ügyben" az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB vagy Bíróság) úgy döntött, hogy az államhatárhoz közel eső, szögesdróttal körülvett területen való (a magyar hatóságok által csak eufemisztikusan emlegetett) "elhelyezés" olyan mozgásszabadság-korlátozás, ami fogvatartásnak minősül. Az EUB nyomatékosította, hogy a jogellenesen fogva tartott személyeket - összesen több száz embert, köztük több mint száz gyermeket - azonnal szabadon kell bocsátani.
A Bíróság megállapította továbbá, hogy a magyar menekültügyi szabályozás számos ponton súlyosan sérti az uniós jogot, és megerősítette, hogy a nemzeti bíróságok hatáskörrel rendelkeznek arra, hogy az uniós jog alkalmazásának elsőbbségéből következően eltekintsenek a jogsértő magyar jogszabályok alkalmazásától, megerősítve ezzel a tagállami bíróságok jogvédő funkcióját.
Az ítélet következtében a magyar kormány lépéskényszerbe került, mert a jelenlegi menekültügyi szabályozás nem tartható fenn, miután az EUB kimondta, hogy több ponton is ellentétes az uniós joggal. A május óta eltelt időben elfogadott jogszabálymódosítások sajnos újabb rosszhiszemű, nyilvánvalóan az uniós jogot sértő kormányzati menekültügyi politikát valószínűsítenek.[1]
A magyar menekültügyi rendszer számos átalakításon esett át az utóbbi tíz évben. Bár a 2010-es évek legelején még többé-kevésbé kiegyensúlyozott jogszabályi rendelkezések mentén lehetett menedéket kérni Magyarországon, néhol már akkor is kifejezetten megszorító, a menedékkérő külföldiek emberi jogait tudatosan semmibe vevő joggyakorlatot alakított ki a magyar szakhatóság, az akkori elnevezés szerint még Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal, majd 2017 és 2019 között a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal, amely ma már Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság néven elsősorban rendvédelmi szervként működik.
A névváltoztatás és szervezeti átalakulás jól mutatja azt a kettősséget, amellyel a magyar bevándorlás- és menekültügy az indulása óta küzd: soha nem sikerült világosan felvállalni, hogy ma az Európai Unióban minden bevándorlással foglalkozó szervezet feladatának része a bevándorlók és menekültek befogadása, illetve beilleszkedésének támogatása is, nem kizárólag a külföldiek távoltartása. Vagyis nemcsak elutasítani lehet és kell a benyújtott menedékkérelmeket, hanem menekültstátuszt, oltalmazotti védelmet kell adni az arra jogosultaknak, akiket a hazájukba való visszaküldés esetén üldözés vagy súlyos sérelem fenyeget.
A magyar menekültügyi rendszer folyamatos és fokozatos rothadása 2010-ben kezdődött. Ezidőtájt a korábban - emberek fogva tartására való alkalmatlanságuk miatt - bezárt vidéki rendőrségi fogdákon tartották százával fogva a menedékkérőket, jogellenesen. Ez a változás a belügyminiszteri posztra 2010-ben visszatérő Pintér Sándor nevéhez volt köthető. 2015-re a menedékkérők automatikus őrizete vált rendszerszintű jogsértéssé, majd 2019-ben már nyíltan rendszert csinált a kormány abból, hogy a tranzitzónában fogva tartott és kiutasításra váró külföldieket éhezteti.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan azonban két nemzetközi bíróságon, az Emberi Jogok Európai Bíróságán (a továbbiakban: EJEB) és az Európai Unió Bíróságán indult eljárás Magyarország ellen, aminek eredményeképpen egyre dinamikusabb a magyar menekültügyi és idegenrendészeti hatóságok általi jogsértésekkel foglalkozó joganyag.[2]
A "menekültválság" 2015-ös éve különösen eseménydús volt, az év decemberében kötelezettségszegési eljárást indított az Európai Bizottság az uniós
- 91/92 -
jogot sértő magyar menekültügyi szabályozás miatt,[3] amely alapján automatikusan minden menedékkérő őrizetbe került. A magyar menekültügy hét főbűnét egyébként Nagy Boldizsár foglalja össze kiválóan az Élet és Irodalom 2017. december 20-i számában.[4] 2019 januárjában az ún. "Stop Soros" törvényben a menedékkérőknek nyújtott tájékoztatás és segítségnyújtás kriminalizálása miatt indult ismét kötelezettségszegési eljárás Magyarország ellen, továbbá a menedékhez való jog további olyan korlátozása miatt, amely az Alaptörvény módosításán keresztül elérte, hogy kizárólag azok kaphatnak nemzetközi védelmet Magyarországon, akik "közvetlenül olyan területről érkeztek Magyarországra, ahol életük vagy szabadságuk veszélyben forog. A menedékjog iránti kérelem további elfogadhatatlansági indokai értelmében nem kaphatnak menedékjogot azok a személyek, akik olyan országból léptek be Magyarország területére, ahol nem üldözték őket, de amely nem felel meg a biztonságos harmadik ország kritériumainak."[5] Az Alaptörvény 2018. június 29-től hatályos hetedik módosításának 5. cikk (2) bekezdése - a világon valószínűleg egyedülálló módon - a biztonságos tranzitország fogalmát beemelte az alkotmányos szintű rendelkezések közé.[6] Ahogy Nagy Boldizsár fogalmaz: "2019-re megszűnt Magyarországon a menekültvédelem".[7]
2019 novemberében az Ilias és Ahmed-ügyben az EJEB Nagykamarája, megváltoztatva az elsőfokú ítéletet, úgy foglalt állást, hogy míg a kérelmezők Szerbiába való visszaküldése sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) a kínzás, embertelen és megalázó bánásmódot tilalmazó 3. cikkét,[8] ugyanakkor a tranzitzóna konténertáborában történő szabadságkorlátozás nem minősül fogvatartásnak, és így ez a bánásmód nem ellentétes az Egyezmény 5. cikkével.[9] Az ítélet több ponton ellentmondásos, és súlyos következményekkel jár a menedékkérők jogvédelmére nézve, éppen ezért sokan, sok helyen kritizálták a döntést - álláspontom szerint jogosan.[10] A strasbourgi döntés értelmében a menedékkérők személyes szabadságának elvonása kevésbé súlyos, mint a tartózkodás jogcíme szerint más jogállású embertársainké. Míg a tartózkodási jogcímmel rendelkező embertársaink esetében valószínűleg fel sem merülne, hogy ne minősüljön fogvatartásnak egy hatósági parancsra, fegyveres őrök által őrzött, zárt (szögesdróttal körülvett) területen való kényszerű tartózkodás, addig a kérelmező menedékkérők esetében ezt a sztenderdet látványosan leszállította a Bíróság. "A menekültügy kontextusában a személyes szabadság megvonását illetően a Bíróságnak praktikus és realisztikus megközelítést kell alkalmaznia, napjaink kihívásaira és körülményeire tekintettel."[11] Álláspontom szerint ez a relativizálás valójában azt jelenti, hogy a menedékkérők esetében megengedhető a védelmi sztenderdektől való eltérés, vagyis az ő személyes szabadságuk kevesebbet "ér" a Bíróság szemében. Ez a megkülönböztetés szégyenfolt az Európa Tanács emberi jogi keretrendszerén.
