Egyed István (1886-1966) a két világháború közötti időszak jeles közjogásza pályája elején két évtizeden keresztül mint törvényszéki, majd ítélőtáblai bíró tevékenykedett. Mindeközben több évet töltött közjogi törvényjavaslatok előkészítőjeként az Igazságügyi Minisztérium Törvényelőkészítési Osztályán. Már ez idő alatt is rendszeres publikációs tevékenységet folytatott. Az 1920-as évek végétől nyugdíjazásáig a közigazgatási jog professzoraként tanított, először alma matere, a Budapesti Tudományegyetem jogi karán, majd a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán.[1]
Egyed a Molnár Kálmán, Csekey István, Bölöny József, Tomcsányi Móric nevével fémjelzett közjogász tudósközösséghez tartozott, akik maradandó életművet hagytak az utókorra. A hazai közjogtörténetben elsősorban mint a közjogi publicisztika magas színvonalú jeles művelőjét, illetve az ún. új történeti közjogi iskola képviselőjét tartják számon.[2] A korabeli közjogi viták tevékeny résztvevőjeként patrióta érzelmeket vallva tárgyalta az alkotmányosság és jogállamiság kérdéseit, ugyanakkor a korszellem hatása egyes írásaiban - kortársaihoz hasonlóan - tetten érhető.[3] Alkotmányjogi szemléletmódját alapvetően meghatározta, hogy az Igazságügyi Minisztériumban ő volt a később, az 1920. évi I. törvénycikkel kihirdetett "az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről" című törvényjavaslat szakelőadója.
Érdemes e helyen röviden idézni a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának jelölési eljárása során a tekintélyes tudóstársak által megfogalmazott ajánlásból: "Egyed István közigazgatási és közjogi irodalmunknak hosszú idő óta igen érdemes és kiválóan termékeny munkása. Munkáit erős jogászi érzek, tudományos gondolkodás, finom jogászi elemzés, a joganyagnak az elvek mellett a legapróbb részletekig menő ismerete, szabatos előadás és világos, magyaros stílus jellemzi. Nem lehet megemlítés nélkül hagyni alkotmányjogi kérdésekben okszerű konzervatív felfogását sem; a nélkül, hogy mereven elzárkóznék az alkotmány korszerű javítása elől, az ú. n. alkotmányreformokat csakis történeti alkotmányunk ősrégi elveinek épségben tartásával az alkotmányfejlesztés útján tartja lehetőnek."[4] A jellemzésből egyértelműen kitűnik, hogy korabeli megítélésében is markánsan megjelenik a "magyaros stílus" és a "konzervatív felfogás" mint tudományos ismertetőjegy.
Egyed a hazai közjogászok azon köréhez tartozott, akik a jogállamiság intézményes feltételrendszerét sarkalatos kérdésnek tartották. Az igazságszolgáltatás rendszerének modernizálásában a legfontosabb elemnek a közjogi, illetve az alkotmányjogi bíráskodást tekintette. A közjogi (közigazgatási) bíráskodás gondolata ugyan már 1848-ban felmerült, de kialakítása a dualizmus időszakában a jogállamisággal összefüggő törekvések eredményeképpen a modern polgári állam működésének feltételeként valósult meg.[5] A kiegyezést követően nagy számban jelentek meg olyan szakirodalmi publikációk, melyek az alkotmányosság megkerülhetetlen intézményes feltételeként vizsgálták a jogállamiság kritériumait, illetve hangsúlyozták azok gyakorlati érvényesülését.
