A Btk. Általános részében szabályozott büntethetőséget kizáró okok tipizálása, rendszerezése, elhatárolási szempontjainak meghatározása a mindenkori bűncselekmény fogalomhoz igazodik, amely az új Btk. szerint továbbra is egyet jelent a tényállásszerű, bűnös és társadalomra veszélyes magatartással. Mind a kontinentális jogi gondolkodás mind a common law gyakorlata a büntetőjogi felelősség hiányát e szerint objektív és szubjektív okokra bontja. A büntetőjogi kodifikáció elején a jogirodalom nagy része a fenti felosztás szerinti rendszeralkotást támogatta azzal, hogy a cselekmény büntetendőségét és a személy büntethetőségét különböztette meg. Az új Btk. törvényszövege ezt az elhatárolását minden büntethetőségi akadály vonatkozásában következetesen megtette, élesen elválasztva a materiális jogellenességet (társadalomra veszélyességet) és a bűnösséget kizáró okokat.
Az akadályrendszer körében jelentős mérvű változások zajlottak le a kodifikáció eredményeképpen, így új kizáró okként került megfogalmazásra a megelőző jogos védelem és a jogszabály engedélye, valamint a jogos védelem és a végszükség szabályainak módosítására is sor került. Bizonyos kérdésekben az új kódex elmaradt a korábban megfogalmazott elképzelésektől. Álláspontom szerint a sértett beleegyezésén alapuló felelősségi kérdéseknek törvénybe foglalása mellett meggyőző érvek szóltak. Úgyszintén érintetlenül hagyta a jogalkotó a kényszer és a fenyegetés szabályozását pedig a jogintézmény újragondolása mellett elméleti és gyakorlati igények is megfogalmazódtak.
Gellér Balázzsal egyetértve, elnagyolt és kidolgozatlan a kényszer és a fenyegetés szabályozása a magyar jogban,[1] pedig a gyakorlatban olykor alappal, olykor anélkül, de gyakran hivatkoznak ezekre a helyzetekre mint bűncselekmény alóli mentő okra. Mindazonáltal a hazai szakirodalomban a kérdéskör kifejtésére is kevés szerző vállalkozott, legutóbb Erdősy Emil, aki művében főként a fogalmak általános és különös részben használt elhatárolási kérdéseire fókuszált.[2]
Problematikusnak tartom és a jogirodalomban is dogmatikai szinten kérdőjeleződött meg a két kizáró ok egy tényállásban való meghatározása, e körben szükség lenne az önálló hatókörök megállapítására, valamint a részletesebb jogszabályi definíciók lefektetésére is. Nemzetközi kitekintéssel ugyanis megállapítható, hogy a kérdéskörben például a common law vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság gyakorlata eltérő koncepció szerint, kidolgozottabb értelmezési gyakorlat folytat hazánkénál. Mindezekre tekintettel az alábbiakban a kényszer és a fenyegetés szabályozásának lehetséges irányait kívánom bemutatni.
A római jog is méltányolta a kényszerhelyzet hatására elkövetett cselekményeket, a neves jogtudós Ulpianus szerint így nem büntették házasságtörésért az erőszakos közösülés passzív alanyát. Máig ható alapelvként azonban tett egy fontos megállapítást is Labeóra hivatkozva, miszerint nem jelent bármilyen félelem megfélemlítést, csak ha annak gonoszsága nagyfokú. Fenyegetés hatására elkövetett cselekményt, esetet említ Ifj. Plinius, ahol korrupciós cselekmény miatt az egyik tartomány helytartója és cinkosai ellen emeltek vádat, majd a bűntársak azzal védekeztek, hogy a proconsultól való félelmükben cselekedtek.[3]
A kezdeti hazai szabályozásra és az alábbiakban ismertetendő javaslatokra, jogirodalmi álláspontokra jellemző, hogy nem különültek el élesen a kényszer, a fenyegetés és a végszükség fogalmi elemei. Átfedések mutatkoztak ezen kizáró okok között, egyiket a másik sajátos eseteként értelmezték, így például a belga, holland vagy francia Btk. a végszükség helyett az ellenállhatatlan erő meghatározást használta.[4]
A magyar törvényi szabályozásban a kényszert mint büntethetőségi akadályt a vétkekről és azoknak büntetésekről szóló 1787. évi közönséges törvény 5. § e) pontja említi, amely szerint, ha a vétkező a törvénnyel ellenkező cselekedetre valamely kényszerítés vagy győzhetetlen erőltetés által kénteleníttetett nem volt büntethető.[5] Az 1795. évi büntetőjogi reformjavaslat akként rendelkezett, hogy a beszámítást az abszolút kényszer is akadályozza. Továbbá a két rossz közötti választást sem lehetett büntetni, hacsak jelentős aránytalanság nem járul hozzá.[6] Az 1843. évi büntető törvényjavaslat beszámítás alóli mentő oknak tekintette azoknak a cselekményét, akiket a törvényszegések elkövetésére vagy ellenállhatatlan külső erőszak vagy fenyegetések kényszerítették. Utóbbi vonatkozásában a javaslat a végszükséghez hasonló olyan súlyos veszély fenn álltát tekintette kényszerítőnek, amely a fenyegetettnek vagy hozzátartozóinak testére vagy életére nézve másként el nem hárítható.[7] Az 1852. évi Osztrák Btk. némi visszalépést jelentett a fenyegetés dogmatikai szerepét illetően, ugyanis kizárólag büntetés alóli enyhítő körülménynek számított, feltéve, ha az elkövető egy harmadik személy un-
- 236/237 -
szolására, félelemből vagy engedelmességből követte el a bűntettet. A kényszer miatt elkövetett tett a gonosz szándékot kizáró okok között került szabályozásra.[8]
A Csemegi-Btk. 77. §-a szerint nem számítható be a cselekmény, ha elkövetője, ellenállhatatlan erő, vagy oly fenyegetés által kényszeríttetett arra, amely saját, vagy valamelyik hozzátartozójának életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyeztette, amennyiben a veszély másképpen nem volt elhárítható. Az első büntetőkódexünk a végszükséggel azonos kritériumokat fogalmazott meg az ellenállhatatlan erő és a fenyegetés vonatkozásában is. Csak kvalifikált veszélyhelyzet (közvetlen és másként el nem hárítható) esetén hivatkozhattak ezen okokra az elkövetők, és a jogi tárgyak szűk körében. Továbbá a szerzők többsége és a bírói gyakorlat megkívánta az elhárító magatartás arányosságát is.[9]
Az 1950. évi II. törvény a büntetőtörvénykönyv általános részéről, a Btá. a 10. §-ában az elmebetegséggel és az öntudatzavarral együtt szabályozta a kényszert és a fenyegetést, ami rendszertani szempontból azért kifogásolható, mert utóbbiak vonatkozásában nem a belülről jövő, pszichés folyamatok alapozzák meg a büntetlenséget. A Csemegi-Btk.-hoz képest visszalépésnek tekinthető, hogy mellőzték a veszély differenciáltságát meghatározó korábbi fogalmi elemeket. Egyedüli alkalmazási kérdés az volt, hogy az elkövetőt a kényszer vagy a fenyegetés képtelenné tette-e az akaratának megfelelő magatartás tanúsítására. Mindezekre tekintettel és arra is, hogy a jogalkotó a védhető jogi tárgyak körét sem határozta meg, homályossá és elnagyolttá tette a szabályozást.