Az Ilias és Ahmed-ügy 2015-ös keletkezése óta eltelt öt év alatt a magyar szabályozás és a közös európai menekültügyi politika körüli politikai viták viharos gyorsasággal alakultak; az időközben történt jogszabályváltozások miatt már teljesen új tényállások vonatkoztak a 2015 utáni ügyekre, és ezek eredményeként az elmúlt öt évben Magyarországon teljesen beszűkült annak lehetősége, hogy valaki nemzetközi védelemben részesüljön. A tranzitzóna jogi természetének vizsgálatával foglalkozó ítéletében a luxembourgi székhelyű EUB-nak tehát már egy teljesen más tényállást kellett alapul vennie, mint az Ilias és Ahmed-ügyben eljáró strasbourgi EJEB-nek, amint arra Léderer András a Fundamentumban megjelent kiváló cikkében felhívta a figyelmünket.[12]
A tranzitzónában történő fogvatartást vizsgáló, az EUB előtt folyt ügyben Priit Pikamäe főtanácsnok indítványában külön kitért a két bírói fórum jogértelmezési autonómiájára és egymáshoz való viszonyára. Számára a kulcsmomentum az unió Alapjogi Chartájának önálló és autentikus értelmezése, ebből vezeti le, hogy az EUB juthat más döntésre - magasabb emberi jogi sztenderdeket határozhat meg -, mint az EJEB, mert az előbbi nem az Emberi Jogok Európai Egyezményét értelmezi, hanem a Chartát.[13]
A magyar kormányzat, valamint az uniós szervek és a jogvédelemmel foglalkozó szakmai és civil szervezetek között öt éve húzódó jogvita kiemelkedő állomásait jelenti a szóban forgó két ügy.[14] A 2020. május 14-én kelt ítélet több ponton "semmisíti meg" a magyar kormány jogellenes és embertelen menekültpolitikájának emblematikus rendelkezéseit, amelyeket az alábbiakban fogok összegezni.
Az alapeljárások valójában két menekültügyi eljárást takarnak, FMS és FNZ, valamint SA és ifjabb SA
- 92/93 -
ügyét C-924/19., illetve C-925/19. PPU. számon, ezeket egyesítette az előzetest kérdést az Európai Unió Bíróságához intéző Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság.
Fontos körülmény, hogy az alapeljárások keletkezésekor, 2019-ben hatályos jogszabályok következtében a jogi képviselők proaktív megközelítése nélkül ezek az ügyek soha nem jutottak volna el az EUB elé. Az elutasított menedékkérők jogi képviselőik útján egyrészt mulasztási pert indítottak a menekültügyi hatóság ellen, kérve, hogy a bíróság szüntesse meg jogellenes fogvatartásukat; továbbá kifogásolták, hogy a menekültügyi hatóság külön eljárás nélkül módosította kiutasításuk célországát Szerbiáról Afganisztánra, és kérték a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságtól a számukra sérelmes végzések hatályon kívül helyezését és a menekültügyi hatóság új eljárás lefolytatására kötelezését.[15]
Az ítélet két központi kérdéssel foglalkozik: először is, hogy megfelel-e az uniós jognak az, hogy a kérelmezők menedékjog iránti kérelmét úgy utasítja el a magyar hatóság - érdemi vizsgálat nélkül, a kérelmek elfogadhatatlanságára hivatkozva[16] -, hogy őket semmilyen más ország nem fogadja vissza, sehol nem kapnak védelmet. Ehhez kapcsolódóan kérdés volt az is, hogy köteles-e a magyar menekültügyi hatóság érdemben megvizsgálni azoknak a kérelmezőknek a kérelmét, akiket Szerbia nem fogad vissza. A második kulcskérdés pedig a tranzitzónában való szálláshely kijelölésének jogi megítélésére vonatkozott: fogvatartásnak minősül-e az uniós jog értelmében az ilyen fokú szabadságmegvonás, és ha igen, akkor milyen feltételekkel lehet jogszerű.
Az első ügy (C-924/19. PPU. sz.) felperesei egy afgán házaspár, FMS és FNZ, akik hazájukat politikai üldözés veszélye miatt hagyták el, és Magyarországra a tranzitzónán keresztül érkeztek 2019. február 5-én, Szerbia irányából. Menedékkérelmüket 2019 áprilisában arra hivatkozva utasította el a magyar menekültügyi hatóság érdemi vizsgálat nélkül, hogy biztonságos tranzitországon (vagyis Szerbián) keresztül érkeztek Magyarországra. Bár a magyar hatóság elrendelte a felperesek Szerbiába történő kiutasítását, ennek végrehajtására azonban nem kerülhetett sor, mert a szerb hatóságok megtagadták az elutasított menedékkérők visszavételét.[17] A magyar hatóságok ekkor sem foglalkoztak a kérelem érdemével, vagyis azzal, hogy a hazájukba való visszaküldésük esetén ki lennének-e téve az üldözés veszélyének.
Az alapeljárásban a felperesek keresetet indítottak a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon, amely szintén érdemi vizsgálat nélkül utasította el azt; vagyis nem akadt olyan, hatáskörrel rendelkező közigazgatási szerv, illetve bíróság, amely akár egyszer is érdemben foglalkozott volna azokkal a körülményekkel, amelyek miatt a felperesek menedékkérelmet nyújtottak be Magyarországon.
Ezután az idegenrendészeti hatósághoz került az ügy, és a kialakult gyakorlat szerint a felpereseket a tranzitzóna egy másik szektorában helyezték el, a kiutasított külföldiek számára fenntartott részen. Miután bebizonyosodott, hogy nem lehet a felpereseket átadni Szerbiának, a visszavételük megtagadását követően az idegenrendészeti hatóság módosította a felpereseket kiutasító határozatot a célország tekintetében: Szerbia helyett a kiutasítás célországaként Afganisztánt, a felperesek származási országát jelölte meg.
