"If it had grown up, it would have made a dreadfully ugly child;
but it makes rather a handsome pig, I think."
Alice's Adventures in Wonderland
Az Egyesült Királyság kilépése számos olyan kérdést hozott magával az Európai Unió számára több területen is, amellyel az integráció eddig nem szembesült. Ez felvetett politikatudományi, nemzetközi kapcsolatokhoz fűződő, közgazdaságtani és jogi kihívásokat egyaránt. Az uniós jog esetén elegendő arra gondolni, hogy a Brexittel kapcsolatos jogi szabályozás mögött valójában kiforrott gyakorlat nem volt, azt az utóbbi időszak történései munkálták ki. Erre utal többek között az átmeneti időszak meghosszabbíthatósága és a kilépési szándék visszavonhatóságának kérdése is.[1]
A tanulmány célja, hogy bemutassa a hatáskör-kiterjesztés jelenségét a Brexit esetében. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy jelen cikkben csupán egyetlen "mozzanatra", az ún. rendezetlen kilépésre vonatkozó jogszabálycsomagra kívánok koncentrálni. Ez főleg a Bizottság kezdeményezésére létrejött szabályrendszer, amelynek célja az volt, hogy a rendezetlen kilépés esetén az Unió megfelelő mentőövvel rendelkezzen egy szabályozás nélküli helyzet kivédésére. Mivel az uniós jog számos szakpolitikai területen részletes szabályozást nyújt, így egyértelmű, hogy egy ilyen szabályozás kulcsfontosságú lehetett volna a rendezetlen kilépés esetén. A rendezetlen kilépésre vonatkozó jogszabálycsomag vizsgálatát a hatáskör-kiterjesztés szempontjából vizsgálom. Ehhez Garben tág értelemben vett hatáskör-kiterjesztés fogalmát használom, mivel az nem csupán az egyértelműen látható, de az egyes, sokszor kevésbé látható elemek magában foglalását is megpróbálja.
Ehhez főleg a rendezetlen csomaghoz kapcsolódó szabályokat vizsgálom, kisegítve a vizsgálatot az egyes, az adott témában releváns szerzők műveivel. A cél ezen rendezetlen csomagnak az alaposabb vizsgálata és, hogy rá lehessen világítani a főbb kérdésekre. Ennek megfelelően a szükséges szabályokat, valamint az ehhez szükséges, főleg uniós jogi forrásokat és az ehhez kapcsolódó szakirodalmat vizsgálom.
Az uniós jog fejlődése szempontjából az egyik legjelentősebb témakör a hatáskörök kérdése volt. Ezt a tényt tükrözi az, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) már a '60-as években rendelkezett a témakörhöz kapcsolódó esetjoggal.[2] A tagállamok részéről lényeges követelés volt, hogy az alapító szerződésekben rögzítésre kerüljenek ezek a hatáskörök.[3] Ez később az alkotmányszerződésre vonatkozó, valamint a lisszaboni reformfolyamat sarokköévé is vált.[4] Az államok részéről a cél az volt, hogy az alapító szerződések teljeskörűen és érthetően tartalmazzák a hatásköröknek egy könnyen áttekinthető rendszerét, amely magában foglalja a Bíróság erre vonatkozó esetjogának megfelelő kodifikálását is.[5] Amennyiben az alapító Szerződéseket az Unió alkotmányának tekintjük, ez a folyamat úgy is értelmezhető, hogy a hatáskörök és az azokhoz kapcsolódó szabályok megfelelően ismertetésre kell, hogy kerüljenek a Szerződésekben.[6]