A korábbiakhoz képest viszont előrelépésnek tekinthető a büntetés korlátlan enyhítésének biztosítása az elkövető akaratát csupán korlátozó esetkörökben. Továbbá dogmatikai szempontból a fenyegetés vagy kényszerhelyzet előidézésében való vétlenséget megkövetelő szabályt is igazolhatónak tartom, amelynek célja a visszaélésszerű joggyakorlás, a megtorló jellegű cselekmények megakadályozása.
Az 1961. évi és az 1978. évi Btk. lényegében azonos koncepció szerint, a kényszert és a fenyegetést együtt, de a többi kizáró októl elkülönülten szabályozta. Ezen okokra való hivatkozás feltételrendszerei, csak úgy, mint a Btá.-ban nem kerültek kellőképpen kidolgozásra, ennek igénye egyébként a korábbi Btk. kodifikációk alatt sem merült fel.
Habár mindkét büntethetőségi akadály azonos tényállásban került szabályozásra, eltérő természetükre tekintettel a mentesülés okait illetően eltérő vélemények fogalmazódtak meg a jogirodalomban.
A Csemegi-Btk. óta uralkodónak tekinthető álláspont szerint mindkét kizáró ok vonatkozásában az elkövető beszámítási képességének hiányán, mint szubjektív tényezőn alapul a büntetlenség. Kizárólag az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességre kívülről ható okok vonhatók e körbe.[10]
A korábbi bírói gyakorlatban azonban találhatóak olyan esetek, melyek véleményem szerint helytelenül, a belsőleg ható kényszer eseteit, mint a tudatzavar hatása alatt véghezvitt cselekményeket is ezen kizáró ok szerint ítélte meg. Így a Csemegi-Btk. 77. §-a alapján mentette fel a bíróság azt a vádlottat aki a házasságtörésen ért neje kedvesét baltával, másik esetben pisztolylövéssel ölte meg, tekintettel arra, hogy ellenállhatatlan lelki erő hatása alatt cselekedett.[11] A bíróság még jogos védelmi helyzetekben is alkalmazhatónak találta a fenti kizáró okra való hivatkozást. A tényállás szerint a vádlott a földre tepert férje megmentése érdekében annak ellenfelén kapával könnyű testi sértést ejtett, így a férj testi épsége, mint közvetlen veszély kizárta a beszámítást az indokolás szerint.
A hazai jogirodalomban a kényszer és a fenyegetés eltérő természetét felismerő szerzők a bűncselekmény fogalmának más elemeire alapították vagy más szempontok szerint csoportosították a büntetőjogi felelősség hiányát. Schnierer Aladár a beszámítást kizáró okok három csoportját különítette el, a kényszert az alanyi bűnösséget kizáró, míg a fenyegetést a menthető okok körébe sorolta,[12] a felelősség hiányát így eltérő legitimációra helyezte.
Ha axiómának tekintjük, hogy a cselekmény alatt az ember által akarva véghezvitt testmozgást, mozdulatot értjük[13] a kényszert tényállásszerűséget kizáró okként definiáló szerzők álláspontját igazolhatónak tartom. Így Erdősy Emillel egyetértve mivel az elkövető képtelen akaratának megfelelő magatartására, az így kialakult pszichikai mozgás nem magatartás.[14] Véleményem szerint a mulasztással megvalósuló bűncselekmények is a fentiek jogi sorsát osztja, ugyanis a valamitől való tartózkodás is meghatározott cselekményre való kényszerítés, ezért nem tekinthető magatartásnak. Ernst Belling 1906-ban megjelent "Di Lehre vom Verbechen" című művében máig ható alapelvként fejtette ki, hogy az eljárás alapját képező cselekmény vonatkozásában először azt kell vizsgálni, hogy az a Btk.-ban megfogalmazott törvényi tényállás elemeit kimerítette-e és ezután kerülhet sor a jogellenesség majd a bűnösség kérdésére.[15] Tehát a tárgyi (objektív) ismérvektől kell haladni az alanyi (szubjektív) ismérvek felé. Figyelemmel arra, hogy a kényszer hatása alatt cselekvő így formális értelemben nem tanúsít jogellenes magatartást, a bűncselekmény további fogalmi elemeinek vizsgálata szükségtelen.
A külföldi jogalkotásban és szakirodalomban is található a kényszert tényállásszerűség hiányára
- 237/238 -
alapító álláspont. A spanyol büntetőkódex az 1973. évi Btk. hatályon kívül helyezése óta nem tartalmazza a kényszert, mint büntethetőségi akadályt. A többséginek tekinthető álláspont szerint a tárgyalt szituációban ugyanis a bűncselekmény egyik fogalmi elemének (a cselekménynek) hiánya zárja ki a büntetőjogi felelősséget, ezért külön erre vonatkozó kizáró ok megfogalmazása szükségtelen.[16] Ehhez hasonlóan hazánkban a 2006. évi Btk. tervezetben megfogalmazódott olyan álláspont is, mely szerint a büntethetőségi akadályrendszeren kívül, a szándékosság keretében kell elbírálni az ilyen eseteket.[17] Annak ellenére, hogy a fenti megoldás is a tényállásszerűség hiányára alapítja a büntetlenséget, úgy vélem dogmatikai szempontból szükséges a felelősség hiányát megalapozó fogalmi elemek és feltételrendszer törvénybe foglalása.
