Jelen dolgozat az egyetemi közigazgatási képzések egy aspektusát, nevezetesen a tantárgyi összetételt elemzi, különös tekintettel a jogi tárgyak súlyára.
A közigazgatási képzés önmagában is fontos kutatási téma, amelyben az utóbbi években is számos nemzetközi összehasonlító publikáció is napvilágot látott.[1] A képzés, általában a továbbképzéssel együtt tárgyalva, a közszolgálati rendszerek kutatói számára is releváns terület, ahogyan arra már Lőrincz Lajos[2] is rámutatott és ahogyan azt a témában publikált számos empirikus összehasonlító elemzés is mutatja.[3] A közigazgatási képzés azonban - még általánosabb szinten - az összehasonlító közigazgatás szempontjából is kifejezetten fontos lehet, amennyiben - ideális esetben, de a gyakorlatban általában is - szoros összefüggést mutat a közigazgatás sajátos rendszerével; egyszerre tükrözi a közigazgatással kapcsolatos tudományos felfogást és gyakorlati gondolkodásmódot.
E három tényező, nevezetesen (a) a közigazgatási képzés, (b) a közigazgatás gyakorlata, sajátos működésmódja és (c) a közigazgatás tudományos vizsgálata kölcsönösen hatnak egymásra. Ezt mutatja be az 1. ábra is.
Eszerint az egyetemi képzés - mint általában - a tudomány eredményeinek felhasználásával, de - különösen BA és jórész MA szinten is - a gyakorlat számára képez magasan kvalifikált szakembereket. Ennek következtében egyaránt hatnak rá a tudomány eredményei és a gyakorlat elvárásai is. A köztisztviselők szemléletét nagyban meghatározza az a képzési rendszer, amelyből megérkeznek a közigazgatásba; jelentős részben ez a képzés alakítja ki azt az értelmezési keretet, amelyben a gyakorlati kihívások értelmeződnek, és amely meghatározza, hogy a megoldásokat milyen irányban keressék.[4] Ideális esetben a tudomány a gyakorlatban felvetődő kérdésekre reflektál, szoros személyes és szervezeti kapcsolatban (ti. az egyetemen keresztül) a képzéssel.[5]
A fentiek alapján azt feltételezzük, hogy a közigazgatási képzés, pontosabban elsősorban annak tartalma és részben jellege jó képet adhat a közigazgatási berendezkedés sajátságáról.
1. ábra
Képzés, tudomány és gyakorlati gondolkodás, valamint a közigazgatási identitás
Ezt a közigazgatási berendezkedést némileg elvontabb és általánosabb értelemben identitásnak fogjuk nevezni. Az identitás a közigazgatás olyan általánosabb jellemzőire utal, amely számos országban megjelenik. Ilyenként beszélhetünk például az angolszász országok esetében hagyományosan erős menedzserialista szemléletről,[6] ami meghatározza ezen országok többségének közigazgatási identitását, és ami különösen karakteresen és "világhódító" ambícióval jelent meg az új közmenedzsment (NPM) képében a '80-as évektől.[7]
Az összehasonlító közigazgatás-tudomány az identitás kifejezés használata helyett, de közel azonos tartalommal olykor közigazgatási modellekről,[8] leggyakrabban pedig tradíciókról beszél.[9]
Ebben az elemzésben azért döntöttünk az "identitás" kifejezés mellett, mert a "tradíció" fogalmának alapvetően mond ellent a régió történetének töredezettsége, a kontinuitás szélsőséges hiánya, amiben a kommunizmus időszaka emblematikus, de korántsem kizárólagos tényező. Gondoljunk csak az első világháború nyomán
- 19/20 -
létrejövő, korábban nem létező államalakulatokra, vagy a rendszerváltást évekkel követően nagyobb államalakulatok - békés vagy háborús körülmények közötti - széthullására.
Jelen dolgozatban azt vizsgáljuk, hogy azonosítható-e a kelet-közép-európai régióban egy, a régió egészét jellemző, a közigazgatási képzésben is megragadható közigazgatási identitás, vagy sem. Ha nem, azonosíthatók-e nagyobb identitásklaszterek; értve ez alatt, hogy egyes, jól meghatározható, földrajzilag, vagy egyéb (pl. vallási orientáció alapján) elkülönülő országcsoportokat hasonló identitás jellemez. Ha azonosítható egy vagy néhány ilyen identitás, akkor hogyan írható ez le; miként jellemezhető?
