A jogos védelem jogpolitikai felfogása a közelmúltban megváltozott. Az új jogszabályi környezet kialakítása során a jogalkotó olyan szabályozás kodifikálására törekedett, amely lehetővé teszi a védekező cselekményének méltányos megítélését, egyúttal a jogtalan támadás elhárításának kockázatát a támadóra helyezi. Ennek a célkitűzésnek megfelelően az alkotmányozó hatalom a jogos önvédelem jogát alapjogi rangra emelte (Alaptörvény V. cikk), továbbá a jogalkotó - már 2009-től kezdődően - széleskörű védekezési lehetőség biztosítását célzó rendelkezéseket iktatott a büntetőkódexbe. Ez a komplex szabályozás több értelmezési kérdést is felvet, amelyek megválaszolása során zsinórmértékként szolgálhat a jogintézmény ratio legis-e. Ennek az elemzési módszertannak azért is van létjogosultsága, mert az Alaptörvény a bíróságok számára kötelezővé teszi, hogy a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezzék (28. cikk), megteremtve ezáltal a teleologikus és alkotmánykonform interpretáció primátusát a jogszabály-értelmezés terén. Ebből fakadóan a jogos védelem szabályozási céljára kialakult egyes teóriák bemutatása a magyar jogirodalom számára is jelentőséggel bírhat.
A jogellenes cselekmények elhárítására elsősorban az állami szervek jogosultak és kötelesek.[1] Ezzel összefüggésben az Alaptörvény az alapvető jogokat illetően kimondja, hogy "[V]édelmük az állam elsőrendű kötelezettsége." [I. cikk (1) bek.]. Ebből a garanciális szabályból az államra nézve tevőleges alanyi jogvédelmi, illetve általános intézményvédelmi kötelezettség vezethető le.[2] Az utóbbi feladat ellátása - a normatív szabályok megalkotásán túl - szervezetrendszerek kiépítésével válik teljesíthetővé, amelyekhez hatékony jogvédelmi eszközök delegálása szükséges. Ennek jegyében deklarálja az alkotmány az állam erőszakmonopóliumát: "Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult." [C) cikk (3) bek.].
Megjegyzendő, hogy az állam jogvédelmi kötelezettségét nem képes minden helyzetben teljesíteni, így kiegészítő jelleggel az önálló jogérvényesítés biztosítása is szükséges. Ebből következően a jogalany által gyakorolt védekezés esetére a jogrendnek ismernie kell kivételt, ennek példája a jogos védelem.[3] Hasonló érvelést alkalmazva igazolták az első magyar büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex megalkotói is a jogos védelem kodifikálásának szükségességét: "A törvényhozás nem utasíthatja el magától a kényszerhelyzetnek, mint különös szempont alá eső ténynek figyelembevételét. E helyzettel szemben jól felfogott feladata csak az lehet: szabályozni azt, a mit mint szükséget el kell ismernie. A szabályozás abban áll, hogy a kényszerű védelmet joggá emeli ugyan, de egyszersmind e jog gyakorlatának eseteit és határait is körvonalazza."[4] A recens szerzők közül hasonló megfogalmazással él Belovics Ervin is: "[...]
- 328/329 -
a büntetendőséget kizáró ok törvénybe iktatásának az alapja az, hogy a jogosan védekező olyan támadást hárít el, amelynek megakadályozására a bűnüldöző hatóságok lennének jogosultak és kötelesek. Ha ezek a szervek az említett kötelezettségüknek nem képesek eleget tenni, a megtámadott számára lehetővé kell tenni a védekezés jogát."[5]
Így a jogvédelemnek tulajdonképpen több szintje különböztethető meg, amelyek egymáshoz való viszonya az Alaptörvényből fakadóan hierarchikus: a jogtalansággal szembeni állami reakció az elsődleges, az annak hiányában kifejtett jogos védelem pedig szubszidiárius jellegű. Ezen kiegészítő védelmi mechanizmus alkalmazásának eseteire a jognak reagálnia kell, az egyéni védekezés jogi szabályozása szükséges, hiszen a védekező személy jogait megfelelően körül kell bástyázni.[6]
De lege lata ennek az elvárásnak a magyar jogalkotó meglehetősen összetett szabályozással kíván megfelelni, hiszen a jogos védelemre alkotmányos és szakjogági szinten egyaránt találunk - egymással egyébként diszkrepáns viszonyban lévő - rendelkezéseket. Az Alaptörvény a jogos önvédelemhez való jogot ugyanis alapjogi rangra emelte, amelynek gyakorlását törvényben meghatározott feltételek teljesüléséhez köti.[7] Az alkotmányozó tehát a részletszabályok kibontását alacsonyabb szintű jogszabályra, konkrétan törvényre bízza, amely a hatályos joghelyzetben a Btk. A szabályozási komplexitást ezáltal pedig a lex specialisként funkcionáló büntetőkódex szolgáltatja, hiszen a Btk. rendszerében a cselekmény büntetendőséget kizáró[8] jogos védelem a jogos önvédelmen túl a más vagy a köz érdekében kifejtett elhárítás jogszerűségét is elismeri [Btk. 21-22. §, vö. továbbá 15. § e)]. Emellett az Alaptörvény által hivatkozott "törvényben meghatározott feltételek", vagyis a jogos védelem részletszabályai a legújabb jogfejlődés eredményeként részben megváltoztak, valamint új rendelkezésekkel egészültek ki.[9]
Minderre figyelemmel jelen dolgozat célja a jogos védelem ratio legisének kimunkálása, amely zsinórmértékként szolgálhat a jogintézményre vonatkozó egyre szövevényesebb alkotmányos és büntetőjogi szabályozás értelmezése során. Ennek az elemzési módszertannak azért is van létjogosultsága, mert az Alaptörvény a bíróságok számára kötelezővé teszi, hogy a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezzék (28. cikk), megteremtve ezáltal a teleologikus és alkotmánykonform interpretáció primátusát a jogszabály-értelmezés terén.[10]
A jogintézmény szabályozási indokának vizsgálatát az ennek kapcsán kialakult egyes elméleti modellek ismertetésével végzem el. Ebben a körben kifejezetten támaszkodom a német büntetőjogi irodalomban széles körben lezajlott tudományos diszkussziók egyes megállapításaira, tekintettel arra, hogy ez a megközelítés mindeddig nem került a hazai tudományos érdeklődés homlokterébe.