A fenyegetés rendszertani megítélése sem tekinthető egységesnek, véleményem szerint ez a jogintézmény a jelenlegi szabályozás tükrében az elvárhatóság hiányán alapuló bűnösséget kizáró ok. A megfenyegetett rendelkezik beszámítási és így akarati képességgel is, a pszichikumot inkább befolyásoló, motiváló ráhatásról van szó.[18] Ahogy a korábbi hazai jogirodalomban többen megfogalmazták sokkal inkább a szabad választás van kizárva, vagy korlátozva[19], ugyanis a megfenyegetett két rossz között választhat, vagy eltűri a ráháruló csapást vagy valamely tényállásszerű magatartás tanúsításával megmenti saját javait. Szigorúan objektív szempontból vizsgálva az elkövető döntési lehetősége fennáll, azonban az emberi természettel összeegyeztethető az, hogy a neki fel nem róható módon keletkezett fenyegetés elől meneküljön vagy javait mentse.
Az eddigiekből jól felsejlik, hogy a fenyegetés és a végszükség hasonló élethelyzetet fednek le, és a Csemegi Btk.-ban még azonos fogalmi elemek (közvetlenség, másként el nem háríthatóság) mentén szabályozták a két kérdéskört. A szükségességi és arányossági ismérvéket magában foglaló fenyegetési definíció elfogadása esetén álláspontom szerint értékmérlegelés útján akár az ilyen cselekmény társadalomra hasznossága is igazolható lenne.
A büntethetőségi akadályrendszeren kívüli kérdés, de a teljesség igényére tekintettel, megemlítem, hogy mindkét kizáró ok esetében a Btk. 19. § (2) bekezdése szerint a büntetés korlátlan enyhítésére van lehetősége. Erre tekintettel a bíróság az akaratot csupán korlátozó eseteket a büntetés kiszabása során széles körben méltányolhatja.
Szükségesnek tartom néhány alapkérdés és fogalom tárgyalását. Ennek fényében a kényszer és fenyegetés helyzetét megalapozó feltételeket kell meghatározni a bírói gyakorlat figyelembe vételével. Majd a nem rég lezajlott kodifikáció jegyében a felvetődő dogmatikai kérdésekkel is foglalkozni kívánok.
A kényszer és a fenyegetés egy olyan helyzetnek tekinthető, melyben személyek sajátos viszonya képezi a vizsgálat tárgyát. Mindkét esetben a tényállásszerű cselekménynek vagy az azzal való fenyegetésnek kvalifikáltnak (szükségesnek) kell lennie ahhoz, hogy a kényszerített vagy megfenyegetett személy a büntetőjogi felelősségre vonás alól mentesüljön. Mivel a Btk. a kérdéskört kellőképpen nem rendezi, ezért a tudományra és a gyakorlatra vagyunk hagyatva a fogalom-meghatározások terén. Kényszer (vis absoluta) alatt a korábbi jogirodalomban testre ható oly erőt értettek, amelynek ellenállni lehetetlen.[20] Emberi testre gyakorolt fizikai ráhatásként definiálja a jelenlegi szakirodalom is a kényszert, mely erőszak alkalmazását feltételezi.[21] Ezek szerint kizárólag aktív emberi magatartással jöhet létre ilyen helyzet. Mind a ráhatás kizárólagos fizikai jellege, mind annak iránya (emberi test) tekintetében megfogalmazódtak eltérő álláspontok. Földvári szerint pszichikai ráhatás folytán is létrejöhet kényszer, így hipnózis vagy vegyi anyagok hatására cselekvők esetén, akik megfelelő akaratképződés hiányában tanúsítanak testmozgást.[22] Véleményem szerint egy olyan módosult tudatállapotban (és így a cselekmény következményeinek előrelátására való képesség hiányában) cselekszik ennek során a felhasznált személy, amely már a felismerési képességet korlátozza vagy zárja ki, ezért a Btk. 17. §-a szerinti kóros elmeállapot szabályai szerint ítélendő meg az ilyen szituáció.
A gyakorlatban általában a valamitől való tartózkodásra, a nem tevésre (mulasztásra) kényszerítés fordul elő gyakrabban, bár felölelhetnek az ilyen szituációk aktív magatartásokat is. Például más kezében tartott fegyver elsütésével elkövetett emberölés vagy a kéz erőszakos vezetése okirathamisítás során.[23] A mulasztásos esetek kapcsán Finkey Ferenc meggyőzően érvel amellett, hogy nem kizárólag az emberi testre gyakorolt fizikai ráhatás alapozhat meg kényszerhelyzetet. Így ha valaki bezárja az ajtót a vasúti őrre, vagy a börtönőrre, hogy a vonat megtámadása vagy a fogoly szöktetése sikerüljön, a kötelezettségszegésért való felelősséget a kényszer zárja ki.[24] Álláspontom szerint igazolható lenne egy olyan szélesebb értelmezési mód elfogadása, ami minden fizikai ráhatás (személyi vagy dologi) tekintetében megalapozná a kizáró ok alkalmazhatóságát.
A kényszerítő magatartásnak, ahogy fent említettem további minőségi jegyekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy az ennek hatására kifejtett magatartás kizárja az elkövető büntethetőséget, azaz meg kell határozni a szükségesség kritériumait.