A nemzetközi és hazai szakirodalmat áttekintve, a régióban három, illetve négy tradíció hatása mutatható ki, amelyet a legtöbb nagy hatású munka azonosan határoz meg, sőt azonos elnevezéseket is használ.[10] Eszerint beszélhetünk angol-amerikai közigazgatási tradícióról, ahol az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államok domináns pozíciója miatt hosszabb ideje Európában is az amerikai hatás meghatározó (az ún. Westminster-modell helyett). A képzési rendszert tekintve a közigazgatási programokat a politikatudományi és különösen a menedzsment-szemlélet meghatározó szerepe és diszciplináris súlya jellemzi; a közigazgatást egy sajátos, a politikai szférában működő adminisztrációként értelmezve.[11] Nemzetközi viszonylatban és különösen Európában a menedzsment jellegű megközelítés karakterisztikusan eltér, ha úgy tetszik, idegen a kontinens történeti hagyományaitól, ugyanakkor rendkívül erőteljesen, drasztikus módon jelentkezett az NPM formájában; Nyugat-Európában a nyolcvanas évektől, Kelet-Közép-Európában (továbbiakban: KKE) pedig közvetlenül a rendszerváltás után.[12] A német (germanic) tradíció jellemzőjeként, az utóbbi mintegy két évszázad tekintetében, általában a jogi szemlélet dominanciáját említik, mind a közigazgatási gyakorlatban, mind a képzésben.[13] A francia, a nemzetközi irodalomban általában napóleoniként emlegetett rendszert tradicionálisan szintén a jogi megközelítés dominanciája jellemezte,[14] azzal, hogy ezt korábban is oldotta az egyes szakigazgatási területeken a Grand Ecole-ok meghatározó szerepe.[15] Az utóbbi évtizedekben azonban érzékelhető egy határozott, a társadalomtudományok, különösen a politikatudomány és a szervezetszociológia irányában történő elmozdulás, illetve egy határozott gyakorlatias orientáció a képzésben, amely éles eltérést jelent az elméleti jellegű kontinentális jogi képzéstől.[16] Negyedikként szokás említeni a skandináv modellt, amelyet Kickert,[17] a legtöbb szerző felfogásával egyezően a német és az angolszász modell ötvözeteként jellemez.
Számos tanulmány, sőt tanulmánykötet foglalkozott a közigazgatási (tovább)képzés témájával a KKE-régióban is, akár ezen országok közigazgatási rendszereinek átfogó bemutatása kapcsán,[18] akár kifejezetten a közszolgálati rendszert vizsgálva ebben a régióban.[19]Az alábbiakban elsősorban azokra a munkákra támaszkodunk, amelyek (i) kifejezetten a közigazgatási képzésre, elsősorban az egyetemi (bachelor és mester) képzésre koncentrálnak a régióban (ii) összehasonlító jelleggel; vagyis nem egy-egy ország leíró bemutatására szorítkoznak, (iii) határozottan empirikus bázisra épülnek (nem pedig spekulatív-argumentatív jellegűek, vagy a szerző bennfentes pozícióján, rangján alapulnak), és (iv) a tényleges működésre (nem a jogi szabályozásra) koncentrálnak.
Ebben a körben mindmáig a talán legnagyobb hatású, mindenképpen a legtöbb országot átfogó kutatás Hajnal Györgyé,[20] aki 22 országban vizsgálta a közigazgatási képzési programokat, összegyűjtve az ezek tantárgystruktúrájára vonatkozó adatokat. Mintegy másfél évtizeddel később, szakértői értékelésekre alapozva Hajnal azt vizsgálta, hogy az egyes országokban (a) milyen elmozdulások voltak megfigyelhetők a tantárgystruktúrában és (b) ezt milyen tényezők befolyásolták.[21] Koprić[22] a Balkán országaiban végzett, részben a hozzáférhető szakirodalom összegzésén alapuló kvantitatív empirikus kutatást. Staroňová és Gajduschek[23] öt országot áttekintő kutatása a tantárgyi összetétel mellett a képzés számos más aspektusára vonatkozóan is gyűjtött kvantitatív adatokat (pl. a képzés stílusa, gyakorlati orientáltsága, a magán- és állami egyetemek szerepe stb.), így e tekintetben a legátfogóbb. Végül Pevcin és munkatársai 11 országra kiterjedő kvalitatív kutatását említhetjük.[24] Az alábbi elemzésben elsősorban ezekre az adatokra támaszkodunk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