Ez alapján az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) rendelkezései elméletileg jelentős korlátok közé szorítják az Unió hatásköreit, illetve annak lehetőségét, hogy az további hatásköröket szerezzen, vagyis kiterjessze hatásköreit (ún. competence creep).[7] Ennek alapja az ún. hatáskör-átruházás elve, amely szerint "az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében".[8] Ennek megfelelően az EUMSZ háromféle hatáskört ismer: a kizárólagos, a megosztott és a támogató-összehangoló-kiegészítő hatásköröket.[9] Ezen túl az uniós jogi szakirodalom további alapelveket is felsorol, amelyek az Unió hatáskör-kiterjesztését gátolják, mint amilyen a szubszidiaritás és az arányosság.[10] További korlátként sorolható fel a nemzeti parlamenteknek biztosított felülvizsgálati eljárás, a szubszidiaritásról és az arányosságról szóló, az alapító szerződésekhez csatolt jegyzőkönyv, valamint az, hogy kifejezett rendelkezést kapott a tagállamok alkotmányos identitásának védelme.[11] Jól látható azonban a gyakorlatból, mindezen újítások sem tudtak véget vetni a hatáskör-kiterjesztés gyakorlatának.[12]
A hatáskör-kiterjesztés nem rendelkezik a szakirodalomban általánosan elfogadott meghatározással. Elkülöníthető ugyanakkor egy szűk értelemben és egy tág
- 62/63 -
értelemben vett hatáskör-kiterjesztési fogalom. A szűk értelemben vett hatáskör-kiterjesztés esetén az Unió olyan szakpolitikai területeken alkot jogot, amelyek esetén nincs kifejezett felhatalmazása, vagyis nem rendelkezik arra vonatkozó megfelelő hatáskörrel.[13] Ez gyakorlatilag a közvetett jogalkotás meghatározása, amelynek eseteiben gyakran egyes funkcionális rendelkezésekre történik hivatkozás az uniós szabály jogalapjának meghatározásakor.[14]
Ebbe a kategóriába alapvetően két jogalap sorolható be: a belső piaci jogalap, valamint a rugalmassági rendelkezés. A belső piaci jogalap (EUMSZ 114. cikke) célja a belső piac egységének megteremtése azzal, hogy a tagállamokat kötelezi arra, hogy a belső piac létrehozásához, illetve működésének biztosítása érdekében harmonizálják jogrendszerüket, amely kifejezetten jelentős mozgásteret biztosított az Unió számára hosszú ideig.[15] Megjegyzendő, hogy az EUMSZ 114. cikke ugyanakkor nem szolgálhat jogalapként az adózásra, a személyek szabad mozgására, valamint a munkavállalók jogaira és érdekeire vonatkozó rendelkezésekre.[16] A közvetett jogalkotásnak másik gyakori eszközét, az ún. rugalmassági rendelkezést ezzel szemben az EUMSZ 352. cikke tartalmazza, amelynek lényege, hogy ha az Unió számára a Szerződésekben meghatározott cél eléréséhez nem biztosított a hatáskör, akkor ez a rendelkezés mintegy kipótolja azt. Ezen rendelkezés alkalmazását azonban a lisszaboni reformot követően jelentősen korlátozták:[17] alkalmazásához a Tanács egyhangúsága szükséges, a tagállamokat előzetesen figyelmeztetni kell ilyen esetekben, az ezen a cikken alapuló intézkedések nem eredményezhetik a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek harmonizációját olyan területeken, amelyeken ez kizárt, és egyébként a közös kül- és biztonságpolitika területén sem alkalmazható ez az eszköz.[18]
Ismerhető ugyanakkor az Európai Unió történetéből, hogy a hatáskör-kiterjesztés jelensége ennél jóval sokrétűbb, nem véletlen, hogy egyes szerzők e fogalmat más esetekben is használták.[19] Jelenleg Garben az, aki a legszélesebb körű és a legkomplexebb meghatározást alkalmazta a hatáskörkiterjesztésre. A szerző ennek megfelelően hat típusát különbözteti meg a hatáskör-kiterjesztésnek: a már ismertetett közvetett jogalkotást, az Európai Unió Bíróságának jogfejlesztő tevékenységét az ún. negatív integrációval, a nemzetközi szerződéseket, a soft law alkalmazását, a gazdasági kormányzást és a párhuzamos integrációt.[20] Az eddigi új elemek kifejtve a következők:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