A bevezetőben kifejtettekből kiindulva a jogos védelem szabályozási fundamentumaként a védelmi elv jelölhető meg. Ezt a premisszát a jogirodalom differenciálja, és a ratio legis-t alapvetően két érdekkör mentén vizsgálja: az individuális jogi tárgyak és/vagy az egész jogrendszer, mint kollektív érdek védelmével magyarázza a jogintézmény szabályozási célját. Ennek megfelelően monista és dualista koncepciók jöttek létre. Előbbiek vagy csak az individuális érdekekben, vagy kizárólag a jogrend védelmében látják a jogintézmény értelmét, míg utóbbi egyfajta egyesítő teóriaként fogható fel, amely komplex módon közelíti meg a problémakört. Tanulmányomban kifejezetten csak a monista elméletek ismertetésére törekszem, mivel azok lényegi ismérveinek bemutatásával már világossá válik azon érvek köre, amelyeket a dualista koncepciók is értékesítenek.[11]
- 329/330 -
A jogos védelem tisztán kollektivista felfogása szerint a védekezési jog gyakorlása kizárólag a jogrend stabilizálását szolgálja, az elhárító pedig a jogrendszer reprezentánsaként lép fel.[12] A védekezés azért jogszerű, mert a támadás a jogrendet, mint entitást sérti. A jogos védelem továbbá szolgálja a jogszabályok hatékony érvényesülését is azáltal, hogy az elhárító személy a jogrendet megbontó jogellenes magatartás teljes megvalósulását gátolja meg.[13] Ez a megközelítés alapvetően a hegeli objektív idealista jogfilozófia eszmerendszerére vezethető vissza. Hegel szerint a szembeszállási jog a jogtalanság értéktelenségén, annak tagadásán alapul: "A jognak, mint jognak megtörtént megsértése pozitív, külső egzisztencia ugyan, de ez magában semmis. E semmis megnyilvánulása ama megsértés megsemmisítése, amely éppígy egzisztenciát nyer, - a jog valósága, mint szükségszerűsége, amely megsértésének megszüntetése által közvetíti magát magával."[14] Ebből következően a védekező a jogrend megtartása érdekében lép fel, így ő a ius defensionis hordozójának, és nem pedig forrásának tekintendő.[15] Ennek megfelelően - e teória szerint - a jogos védelem sosem ön-, hanem mindig jogvédelem. Ebből pedig egyértelműen következik a jogintézmény szubszidiárius jellege is, hiszen a jogos védelem nem az egyént megillető elidegeníthetetlen alapjogot jelent, hanem a jogtalanság elleni fellépés egyik eszközeként funkcionáló államtól származtatott jogot kell érteni alatta.[16]
A Maurach - Zipf szerzőpáros szerint a kollektív monista felfogás térnyerése a 19. század közepére tehető, hiszen ekkoriban kezdi éreztetni hatását a világ globalizációja és iparosodása, amely megnövelte az egyének közötti érintkezés lehetőségét.[17] Ezzel összefüggésben a kialakulóban lévő szociális állam már nagyobb odafigyelést szentelt a jogalanyok védelmére, ami fokozatosan háttérbe szorította, és egyben kivételessé tette az egyéni védekezés gyakorlásának lehetőségét. Ez a folyamat pedig szükségszerű funkcionális változást eredményezett a jogos védelem felfogásában.[18] Emellett ebben az időszakban jelennek meg a hegeli alaptéziseket továbbfejlesztető neohegeliánus tanok is, amelyek tovább erősíthették a jogrendvédelmi gondolat dominánssá válását. Az irányzat meghatározó képviselőjének, Albert Friedrich Bernernek köszönhetően vezérelvvé válik "a jog nem köteles a jogtalanság elől kitérni" tézis, ahol a jog alatt - a kollektív értelmezés szerint - az egész jogrendszert kell érteni. Bemer szerint ugyanis a jogrend saját magát tagadná meg, ha a vele szemben álló jogtalanságnak teret engedne.[19] Ez a premissza egyébként a recens német jogirodalomban már széles körben elfogadott a jogos védelem jogalapjaként,[20] azonban helytállóságát egyes szerzők vitatják.