- 238/239 -
Habár a Btk. expressis verbis nem tartalmazza, de mindkét jogintézmény által fedett élet fogalomból levezethető, hogy térben és időben behatároltnak kell lennie. A kényszer akkor közvetlen, ha az erőszakot alkalmazó(k) önmagában képes kiváltani a kényszerített magatartását, és ennek elmaradása csak valamely véletlen eseményből vagy szándékos emberi magatartásból származik. A BH2014.361. számú eseti döntésében a bíróság kifejtette, hogy a törvényszövegben a "hatása alatt" kitétel közvetlenségre utal; arra, hogy a bűncselekmény elkövetésének közvetlenül az alkalmazott kényszerből (fenyegetésből) kell következnie. A tényállás szerint az, hogy a vádlottat korábban, néhányszor testi bántalmazás ért a megkezdett cselekmény aktívabb végrehajtása céljából (ami egyebekben a bűnszervezet rendszabálya volt), a bűncselekmény elkövetésére irányuló szándékát nem érintette. Időbeli síkon ez azt a követelményt támasztja, hogy azonnal lehetetlenné kell tennie az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítását.[25]
További adalékként szolgál Gellér Balázs azon meglátása miszerint a kényszer és a fenyegetés elemét képezi a végszükségre jellemező másként el nem háríthatóság és a jogos védelmi arányosság.[26] Véleményem szerint fogalmi szinten, a kényszer lenyűgöző erejéből szintén levezethető, hogy kizárólag egy a Btk. különös részében foglalt törvényi tényállás tanúsításával lehetséges annak megszüntetése. Ha más alternatív, menekülési út rendelkezésére áll a kényszerítettnek ezen kizáró okra való hivatkozás nem lehetséges. Viszonylagos fogalom azonban a másként el nem háríthatóság, mivel a kényszert alkalmazó és a kényszerített személy viszonylatában kell vizsgálni, így a jogalkalmazó számára széles értelmezési lehetőséget biztosít. Találóan jegyzi meg Edvi Illés, hogy nem szükséges, hogy olyan fokú legyen, ami a legszilárdabb embert is megtöri, de a bűnös gyengeséget sem védi a törvény.[27]
A korábbi törvényi szabályozásban (Btá.) szerepelt, de a hatályos Btk. már nem tartalmazza a kényszer vagy fenyegetés előidézésében való vétlenség követelményét. A visszaélésszerű, provokatív magatartások miatt létrejött szituáció is sérti a kifejtett magatartás vagy elhárító cselekmény szükségességét, így például ha megkötözteti magát a váltóőr annak érdekében, hogy nehogy a szükséges műveletet elvégezhesse.[28]
A fenyegetés fogalmát a Btk. 459. § (1) bekezdésének 7. pontja akként határozza meg, hogy olyan súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.
A Csemegi Btk. a fenyegetés közvetlenségét és másként el nem háríthatóságát magában foglaló szabályozására tekintettel, a Kúria már korábbi gyakorlatában kirekesztette az ezek a feltételeket nélkülöző eseteket a büntetlenség köréből. Parancsra kötelező erő hiányában utasította el a bíróság így a vádlott azon védekezést mely szerint ő szolgálatadó asszonya parancsára cselekedett.[29] A puszta alá-fölé rendeltségű hierarchikus kapcsolat tehát önmagában nem elégséges a kizáró ok megállapíthatóságához. Wlassics is akként érvelt, hogy aki parancsra engedelmeskedik büntetlen, ha a parancsoló ellenállhatatlan vis compulsivát gyakorol, vagy ha a parancsoló tévedésbe ejti.[30] Mindezek alapján egy másik ügyben a keresetétől, vagy kenyerétől való megfosztással fenyegetést sem találta kellő súlyúnak a bíróság. A korábbi jogirodalmi álláspont szerint akkor megalapozott ezen kizáró okra való hivatkozás, ha például a cselédet a rabló pisztolyrászegezéssel kényszeríti, hogy nyissa fel gazdája szobáját vagy adja át a kulcsot, vagy ha az elkövető a nőt gyermekének rögtöni megfojtásával fenyegeti valamely bűncselekmény tanúsítása érdekében.[31]
Annak ellenére, hogy a hatályos szabályozás a korábbihoz képest mellőzte a fenyegetés kritériumainak megfogalmazását, a jelenlegi gyakorlat is megköveteli a szükségesség fenti elemeit.
A 14/1-H-BJ-2002-1. számú ügy tényállása szerint miután a vádlottat a vele haragos viszonyban lévő személyek életveszélyesen megfenyegették, azt is közölve, hogy fél óra múlva a lakásán megjelennek, a vádlott személygépkocsijával ittas állapotban ismerőseihez indult, annak érdekében, hogy védelmet kérjen tőlük. Ezután a vádlott a kerékpárját az úttesten toló sértettet a jármű haladási irányába ellökte. A bíróság álláspontom szerint tévesen ugyan a jogos védelem jogintézményének keretében vizsgálta a tényállást, de megállapította, hogy a mintegy fél óra múlva bekövetkező támadás az adott, lakott környezetben nem tekinthető közvetlennek. Továbbá a cselekmény másként, mint az ismerősök járművel történő értesítésével, a rendőrhatóságtól való segítségkéréssel elhárítható lett volna.
A BH1998. 111. számon közzétett eseti döntésében a bíróság fenyegetés címén mentette fel a fiatalkorú elkövetőt az emberöléssel kapcsolatban elkövetett bűnpártolás bűntette vonatkozásában. A tényállás szerint miután az I. r. vádlott megfojtotta a sértettet, II. r. vádlottat, aki menekülni igyekezett, erőszakkal visszarántotta a bűncselekmény helyszínére és megöléssel fenyegette, ha az ujjlenyomatokat nem törli le, majd a cselekményt követően is alkalmazott I. r. vádlott vele szemben fenyegető kijelentéseket. A bíróság kifejtette, hogy ilyen körülmények között reálisan gondolhatta azt II. r. vádlott, hogy az ő életének kioltását is kilátásba helyezte. A bűncselekmény elkövetésének szükségessége tehát fenn állt a bíróság álláspontja szerint, ugyanis nem volt más választási lehetősége II. r. vádlottnak, mint hogy teljesítse az őt fenyegető
- 239/240 -
tettes kívánságát, és ebben a helyzetben valósította meg a bűnpártolást.