A felperesek a kiutasítással szembeni egyetlen rendelkezésre álló jogorvoslatot, a végrehajtási kifogást is igénybe vették, amelyet azonban az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóság - kevés meglepetést okozva - elutasított. Fontos megjegyeznünk, hogy a jelenleg hatályos magyar idegenrendészeti jogszabályok szerint a végrehajtási kifogás tárgyában hozott döntés ellen jogorvoslatnak nincs helye, tehát független bírói szerv nem bírálhatja felül az idegenrendészeti hatóság döntését egy adott személy kiutasításának jogszerűségéről.[18]
A felperesek jogi képviselőik útján keresettel fordultak a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, mintegy közvetlen bírói jogvédelmet kérve: keresetükben először is arra hivatkoztak, hogy a kiutasítás célországáról rendelkező végzések kiutasítási határozatnak minősülnek, amelyekkel szemben a bírósághoz fordulás jogát biztosítani kell, és azokat érdemben kell vizsgálni a visszaküldés tilalma elvének figyelembevételével; másodszor pedig arra, hogy a kiutasítási határozatok jogellenesek. Álláspontjuk szerint ugyanis a menekültügyi hatóságnak érdemben meg kellett volna vizsgálnia a menedékkérelmüket, mivel a Szerb Köztársaság nem fogadta őket vissza. Keresetükben kifejtették, hogy álláspontjuk szerint a Met. 51. §-a (2) bekezdésének f) pontja ellentétes az uniós joggal.[19]
A 2013/32 Irányelv (az ún. eljárási irányelv)[20] 33. cikke szerint öt esetben lehetséges a menedékkérelmeket érdemi vizsgálat nélkül elfogadhatatlannak minősíteni, és noha ez a felsorolás taxatív, a magyar jogalkotó ezt egészítette ki a biztonságos tranzitország kategóriájával. Az irányelv által lehetővé tett elfogadhatatlansági okok a következők: i) a kérelmező ré-
- 93/94 -
szére más tagállam már nemzetközi védelmet biztosított; ii) a kérelmező esetében olyan ország minősül a 35. cikk értelmében az első menedék országának, amely nem tagállam; iii) a kérelmező esetében olyan ország minősül a 38. cikk értelmében biztonságos harmadik országnak, amely nem tagállam; iv) a kérelem ismételt kérelemnek minősül, amely esetében nem merültek fel új körülmények vagy tények, vagy a kérelmező nem adott elő ilyeneket; vagy v) a kérelmező egy eltartottja kérelmet nyújtott be azt követően, hogy a 7. cikk (2) bekezdésével összhangban hozzájárult ahhoz, hogy az ügye az ő nevében benyújtott kérelem részét képezze, és nincs az eltartott személy helyzetére vonatkozó olyan tény, amely a külön kérelmet indokolná.
A magyar gyakorlat rendkívül találékonyan oldotta meg a nemzetközi sztenderdek figyelmen kívül hagyását. Bár az uniós jog alapján a menedékjogi törvény a kérelmek érdemi vizsgálatát írja elő, ezt kizárólag abban az esetben végzi el a magyar hatóság, ha az elutasítás oka a biztonságos harmadik ország vagy származási ország koncepciója volt, ám az adott ország nem veszi vissza a kérelmezőt.[21] Ahhoz, hogy érdemi vizsgálat nélkül lehessen elutasítani minél több kérelmet, a magyar jogalkotó bevezette a biztonságos tranzitország fogalmát, ezzel kibővítve azon esetek körét, amelyekben érdemi vizsgálatot mellőzve döntenek a menedékkérelemről. Ezzel a lépéssel a jogalkotó az uniós jog által megengedettnél tágabb körben tette lehetetlenné a védelemhez való hozzáférést. Ez a "nemzeti sajátosság" az, amely nyilvánvalóan sértette az uniós jogot.[22]
Hiába zárta el a hatályos magyar szabályozás a kérelmezőket a hatékony jogorvoslattól, az ügyben eljáró jogi képviselők - a Magyar Helsinki Bizottság megbízott ügyvédei, dr. Pohárnok Barbara, dr. Kovács Tímea, majd az EUB előtt dr. Matevžič Gruša jogi előadó - bravúros jogértelmezésének köszönhetően a felperesek a menedékkérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása és kiutasításuk kifogásolása mellett fogvatartásukkal kapcsolatban is a bírósághoz fordultak, és a menekültügyi hatósággal szemben mulasztási közigazgatási pert kezdeményeztek, amelyben kérték, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a hatóság mulasztást követett el azzal, hogy a felperesek részére nem jelölt ki tranzitzónán kívüli tartózkodási helyet.
A kérdést előterjesztő bíróság rámutatott arra, hogy a felperesek által előterjesztett menedékkérelem elutasításának alapjául szolgáló elfogadhatatlansági ok, amely a "biztonságos tranzitország" Met. 51. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerinti fogalmán alapul, nem szerepel a 2013/32 irányelvben taxatíve felsorolt okok között, és ezért ellentétes az uniós joggal.[23] A magyar bíróság szerint a kérelem ezen az alapon csak akkor nyilvánítható elfogadhatatlannak, ha az érintett személyt a harmadik ország visszaveszi, ez azonban megdőlt azzal, hogy Szerbia megtagadta a kérelmezők átvételét. Ebből következik, hogy ha kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kiutasítás célországa nem fogadja vissza a kérelmezőt, akkor a menekültügyi hatóság nem nyilváníthatja elfogadhatatlannak a kérelmét.
A menedékkérelem újbóli, érdemi vizsgálatának kérdése azért fontos, mert ez alapján lehet eldönteni, hogy a menedékkérőkre vagy a kiutasítás hatálya alatt álló harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozó szabályok vonatkoznak a felperesekre, és ehhez képest alakul a fogvatartásuk hosszának lehetséges maximuma is.
Fontos megjegyeznünk, hogy mind a főtanácsnoki indítvány, mind az ítélet teljesen egyértelműen leszögezi, hogy az alapeljárás felpereseinek helyzete különbözik az EJEB Nagykamarája által 2019. november 21-én hozott Ilias és Ahmed-ítélet alapjául szolgáló helyzettől, valamint - amint arra korábban hivatkoztam - amellett érvel sikerrel, hogy a Charta értelmezése vezethet magasabb szintű jogvédelemre, mint az EJEE alkalmazása.[24] Ezt a fogvatartás jogalapjának kimerítő vizsgálata tanúsítja, vagyis az EUB minden részletre kiterjedően vizsgálta a magyar szabályozást, így álláspontom szerint a helyzet téves értékelését jelenti a két bíróság "rivalizálásaként" hivatkozni a két ítéletre, ahogy ezt cikkében a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa, Petri Bernadett teszi.[25] Petri felvetése, hogy valójában jogértelmezési bizonytalanság van a tranzitzóna fogvatartásként való megítélésében, véleményem szerint nem helytálló, az EUB ugyanis alapos elemzésében okkal minősíti a tranzitzónában megvalósult mozgásszabadság-korlátozás tényét (jogellenes) fogvatartásnak.