Renzikowski szerint a berneri kiindulópont adaptálása a hatályos szabályokra a védekezési jog kifejezetten extenzív értelmezését eredményezheti, elismerésével ugyanis az elhárító személy valamennyi reakciója igazolttá válhat. Ezzel szemben pedig csak azon védekezés lehet jogellenességet kizáró hatású, amely a támadás elhárításához szükséges.[21] Bitzikelis arra hívja fel a figyelmet, hogy az említett neohegeliánus gondolat tartalmi magyarázatot nem ad a ratio legisre nézve, inkább deklaratív karaktere van, amely mindenféle jogsértő magatartással szemben lehetővé teheti a fellépést, ezáltal pedig egy korlátlan, abszolút felhatalmazást adhat a védekezésre. A szerző érvelése azonban nyilvánvalóvá teszi e következtetés helytelenségét, hiszen a jogos védelem keretei közötti elhárítás nem minden, hanem csak konkrét jogtárgy-veszélyeztetés esetén lehetséges, így nem jöhet szóba például alkalmatlan kísérletet megvalósító támadás esetén.[22] Ezen kritikai megjegyzések ellenére is a berneri premissza a német szakirodalomban változatlanul továbbélni látszik.
A kollektív monista koncepció további kérdéseként merül fel a védelem tárgyának pontos meghatározása. Általánosságban elmondható, hogy a jogrend a jogos védelem nézőpontjából egy olyan jogilag szabályozott állapotot jelent, amely a védelemre érdemes jogi tárgyak megóvását célozza, amikor azokat jogtalan támadás éri.[23]
- 330/331 -
Ezt a fogalmat kifejezetten a jogos védelemre specializálta Eberhard Schmidhäuser. A hamburgi professzor - Max Weber alaptézisét[24] e büntethetőségi akadály szempontjából továbbfejlesztő - értelmezése szerint a jogrendnek két oldala különböztethető meg: normatív és empirikus érvényesülése között lehet differenciálni.[25] A normatív értelmezés alapja az a felismerés, hogy a jogrend alapvetően egy értékrendszer, amely saját magát az állam által alkotott pozitív jog segítségével védi,[26] ennek köszönhetően részesülnek fokozott védelemben a büntetőjog számára releváns társadalmi érdekek is. Ez a pozitív jog pedig a tilalmazott cselekményeket körülíró magatartási, és az ezek megszegéséhez jogkövetkezményt rendelő szankciós normákból áll.[27] A normatív jogrendfogalom alapján a konkrét magatartási norma megsértése hozza létre a jogos védelmi helyzetet,[28] hiszen a jogi rendelkezés megszegése eredményezi azt az objektív jogtárgy-sértést, amely az elhárítás jogszerűségét megalapozza.[29] Összegezve, a normatív jogrend objektív alapokon nyugvó kifejezetten tételes jogi fogalom.
Ezzel szemben az empirikus felfogás a jogrend fogalmához szociológiai oldalról közelít. Schmidhäuser szerint az empirikus jogrend nem egy állam által szabályozott, hanem a társadalom által "megélt" szabályrendszert jelent. Ebből adódóan a közösség tagjaiban meglévő jogtudattal azonosítható jogrend védelme a jogintézmény elsődleges célja, így jogos védelmi helyzetet ezen faktuális állapot kihívó és egyértelmű megsértése eredményezhet.[30]
Álláspontom szerint a Schmidhauser-féle megkülönböztetésnek ott lehet jelentősége, ahol a normatív és empirikus jogrend egymással nem esik egybe, vagyis a jogrend efféle differenciálása feltételez olyan normasértő cselekményeket, amelyeket a közösség többsége nem tekint ilyennek, illetve fordítottan azt is, hogy a társadalom egy, egyébként jogszabályba nem ütköző magatartást fog fel jogellenesként.[31] Szükséges kiemelni, hogy a Schmidhauseri értelmezés nem pusztán jogelméleti eszmefuttatás, hanem komoly tudományos cél mentén kialakított teória. Schmidhäuser ugyanis az empirikus jogrend kategóriáján keresztül, teleologikus értelmezéssel kívánja a támadás jogtalanságának restriktív felfogását dogmatikailag megalapozni és alkotmány-konformmá tenni. Álláspontja szerint a támadás jogtalansága nem feltétlenül objektív tényező, hanem értelmezése során a büntetőjogi felelősség szubjektív elemeinek, vagyis a bűnösség meglétének is jelentőséget lehet tulajdonítani. Kiemeli, hogy - az esetek többségében - egy gyermek, egy szellemileg sérült személy vagy egy öntudatlan részeg nem képes olyan cselekmény kifejtésére, amelyet a társadalmi megítélés is jogtalannak fog fel, így pedig a jogos védelem által oltalmazott jogrend sem sérül, vagyis a jogintézmény alkalmazására nincs lehetőség, és a felelősség kizárását más úton kell megoldani.[32]