A védelem részéről gyakorta hivatkozott mentesülési ok a fenyegetés, különösen a szervezett bűnelkövetési formákban történő bűncselekmények esetén. A 9-H-BJ-2009.36 számú ügyben I. r. vádlott a terhére rótt cselekményt huzamosabb időn keresztül követte el, heti többszöri rendszerességgel vett át kábítószert II. r. vádlottól, ezután a nagyobb mennyiségeket kisebb adagra saját lakásán porciózta szét, majd azokat önállóan egyeztetve továbbította vádlott-társainak, beszedve az ellenértéket. Egyetértve a bíróság döntésével az I. r. vádlott által két alkalommal megjelölt fenyegetés nem korlátozhatta a cselekmény elkövetésében az akarati képességet, de álláspontom szerint a veszély előidézésében való vétlenség, mint a cselekmény szükségességének egyik feltétele hiányzik. Ha valaki önként csatlakozik egy ilyen tevékenységet folytató csoporthoz vagy szervezethez vállalnia kell az ezzel járó kockázatot is.
A fenyegetés jogintézménye a büntethetőség körében úgy vélem igényli a szükségesség fenti jegyeinek törvénybe foglalását. A gyakorlat mellett a jogirodalomban Kádár érvelt amellett, hogy a hátránynak olyan súlyosnak kell lennie, hogy annak lenyűgöző hatása inkább a jogellenes cselekmény elkövetését mintsem a hátrány vállalását eredményezze.[32] Más szerző szerint a fenyegetés legyen valószínű, másként el nem hárítható, némileg arányban álljon a büntetésben foglalt rosszal (illetve az ott kiszabandó büntetéssel) ill. a veszély közvetlen legyen.[33]
A kényszer vagy a fenyegetés helyzetét megalapozó szükségességi tényezőkön túl, véleményem szerint a kényszerített és a megfenyegetett elhárító magatartásának arányossági mércéjét is indokolt lenne törvényi szinten meghatározni. Wiener A. Imre az új Btk. kodifikációjának kezdetén a két kizáró ok szabályozását a következőképpen vázolta fel.[34] Nem büntethető, aki az elkövetett büntetendő cselekménnyel arányos olyan kényszer vagy fenyegetés hatása alatt cselekszik, amely miatt képtelen az akaratának megfelelő magatartásra. Egyetértve a szerzővel, érdemes az arányosság objektív ismérvét beépíteni, mert nem azonos fenyegetés mentheti a vagyon elleni és az élet elleni bűncselekményt. Ezzel egyezően a 2006. évi tervezet "A" változata is az arányos védekezés elvárását fogalmazta meg. Az indokolás szerint a jogos védelemhez és a végszükséghez hasonlóan a jogalkalmazónak a kifejtett fenyegetés és erőszak mellett azt is vizsgálnia kell, hogy azok milyen súlyú bűncselekmény elkövetését kényszerítik ki és a kettőt össze kell vetni.[35]
A végleges szövegváltozat nem tartalmazta a fenti ismérvet, habár de lege ferenda indokolt lenne. Ennek jogpolitikai érvét többek között abban látom, hogy mind a megfenyegetett, mind a kényszerített személy részéről kifejtett szükségcselekmény ártatlant sújt. Véleményem szerint jogállami érdek, hogy alapvető jogi tárgyakat érintő korlátozás pontos feltételei jogszabályban kerüljenek meghatározásra, azaz a fenti tervezetekkel ellentétben mind a szükségesség mind az arányosság kérdéseit kodifikálni kellett volna. Ennek hiánya ugyanis könnyen parttalanná teheti a jogalkalmazást.
Dogmatikai szempontból azonban szükséges lenne a két kizáró ok eltérő természetéből fakadó differenciáknak megfelelően rendezni az arányossági mérce kérdését. A kényszer vonatkozásában a védekezés határainak objektív, előre kimért mértéke a kényszerített kezét túlságosan megkötné, ezért véleményem szerint a jogos védelemhez hasonló, határozatlan, a jogalkalmazó mérlegelésének nagyobb teret engedő proporcionalitás megkövetelése lenne kívánatos. Fenyegetési helyzetben lévén, hogy nagyobb a megfenyegetett védekezési szabadsága indokoltnak tartanám a végszükséghez hasonló határozott arányossági követelmény felállítását. Érdemes lenne továbbá azokat a jogi tárgyakat törvényi szinten meghatározni, melyek tekintetében a védelmi magatartás kifejthető lehet, illetőleg annak irányát is. Véleményem szerint az élet, testi épség és vagyoni javak mindenképpen ilyen alapvető értékeknek számítanak, de a jogirodalomban található olyan álláspont is, ami ide vonná a becsületet vagy társadalmi megbecsülést.[36]
A kényszer és fenyegetés a fent kifejtett természetére tekintettel a jogos védelemhez és a végszükséghez hasonló fogalmak mentén szabályozható, de szükséges a differencia specifikák bemutatása.
Ahogy a korai jogfejlődés során nem különültek el élesen a fenti büntethetőségi akadályok, a jogirodalomban is megfogalmazódtak olyan álláspontok, amelyek a végszükség hatókörébe vonták a két kizáró ok valamelyikét. Így Vámbéry szerint a végszükség különös esete a más embertől származó fenyegetés (vis compulsiva).[37] Irk a kényszert olyan fizikai erőkifejtésnek tekintette, amely eredhet embertől, állattól és más erőforrásból is.[38] Gerőcz annak ellenére, hogy a végszükséget a kényszerállapot egyik eseteként határozta meg, ma is helytálló álláspontja szerint, a kényszerhelyzetet eredményező ok mentén tehető különbség. A végszükségi kényszerállapot keletkezése vétlen, míg az ellenállhatatlan erő vagy fenyegetés esetén jogtalan.[39]
A jogos védelmet minden esetben támadás előzi meg, ami megvalósítja valamely bűncselekmény (szabálysértés) törvényi tényállásának ismérveit. Ezen büntetendőséget kizáró ok, azonban csak a támadó és a megtámadott relációjában értelmezhető. Habár a kényszert és a fenyegetést is intézett
- 240/241 -
vagy azzal fenyegető támadás előzi meg, az így kifejtett elhárító magatartás nem a jogtalan támadó, hanem más vétlen személy valamely jog által védett érdeke ellen irányul.