Meglehetősen félrevezető "jogalkalmazási következetlenségként" emlegetni az uniós eljárásban született tranzitzóna-ítéletet. Ehelyett egészen egyszerűen számba kell vennünk, hogy hány ponton módosult - szigorodott - a magyar menedékjogi és idegenrendészeti joganyag a két ügy között eltelt időben. Vagyis megítélésem szerint itt nem jogalkalmazási következetlenségről, hanem objektíve teljesen eltérő tényállásról van szó.
- 94/95 -
A másik, C-925/19. PPU. sz. ügy felperesei SA és ifjabb SA, egy iráni állampolgárságú édesapa és kiskorú gyermeke, akik 2018. december 5-én érkeztek a röszkei tranzitzónába, és itt nyújtottak be menedékkérelmet.
Az EUB ítéletének meghozatalakor a felperes és mindössze 11 éves gyermeke már 17 hónapja(!) volt a tranzitzónában fogva tartva. Álláspontom szerint ez az eset jól mutatja, hogy a magyar menekültügy tudatosan hagyta figyelmen kívül a magyar hatóságok kötelezettségét a gyermek legfőbb érdekének védelmére. SA és kisfia fogvatartásáról egyetlen alkalommal sem döntött független hatóság vagy bíróság külön az ügyükre vonatkozó jogorvoslati eljárásban.
A két ügyben azonos döntések születtek, SA és kisfia menedékkérelmét is érdemi vizsgálata nélkül utasította el a hatóság, és döntött a kiutasításukról - előbb Szerbiába, majd Iránba.
A felperesek ugyanazt kifogásolták, mint a másik ügy felperesei, vagyis a Szerbiába történt sikertelen kiutasításukat követően a menedékkérelmük érdemi vizsgálatának uniós jogot sértő elmaradását, valamint a tranzitzónán kívüli szálláshelyük kijelölésének elmulasztását. A szegedi bíróság a két pert egyesítette.
A luxemburgi ítélet kapcsán lehetőségünk nyílik a menedékjog eróziójának teljes magyarországi tünetegyüttesét áttekinteni, tekintettel arra, hogy az EUB ítélete egy öt éve tartó jogellenes állapotot volt hivatott felszámolni.
Az EUB pontosította a hatékony jogorvoslathoz való jog fogalmát a menekültügyi eljárásban. Az a trend, amely a menedékkérők jogorvoslathoz való jogát az elmúlt évtizedben fokozatosan, egyre inkább korlátozta, nyilvánvalóan szembemegy a közösségi menekültpolitikával, és ellentétes az uniós joggal. 2010-től előbb az eljárási határidők csökkentésére, a professzionális jogi segítségnyújtás egyre leplezetlenebb akadályozására, a szakértelemmel bíró jogi segítők ügyfelekkel való kapcsolatfelvételének ellehetetlenítésére, majd végül a határozatok bírói felülvizsgálatának kizárására került sor.
A Bíróság kimondta, hogy a felperesek kiutasításáról rendelkező határozatban megjelölt célország Szerbiáról Afganisztánra, illetve Iránra módosítása valójában új kiutasítási határozatnak tekintendő a 2008/115 irányelv 3. cikke 4. pontja szerint, és az ilyen döntések ellen minden tagállam hatékony jogorvoslatot köteles biztosítani a felpereseknek. A Bíróság megállapította továbbá, hogy "a 2008/115 irányelv 5. cikke értelmében, amennyiben az illetékes nemzeti hatóság kiutasítási határozatot tervez hozni, tiszteletben kell tartania többek között a visszaküldés tilalmának elvét",[26] ezt pedig azon ország vonatkozásában kell figyelembe venni, amelybe az érintett személy kiutasítását elrendelni tervezik. Az illetékes nemzeti hatóságnak minden esetben a célország meghatározása, illetve módosítása előtt kell figyelembe vennie a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását: ez az, amit a magyar hatóság elmulasztott.
A jogorvoslat jellegéről a Bíróság kimondta, hogy az adott ügyben érintett személynek kell tudnia élni vele: nem elegendő, ha az ügyésznek vagy valamely harmadik félnek van absztrakt joga arra, hogy jogorvoslati (felügyeleti) eljárást kezdeményezzen.[27] A jogorvoslat függetlenségének meghatározásakor az EUB a visszatérési irányelv 13. cikk (1) bekezdéséből indult ki, és megállapította, hogy a függetlenség és pártatlanság kérdésében nem ad pontos eligazítást az irányelv szövege, mindössze azt rögzíti, hogy ki-utasítási határozatokat bíróság, közigazgatási hatóság vagy - pártatlan és független tagokból álló - illetékes szerv előtt lehet megtámadni. Az EUB szerint a hatékony jogorvoslat jellemzőit a Charta 47. cikkével összhangban kell meghatározni, amelynek értelmében mindenki, akinek az Unió joga által biztosított jogát, illetve szabadságát megsértették, bíróság előtti hatékony jogorvoslatra jogosult, az e cikkben megállapított feltételek mellett.[28]
Ebből következik, hogy a jelen ügyben nem felel meg az uniós jognak az a jogorvoslati rendszer, amely nem biztosítja a kiutasítási határozattal szemben a bírósághoz fordulás lehetőségét, és a jogorvoslat lehetősége mindössze a Belügyminisztérium felügyelete alatt álló hatósághoz benyújtott, általa elbírált végrehajtási kifogást takarja. A bíróság szerint a "függetlenség követelményének - a Charta 47. cikke értelmében a bíróságokat jellemző - külső szempontja megköveteli, hogy az érintett szerv teljesen autonóm módon gyakorolja feladatkörét anélkül, hogy bármilyen hierarchikus kapcsolatban lenne, vagy bár-
- 95/96 -
kinek alá lenne rendelve, és anélkül hogy bárhonnan utasításokat kapna, így védett az olyan külső beavatkozással vagy nyomással szemben, amely veszélyeztetheti tagjai határozathozatalának függetlenségét, és határozataikat befolyásolhatja."[29]
Fontos a tranzitzóna-ítélet azért is, mert világosan kimondja, hogy a Charta 47. cikke szerint a jogorvoslathoz való jog nem az EU-s állampolgárok kiváltsága, hanem minden, az unió területén tartózkodó személyt megillet, így a menedékkérőket is.
