"Tanuljunk meg álmodni, uraim, akkor talán közelebb kerülünk az igazsághoz."
(Friedrich A. Kekulé. In Selye János: Álomtól a felfedezésig. Bp. 1967. 85. old.)
Közismert tény - és ezért aligha téves arra irányuló utalásunk -, hogy a jövő lehetősége a jövendő alakulása minden idők minden emberét többé-kevésbé érdekelte. Az örök holnapok ajtaját feszegető örök ember valami módon mindig tudni akarta, vajon az elkövetkezendő másnapok mit kínálnak, vagy mivel fenyegetnek, jót vagy rosszat hoznak számára. Röviden: milyen lesz az a jövő, amelyben élnie, amelyet valamiféle módon "kezelnie" kell ahhoz, hogy mindennapjai elviselhetők, hordozhatók legyenek, tehát létét és boldogulását egyaránt biztosítsák. Ösztönvilágának ez a - bizonyára már eredetileg meglévő - része a legősibb idők legegyszerűbb eszközéhez, az álomfejtéshez nyúlt. Majd a különböző tárgyi tényezők - állati belső részek vizsgálata, madarak repülése, a csillagok állása stb. - kötötték le - jövőt firtató - érdeklődését. Amikor pedig hitvilágában az istenek is megjelentek, a velük való érintkezés rendjén a jósok és jóshelyek kultuszában látta és láttatta a jövőfeltárás lehetőségét. A történelmi ókor jó néhány századában különösen nagy tekintélynek örvendett a delfi jóshely, ahol egy földhasadékból kiáramló hideg kábító gőz (gáz) fölött hipnotikus álomban ülő papnő: Pythia adott - rendszerint meglehetősen homályos - válaszokat a mellette álló pap kérdéseire.
Pythiát és jóslatait - a dolgok szokásos rendje szerint - a "történelmi süllyesztő" örökölte. Ám az ember jövőt feszegető atavisztikus érdeklődése mit sem változott. Mert vajon ki merné tagadni, hogy modern, sőt posztmodern világunkban ma is számosan fordulnak jósokhoz, jósnőkhöz, akik az előttük álló kristálygömbre merevített tekintetük nyomán elhangzó feleleteikkel "igazítják el" a jövendő határvonalán tébláboló ügyfeleiket.
Hogy aztán a dolog - a maga rendje és módja szerint - teljessé váljék, a tudomány világában is megjelent a szisztematikus, meghatározott rend szerint művelt jövőkutatás: a futurológia. Vagyis: "A társadalom, a civilizáció várható jövőjével és ennek tervszerű alakításával foglalkozó komplex tudományág".1
Ez az itt - talán túlságosan is ötletszerűen - felvázolt "eszköztár" persze korántsem azért került papírra, mintha a jövőt ma is kutató szándékok számára iránymutatásul szolgálhatna. Erre így eleve alkalmatlan. Arra azonban bizonyára megfelelő lehet, hogy egy-egy mai tudományos szándék beindításánál a kutató vizsgálódást valamiféle tanulsággal segítse. Mégis miben? Több más egyéb mellett annak felismerésében, hogy a jövőt boncolgató fejtegetéseknél a kutató elme - akarva-akaratlanul - csak a vizsgálódás időpontjában fennálló adottságokat, körülményeket, ténybeli és szellemi létezőket veheti figyelembe. Mert "egy kor szelleme tisztábban nyilatkozik meg a mindennapi és megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének módjában, mint a filozófia és a tudomány magas eszméiben."2 Ezek a "mindennapi és megszokott dolgok" kötik a vizsgálódót és ezektől nem függetlenítheti magát. És ez áll az álomfejtéstől a bél- és madárjósláson, valamint Pythia töredékes mondatain keresztül a futurológia legmodernebb törekvéseire is. Mert a mindentől elrugaszkodás a légbőlkapottság és így a hitelt nem érdemlő megbízhatatlanság veszélyét idézheti magára.
Polgári perrendtartásunk immár évtizedek óta a megújítás, mi több: a teljesen új kódex létrehozása kívánságának kereszttüzében áll. Sok más egyéb mellett két tényező világosan bizonyítja. Egyik az eredeti törvényszöveg meg-megújuló - ez idő szerint a nyolcadik etapjánál tartó - novellasorozata. A másik az a "fenyegetettség", amely az európai jogrendbe kapcsolódás ma már aligha letagadható "ante portas" ténye nyomán egyre dörömbölőbben sürgeti a "belépéshez illendő" perrendtartás megalkotását.