A kényszer és fenyegetés szabályozása vonatkozásában az európai büntetőkódexek büntethetőségi akadályrendszerében eltérő megoldások találhatóak. Az általam vizsgált büntető törvénykönyvek rendelkezései több csoportba oszthatók, de megemlíteném, hogy sok országban - így például Spanyolország, Finnország, Svédország, Németország - nem került említésre ez a két kizáró ok. Ahogy fentebb már utaltam ennek jogpolitikai indokára, elégségesnek tartják a bűncselekmény fogalmán belül, a szándékosság hiánya mentén rendezni a kérdéskört. Az alábbiakban a főbb szabályozási típusokra térek ki.
A kontinentális jogi megoldások jelentős része büntetéskiszabási kérdésnek tekinti a két jogintézményt, e körben a büntetés enyhítésére generálisan lehetőséget adó körülményként került megfogalmazásra például a svájci vagy az észt Btk.-ban.[40]
Büntethetőséget kizáró okként szabályozza a kényszert a francia Btk. 122-2. §-a, amely szerint büntetőjogilag nem felelős aki a cselekményt olyan erő vagy kényszer hatására követi el, amelynek nem tud ellenállni.[41] A Code Pénal megoldása hazánkéhoz hasonlóan kevésbé differenciált, feltehetőleg a további feltételeket a jogalkalmazói gyakorlatnak kell kibontania.
Az orosz Btk. 40. §-a azonos cím alatt rendelkezik a fizikai és pszichikai kényszerről. Eszerint a büntetőjog által védett érdekeknek fizikai kényszer következtében okozott sérelme nem bűncselekmény, feltéve, ha a kényszerített személy nem tudta irányítani cselekményét.[42] Ugyanezen jogszabályhely 2. pontja a végszükség rendelkezéseinek alkalmazását írja elő olyan pszichikai kényszer (fenyegetés) esetén, melynek során a cselekmény irányítására való képessége megvolt az elkövetőnek. Utaló szabály formájában tehát a fenyegetés a végszükség feltételrendszere szerint bírálandó el, amely megoldást a fent írtakra tekintettel megfelelőnek tartom.
A horvát törvényhozó az orosszal egyezően szabályozza a kérdéskört, azzal az eltéréssel, hogy a fenyegetés mellett a nem ellenállhatatlan erejű kényszert is a végszükség hatókörébe vonja és expressis verbis kijelenti, hogy a veszély fogalma alatt a fenti két körülményt is érteni kell.[43]
Az Olasz Btk. 46. cikke szerint senki sem büntethető a más személy által fizikai erőszak útján alkalmazott kényszer hatása alatt elkövetett cselekményért, amelynek ellenállni, vagy amelyet elkerülni nem tudott. A kényszer hatása alatt elkövetett cselekményért a kényszert alkalmazó személy a felelős.[44] A törvényszöveg pozitívumaként értékelhető, hogy megfogalmazza a másként el nem háríthatóság követelményét, továbbá a tettesség kérdését a büntethetőségi akadályrendszeren belül rendezi. A fenyegetés az 54. cikk rendelkezése szerint a végszükség sajátos esetének tekinthető.
Összességében megállapítható, hogy a kontinentális jogi kódexek az a része, amely rendelkezik a kérdéskörről, azt vagy a hazai megoldáshoz hasonlóan kidolgozatlanul teszik vagy a végszükség hatókörébe utalják.
Egységes büntető törvénykönyv hiányában nehéz megfelelően állást foglalni egy büntethetőségi akadály adott jogrendszerben elfoglalt helyét illetően, ugyanis számításba kell venni mind a gyakorlati jogalkalmazás mind a tudomány olykor eltérő álláspontját. Ennek ellenére a tárgyalt jogintézményeknek eltérő koncepció szerint, de kiforrót szabályozása van az angol jogban.
A common law jogrendszerben a kényszer két formáját különbözteti meg a bírói gyakorlat, a fenyegetés által kiváltott kényszert (duress by threat) és a körülmények által kiváltott kényszert (duress by circumstances). Míg előbbi megfeleltethető a hazai kényszer és fenyegetés fogalmának és kellően kiforrott szabályozás jellemzi, utóbbi sokkal inkább a végszükséghez hasonló akadályt jelöl, amely az elmúlt húsz évben került kidolgozásra.[45] Distinkció abban a vonatkozásban tehető, hogy az első esetben közvetlenül emberi magatartásból származik a kényszerhelyzet, így a vizsgálat tárgyát is ez képezi.
A fenyegetés fennállásának szükséges elemeit a Hasan ügyben összegezte a bíróság.[46] Eszerint kizárólag halállal vagy komoly sérüléssel fenyegető helyzet alapozza meg az erre való hivatkozást. Az R v Valderamma-Vega ügyben indifferensnek találta a bíróság a vádlott azon hivatkozását, hogy a kábítószer csempészet elkövetésére többek között úgy kényszerítette egy maffia-típusú szervezet, hogy felfedik családja előtt homoszexuális orientációját.[47]
A védekezést megalapozó további feltétel, hogy meghatározott személyi körre kell irányulnia a fenyegetésnek. A megfenyegetetten kívül csak annak közvetlen családja, hozzá közel álló más személy, valamint akinek a megfenyegetett felelősséggel tartozik vonatkozásában jön létre a tárgyalt szituáció. Magam részéről indokolatlan korlátozásnak tartom, hogy csak előre meghatározott szemé-
- 241/242 -
lyek tekintetében állapítható meg a felelősség hiánya, ugyanis ez nélkülözi a társadalmi szolidaritást.