Az ítélet következő fontos megállapítása a menedékkérelmek automatikus elutasítására vonatkozik. A magyar hatóságok 2018 nyara óta gyakorlatilag bebiztosították, hogy ne kelljen a tranzitzónában benyújtott menedékkérelmeket érdemben vizsgálni. A Szerbián keresztül érkező kérelmezők futószalagon kapták a nemzetközi védelmi igényüket érdemi vizsgálat nélkül elutasító döntéseket, hiszen a tranzitzónában fogvatartottak közül senki sem érkezett közvetlenül származási országából.
A kérdés mögött húzódó gyakorlati probléma abban állt, hogy egy országon - Szerbián - való keresztülhaladás a (jogsértő) magyar gyakorlat szerint elegendő kapcsolatot teremtett a kérelmező és a tranzitország között, és ezért nem vizsgálták egyetlen esetben sem, hogy valóban vissza tudna-e oda térni, és van-e esélye ott a nemzetközi védelemre.
A Bíróság az LH (Tompa) ítéletében már vizsgálta a magyar menekültügyi szabályozás elfogadhatatlansági kritériumait, és a 2020. március 19-i ítéletében - Bobek főtanácsnok indítványát követve - kimondta, hogy a 2013/32 irányelv 33. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás - a Met. 51. §-a (2) bekezdésének f) pontja - amely lehetővé teszi a nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanság miatti elutasítását azon indokkal, hogy a kérelmező olyan államon keresztül érkezett, ahol nincs kitéve üldözésnek vagy súlyos sérelem veszélyének, illetve ahol biztosított a megfelelő szintű védelem. A Bíróság, miután emlékeztetett a 2013/32 irányelv 33. cikkének (2) bekezdésében szereplő elfogadhatatlansági okok felsorolásának kimerítő jellegére, rámutatott arra, hogy a fent említett nemzeti szabályozás nem tekinthető ezen okok valamelyikén alapulónak. Ugyanerre a megállapításra támaszkodott a Bíróság a jelen eljárásban is.[30]
Szemben a strasbourgi bíróság Ilias és Ahmed-ügyben hozott döntésével, amely nem tekintette a tranzitzónában töltött 23 napot fogvatartásnak, az EUB egyértelműen kimondta, hogy a szögesdróttal körülvett területen való, ilyen fokú elszigeteltség kimeríti a fogvartartás fogalmát.
Az utóbbi évek magyar gyakorlata szerint úgy tűnhet, mintha a tartózkodási jogcímmel nem rendelkező külföldiek esetében a mozgás szabadságának korlátozása nem lenne káros hatással az érintettek életminőségére, és a fogvatartás pusztán adminisztratív intézkedés, amely a menedékjogi eljárás szükségszerű velejárója. Ez a joggyakorlat annak ellenére alakult ki, hogy az uniós jog mindkét releváns irányelv esetében világosan rögzíti, hogy csak kivételesen és arányosan, a legszükségesebb esetben, egyedi mérlegelés alapján van lehetőség a menedékkérők, valamint a kiutasítási eljárás hatálya alatt állók fogvatartására.
A minden ember esetében azonos "helyiértékű" személyes szabadság az európai jogrendek nagy vívmánya, és a "tranzitzónás ítélet" remélhetőleg véget vet a magyar kormány hozzáállását évek óta jellemző cinizmusnak, miszerint a szögesdróttal körülvett, fegyveres biztonsági őrök és rendőrök által őrzött konténertábor nem fogvatartás.
A fogvatartásjellegről a főtanácsnoki indítvány értekezik hosszan, számos ponton cáfolva az Ilias és Ahmed ügyben hozott EJEB-döntés, valamint a magyar kormány egyébként hangoztatott, a fogvatartás tényét cáfolni igyekvő érveit. Priit Pikamäe főtanácsnok indítványában sorra veszi a fogvatartás tartalmi ismérveit, és megállapítja, hogy "sem a szerény mindennapi életkörülményekhez kapcsolódó anyagi szükségletek [...] kielégítése, sem szabadidős programok szervezése, sem pedig a gyermekek számára iskolarendszerű oktatás kialakítása nem jár közvetlen hatással az e zónában elhelyezett menedékkérők mozgásszabadságára. A szociális munkások és pszichológusok helyszíni jelenléte sem bír semmilyen jelentőséggel."[31] Vagyis bármilyen színes és boldog helynek is igyekszik lefesteni a magyar kormány a röszkei és a tompai tranzitzónát, az jogi természetét és megítélését tekintve mégiscsak fogvatartás marad.
