Köszöntöm a Fontes Iuris 2022. őszi számának olvasóit. Háború dúl a szomszédunkban - ennek összes közvetlen és közvetett, rettenetes következményével. A szorgalmas ember azonban a nehéz időkben is vigaszt talál a munkában és a tudományban.
Interjúalanyunk ezúttal Salgó László közigazgatási államtitkár. Új ezen a poszton, de nem a tárcánál. Ha van tisztán szakmai karrier, akkor az övé az; eddigi pályafutásának szinte egésze az Igazságügyi Minisztériumhoz kötődik. Nagyon örülök, hogy olyan közigazgatási államtitkár munkájára támaszkodhatom, aki eddig éppen a jogalkotásért, pontosabban szólva a kodifikációért volt felelős, amint maga az igazságügyi miniszter a kormányban éppen a jogalkotásért felel. Az interjú bepillantást nyújt a tárca szervezeti felépítésébe, és ezáltal az ott folyó munkába. A cikkből az is kiderül - amit talán kevesen tudnak - hogy az Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára a Magyar Közlöny felelős szerkesztői feladatait is ellátja. Salgó László évek óta a minisztérium egyik legnagyobb leterheltségű és munkabírású munkatársa. Mindezt családfőként, három gyermek édesapjaként olyan történelmi időszakban, amelyet a bevándorlási és menekülttörvények alapvető módosítása, a járványkezelés, majd a háború indokolta különleges, veszélyhelyzeti jogalkotás jellemzett. Végül, de nem utolsósorban: államtitkár úr a Fontes Iurisban is rendszeresen publikál... Hogy mi a titka, talán egy kicsit ez is kiderül az interjúból.
A közjogi rovatot Szaniszló Krisztián A kormányalakítás folyamata és a magyar parlamentáris kormányforma sajátosságai némi európai kitekintéssel című cikke gazdagítja. Talán még a politika iránt érdeklődők között is vannak, akik nem tudnák pontosan leírni azt az alkotmányjog által szabályozott folyamatot, amely egy választási kampánytól elvezet a kormány hivatalba lépéséig, onnan pedig esetleg bukásáig. Ez utóbbira hazánk rendszerváltás utáni történelmében nem akadt példa; legalábbis nem abban az értelemben, hogy valamilyen parlamenti többség erodálódása vagy utcai zavargások miatt rendkívüli választásokra került volna sor, miközben ez számos parlamenti demokráciában többé-kevésbé gyakori. A magyar berendezkedésnek ez a sajátossága kivételes közjogi stabilizátoroknak, történelmi hagyományoknak és a politikai kultúra vívmányainak egyaránt köszönhető. Ám mindehhez nagyban hozzájárult a jelenleg is kormányzó pártszövetség és miniszterelnök többszöri kétharmados választási győzelme is, ami egyfajta pozitív visszacsatolásként hatott a rendszerre. A tanulmány nem minősít, vagy ítél, hanem elemez és összehasonlít.
