A kortárs biztonságot meghatározó hibrid fenyegetések halmaza, amely átszövi a technikai és civil környezet számos területét, korszakos változásként jelenik meg a közbeszédben. Ezt különösen felerősítette az a hatás, amely szertefoszlatta a hidegháború utáni békés, de legalábbis háborúmentes biztonságpercepciót a válságövezeteken kívüli területek tekintetében. Fontos azonban látni, hogy a hibriditás újszerűsége egyik oldalról talán félreértett jelenség,[1] másrészről pedig egy sajátos fejlődési tendencia folytatásaként is felfogható. Ez a tendencia a 20. századot meghatározó totalizálódás folyamata, amely során a társadalom, a politika, az állam és ezek szervesült részeként a védelem és a biztonság is korszakos változásokon ment át. Ezek jelentős része azonban az úgynevezett hosszú 19. század[2] technológiai, gazdasági és társadalmi változásain alapult, amelyek - számos más terület mellett - jelentős mértékben átalakították a kommunikáció, ezáltal a kapcsolattartás, az információáramlás és nem utolsó sorban a tudatformálás vagy befolyásolás közegeit is.
Ezek a változások a közlekedés fejlődésével járó életviteli felgyorsulás, a távolságok fokozatos relativizálódása és a világ távoli pontjainak fokozottabb összekapcsolódása mellett együtt jártak a politika tömegesedésével. A gondolkodás és a hatalomgyakorlás korszakos színeváltozásához vezetett ez a folyamat, amely aztán egy történelmi korszakváltást is magával hozott. Eric J. Hobsbawm ezt a változást úgy szemléltette, hogy a birodalmak korát követően a rövid 20. századot a szélsőségek korának nevezte.[3]
Ugyanezt a változást - messze nem kívülállóként a bűnök korában - az állam kapcsán Carl Schmitt a totális állam toposzával írta le. E kérdéskör védelmi vonatkozásaival már jelen sorok szerzője is foglalkozott korábban[4], ehelyütt azonban a fókuszt a totalitás hibrid fenyegetési mátrixhoz, a kortárs védelmi szisztémához és nem utolsó sorban a nemzetbiztonsági állam gondolatköréhez való kapcsolódásra célszerű helyezni. Schmitt megközelítése szerint: "az állam és társadalom kölcsönösen áthatják egymást, s minden eddig államinak számító ügy társadalmivá, és megfordítva, minden eddig »csak« társadalminak számító ügy államivá válik, miként az egy demokratikusan szervezett közösségi szervezetben szükségszerű módon bekövetkezik."[5] Látni kell azonban azt is, hogy ezen állam totalitása abban rejlik, hogy "az eddig »semleges« területek - vallás, kultúra, képzés, gazdaság - megszűnnek »semlegesnek« lenni a nem-állami és nem politikai értelemben. [...] A totális államban ennek következtében minden - legalábbis lehetőség szerint - politikai, és az államra való hivatkozás már nem képes arra, hogy a »politikai« speciális megkülönböztető ismertetőjegyét megindokolja."[6]
Innen pedig a politikai tér kitágulásával és az összeomló birodalmakat követő hatalmi vákuumok kölcsönhatásával csak egy ugrás volt a sötétbe a totalitarizmus kibontakozása és vele a totális háború végeláthatatlan pusztítása. A totális állam azonban még önmagában nem azonosítható a totalitárius diktatúrákkal. Célszerűbbnek látom onnan megközelíteni a kérdést, hogy a totális állam a véleménynyilvánítás szabadsága kibontakozásának és a politika tömegesedésének talaján kibontakozó új állami attitűd, amelyben - minthogy az állam a társadalom intézményesült kerete - a társadalomban releváns témák politikaivá alakulásával, vagy ha úgy tetszik, a politika témakörökre vonatkozó totalizálódásával elmosódtak azok a korábbi cezúrák, amelyek egyes területeket a politikán kívülivé tettek. A totalitárius diktatúra ennek a fejlődési stádiumnak már az az elfajzása, amely nem egyszerűen kinyitja a politikai és az állami kapuját számos korábban oda nem számító szféra felé, hanem egyenesen dominálni, uralni, szükség esetén elnyomni akarja azokat az emberi hatalomvágyból táplálkozva, az erőszak eszközeit szisztematikusan használva. A biztonság és annak garantálása szempontjából azonban vitán felül áll, hogy a totális állam alapját adó technikai és társadalmi változások új fajta, vagy más hatóerejű hagyományos biztonsági kihívásokat és fenyegetéseket generáltak. A hosszú 19. század vívmányai tehát szükségképpen alakították át a biztonságot és vele az állam védelmi karakterét is, amit nehéz lenne különválasztani a totális állam koncepciójától.