A tranzitzóna jogi megítélése szempontjából felmerül az "önkéntes távozás" lehetősége, mint a kormány egyik sokat használt érve: hogyan lehetne az fogvatartás, ahol az ajtó az egyik irányba nyitva áll? Pikamäe főtanácsnokot ez az érvelés sem téveszti
- 96/97 -
meg: "Ami az alapeljárás felperesei számára annak "reális" lehetőségét illeti, hogy saját akaratukból elhagyják a röszkei tranzitzóna területét, a magyar kormány az észrevételeiben azt a meggyőződését fejezi ki, hogy fennáll ez a lehetőség, mivel nincsen akadálya annak, hogy önként elhagyják a tranzitzónát, ha akarják. Márpedig észszerű azon megállapítás, hogy az önkéntes távozás lehetőségének reális jellegét [kiemelés I. J.] a menedékkérők sajátos helyzetére tekintettel kell értékelni. Ebből a szempontból úgy tűnik számomra, hogy ez a jelleg hiányzik, mivel a tranzitzóna elhagyása szükségképpen a kért nemzetközi védelem megszerzésének lehetőségéről való lemondás szinonímája."[32]
Végül, a főtanácsnok nem felejtette el külön értékelni azt a tényt sem, hogy Szerbiába nincs lehetősége visszatérni a felpereseknek, "egyrészt mert a szerb hatóságok nem veszik vissza a Magyarországról visszaküldendő menedékkérőket, másrészt mert a külföldiek jogellenes szerbiai tartózkodása valószínűleg büntetőjogi jellegű szankciókat von maga után Szerbiában, amely kellőképp dokumentált."[33]
A magyar gyakorlat azzal is sérti az uniós jogot, hogy egy újabb önkényesen bevezetett tényállási elemet alkalmaz a fogvatartás elrendelésére (eufemisztikusan: a "szálláshely" kijelölésére): az "anyagi fedezet hiányában saját magáról (szállásáról és ellátásáról) gondoskodni nem tud" feltételt. A befogadási feltételekről szóló 2013/33 irányelv 17. cikke szerint minden olyan kérelmezőnek kötelesek a tagállamok szálláshelyet biztosítani, aki nem rendelkezik kellő fedezettel az egészségi állapotának megfelelő és az alapszükségletei kielégítését biztosító életszínvonal megteremtéséhez. A szálláshely természetbeni biztosítása pedig nem eredményezheti a kérelmezőnek a mozgásszabadságától való megfosztását.[34]
Az ítélet részletesen tárgyalja, hogy a menedékkérők őrizetének elrendelésekor milyen szempontokra kell a jogalkalmazónak figyelemmel lennie; vagyis, őrizetbe vételre csak akkor kerülhet sor, ha egyéni mérlegelés alapján szükségesnek bizonyul, és ha nem lenne hatékony a kevésbé kényszerítő jellegű, alternatív intézkedések alkalmazása. Ebből következik, hogy a nemzeti hatóságok csak azt követően vehetik őrizetbe a nemzetközi védelmet kérelmezőt, hogy eseti alapon kivizsgálták, hogy az őrizet arányos-e az azzal elérni kívánt céllal.[35]
A fogvatartás akkor jogszerű, ha megfelel a következő három feltételnek: i) egyéni mérlegelésen alapul, szükséges és arányos intézkedés az elérni kívánt cél érdekében; ii) az intézkedés ellen rendelkezésre áll hatékony jogorvoslat; és iii) a fogvatartás csak a szükséges időtartamig áll fenn. A magyar menekültügyi és idegenrendészeti joganyag ezen a teszten elbukott, mert a bírósági felülvizsgálat lehetőségét nem biztosította a felpereseknek. A Bíróság megállapította, hogy a 2013/33 irányelv 9. cikkének (3) és (5) bekezdésével ellentétes, ha egy tagállam nem biztosítja a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát valamilyen módon.[36] Bár a menekültügyi őrizet maximális időtartamát az irányelvek nem rögzítik, az a lehető legrövidebb időre és kizárólag az őrizet okának fennállása idejére rendelhető el. Az EUB jogértelmezése szerint az őrizet alapjául szolgáló, annak okát érintő közigazgatási eljárásokat kellő gondossággal kell lefolytatni, és az ezen eljárásokban fellépő - a kérelmezőnek fel nem róható - késedelmek nem indokolhatják az őrizet meghosszabbítását.[37]
Más azonban a helyzet azoknak az esetében, akik a kiutasítási eljárás hatálya alatt állnak, illetve annak végrehajtása céljából vannak őrizetben a 2008/115 irányelv (visszatérési irányelv) 15. cikke alapján. Az őrizet maximális időtartama ebben az esetben nem haladhatja meg a tizennyolc hónapot. Az ítélet hangsúlyozza, hogy az uniós joggal[38] "ellentétes az a tagállami szabályozás, amely egyrészről nem írja elő, hogy a tizennyolc hónapos maximális időtartam leteltével a harmadik országok jogellenesen tartózkodó állampolgárának őrizete automatikusan jogellenesnek minősül, és amely másrészről nem garantálja, hogy ez az őrizet csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek."[39]
A jogellenes fogvatartás következményeire vonatkozóan külön kérdéseket kapott az uniós bíróság, vagyis arra is válaszolnia kellett, hogy kötelezheti-e a tagállami bíróság ideiglenes intézkedéssel az illetékes nemzeti hatóságot arra, hogy a jogellenesen őrizetbe vett személy részére őrizetnek nem minősülő szálláshelyet jelöljön ki, ha egyértelmű, hogy a fogvatartás sérti az uniós jogot. A válasz az, hogy egyértelműen sérti. A tagállami bíróságnak jogában áll, hogy a közvetlenül hatályosuló uniós rendelkezéseket alkalmazva felülvizsgálja a jogellenes őrizetet, és döntsön a jogsérelmet szenvedett személy azonnali szabadon bocsátásáról.
E körben a kérdéseket előterjesztő Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság úgy vélte, hogy a magyar jogszabályok nem biztosítják a fogvatartás bírói felülvizsgálatát, míg a magyar kormány érvelé-
- 97/98 -
se szerint a bizonyos eljárási rendelkezések "lehetővé teszik, hogy az e tranzitzónában való elhelyezés az uniós jog követelményeinek megfelelő bírósági felülvizsgálat tárgyát képezze".[40] Külön érdekes a fogvatartás "elhelyezésként" való említése, ami azonban nem tévesztette meg a Bíróságot.
Az ítélet megerősíti a bíróságok jogvédelmi funkcióját, amikor kimondja, hogy az uniós jog elsőbbségének elve, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való jog - amelyet az Alapjogi Charta 47. cikkében garantál - annak "megállapítására kötelezi a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy - amennyiben úgy véli, hogy az alapeljárások felperesei őrizetben vannak - hatáskörrel rendelkezik ezen őrizet jogszerűségének vizsgálatára, valamint arra, hogy szükség esetén mellőzze bármely ezt tiltó nemzeti rendelkezés alkalmazását."[41]
A Bíróság emlékeztetett, hogy az évtizedes ítélkezési gyakorlat értelmében "az uniós jog szerint megítélendő jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak az uniós jog alapján felhívott jogok létezésére vonatkozóan meghozandó határozat teljes hatékonysága érdekében lehetősége kell, hogy legyen ideiglenes intézkedések elrendelésére."[42]
Mit ér az uniós jogi rendelkezés, ha annak érvényesülését nem biztosíthatják a tagállami bíróságok? Az EUB ítélete világossá tette, hogy bárhogy is bűvészkedik a magyar menekültügy és idegenrendészet a szavakkal a menekültellenes kormányzati propaganda keretében, a tagállami bíróságok joga és kötelessége a jogellenesen fogva tartott külföldiek haladéktalan szabadon bocsátása.
A főtanácsnoki indítvány második bekezdése foglalkozik az ügy politikai súlyával és következményeivel, amikor azt írja, hogy "a jelenlegi migrációs helyzet, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának Nagytanácsa által nemrégiben az Ilias és Ahmed Magyarország elleni ügyében hozott ítélet[43] - amely pontosan a röszkei tranzitzónában tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok helyzetére vonatkozik - fényében a jelen előzetes döntéshozatali ügyek érzékeny jelleget kapnak, mivel a Bíróság által adandó válaszok mind jogi, mind humanitárius szempontból nyilvánvalóan jelentős érdeklődésre tartanak számot".
