A nagykorú személyek cselekvőképességének korlátozása érzékeny, a hazai tudományos párbeszédben heves vitákat kiváltó kérdés. A gondnokság jogintézménye ugyanis úgy kíván védelmet nyújtani az érintettek számára, hogy önrendelkezési joguk súlyos korlátozása mellett az életüket érintő érdemi döntéseket más személyre bízza. Mindez az emberi jogok védelme és a társadalmi integráció lehetősége szempontjából is kritikus.
A rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint Magyarországon a gondnokság alá helyezett személyek száma a rendszerváltás óta szinte folyamatosan nő: ugyan 2008-ban enyhén csökkent a gondokság alatt állók száma, és a 2009-es növekedés még elmaradt a 2007-es összlétszámtól, 2010 óta folyamatosan ismét egyre több nagykorú személyt helyeztek gondokság alá a bíróságok. A Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint[1] 2018-ban 58 242 nagykorú személy állt gondnokság alatt hazánkban. A statisztikai adatok alakulásában alig érzékelhető annak hatása, hogy a 2014. március 15-én hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv bevezette a támogatott döntéshozatal intézményét, amely lehetővé teszi a gyámhatóságok (és a bíróság) számára a cselekvőképességet nem érintő támogató kirendelését.
A nagykorúak cselekvőképességének a korlátozására sok esetben valamilyen fogyatékosság miatt került sor, ezek a polgári forradalmakat megelőző időkben sok esetben a mozgásszervi és érzékszervi fogyatékosságokra is kiterjedhettek, jóllehet, hagyományosan az intellektuális és pszichoszociális fogyatékosság volt az érintett. Az orvostudomány fejletlensége miatt kezdetben ez a megközelítés kizárólag a valós társadalmi életben történő közreműködés megítélése alapján történt, azaz aki bizonyos, a többségi és a vallási, erkölcsi normák és szokások által rögzített magatartási formáktól eltért, azt fogyatékos személynek tekintették, így a jelen cikk tárgyát képező cselekvőképességét, sőt sokszor a jogképességét is korlátozták vagy figyelmen kívül hagyták.[2]
Az orvostudomány s különösen az ideg- és elmeorvostan 19. századi jelentős fejlődésének eredményeként a 20. század elejére a fogyatékosság meghatározásának orvosi megközelítése vált uralkodóvá: az a személy minősült fogyatékossággal élőnek, akinél valamely, a megfelelő belátási képességet korlátozónak vagy kizárónak tekintett ideg-, illetve elmeorvosi kórkép diagnosztizálható volt.[3] Az orvosi megközelítés azonban soha nem érvényesült teljes mértékben, ugyanis több élethelyzetet nem tudott kezelni, valamint az egyes egyéneknél akár azonos kórkép is eltérő mértékben befolyásolta a belátási képességet. Mindezeket a helyzeteket a kontinentális jogrendszerek a bíró számára viszonylag szabad kezet jelentő generálklauzulával kívánták rendezni. A generálklauzula jellemzően a "belátási képessége egyéb okból hiányzik" jellegű formulát alkalmazta.
A 20. század második felében - részben a második világháborúban és a diktatórikus rezsimekben elkövetett súlyos jogsértések miatt - erősödtek az alapjogvédelem nemzetközi eszközei. Ehhez kapcsolódóan a nemzeti alkotmányjogok is kiemelt figyelmet fordítottak az emberi jogok megfelelő biztosítására. Ez az alapjogi fejlődés elsősorban az egyenjogúság, majd az annak hatékony biztosítása érdekében az egyenlő bánásmódra vonatkozó kötelezettségek megjelenésében és szigorodásában nyilvánult meg. Szintén jelentős jogfejlődési tendenciaként emelhetjük ki az emberi élet és méltóság korlátozhatatlan és sérthetetlen alapjoggá válását.