Értékelve az elmondottakat, egyet kell érteni - az elmélet céljának és értelmének elismerése mellett - azon német szerzők megállapításaival, akik a Schmidhäuser által kidolgozott teóriát elutasítják.[33] Az empirikus jogrend fogalmának alapját képező társadalmi együttélési szabályok ugyanis nem egyértelműek, folyamatos változásban vannak, így nem képezhetik szilárd kiindulópontját a jogintézmény elméleti megalapozásának. Ez a meghatározatlanság természetesen adódik az eredeti weber-i gondolat jellegéből is, mivel a normatív és empirikus jogrend megkülönböztetése eredendően szociológiai, és nem jogtudományi vizsgálat eredménye. Erre figyelemmel a schmidhäuser-i megközelítés elsősorban nem a normatív jogtudomány, hanem a kriminálpolitika számára lehet hasznos. Segítségével kimutathatóvá válhat ugyanis a kriminálpolitikai irányvonal, és ezen keresztül a jogi szabályozás megváltoztatásának szükségessége.[34]
Kifejezetten a jogos védelem ratio legis-ét érintően azonban helyesebb a jogrend általános értelmét alapul venni, és a jogvédelem tárgyaként ezt az objektív-normatív fogalmat használni. Indokolt ez továbbá azért
- 331/332 -
is, mert normatív nézőpontból a koncepció jelentőségét relativizálja az a körülmény, hogy az empirikus és a normatív jogrend egymástól való kivételes elválása esetén mind a német, mind a magyar büntetőjogban önálló büntethetőségi akadály, a jogellenességben való tévedés hívható fel, amely alapján a védekező mentesülhet a büntetőjogi felelősség alól (vélt jogos védelem).[35]
A jogos védelem kollektív monista felfogásának elismerése magával hozta azt a következtetést, amely szerint - a jogrend védelmének biztosításán keresztül - ennek a jogintézménynek a bűnözésre vonatkozó megelőző hatása is van. Ez a gondolat alapvetően Hellmuth Mayertől ered, aki a jogos védelem kifejezetten punitív jellegéről szólt, és a kollektív monista tanból kiindulva a védekezési jog gyakorlását a büntetőjogi büntetéssel állította párhuzamba.[36] Elmélete alapján a két jogintézmény szabályozási célja lényegileg megegyezik: a bűncselekmények megtorlása a jogrend fenntartása és a jövőbeni bűnözés megelőzése érdekében. Álláspontom szerint a jogos védelem rendeltetésének szankciós értelmezése az alábbi érvekre figyelemmel alaptalan:[37]
- a jogos védelem gyakorlásához nem szükséges a támadó bűnössége, míg az a büntetés kiszabásának elengedhetetlen feltétele;[38]
- a védekezésnek - a büntetéssel szemben - egyáltalán nem lehet motívuma a megtorlási gondolat,[39] mert azzal az elhárító is - megfosztva magát a védekezés jogától - a jogtalanság talajára kerülne;
- a jogos védelem az intézett, folyamatban lévő vagy közvetlenül fenyegető jogellenes cselekményre reagál, ezzel szemben a büntetés a már kifejtett bűncselekményhez fűzött utólagos jogkövetkezmény;[40]
- a jogos védelmet a megtámadott, vagy részére segítséget nyújtó más személy gyakorolja, míg büntetés kiszabására kizárólag a bíróság jogosult;
- a jogos védelem alkalmazása - az állam erőszak-monopóliumára és az egyéni igazságszolgáltatás tagadására tekintettel - kivételes lehetőség, a büntetés kiszabása pedig a bűncselekmények elkövetésére a törvényben meghatározottak szerint adott állami reakció;[41]
- a védekezés adott esetben a támadóra nézve súlyosabb következményekkel járhat (pl. halál), mint egy bíróság által kiszabott büntetés;
- a büntetés kiszabását a bíróság bűnösségi körülményekre is kiterjedő mérlegelési tevékenysége előzi meg, ezzel ellentétben a jogos védelem körében kifejtett elhárítás során a védekezőnek csak az elhárítás szükségességére kell figyelemmel lennie.