És valóban, Pikamäe főtanácsnok nem tévedett: ez az ügy emblematikus epizód a menedékjog szekuritizálása, a biztonsági, rendészeti szemlélet térnyerése és az emberi jogi, jogvédelmi gondolat immár tíz éve tartó küzdelmében. Öt évvel azt követően, hogy ideális bűnbaknak bizonyultak a menedékkérők és migránsok, az Európai Unió legfőbb bírói fórumának kellett rendet tennie és megerősíteni a menedékkérőket is megillető emberi jogokat. Az ítélet kommentárjai között természetesen felbukkannak összeesküvés-elméletek, amelyekre nem térek ki; legyen itt elég annyi, hogy a mindenkori magyar kormány mindhárom vizsgált uniós irányelv előkészítésében és elfogadásában aktív szerepet vállalt, így lehetősége volt azok alakítására. A 2015-ös év óta eltelt időben, többek között a bevándorlás okozta "válsághelyzetre" hivatkozással, valamint a válsághelyzet - egyébként jogalapot nélkülöző - folyamatos fenntartásával a végrehajtó hatalom igyekszik minden lehetséges eszközt megragadni ahhoz, hogy igazolja a menekültek és menedékkérők jogfosztását.
Ezt a manipulatív és rosszhiszemű menekültügyi politikát tette időlegesen helyre a luxembourgi bíróság. Azt, hogy az EUB döntése hosszú távon mit jelent a jövő menedékkérőinek, akiket sorsuk Magyarországra sodor, ma még nem tudjuk. Egyelőre azonban semmi jót. A kormány legújabb elképzelése és az elfogadott 2020. évi LVIII. törvény, illetve a 292/2020. (VI. 17.) Korm. rendelet[44] szerint, amely a menekültügyi eljárás átmeneti szabályait rögzíti, menedékjogi kérelmet kizárólag a magyar külképviseleteken lehet benyújtani 2020. június 17-től, vagyis a nemzetközi védelem intézménye nemcsak gyakorlatilag, hanem immár hivatalosan is megszűnt Magyarországon. A kormányrendelet szerint ez kizárólag két országban, Ukrajnában és Szerbiában lehetséges: "Menedékjogi kérelem benyújtására irányuló szándéknyilatkozatot Magyarországgal határos, nem európai uniós tagállam területén működő [...] magyar diplomáciai képviselet területén lehet benyújtani."[45]
Az ítéletet követően a magyar kormány egyik képviselője "őrült öngólnak" nevezte az EUB döntését, és mintha nem pusztán annyi lenne a kötelessége, hogy az ítéletben foglaltakat jóhiszeműen végrehajtsa, további szigorításokat helyezett kilátásba. Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára egy 2020. június 22-én tartott rendezvényen, az Amnesty International Magyarország igazgatójával folytatott vita során elmondta, hogy szerinte "a tranzitzóna-rendszer jó eszköz volt arra, hogy kérelmük elbírálásáig az ország területén kívül tartsa a menedékkérőket. De most, hogy ez az ítélet miatt ellehetetlenült, a kormánynak nem maradt más választása, mint a fizikai és jogi határzár fenntartása mellett a kérelem-elbírálási lehetőségeket kivinni bizonyos nagykövetségekre."[46]
- 98/99 -
Bár az Európai Bizottság eddig hallgatott, az előbbiek alapján feltételezhetjük, hogy feszült figyelemmel kísérik a magyar menekültügyi szabályozás újabb átszabását. Borítékolhatjuk, hogy újabb kötelezettségszegési eljárással és feltehetően súlyos büntetéssel néz szembe az a kormány, amely az ország területén vagy az államhatáron kizárja a menedékkérelem benyújtásának lehetőségét - amelyet az uniós irányelvek értelmében egyébként minden tagállam köteles lenne biztosítani. ■
JEGYZETEK
[1] Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról szóló T/10309. számú törvényjavaslat, https://www.parlament.hu/irom41/10309/10309.pdf.
[2] Lokpo és Touré Magyarország elleni ügye, 10816/10. számú kérelem, az EJEB 2011. szeptember 20-án kelt ítélete, Al-Tayyar Abdelhakim Magyarország elleni ügye, 13058/11. számú kérelem, az EJEB 2012. október 23-án kelt ítélete, Hendrin Ali Said és Aras Ali Said Magyarország elleni ügye, 13457/11. számú kérelem, az EJEB 2012. október 23-án kelt ítélete, Nabil és mások Magyarország elleni ügye, 62116/12. számú kérelem, az EJEB 2015. szeptember 22-én kelt ítélete, O.M. Magyarország elleni ügye, 9912/15. számú kérelem, az EJEB 2016. július 5-én kelt ítélete, Ilias és Ahmed Magyarország elleni ügye, 47287/15. számú kérelem, a Nagykamara 2019. november 21-én kelt ítélete.
[3] "Bár az uniós jog lehetőséget nyújt a tagállamoknak arra, hogy a külső határokon tranzitzónákat hozzanak létre, a magyar jogi szabályozás nem felel meg a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló irányelv - az Európai Parlament és a Tanács 2013/32/EU irányelve (2013. június 26.) - követelményeinek, mivel kizárólag az ilyen tranzitzónákon belül engedélyezi a menedékjog iránti kérelmek benyújtását, ahol csak korlátozott számú személy számára és túlságosan hosszú várakozási idő után teszik lehetővé a menekültügyi eljáráshoz való hozzáférést. A Magyarország által alkalmazott határon folytatott eljárás nem felel meg az uniós jognak, mivel nem tartja tiszteletben azt, hogy legfeljebb négy hétig tartható valaki egy tranzitközpontban, továbbá az eljárás nem biztosít külön garanciákat a kiszolgáltatott helyzetben lévő kérelmezők számára. Magyarország a területén belül nem teszi lehetővé a menekültügyi eljárások tényleges igénybevételét, mivel az irreguláris migránsokat visszakísérik a határ másik oldalára, még akkor is, ha azok menedékjogot szeretnének kérni." A Bizottság sajtóközleménye itt érhető el magyarul: https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_18_4522.
[4] Nagy Boldizsár: A magyar menekültügy hét főbűne, Élet és Irodalom, 2017. december 20.
[5] Lásd az Európai Bizottság 2019. július 25-i sajtóközleményét: https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_18_4522.
[6] Magyarország Alaptörvénye, XIV. cikk (4) bekezdése: "Magyarország - ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet - kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy a közvetlen üldöztetéstől való félelmük megalapozott. Nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve."