- 52/53 -
Fontos azonban ezt a védelem szempontjából kiegészíteni Schmitt egy másik gondolatával, a 1963-ban publikált ún. partizán elméletével.[7] Ha ugyanis magát az elméletet - és nem Schmitt náci múltját - vizsgáljuk, belátható, hogy a partizánok kapcsán olyan kihívásokat és lehetséges - akkor még jövőbeni - fenyegetéseket írt le, amelyek később a nemzetközi terrorizmusban, majd ma a hibrid fenyegetési mátrixban és a nem állami biztonsági fenyegetések körében rendkívüli aktualitással bírnak. De mi is jellemezte ezt az ellenállási/támadási formát? Elsődlegesen a jogon kívüliség, mivel a klasszikus nemzetközi jog nem ismerte el hadviselő félként a partizánokat, vagyis viszonylatukban a modern háborút korlátozó intézmények nem érvényesültek. Ebből következik, amit Carl Schmitt helyesen állapított meg, hogy: "A modern partizán sem jogot, sem kegyelmet nem vár el az ellenségtől. Elfordult a megszelídített védelmi intézményekkel körülbástyázott háború konvencionális ellenségességétől és egy másik terület, a valóságos ellenség területe felé vette az irányt, amely a terrorral és ellenterrorral egészen a megsemmisítésig fokozódik."[8] A partizánság jelenségével és különösen annak elterjedésével pedig két dologra kell felhívni a figyelmet. (1) Egyrészt arra, hogy a partizán jogon kívüliségéből és a Schmitt által jól érthetően levezetett megsemmisítésig fokozódó, kölcsönhatásos, hatás-ellenhatás spiráljában mozgó, valóságos ellenségességéből a totális ellenállás következett, amely nem ismer határokat és konvenciókat, csak a hatékonyságot és a kívánt eredmény elérését. Ez pedig ma a terrorizmus, a radikalizmus fegyveres szegmensei vagy épp a nem konvencionális fenyegetések kapcsán is releváns ismérv. Olyan, ami meghatározza az államok védelmi reakcióit is az újabb kihívások és fenyegetések ellen. (2) Másrészről arra is figyelemmel kell lenni, hogy a korábbi történelmi példákban az államok nem tudtak hathatósan fellépni a partizánok ellen, különösen a társadalmi beágyazottság miatt. Ehhez nem készíthető általános receptúra, mert az adott helyzethez és az adott társadalmi miliőhöz kell, hogy illeszkedjenek a megoldások, illetve maga az eszköztár is.
A támadás és a védekezés tehát ebben az esetben kilép a hagyományos katonai sémákból, a nem katonai tényezők szerepe pedig szükségképpen felértékelődik. Mintha egy hibrid szcenárió állna előttünk elméletben,[9] de jóval a hibrid fenyegetések széleskörű elemzése előtti évekből, amely az állam védelmi és biztonsági rendszerének egészét állítja komoly kihívás elé. Ezt a hatást pedig - szintén az 1960-as évekből - erősíti egy másik gondolatkísérlet is, amely a hatalomátvételek, puccsok kérdésével foglalkozik. Edward N. Luttwak ugyanis tulajdonképpen ennek a fajta kihívásnak az egyik végkifejletét vizsgálja könyvében[10], szisztematikusan vizsgálva mások mellett az állam védelmi rendszerét és annak kihívásait is egy új biztonsági szisztémában. Ami pedig Schmitt múlt századi értékelését a partizánokról az általa felvázolt jellemzők ma terroristákban, "kicsi zöld emberekben" és különféle radikális fegyveresekben történő reinkarnációján túl igazán figyelmeztető erővel láncolja a 21. századhoz, az az a kérdés, amelyet ő a következőkben ragadott meg: "1914-ben Európa népei és kormányai valóságos ellenség nélkül szédültek bele az első világháborúba. A valóságos ellenségesség csak magából a háborúból keletkezett, amely az európai nemzetközi jog konvencionális államok közötti háborújaként kezdődött és a forradalmi osztályellenesség világméretű polgárháborújával végződött. Ki fogja megakadályozni, hogy ezzel analóg, de végtelenül felfokozott módon váratlanul létre ne jöjjenek az ellenség új fajtái, melyek végbemenetele egy új partizánság nem várt megjelenési formáit hívják majd életre?"[11] Ez az államtól részben-egészben függetlenedő, nagy hatóképességű, a társadalmi valóságban közvetlenül beágyazódó fenyegetési opció ugyanis a 21. századi technológiai környezetben soha nem látott eszköztárat tudhat magáénak. Úgy is mondhatnánk, hogy a totalitás a 20. századdal "csak" kibontakozott, de virágkorát a 21. század információs technológiai környezetében és hibrid fenyegetéseivel éri el, ami számos kérdést nyit meg előttünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