A hazai szabályozástól eltérően nem kell, hogy objektíve létező legyen a fenyegetés, elég, ha a védekező személy megalapozottan feltételezi az ilyen helyzet fennállását. Jogirodalmi álláspont szerint így például akkor is megnyílik a kényszerre való hivatkozás lehetősége, ha töltetlen fegyverrel fenyegetnek egy személyt.[48] A common law rendszere a kontinentális jogi megoldástól eltérően a ténybeli tévedés eseteinek becsatornázásával szélesíti a fenyegetés fogalmát, nem vizsgálja elkülönülten a fenti kérdéskört. A feltételezés megalapozottsága a megfenyegetett szubjektív tulajdonságainak fényében dönthető el, azaz nem jelent objektív, általánosított követelményt. A bíróság a Bowen ügyben kifejtette, hogy a fenyegetés súlyára a fenyegetett életkora, neme, mentális betegsége és pszichikai állapota is hatással van.[49]
A fenyegetés másként el nem háríthatóságát[50] és közvetlenségét is kardinális követelménynek tekinti a gyakorlat. Az Abdul-Hussein ügyben a vádlottak Szudánban abból a célból térítettek el egy repülőgépet, hogy Londonba érve politikai menedékjogot kapjanak. A bíróság álláspontja szerint letartóztatásuk és Irakba való visszatérésük halállal vagy súlyos sérüléssel közvetlenül fenyegető helyzetet jelentett, amely a védekezés alapjául szolgálhat.[51]
Fontos korlátját jelenti a védekezésnek a veszély vállalása, azaz ha a megfenyegetett szándékosan teszi ki magát egy veszélyhelyzetnek. Ilyennek tekinti a gyakorlat különösen a bűncselekményt elkövető szervezethez való önkéntes csatlakozást. A Sharp ügy tényállása szerint a vádlott fegyveres rablásokat elkövető csoporthoz csatlakozott. Az így végrehajtott rablás során elkövetett emberölés vonatkozásában azzal védekezett, hogy a csoport másik tagja a fejéhez szegezett fegyverrel fenyegette meg, hogy a bűncselekmény elkövetésében részt vegyen. A bíróság döntése szerint azzal, hogy a vádlott önként, a veszély ismeretében döntött a csoporthoz való csatlakozáshoz kizárja a kényszerre való hivatkozás lehetőségét.[52] Egy későbbi döntésben a bíróság kifejtette az önkéntes csatlakozás fogalmát. Eszerint elegendő, ha a megfenyegetett olyan bűnös tevékenységeket folytat, amely kapcsolatba hozható más bűnözőkkel, és akik akaratának adott körülmények között alá van vetve.[53]
További fontos korlátot jelent, hogy szándékos emberölés, emberölés kísérlete és hazaárulás elkövetése esetén de facto kizárt e büntethetőségi akadályra való hivatkozás. A védekező magatartás elé azonban nem állít arányossági korlátot a gyakorlat, ami igencsak bizonytalanná teszi a kényszer határainak megállapítását.
A nemzetközi egyéni bűnfelelősség körében a büntethetőségi akadályok feltételei a második világháborút követő háborús bűnösök pereiben kezdett körvonalazódni. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) létrejötte, annak Statútumának elfogadása a kizáró okok szabályozását egységes módon rendezte a nemzetközi jogban jelenleg egyetlen írott jogforrásként.
A Római Statútum a büntetőjogi felelősséget kizáró 31. cikkének 1. d) pontja a kényszert és a végszükséget együtt szabályozza az alábbiak szerint. A cselekményt, amely vélhetően a Bíróság joghatóságába tartozó bűntettet képez, olyan kényszer hatására követte el, amely ellene, vagy más személy elleni közvetlen halállal, illetve folyamatos vagy közvetlen súlyos testi sértéssel fenyeget, és az adott személy szükségszerűen és indokoltan cselekszik a fenyegetés elhárítása érdekében, feltéve, hogy nem szándékozik nagyobb sérelmet okozni annál, mint amelynek elkerülése törekedett. A fenyegetést kiválthatja más személy; vagy a személyen kívülálló körülmények.[54] A Statútum szövege a két kizáró okot azonos feltételek mentén szabályozza, egyedül a veszélyforrás származása vonatkozásában teszi meg a szükséges distinkciót. A jogirodalom a végszükséget és a kényszert is bűnösséget kizáró oknak tekinti, de amíg előbbi olyan objektív körülmény, amely a veszélyben lévő környezetéből származik, addig utóbbi egy harmadik személy részéről gyakorolt ráhatást jelent bűncselekmény elkövetése céljából.[55]
A két büntethetőségi akadály együttes szabályozása leginkább a common law hatását tükrözi, de a kontinentális jogi kódexek ismeretében sem hathat szokatlanul. Például a horvát és olasz Btk.-ban is a fenti jogintézmények szabályozásának összefonódása látható.
Rátérve a fogalmi jegyek vizsgálatára pozitívumként értékelhető, hogy az erre való hivatkozás bárki irányába nyitott és hatóköre nem szűkíthető le meghatározott személyekre. A tárgyalt veszélynek vagy fenyegetésnek kvalifikáltnak kell lennie (szükségesnek), amely azt a követelményt támasztja, hogy közvetlen vagy folyamatos és másként el nem hárítható illetőleg kellően súlyos legyen. Az indokolt cselekvés követelménye a szakirodalom szerint egyfajta arányossági mércét jelent, azaz az elhárító magatartás nem okozhat aránytalan következményeket.[56] A nagyobb sérelem okozása így nem megengedett, sőt az elkövető szándéka sem irányulhat erre. Emellett azonban az is megállapítható, hogy nem kizárt emberölés formájában védekezni, habár a bírói gyakorlat ezzel ellentétes álláspontot foglal el. Az Erdemovic ügyben az ex-
- 242/243 -
jugoszláv Nemzetközi Törvényszék (ICTY) elutasította a kényszerre való hivatkozást azon vádlott vonatkozásában, aki ártatlan civil személyeket végeztetett ki parancsnoka utasítására. A bíróság szerint az, hogy a parancsnok kilátásba helyezte a vádlott lelövését még nem adhat alapot ártatlan életek kioltására.[57]
A Statútum szövege nem, de a bírói gyakorlat további, a kényszert megalapozó negatív feltételt is megkövetel, a veszélyvállalás hiányát. Így aki szándékosan csatlakozik egy katonai szervezethez felelős az általa elkövetett jogsértésekért.[58]
A jogösszehasonlítás és a jogtörténeti vizsgálódások alapján megállapítható, hogy a kényszer és fenyegetés hazai szabályozása újragondolást igényel. Habár a gyakorlati jogértelmezés során felsejlenek bizonyos szükségesnek vélt fogalmi jegyek, azonban ez nem elégséges ahhoz, hogy kiszámítható követelményt jelentsen akár a védekező személy, akár a jogalkalmazó számára. Mivel az így kifejtett elhárító magatartás ártatlant sújt, jogszabályi szinten kellene rögzíteni a szükségesség (közvetlenség, másként el nem háríthatóság, veszély vállalásának a hiánya) és az arányosság elemeit. A büntetőjogi dogmatika, ezután lenne olyan helyzetben hogy a felmerülő téves, ellentmondó jogértelmezési, joggyakorlati problémákat kezelje. ■
JEGYZETEK
[1] Wiener A. Imre: Elméleti alapok a büntetőtörvény általános része kodifikálásához, MTA, Budapest 2000. 96. o.