A büntetőjogot ezúttal Jancsó Gábor képviseli. Írása a Nemzetközi elfogatóparancs, ideiglenes kiadatási letartóztatás iránti kérelem - a nemzetközi és a hazai jogi fogalmak összeegyeztethetőségének kihívásai címet viseli. A probléma, amelynek boncolgatásával dolgozatát kezdi, izgalmas: megelőzi az összehasonlító jogtudományt és a jogrendszerek harmonizációjára tett kísérleteket. Nemhogy a nemzeti jogintézmények nem feleltethetőek meg egymásnak egykönnyen, ugyanis a fogalmak fordítása általában is gondot okozhat. Az angol science és a német Wissenschaft jelentése némileg különböző, miközben mi mindkettőt tudományként fordítjuk. Ugyanígy nem egészen azonos az honneur, az honour és az Ehre sem. Ez akár tragikus félreértésekhez is vezethet. Az 1940. júniusi francia-német fegyverszüneti egyezmény egyik rendelkezése például úgy szólt, hogy a francia hadiflottát német ellenőrzés alá kell helyezni. A francia contrôle szó angol megfelelője, a control erősebb jogosítványra, akár a flottával való rendelkezésre, már-már parancsnokságra utal. A brit kormány részben ezért szánhatta el magát arra a hallatlan lépésre, hogy saját szövetségese flottájának egy részét Oran kikötőjében lebombázza: meg kellett akadályoznia, hogy a németek esetleg Anglia ellen vessék be. A büntetőjogban - ahol a garanciális elemeknek döntő szerep jut - szintén életbe vágó következményei lehetnek egy-egy jogintézmény, illetve a mögötte álló fogalom kritikátlan átvételének; a nemzeti/tagállami jogalkotónak ezért résen kell lennie. Akik régebben foglalkoznak uniós joggal, azok - talán még némi nosztalgiával a brexit előtti időkre - emlékezhetnek arra, hogy a brit kollégák mennyire a bírósági határozatok kölcsönös elismerésének előmozdítását és általánossá tételét szorgalmazták a jogharmonizáció helyett nemcsak a büntető-, hanem a polgári jog terén is. (Persze a határozatok kölcsönös elismerése sem képzelhető el az anyagi és eljárási szabályok minimális közelítése nélkül.) A cikk persze nem (csak) erről, hanem például a kiadatási eljárás klasszikus intézményének és az európai elfogató parancs eszközének viszonyáról, e viszony dinamikájáról szól a magyar jogalkalmazás tapasztalatainak tükrében.
A magánjog, azon belül a szerzői jogok világába vezet Rábai Gábor blikkfangos - a szó a clickbait elődje netán? - című tanulmányával: Egy lépés az nem lépés - tánclépések szerzői jogi védelme a parketten és azon túl. A téma és a cikk valódi kuriózum. Ritkán gondolunk a táncművészetre jogi összefüggésben; az irodalom könyv vagy legalábbis szöveg alakban, a zene kotta formájában, a film szalagon vagy file-ban manifesztálódik. A koreografált balett a zeneművekhez hasonló sajátságokat mutat, de sok tánc lényege pillanatnyiságában rejlik - talán soha nem jegyezték le, mégis kidolgozott művészi elképzelést valósít meg. (Vajon milyen megítélés alá esik a tűzijáték? A barokk korban azt is az efemer művészetek közé
- 3/4 -
sorolták és művelőit komolyan megbecsülték.) A cikk már-már interdiszciplináris dolgozat, olyan sok mindent megtudhat az olvasó nemcsak a jogról, hanem a táncról is. Ki gondolná, hogy a bécsi keringő alaplépése nem, de a rumba oldallépése szerzői jogvédelmet élvez? A lábjegyzetekben megadott hivatkozások között nemcsak száraz szakirodalom, hanem híres hollywoodi filmekből kivágott Youtube-videók linkjei is megtalálhatók John Travoltával és Antonio Banderas-szal. Persze a közösségi média és platformjai, az itt előadott táncok jogi megítélése mint teljesen újszerű kihívás is nagy teret kap az írásban.
Az uniós és nemzetközi jog területét két cikk is érinti ebben a lapszámban. Sereg Péter a nemzetközi szervezetek és a pénzügyi szektor klímavédelemmel kapcsolatos tevékenységéről írt alapos elemzést. A címben már benne rejlik a feszültség, amelyet a szerző nyomban exponál: a pénzügyi szektor és a környezet kapcsolata már-már a kecske és a káposzta viszonyára emlékeztet. A pénzügyi szektor alapvetően a magánérdekek és a rövid távon elérhető maximális haszon világa, míg a klíma védelme hosszú távú víziót, a közérdek előtérbe helyezését, a nagyhatalmú lobbykkal való konfliktusok vállalását is feltételezi akár a kormányzat, akár más szereplők részéről. Minthogy a klímaválság globális, a szerző is a globális megoldási kísérletekből, elsőként is az ENSZ égisze alatt létrejövő kezdeményezésekből indul ki. A nemzetközi szervezetek valamiképpen a nemzetközi közjó letéteményesei, képviselői - ők teszik a dolgukat, mondhatnák. Izgalmasabbak ebből a szempontból azok a megoldások, amelyek a magángazdaság elvileg ellenérdekelt ágazataiból érkeznek. Az idei nyári hőhullámok, a Pakisztán egyharmadát elöntő monszunáradás és más természeti katasztrófák mutatják, hogy a természet mintha föllázadt volna az ember, vagy legalábbis jelenlegi gazdasági rendszerei ellen, másrészt pedig hogy mind egy csónakban evezünk.
