Magyarország az Európai Közösségek valamint azok tagállamai közötti társulás létesítéséről szóló megállapodásban kötelezettséget vállalt arra, hogy az ország jelenlegi és jövőbeni jogszabályait közelíti a Közösség jogszabályaihoz.1 Az európai közösségi joganyaggal kapcsolatban világos ez a követelmény, de ez az igazságügyi szakértők eljárásjogi szerepével nem foglalkozik.
Ahány állam van Európa térképén, annyi európai jogrendszer létezik. Melyikhez közelítsünk? Az európai jog sokszínű palettájáról vajon melyik festéket használjuk? Az angol, a német és a magyar eljárásjog összehasonlítása feltehetőleg azt mutatná, hogy a társulásra váró Magyarország joga közelebb áll a némethez, mint a két tagország, Németország és Anglia joga egymáshoz.
A sok eltérés ellenére is meg lehet találni a tagországok jogában a közös alapokat: az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről Szóló Európai Konvencióból fakadó humánus alapelveket. A jogharmonizációnál elsősorban ezeknek az elveknek a sérthetetlenségére kell figyelni.
Európa egyes országaiban túlnyomórészt vádelvű, másokban pedig inkább nyomozóelvű a büntetőeljárási rendszer. Ezeknek az eltéréseknek a kiküszöbölésére nincs az európai államoknak valamiféle jogharmonizációs programjuk. Bizonyos közeledés így is megfigyelhető. "Az utóbbi 125 évben egyöntetű elmozdulás következett be az európai kontinensen az inkvizitórius eljárástól a kontradiktórius eljárás javára."2 Ez a folyamat az utóbb évtizedekben Magyarországon is megfigyelhető, de nem várható, hogy a jelenleg alapvetően nyomozóelvű eljárásunk vádelvűvé változzék.
Az 1999. évi CX. törvény elrendelte, hogy ha a hatóság a nyomozás során szakértőt rendelt ki, a vádlottnak vagy a védőnek az idézés (értesítés) és a vádirat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül benyújtott kérelmére - ugyanazon tényre - a bíróságnak más szakértőt is ki kell rendelnie [Be. 77. § (4) bek.]. Ez az eurokonform rendelkezés újabb kontradiktórius elemet hozott büntetőeljárásunkba, de nem jelenti a vád szakértő-tanúja és a védelem szakértő-tanúja angol-szász jogintézményének bevezetését. Magyarországon továbbra is minden igazságügyi szakértő esküt tesz arra, hogy tevékenysége során részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően jár el. Ez értelemszerűen vonatkozik a felperes és az alperes indítványára kirendelt szakértőre is.
A "más" szakértő véleményének előterjesztésekor kimondva-kimondatlanul nyilatkozik a szakterületéhez tartozó kérdésekben az előző szakértő által beterjesztett szakvélemény alapjául szolgáló vizsgálati módszerek megfelelőségéről, valamint a mérési eredmények, megállapítások, következtetések helyességéről és megbízhatóságáról. Szükséges, hogy a szakvélemény "legyen a laikusok számára érthető és egyben a szakemberek számára ellenőrizhető."3 A más szakértőnek nem az a feladata, hogy a kirendelését kérő fél javára nyilvánítson véleményt, de feladata a hatóság, bíróság által előzőleg bevont szakértő által alkalmazott eljárásnak és a levont következtetéseknek az értékelése, bírálata. Ehhez mindkét szakértő véleményében reprodukálható részletességgel kell leírni az alkalmazott vizsgálati eljárásokat és eszközöket, megnevezni a szabványokat, mellékelni kell a mérési jegyzőkönyveket és minden olyan iratot, amely jelzi az alkalmazott módszernek a feladat megoldására való alkalmasságát (célravezetőség) és megbízhatóságát. Ez utóbbi "a módszer egzaktságának és az eredmény reprodukálhatóságának mutatója."4
A módszer értékelésének jelentősége lehet abban az estben is, ha a két szakértő ugyanarra a megállapításra jutott és akkor is, ha kialakított véleményük egymásnak ellentmond. Bizonyítási szempontból az sem közömbös, ha a két szakértő más-más módszert alkalmazva, egymástól függetlenül jutott ugyanarra a következtetésre. De más lesz a két egybehangzó vélemény hibalehetősége és ennek megfelelő értékelése, ha mindkét szakértő ugyanazt az eljárást alkalmazta vagy mindketten egyaránt korszerű és megbízható, de más-más módszert használt, illetőleg egyikük elavult, a tudomány jelenlegi álláspontja szerint már meghaladott eljáráshoz folyamodott, másikuk viszont a vizsgálatot "a tudomány állásának és a korszerű szakmai ismereteinek megfelelő eszközök, eljárások és módszerek felhasználásával" végezte [2/1988. (V. 19.) IM rendelet 28. §].