Ezek a megkülönböztető ismérvek egyértelműsítik, hogy a mayer-i koncepció a maga egészében nem fogadható el. Azonban szükséges rögzíteni, hogy Mayer munkássága nyomán terjedt el a német jogirodalomban az a gondolat, amely szerint a jogos védelemnek, ha nem is punitív, de preventív és elrettentő jellege mindenképpen van.[42] Emellett érvel a német büntetőjog-tudomány meghatározó alakja, Claus Roxin is. Roxin kiemeli, hogy a jogos védelem szabályozása egyaránt szolgál generál-, és speciál-preventív célokat.[43]
Az általános megelőzést illetően a jogos védelem jogrendvédelmi funkciója kifejezésre juttatja, hogy a támadó jogellenes cselekményét csak rizikó vállalása mellett fejtheti ki, a védekezés következményeinek kockázatát ugyanis neki, és nem a büntetlenséget élvező elhárítónak kell viselnie.[44] A megtámadott, és a neki segítséget nyújtó további személyek általi elhárítás jelentette fenyegetés adott esetben pedig nagyobb lehet, mint a támadás révén realizálható előny.
- 332/333 -
Mindezen tényezők előzetes mérlegelése befolyásolhatja a támadás megvalósítására vonatkozó szándék kialakulását.[45] Ez az elrettentő erő tehát a jogellenes cselekmények tanúsításától való tartózkodásra inti a társadalom tagjait. Mindez a jogos védelemhez fűződő általános megelőző hatás negatív vetületét jelenti. Roxin érveléséből kikövetkeztethető továbbá a jogos védelem pozitív generál-prevenciós karaktere is, hiszen e jogintézmény szabályozása erősítheti a potenciális elkövetőkben a morális gátlásokat és elősegítheti esetükben a jogkövető magatartást.
A speciál-preventív hatást pedig az jelentheti, hogy a védekező a konkrét szituációban egy jogellenes cselekmény megakadályozásával olyan elrettentést gyakorol kifejezetten a támadóra nézve, amely őt a jövőbeni normakövetésre szoríthatja.[46] Ebben a relációban tehát az egyéni megelőzés fókuszában nem az elkövető nevelése, reszocializációja, sokkal inkább elrettentése áll.[47] Az eredményes elhárítás ugyanis világossá teheti számára, hogy a jövőben nem érdemes újra a jogtalanság talajára lépnie, mivel ha az állami védelmi mechanizmust ki is tudja játszani, még mindig akadályozhatja cselekménye megvalósítását az egyéni védekezés lehetősége.
Álláspontom szerint Roxin elmélete a generál-prevenciót illetően következetes és helytálló. A fentiekben ismertetett érvek egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a jogos védelem szabályozásának feltétlenül van generálprevenciós hatása, ennek mértéke és jelentősége azonban már kérdéses. A társadalom tagjai számára ugyanis önmagában a jogtalan magatartásokkal szembeni védekezés lehetősége ismert, e jog gyakorlásának részletszabályai azonban széles körben nem világosak. Ezen ismeretek hiánya pedig gyengítheti a jogintézmény általános megelőző jellegét.[48] Emellett ebben a körben jelentőséget kell tulajdonítani az adott társadalom egyéni joggyakorláshoz fűződő hozzáállásának, közelebbről a védekezési hajlandóságnak is. Hiába adott ugyanis elméletben a támadás visszaverésének joga, ha annak alkalmazása a gyakorlatban maga is veszély vállalásával jár. Különösen igaz ez a más érdekében kifejtett elhárítás esetén, ekkor ugyanis - az eltérő motivációra figyelemmel - a beavatkozási szándék csekélyebb intenzitású lehet.[49]
Ezzel szemben a jogos védelemhez kapcsolt speciálpreventív hatást illetően már erősebb kételyek fogalmazhatók meg. Ebben az esetben ugyanis az elhárítás eredményessége támadónként merőben eltérő reakciót válthat ki, továbbá az sem egyértelmű, hogy a bűnelkövető esetleges jövőbeni jogkövető magatartása a korábbi eredményes védekezésre, vagy pedig a kiszabott büntetőjogi szankció hatására alakult ki.[50]
A gondolatmenet lezárásaként összegezve elmondható, hogy a kollektív monista teóriából nem következik a jogos védelem pönális jellege, jóllehet a jogintézmény kodifikálásának van olyan célja, amely a büntetőjogi szankciók ratio legis-ével egybeesik. A különbség abban jelentkezik tehát, hogy a jogos védelem generálpreventív karaktere a szabályozásnak semmi esetre sem elsődleges, sokkal inkább - a jogtárgy-védelmen túli - másodlagos céljaként jelölhető meg.[51] Ezzel ellentétben a büntetés kifejezetten, primer jelleggel prevenciós célok elérését szolgálja.[52]
A kollektív monista koncepció a jogos védelemre irányadó jogszabályi környezet értelmezésekor több szempontból is meghatározó jelentőséggel bír. Az alábbiakban ezen körülmények rövid összegzésére kerül sor.
A) A teória abból indul ki, hogy az egyéni védekezés nem alapjog, hanem a jogrend fenntartásának egyik eszköze, az állami jogvédelem szükséges kiegészítése. Ebből következően könnyen beláthatóvá válik a jogos védelem szubszidiárius jellege: gyakorlására a jogalanynak csak akkor van lehetősége, ha az állami védelmi eszközök in concreto nem állnak rendelkezésre.