Kissné Berta Rita jegyzi a lapszám utolsó tanulmányát: A forgalmi és helymeghatározó adatok megőrzése, valamint az azokhoz való hozzáférés és a bűnüldözés viszonyának alakulása az Európai Unió Bírósága ítéleteinek tükrében. A téma mögött itt is két nagy, egymásnak első megközelítésben ellentmondó érték és érdek közötti egyensúlykeresés rejlik. A digitális és információs forradalom egyik korai gyümölcse - vagy vadhajtása? - volt az egyén adatainak rögzíthetősége, tárolhatósága, ideértve a fizikai nyomon követés lehetőségét is. Mozgásunkat a térben utcai és lépcsőházi kamerák miriádjai figyelik és rögzítik, tárolják adat formájában. A virtuális térben megtett útjainkat még ennél is könnyebb megfigyelni, tárolni és valamiképpen felhasználni. A bűnüldöző szervek dolgát ez nagyon sok esetben megkönnyíti, viszont a privacy korábban soha nem látott ostrom alatt áll. A közbiztonság nyilvánvaló és elsődleges társadalmi érdek, de a magánszféra védelme az indokolatlan behatolási kísérletektől nem kevésbé. A cikk az Európai Unió Bírósága egy 2014. évi, mérföldkőnek számító ítéletéből bontja ki a gondolatmenetet, és ismerteti a testület ezt követő, idevágó esetjogát. Az ítélet megsemmisítette ugyanis a 2006/24/EK sz. irányelvet, amelynek célja a hírközlési szolgáltatók által előállított vagy feldolgozott adatok megőrzési kötelezettségére vonatkozó tagállami rendelkezések harmonizálása volt. Az adatmegőrzési kötelezettség azt biztosította volna, hogy a forgalmi és helymeghatározó adatok, valamint az előfizető vagy nyilvántartott felhasználó azonosításához szükséges kapcsolódó adatok a tagállamok joga által meghatározott súlyos bűncselekmények kivizsgálása, felderítése és üldözése érdekében rendelkezésre álljanak. A Bíróság még ezt a célt sem tartotta annyira méltánylandónak, hogy ezért helyben hagyja az általános adatmegőrzési kötelezettséget. A későbbi ítéletek ugyan enyhítettek ezen a szigoron, elismerve a célhoz kötött adatgyűjtés összeegyeztethetőségét az uniós joggal bizonyos szűk körben, ám a szerzők következtetése szerint a jelenlegi esetjog mégsem kedvez a bűnüldözési és nemzetbiztonsági érdekek érvényesülésének. Arra a következtetésre jutnak, hogy az uniós jogalkotónak tovább kell keresnie az egyensúlyt. Tegyük hozzá, hogy itt csak dinamikus, állandóan változó egyensúlyról lehet szó, amit nem lehet egyszer és mindenkorra megtalálni. Ha eddig nem is, de a digitális és információs forradalom következő fejezetei már esetleg a sci-fik és disztópiák világában játszódnak majd - arra azonban mindig ügyelni kell, nehogy az ember puszta adathalmazzá váljon, "csak szám egy képleten", ahogy szegény Márai írta a Halotti beszédben.
Kívánok kellemes olvasást és szakmai inspirációt, elmélyülést minden kedves Olvasónknak! ■
Visszaugrás