- 22/23 -
Mindezen jogi fejlődés eredményeként került előtérbe a fogyatékossággal élő személyek jogainak alapjogias biztosítása, amelyre figyelemmel alapvető jelleggel át kellett gondolni a fogyatékosság fogalmát. Mindemellett a fogyatékosságra sajátos társadalmi konstrukcióként kezdtek tekinteni, amely szociális jellegű paradigma sok esetben az alapjogias paradigmával párhuzamosan fejlődött.[4]
Az alapjogias jellegű nemzetközi (például a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény, a továbbiakban: CRPD), valamint az újabb nemzeti jogi normák (amilyen a fogyatékos személyek egyenjogúságáról szóló német törvény[5]) a fogyatékos élethelyzetet komplex, orvosi és társadalmi alapon határozzák meg.[6] A komplex megközelítésnek csak az egyik eleme a szellemi, értelmi vagy érzékszervi károsodás, azonban ez nem elégséges feltétele a fogyatékosságnak, ahhoz az is kell, hogy ez a tartós károsodás korlátozza az egyén társadalmi életben történő részvételét.[7]
Ez a komplex, társadalmi elemeket is megjelenítő fogalom a 21. század elején vált elfogadottá a különféle nemzeti és nemzetközi dokumentumokban.[8]
A fogyatékosság paradigmáinak körét azonban az elmúlt évtizedek természettudományi (biológiai, idegtudományi) változásai is jelentősen érintették. Az élettudományok forradalmi változásai nyomán ismét előtérbe került a fogyatékosság medikális jellegű megközelítése, azonban ez a megközelítés csak annyiban közös a 19. századi medikális modellel, hogy a fogyatékosság okai között orvostudományi, biológiai, idegtudományi okokat vázol fel. Az új rendszerben ezekre a jellegzetességekre nagyobb figyelmet fordítanak, valamint a korábbi kutatásokhoz illeszkedően vizsgálják ennek hatását az egyéni felelősségi viszonyokra is.[9] Így egyfajta új paradigma látszik körvonalazódni, amelyet neomedikális megjelöléssel illethetünk.
A premodern korszakokban - azaz az ókorban és a középkorban - a fogyatékos élethelyzet megítélése rendkívül negatív volt. Kiemelhetjük, hogy a fogyatékosság minden esetben bizonyos cselekvőképességi korlátozást jelentett. Az ókori római jogban a cselekvőképességet kizárta az elmebetegség, valamint egyes egyéb, testi fogyatékosságok - így például a látás és különösen a beszédfogyatékos helyzet - kizárták a teljes cselekvőképesség érvényesülését szolgáló egyes, szigorú formaságokhoz kötött jogügyletek megkötését. A kései (posztklasszikus) római jogban azonban már megjelentek a fogyatékos élethelyzet komplex értelmezésének kezdeményei: ugyanis az elmebeteg, ha a "világos pillanataiban" (lucidum intervallum) észszerű döntések meghozatalára volt képes, akkor őt Diocletianus és Iustinianus császár rendeletei alapján teljesen cselekvőképesnek kellett tekinteni: azaz e rendeletek alapján a személy csak akkor minősült fogyatékosnak, ha a társadalmi életben való megfelelő és hatékony fellépésre nem volt képes.[10] A fogyatékos élethelyzet azonban súlyosabb következményekkel is járhatott a premodern jogokban, illetve jelenleg is bizonyos tradicionális jogrendszerekben. Így például a középkorban több esetben tekintettek úgy az értelmi, illetve testi fogyatékossággal élő személyekre, mint az "ördög által megszállottakra" vagy "boszorkányokra", s ebben az esetben tőlük a jogképességet is megtagadták, olyannyira, hogy nemritkán meg is ölték őket. Egyes tradicionális jogokban szintén megtagadják a fogyatékos személyektől a cselekvőképességet, illetve bizonyos esetekben a jogképességet. Így például az iszlám jog, a saría is széles körben korlátozza az értelmi fogyatékos személyek jogügyleteinek körét. Mivel a tradicionális jogrendszerek a harmadik világban ma is élnek, ezért a CRPD 12. cikkének (1) bekezdése külön kiemeli, hogy a fogyatékossággal élő emberek részére minden esetben biztosítani kell a jogképességet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