B) Az elmélet révén világosan alátámaszthatóvá válik nemcsak az individuális, hanem a kollektív jogi tárgyak jogos védelem körében való védelemben részesítése. Mivel a jogintézmény célja a jogrend stabilizálása, így nincs jelentősége annak,- hogy a jogtalan támadás milyen büntetőjogilag védett jogi tárgy ellen irányul. Minden jogtárgy-veszélyeztető magatartás sérti ugyanis a jogrendet, mint absztrakt értéket. Ezáltal a teória elfogadása a jogos védelem hatókörének - azaz a jogos védelmi jogi tárgyaknak - extenzív értelmezésére ad lehetőséget. Kizárólag a kollektív monista tan által indokolható a más érdekében kifejtett elhárítás szabályozása. A megtámadottnak segítséget nyújtó harmadik személy ugyanis ilyen esetben nem a saját érdekében jár el, nem önvédelmet gyakorol, ha-
- 333/334 -
nem beavatkozásával - egyfajta társadalmi szolidaritást is kifejezve - a jogrendet állítja helyre.
C) A teória eszköze lehet továbbá egyes, jogos védelmet korlátozó körülmények alkotmányossá tételének. A jogos védelem hatókörének szűkítése egyúttal a büntetőjogi felelősség körének kiterjesztését eredményezi, így mindenkor figyelemmel kell lenni a korlátozás indokaira. A következő két restriktív interpretáció helytállósága megfelelően igazolhatónak tűnik a kollektív monista koncepció egyes tételeivel.
a) A magyar joggyakorlat megköveteli a védekezőtől az elhárítás során a szükségesség mértékének, tulajdonképpen egy arányossági követelménynek a megtartását.[53] Ez a judikatúra a szóban forgó elmélet segítségével a következőképpen magyarázható: a túlzott mértékű és egyben indokolatlan elhárítás védi ugyan a jogtalan támadás visszaverése révén a jogrendet, de egyben sérti is azt, hiszen a támadó jogi tárgya - mint a jogrend része - alaptalanul szenved többletsérelmet. A jogintézmény tehát csakúgy érheti el célját, ha a védekező jogainak hatékony biztosítása mellett figyelemmel van a támadó joghelyzetére is.
b) Nem állapítható meg jogos védelem annak javára, aki a vizsgált szituáció összes körülménye alapján maga is jogtalanul cselekszik.[54] A jogrendvédelmi gondolat alapján egyértelmű, hogy nem lehet a jogrend reprezentánsa az, aki cselekményével maga is megbontja azt.
A jogos védelem értelmét kifejezetten az individuális érdekvédelemben látó elmélet szerint jogos védelmi helyzetben a megtámadott védekezési motivációját közvetlenül egyéni, és nem pedig a jogalanytól elvonatkoztatott közösségi érdekek megóvása hozza létre. Ennek a premisszának a magyarázata alapvetően két értelmezési út mentén lehetséges. Egyrészt, a koncepciónak létezik egy eredeti jelentése, amely a kérdést természetjogi oldalról közelíti meg. Másrészt, kibontakozóban van a recens jogirodalomban egy újragondolt változata is, amely az individuális elméletet normatív alapon kívánja legitimálni azáltal, hogy a jogos védelmet az egyént megillető alapjogok védelmével hozza összefüggésbe. Az alábbiakban ezen két szempont mentén vázolom fel a teória létjogosultságát alátámasztó érveket.
A jogintézmény szabályozási céljának eredeti individuális megközelítése szerint jogos védelem esetén a megtámadott kivételes szituációban cselekszik, a jogtalan támadás visszaverésével alapvetően egy természetes reakciót ad. Az elhárítási jog alapját tehát az azonnali reagálást igénylő szükséghelyzet rendkívülisége adja.[55] A koncepció magját továbbá az a felismerés jelenti, amely szerint a jogrendszer nem tilthatja meg a védekezőnek az ellene irányuló jogtalan támadás elleni fellépést, mivel e jog tagadása az emberi létezés lényegének mondana ellent: senki sem kötelezhető arra, hogy saját egyéni érdekét máséval szemben feláldozza.[56] Éppen ezért az egyén számára az önvédelem jogának - függetlenül a pozitív jog rendelkezéseitől - ezekben a kivételes szituációkban biztosítottnak kell lennie.[57] A teória alaptéziseiből nyilvánvaló, hogy az a jogos védelem szabályozási indokát kifejezetten természetjogi nézőpontból szemléli.[58] Ennek az értelmezésnek a kiindulópontja egyébként a jogos védelem eredeti, római jogi megítélésében gyökerezik, amely szerint az önvédelem az egyén veleszületettet joga: "naturalis ratio permittit se defendere."[59] A középkori naturális jogi gondolkodás ezt annyiban fejlesztette tovább, hogy megszilárdult a jogos védelem önvédelemi jogként felfogása, és a ius defensionis ezáltal egyértelműen szubjektív alapú joggá vált. Ennek köszönhetően a szembeszállási jog alatt egy törvények feletti jogosultság értendő, amelynek elismerésére - mivel az a természetnél fogva illeti meg az egyént - a mindenko-
- 334/335 -
ri jogalkotó kötelezve van.[60] Szükséges még kiemelni, hogy ezzel szemben az irányzat a megtámadotthoz nem kötődő jogi tárgyak oltalmazásának szükségességét elveti, azok védelmét nem az egyén, hanem az állam - mint az erőszak-monopólium birtokosa - feladatának tekinti.