A 20. század elején számos magyar szerző a közigazgatási bíráskodást alapvető "alkotmánybiztosítéknak" tekintette. Ebbe a körbe tartozott Egyed is, aki egy korai írásában már ezzel a kérdéssel foglalkozott.[6] 1914 legelején a Jogtudományi Közlöny hasábjain "A közigazgatás, mint alkotmánybiztosíték" címmel megjelent tanulmányában a közigazgatás "nagymérvű terjeszkedése" kapcsán az egyéni szabadságjogok fokozott védelmének kérdését veti fel. Úgy véli, hogy "a parlamentárizmus, népképviselet, miniszteri felelősség nem védik kellően az egyéni és közszabadságot", mivel az "emberi gyarlóság" miatt tökéletlenül érvényesülnek: "Ellenben a közigazgatás, a közigazgatási bíráskodás állandóan bírói precizitással működik, minden kis esetben az utolsó fillér értékű egyéni jogot vagy érdeket megvédheti. A közigazgatásnak ezt a modern rendszerét, melyben a hatóságok tevékenységi köre és az egyéni szabadság a legpontosabban meg- és elvannak határolva, minden egyéni jog és a közszabadság védve: nevezik a németek jogállamiságnak. Ebben a jogállamiságban látják szemben más nemzetek rendszereivel a legfontosabb alkotmánybiztosítékot."[7]
Egyed szerint a hazai közigazgatás - vagy ahogyan fogalmaz: "magyar önkormányzat" - elsősorban a "történelmi formákhoz való ragaszkodás" biztosítékai ré-
- 19/20 -
vén tölti be az "alkotmánybiztosító szerepet". Emellett azonban fontosnak tartja, hogy a formális biztosítékok valós tartalmat nyerjenek: "Megyei ellenállásra, tisztviselők létfenntartásának kockáztatására többé az alkotmány megvédését nem szabad bízni, hanem az önkormányzat formáit életerővel kell megtölteni, hogy valóban jó, tökéletes közigazgatást végezhessen, az egyéni jogokat védje, a kormány törvénytelenségeit bírói úton semmisíttesse meg. És akkor a magyar közigazgatás be fog lépni a modern államok jogi kultúrközösségébe és a leghatalmasabb tényező lesz a jogállam felé haladásban."[8]
Két évvel később terjedelmes tanulmányt tett közzé a Városi Szemlében "Az alsó fokú közigazgatási bíráskodás" címmel.[9] Az 1916-ban megjelent írásában állást foglal a jogállamiság egyik fontos biztosítékát jelentő ítélkező fórum tevékenységének kiterjesztése mellett. Az egyre szélesedő és a jövőben tovább bővítendő hatáskörű közigazgatási bíráskodás álláspontja szerint immár az "alsófokú" ítélkező fórumok felállítását igényli hazánkban. A jogállamiság elvének érvényesülése nem teszi halogathatóvá ennek megtételét: "ha törvényhozásunk egyelőre akár elvi, akár célszerűségi szempontból nem is fogadná el a közigazgatási bíráskodás általánosításának eszméjét, az eddigi tapasztalati tényekből vont okszerű következtetés a bíráskodás kiterjesztésére mutat; ez a következmény pedig az alsófokú bíráskodás megszervezésének szükségességét vaskövetkezetességgel vonja maga után."[10]
A Bethlen-korszak végéhez közeledve, 1929-ben a Jogállam című folyóiratban tette közzé a jogállamiság kérdését immár kizárólagos témájává választó írását.[11] Egyed a klasszikus tételből kiindulva megállapítja, hogy a jogállam olyan állam, amelyben "a jog uralkodik", és ahol "a törvényekben és más törvényes jogszabályokban kifejezett államakarat irányítja az állam és közegei magatartását."[12] A joguralom fenntartása álláspontja szerint kétféle módon, "előzetes" és "utólagos" eszközökkel történhet. A joguralmat "fenyegető" veszélyek megelőzésének eszközeit, illetve eseteit taxatív módon tekinti át tanulmányában. Megelőzhetőnek véli a joguralmat érintő fenyegetést "ha a jog szabályai világosak, kimerítőek, kétséget nem hagynak; ha a jogszabályokhoz olyan szankciók vannak fűzve, amelyek a jogszabály megsértésétől hatósági személyeket és egyeseket visszatartani alkalmasak; ha megfelelő jogorvoslati eszközök állnak rendelkezésre a közigazgatás szervezetén belül is a fenyegető sérelmek kiküszöbölésére; végre, ha az állam hatóságai és közegei szükség esetén gyorsan és biztosan közbelépnek."[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