[2] Erdősy Emil: A kényszerítés kettős alakzata a magyar büntetőjogban. In: Tanulmányok dr. Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére (Szerk. Tóth Mihály, Herke Csongor) Pécs 2001
[3] Sáry Pál: A büntethetőségi akadályok római jogi gyökerei, Jogtudományi Közlöny, 1999. 12. sz. 531. o.
[4] Gerőcz Kálmán: A büntetőjogi végszükség, Grill, Budapest 1914. 68-69. o.
[5] Mezey Barna: A magyar jogtörténet forrásai, Osiris, Budapest 2006. 241. o.
[6] Mezey Barna: i.m. 463. o.
[7] Mezey Barna: i.m. 471. o.
[8] Mezey Barna: i.m. 482-486. o.
[9] Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata, Révai, Budapest 1894. 285. o.
[10] Belovics Ervin: Büntetőjog általános rész: a 2012. évi C. törvény alapján, Hvg-Orac, Budapest 234.o.
[11] Edvi Illés Károly: i.m. 286. o.
[12] Schnierer Aladár: A bűntettekről és vétségekről szóló magyar büntetőtörvény (1878. évi V. tcz.) magyarázata, Franklin, Budapest 1885. 156. o.
[13] Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve, Franklin, Budapest 1905. 116. o.
[14] Erdősy Emil: Normaelemzések a büntethetőséget kizáró okok körében, Jogtudományi közlöny 2006. 4. sz. 129. o.
[15] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve, Politzer, Budapest 1909. 193. o.
[16] Lorena Bachmaier-Antonio del Moral Garcia: Criminal law in Spain, Kluwer Law International, 107. o.
[17] Ligeti Katalin: Az új Büntető Törvénykönyv Általános Részének koncepciója, 2006/1. 23. o.
[18] Földvári József: Magyar büntetőjog általános rész, Osiris, Budapest 2006. 156. o.
[19] Edvi Illés Károly: i.m. 284. o.
[20] Schnierer Aladár: i.m. 160. o.
[21] Belovics Ervin: i.m. 234. o.
[22] Földvári József: i.m. 157. o.
[23] Vámbéry Rusztem: Büntetőjog, Grill, Budapest 1913. 194. o.
[24] Finkey Ferenc: 163. o.
[25] Pintér Jenő: Büntetőjog, ELTE ÁJK, Budapest 1978. 170. o.
[26] Wiener A. Imre: i.m. 95. o.
[27] Edvi Illés Károly: i.m. 285. o.
[28] Kádár Miklós: A büntetőtörvénykönyv általános része, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóirat Kiadó Budapest, 1951. 41. o.
[29] Büntető Jog Tára LXVIII. kötet, Pécs, 1916. 137. o.
[30] Wlassics Gyula: A tettesség és részesség tana, MTA, Budapest, 1893. 242. o.
[31] Finkey Ferenc: i.m. 164. o.
[32] Kádár Miklós: i.m. 44. o.
[33] Schnierer Aladár: i.m. 156. o.
[34] Wiener A. Imre: A Btk. általános része de lege ferenda, MTA, Budapest 2003. 110. o.
[35] Ligeti Katalin: i.m. uo.
[36] Kádár Miklós: i.m. 44. o.
[37] Vámbéry Rusztem: i.m. 230. o.
[38] Irk Albert: A magyar anyagi büntetőjog, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, Pécs 1928. 103-104. o.
[39] Gerőcz Kálmán: i. m. 169. o.
[40] Forrás: http://www.legislationline.org/documents/section/criminal-codes
[41] Forrás: http://www.legislationline.org/documents/section/criminal-codes
[42] Forrás: http://www.russian-criminal-code.com/
[43] Forrás: http://www.legislationline.org/documents/section/criminal-codes
[44] Geert-Jan Alexander Knoops: Defenses in contemporary international criminal law, Martinus Nijhoff Publishers, 2008. 8. o.
[45] David Ormerod: Smith and Hogan's criminal law, Oxford University Press, Oxford, 2011. 343. o.
[46] David Ormerod: i.m. 345. o.
[47] Michael J. Allen: Textbook on criminal law, Oxford University Press, Oxford, 2013. 181. o.
[48] David Ormerod: i.m. 347. o.
[49] David Ormerod: i.m. 351. o.
[50] A másként el nem háríthatóság fogalma nem jelent szigorú, objektív körülményt. A bíróság olyan esetben is megállapította ennek fenn álltát, amikor a vádlottnak lehetősége lett volna a rendőrséget értesíteni a bűncselekmény elhárítása céljából. Lásd Bővebben: Például a Hurley-ügyben David Ormerod: i.m. 354. o.
[51] Michael J. Allen: i.m. 190. o.
[52] David Ormerod: i.m. 355. o. [53] Michael J. Allen: i.m. 191. o.
[54] A T/4490. számú (2002) törvényjavaslat szövege szerint.
[55] Antonio Cassese: The Oxford companion to international criminal justice, Oxford University Press, Oxford 2010. 319. o.
[56] Gerhard Werle: Principles of International Criminal Law, Cambridge University Press, 2005. 298-299. o.
[57] Antonio Cassese: i.m. 319. o.
[58] Antonio Cassese: i.m. 431. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató (PPKE-JÁK), bírósági fogalmazó.
Visszaugrás