A teóriának ezen eredeti, természetjogi felfogása egyébként megjelent a közelmúlt magyar jogi gondolkodásában is. Sólyom László alkotmánybíró a halálbüntetés eltörlése tárgyában hozott alkotmánybírósági határozathoz fűzött párhuzamos véleményében kifejtette, hogy "ha a megtámadott megöli támadóját, a jogos védelem biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott.[...] A halált azonban a jog nem oszthatja el és nem oszthatja ki. Ebben a határhelyzetben a jog nem kötelezi és nem jogosítja semmire a megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elő, hogy a megtámadott tűrni köteles: ezzel ugyanis az ő élete felett rendelkezne. Így tehát a természeti állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan nem emberi jogról (amely az állatoknak is megvan). A választási helyzet megszűntével lép be újra a jog, amely azonban csak kompetenciája határait, vagyis a jogos védelmi helyzet feltételeinek meglétét vizsgálja, s ami ott történt, nem értékeli."[61]
A fentiekkel összevetve Sólyom álláspontját elmondható, hogy a hivatkozott párhuzamos indokolás is a természeti állapotból eredezteti a védekezés jogát, lényeges eltérést jelent azonban, hogy az alkotmánybíró szerint ennek a szituációnak a pozitív jogban történő elismerésére a jogalkotó sem jogosult, mivel az életről az állam nem rendelkezhet, így az elhárítás egy jogon kívüli állapotban játszódik le, ami értelemszerűen nem eredményezheti büntetőjogi felelősség megállapítását sem. A természetjogi felfogás e sajátos értelmezése a hazai jogirodalomban elutasításra talált.[62] Kiemelendő Mészáros Ádám azon álláspontja, amely szerint egy ilyen helyzetben nem ölési jogról, vagy annak átengedéséről, illetve jogon kívüli állapotról van szó, hanem egy védekezési jognak állam általi átruházásáról beszélünk.[63] Ebből következően a jogos védelem jogpolitikai indokának eredeti, természetjogi megközelítése éppen arra szolgáltat magyarázatot, hogy az egyén számára a pozitív jognak azért kell elhárítási jogot adnia, mert az emberi létezés lényegéből adódóan senki sem kötelezhető jogtalan támadás eltűrésére. A jogos védelem tételes jogi szabályozása ennek a követelménynek a jogalkotói elismerése.
A tisztán individuális teória - a kollektív irányzat dominánssá válását követően, mintegy azt felváltva - napjainkban ismételten népszerűvé vált.[64] Ez annak következménye lehet, hogy az elmélet egyes recens képviselői[65] túl kívánnak lépni a természetjogi kiindulóponton,[66] és az individuális felfogás normatív igazolására törekednek. Erre szolgálhat az a gondolat, amely szerint a jogos védelem szabályozási célja és szükségessége kifejezetten a modern kori alkotmányokban rögzített egyes alapjogi rendelkezésekből vezethető le. Így a jogos védelem biztosítani hivatott az élethez, emberi méltósághoz, egyéni szabadsághoz, személyes biztonsághoz, valamint a tulajdonhoz való jogot is, ezen keresztül pedig általános feladataként - az individuális érdekek védelme révén - egy "személyes jogi szféra" garantálása határozható meg.[67] E célok elérése pedig csak a szituációban résztvevő más személy(ek), a támadó(k) jogainak csorbításával érhető el, ami rögtön nyilvánvalóvá teszi számunkra az individuális koncepció valódi értelmét: a jogos védelem szabályozásán keresztül a támadással szemben jogszerűen reagáló védekező büntetlenségének megalapozása, az egymással szembekerülő egyéni érdekek összemérése segítségével. Szükséges rögzíteni, hogy e teória modern értelmezése szerint is a védekezési jog ugyan alanyi jogosultság, azonban lényeges változást jelent az, hogy annak gyakorlásával összefüggésben az elhárítás jogellenessége csak akkor zárható ki, ha a jogos védelmi helyzetben lejátszódó érdekkollízió során a megtámadott individuális jogi tárgya a támadóénál védelemre érdemesebbnek bizonyul.
- 335/336 -
A fentiekben érintett lehetséges értelmezési pontokhoz igazodóan, a védekezés jogszerűségének igazolására a német szakirodalomban több érvet is találunk, amelyek absztrakt jelleggel a megtámadott büntetlenségét támasztják alá, és egyúttal a támadó jogainak csorbításához vezetnek. Az alábbiakban ezek összegző bemutatására kerül sor.