[8] 3. cikk, kínzás tilalma: "Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni." - Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről Róma, 1950. november 4.
[9] Az ítélet részletes angol nyelvű elemzése a European Database of Asylum Law oldalán itt érhető el: https://www.asylumlawdatabase.eu/en/content/ecthr-ilias-and-ahmed-v-hungary-application-no-4728715-21-november-2019-0.
[10] Vladislava Stoyanova: The Grand Chamber Judgment in Ilias and Ahmed v. Hungary: Immigration Detention and how the Ground beneath our Feet Continues to Erode, Strasbourg Observers, 23 December 2019, https://strasbourgobservers.com/2019/12/23/the-grand-chamber-judgment-in-iliasand-ahmed-v-hungary-immigration-detention-and-howthe-ground-beneath-our-feet-continues-to-erode/.
[11] Ilias és Ahmed Magyarország elleni ügye, 47287/15. számú kérelem, a Nagykamara 2019. november 21-én kelt ítélete.
[13] "A Bíróság tehát hatáskörrel rendelkezik arra, hogy a Charta rendelkezéseit önállóan értelmezze, mivel kizárólag ez utóbbiak alkalmazandók az uniós jog területén. A Bíróság tehát mellőzheti az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatát, és lefolytat-
- 99/100 -
hatja az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálatát a Chartára tekintettel, feltéve hogy úgy értelmezi a Chartában szereplő azon jogokat, amelyeknek a tartalma hasonló az EJEE-ben szereplő jogokéhoz, hogy ezen értelmezés az EJEE által biztosítottnál magasabb szintű védelmet eredményez." Priit Pikamäe főtanácsnok indítványa a C-924/19. PPU. és C-925/19. PPU. sz. egyesített ügyekben, 2020. április 23., 149. (a továbbiakban: Főtanácsnoki indítvány).
[14] A Bíróság ítélete a C-924/19. és 925/19. Bizottság kontra Magyarország egyesített ügyekben (a továbbiakban: Ítélet).
[15] Ítélet, 59. pont.
[16] A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény 51. §-a (2) bekezdésének f) pontja rendelkezik a "biztonságos tranzitország" bevezetéséről, amely a kérelmezők - utóbb a bíróság által is megerősített - álláspontja szerint ellentétes az uniós joggal.
[17] Főtanácsnoki indítvány, 26.
[18] A harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (Harmtv.) 65. §-ának (3b) bekezdése: "Amennyiben az idegenrendészeti hatóság a kiutasító döntésében a célországot az ügyfélnek felróható magatartása miatt módosítja, így különösen akkor, ha a harmadik országbeli állampolgár állampolgársága vonatkozásában valótlan tényeket közöl a hatósággal, vagy azt egyéb, a kiutasítás célországát befolyásoló tények indokolják, a módosító határozat vagy végzés ellen végrehajtási kifogásnak van helye. A végrehajtási kifogás a határozat közlésétől számított huszonnégy órán belül az elrendelő idegenrendészeti hatóságnál terjeszthető elő. A végrehajtási kifogás tárgyában hozott döntés ellen jogorvoslatnak nincs helye."
[19] Főtanácsnoki indítvány, 30. pont
[20] A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26-i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv, 33. cikk.
[21] Met. 51/A.§: "Amennyiben a biztonságos származási ország, vagy a biztonságos harmadik ország a kérelmezőt nem veszi át, vagy nem veszi vissza, a menekültügyi hatóság döntését visszavonja és az eljárást folytatja."
[22] A Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2019. december 18-án kelt 7.K.27.533/2019/47. számú végzése, amellyel az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezte.
[23] Az előterjesztő szegedi bíróság Bobek főtanácsnok LH (Tompa) ügyben (C-564/18, EU:C:2019:1056) ismertetett indítványára hivatkozott, amely a biztonságos tranzitország fogalmát vizsgálva arra jutott, hogy az ellentétes az uniós joggal.
[24] Ilias és Ahmed Magyarország elleni ügye, 47287/15. számú kérelem, a Nagykamara 2019. november 21-én kelt ítélete.
[25] Petri Bernadett: Luxemburg kontra Strasbourg - jogértelmezési bizonytalanságok a tranzitzóna vitában, 2020. június 18., elérhető: https://eustrat.uni-nke.hu/hirek/2020/06/18/luxemburg-kontra-strasbourg-jogertelmezesi-bizonytalansagok-a-tranzitzona-vitaban?fbclid=IwAR2DnG5qDPW40bV_YIKJByJDs2EcFqED70oF-sfqdALXnoaRz-JefLdnj0Q.
[26] Ítélet, 118.
[27] Ítélet, 125.
[28] A Bíróság ítélete a C-562/13 a Centre public d'action sociale d'Ottignies-Louvain-La-Neuve v Moussa Abdida ügyben, 45; A Bíróság ítélete a C-181/16 Sadikou Gnandi kontra Belgium ügyben, 52.
[29] Ítélet, 135.
[30] LH (Tompa) ítélet (C-564/18, EU:C:2020:218).
[31] Főtanácsnoki indítvány, 164. pont
[32] Főtanácsnoki indítvány, 165-166.
[33] Főtanácsnoki indítvány, 168.
[34] Ítélet, 254.
[35] Ítélet, 258.
[36] Ítélet, 261.
[37] Ítélet, 262.
[38] Az Európai Parlament és a Tanács 2008/115/EK irányelve (2008. december 16.) a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról, 15. cikk (1) bekezdés, valamint (4)-(6) bekezdés.
[39] Ítélet, 280.
[40] Ítélet, 284.
[41] Ítélet, 291.
[42] 1990. június 19-i Factortame és társai ítélet, C-213/89, EU:C:1990:257, 21. pont; 2013. január 15-i Križan és társai ítélet, C-416/10, EU:C:2013:8, 107. pont.
[43] Ilias és Ahmed Magyarország elleni ügye, 47287/15. számú kérelem, a Nagykamara 2019. november 21-én kelt ítélete.
[44] 2020. évi LVIII. törvény a veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő átmeneti szabályokról és a járványügyi készültségről, 267.§
[45] 292/2020. (VI. 17.) Korm. rendelet a menedékjogi kérelem benyújtására irányuló szándéknyilatkozattal kapcsolatban nagykövetségek kijelöléséről.
[46] Neuberger Eszter: Ami elsőre a jogvédők nagy győzelmének tűnt, abból a menedékjog teljes kiüresítése lett, 444.hu, 2020. június 30., https://444.hu/2020/06/30/ami-elsore-a-jogvedok-nagy-gyo.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Amnesty International the Netherlands.
Visszaugrás