A módszer vizsgálata mellett jelentős lehet az eldöntendő kérdés relevanciájának meghatározása is. Ennek megállapítása azonban nem tartozik a szakértő kompetenciájába. "Annak az eldöntése, hogy a tények megismerése, elbírálása különleges szakértelmet igényel-e, végül is a döntésre hivatott belátásától függ, és ebben támaszkodhat az eljárásban részt vevők indítványaira is. Nemritkán előfordul azonban, hogy a szakértő kirendelése az eljárás elnyújtásának, a befejezés elodázásának eszközévé válik, ha az ügy a már megvizsgált bizonyítási eszközök alapján is eldönthető lett volna."5
A szakértői intézmények és a szakértők gyakran találkoznak olyan kérdésekkel, amelyeket ügyre nem tartozóknak értékelnek, ezt jelezhetik a kirendelő hatóságnak, de ebben nem ők hivatottak dönteni.
A jogszabály ugyan nem rendelkezik róla, de feltételezhető, hogy a felek kérésére kirendelt más szakértőnek is joga (kötelessége) megvizsgálni a tárgyi bizonyítási eszközöket. További megfontolást igényel, hogy milyen lehetőségei vannak a gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő intézményekben végzett vizsgálatok megismétlésének, különösen, ha kijelölt vagy eseti szakértő bevonására sincs lehetőség. Például, kérheti-e a fél ilyen esetben külföldi szakértői intézmény bevonását a bizonyításba. Előbb-utóbb ez természetessé fog válni és nem csak az ilyen esetekben.
Szabályozandó az is, hogy milyen módon jut hozzá a fél kérésére kirendelt szakértő a mérések megismétléséhez szükséges mintákhoz, az előbbi vizsgálatok jegyzőkönyveihez. Ez csak a kirendelő hatóság határozata alapján lehetséges, de helyes lenne a részletek szabályozása (pl. melyik szakértő értesíti a hatóságot arról, hogy az ismételt vizsgálat a bizonyíték megsemmisüléséhez vezethet, hogyan biztosítják a bizonyíték hitelességét, "visszavezethetőségét" a helyszíni szemlére, motozásra, házkutatásra, vagyis arra az eljárási cselekményre, amelynek során lefoglalásra került).
A tárgyi bizonyítási eszköz hitelességét biztosító kezeléséhez és a mintavételhez is létre kell hozni a megfelelő jogi feltételeket. A legkisebb információveszteséggel járó bűnjeltárolás szakmai szabályait és technikai feltételeit is ki kell alakítani. Ebből a célból a biológiai anyagmaradványok, kémiai anyagok, robbanószerek és más tárgyi bizonyítási eszközök állagának fenntartására szabványban rögzítendő eljárásokat kell kidolgozni.
Nem nyújt ehhez elegendő segítséget sem a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről szóló 13/1979. (VIII. 10.) IM rendelet, sem pedig a később kiadott, ugyanilyen tárgyú 1/1993. (I. 13.) IM-BM-PM együttes rendelet. Ezek a jogszabályok foglalkoznak a fegyverek, lőszerek, robbanó anyagok, arany, ezüst vagy platina felhasználásával készült tárgyak, drágakövek, értékpapírok, gépkocsik, sugárzó anyagok, kábítószer, hamis pénz stb. lefoglalása esetén követendő eljárással, de nem tartalmaznak a nyomhordozó tárgyak és anyagmaradványok megőrzésének technológiájára vonatkozó rendelkezéseket. Az igazságügyi szakértőkről szóló 2/1988. (V. 19.) IM rendelet előírja, hogy vérnek, vizeletnek vagy egyéb biológiai anyagnak alkohol, kábítószer vagy gyógyszer tartalmára irányuló vizsgálata esetén a laboratórium a mintát ellenőrzésre alkalmas módon hat hónapig megőrzi, de hogy mit jelent az "ellenőrzésre alkalmas mód" azt minden laboratórium sajátmaga határozza meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