Az itt következő gondolatok - bármiféle csalatkozhatatlanságnak még a gyanúját is elhárítva - azt szeretnék megkísérelni, hogy a létesítendő új kódexnek mind jellegét, mind tartalmát milyen elvi - olykor gyakorlati - elgondolások tehetik alkalmassá, a "modern" és a "mai európai" értékűség elnyerésére. (Csak zárójelben: Pp.-nk eredeti, 1911. évi állapotában is kifogástalanul "európai" volt és ezen az 1952. évi "megszorítások" mit sem változtattak.) Nem tételes szabályok csatasorba állításáról van tehát szó - ez a törvénytervezet gondja és feladata -, hanem kizárólag a megengedhető "álomlátás" és a szakmai "kristálygömb" felé hajlás mozdulatairól. Nem kíváncsiskodástól, hanem kíváncsiságtól vezettetve. Mert "a kíváncsi olyat akar megtudni, ami rá tartozik, a kíváncsiskodó mások személyes ügyébe üti az orrát."3 Ám itt nincs "személyes ügy", ezért a kíváncsiság - a téma "köz" jellegére tekintettel - úgy tűnik: fokozottan megengedett.
1. Törvényalkotás - különösen, ha szándéka valamiféle jogintézmény egységes, tehát kódexbe öltöztetett megformálására irányul - a mindenkori jogtudomány egyik "művészeti" teljesítménye. Azért ilyen, mert a folyamat végterméke, maga a kódex valóban "műalkotás". Benne az alkotók tudományos felkészültsége és gyakorlati érzéke, képessége sajátos módon ötvöződik. Ha ez utóbbi kiegyensúlyozott, tehát olyan jellegű, amelyben e két faktor: tudomány és praktikum az adott időpont és körülmények legjobb eredményeit képes feldolgozni, a kódextől aligha lehet a sikeres jelzőt megtagadni. Ellenkező esetben az ötvözet hibái, ferdeségei, egyenlőtlen elosztási módozatai előbb-utóbb kiütköznek és beáll a minden idők minden kódexét egyaránt fenyegető szükségesség: a törvényszöveg meg-megismétlődő novelláris módosítása. Minél több a novella, a kódex gyatrasága annál inkább kiütközik. Kivétel persze ez alól minden olyan eset, amikor a kódex hiányosságai nem magából a szövegből erednek, hanem a társadalmi, a gazdasági, a politikai viszonyok tektonikus elmozdulásai hozzák "lehetetlen állapotba" mindazt, amit a törvényalkotó annakidején gondosan figyelembe vett.
A törvényalkotást vállaló tevékenységnek mint szellemi folyamatnak az elmélet és gyakorlat most említett ötvözeténél az elvi-elméleti megalapozottságnak kell sorrendi elsőbbséget biztosítani. Tisztázni kell, hogy a tervezet mű milyen elvi és elméleti elgondolások alapjaira helyezkedjék, felépítését ez utóbbiak hogyan, milyen mértekben irányítsák. Ez persze nem könnyű, sőt - túlzás nélkül állíthatóan - a művelet legnehezebb, mi több: legkényesebb része. Mert elv és elmélet számos, számtalan van. Sokfelől és sokfelé kínálkoznak, húznak. Kiválasztásuk - a minden kódex-alkotásnál kötelező - "kollektív bölcsesség" feladata. Ez utóbbi hivatott továbbá arra is, hogy - a tudománynál mindig jelen lévő - elméleti "túlkapásoknak" megfelelően ellenálljon. Mert a tudomány emberei mindig élénk hajlandóságot mutatnak a problémák elméleti megragadására, kidolgozására. Ez persze jól van így, noha nem kockázatmentesen. Évszázadok tapasztalata igazolja, hogy "a legnagyobb szerencsétlenség az, amikor az elmélet túlszárnyalja a gyakorlatot."4 Ebből következik, hogy polgári eljárásjogi törvény létesítésénél e most leírt általánosságok szükségképpen azonos súllyal és jelentőséggel érvényesülnek. Már puszta felsorolásuk is eleve kilátástalan. Ám van mégis néhány olyan elvi-elméleti gondolat, amelyeket - "hic et nunc", tehát a tervezett új Pp. körüli bábáskodás műveleténél - aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Ilyen - sok más és a teljességre messze nem törekvő - kérdés között az, vajon az új kódex valamiféle - egyébként jól sikerült - másolat legyen csupán, azután az is, vajon a mű melyik jogterület zászlaja alatt szülessék? Ugyanakkor döntést igényel az is, mit kezdjünk a magyar perjogi jogalkotás eddigi - sok-sok értéket felhalmozó - anyagával mint "perrendi örökséggel" és végül - last not least - az is választ vár, vajon a tételes anyag milyen alapelvekre támaszkodjék?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