A) Jogos védelem, mint önmegtartás. Az önmegőrzési gondolat jogos védelemhez kapcsolása a természetjogi gondolkodás eredménye, közelebbről Thomas Hobbes filozófiájával hozható összefüggésbe. Az angol tudós kiinduló tétele szerint az emberi létezés legfőbb mozgatórugója az önfenntartás, a jogok megőrzése.[68] A természetjog ugyanis "[...] mindenki számára azt a szabadságot jelenti, hogy önnön erejét saját akarata szerint lényének, vagyis életének a megoltalmazására használhatja, s következésképpen mindent megtehet, amit e cél érdekében saját megítélése és értelme szerint a legelőnyösebbnek tart."[69] A védekezés jogának eredete kapcsán kifejti, hogy "[...] senkiről se tételezhető fel, hogy az állam megalapításával feladta volna élete vagy testi épsége megvédésének jogát oly esetre, amikor a törvény nem tud idejében segítségére jönni."[70] Ennek a gondolatnak a lényege tehát abban ragadható meg, hogy az önvédelem joga egyfajta eszközként garantálja az egyén számára a szabadságot saját értékei szerinti életvitel kialakítására. Engländer szerint ez az érv alapvetően alkalmas a jogintézmény individuális felfogásának alátámasztására, kritikája azonban, hogy egyik oldalról tág, másfelől pedig szűk értelmezésre ad lehetőséget. Tág annyiban, hogy nemcsak a jogtalan támadóval szembeni védekezést legitimálja, hanem jogszerűvé teheti kívülálló személyek sértését is. A természetjog szerinti szabadság megőrzése ugyanis mindenekfelett álló érdek, ami nem érzékeny az azt veszélyeztető cselekmény jogi megítélésére, mivel maga a koncepció is alapvetően törvények feletti karakterű. Másfelől megszorító jellegű, mivel az életen, testi integritáson kívül eső individuális jogi tárgyak védelmének szükségességét nem alapozza meg.[71] Utóbbiak - így például a vagyoni javak megóvása - nem szolgálják ugyanis közvetlenül a kiinduló célt, vagyis az ember mint természetes lény létezésének megőrzését. Álláspontom szerint a müncheni professzor következtetései helytállóak, és megfelelően érzékeltetik az individuális teória eredeti, természetjogi kiindulópontjának hiányosságait, felhívva a figyelmet az újraértelmezés szükségességére.
B) A kiemelkedő érdekek védelmezésének érve. Ez az értelmezési variáns a megtámadott által védelmezett individuális érdekek kiemelkedő jogi jelentőségével magyarázza az elhárító cselekmény büntetendőségének kizártságát. Így a jogos védekezés fundamentumát elsősorban az olyan magas rangú értékek oltalmazása adja, mint az ember cselekvési szabadsága, vagy az emberi jogok szabad kibontakoztatása.[72] Ennek köszönhetően az elhárító cselekmény jogszerűségének igazolása aggálymentesen alapulhat az egyéni érdekek összemérésén, hiszen a megtámadott jogi tárgya mindig védelemre érdemesebb lesz a támadóénál. Utóbbi egyéni érdekei ugyanis a jogtalanság talajára helyezkedéssel veszítenek jelentőségükből, és az elhárító személy általi csorbításukra jogi lehetőség nyílik.[73] Ez a megközelítés már az individuális teória újszerű felfogásának eredménye, és a jogos védelem szabályozása mellett az alapjogokkal összefüggésbe hozható egyéni érdekek fontosságára utal.
C) A szorongatottsági gondolat. Az individuális monista teória egyik sajátos értelmezése szerint a védekezés jogalapját annak a helyzetnek a rendkívülisége adja, amelyet a jogtalan támadás létrehoz. Egy ilyen szituációban ugyanis az elhárításban tipikusan gyakorlatlan megtámadott kiszolgáltatott helyzetben találja magát, ami indokolttá teszi a védekezés méltányos büntetőjogi megítélését. Ennek az érvnek a jogos védelem általános szabályozási célján túlmenően, egyes speciális jogintézmények ratio legis-ének feltárása során lehet meghatározó jelentősége. A megtámadott szorongatott helyzete ugyanis nem maradhat értékelés nélkül, ezért a modern büntetőjogokban a jogos védelem körében - a védekező pszichikai-érzelmi állapotára vonatkozó - szubjektív elemeket is tartalmazó jogszabályi rendelkezések jelentek meg,[74] amelyek nem a cselekmény jogi szempontú igazolására törekednek, hanem a felelősséget az elhárító bűnös-
- 336/337 -
ségének eliminálásával kívánják kizárni. E speciális büntethetőségi akadályok kodifikálása tehát a támadás kiváltotta kiszolgáltatott helyzettel okozati összefüggésben kialakuló érzelmi állapot megfelelő jogalkalmazói értékelését szolgálják. Megjegyzendő, hogy a szorongatottsági gondolat révén igazolhatóvá válhatnak egyes, a szabad védekezés körét korlátozó tényezők is. Így például nem hivatkozhat jogos védelmi helyzetre az, aki a támadást felróható cselekményével maga provokálta, mivel az erre adott reakcióval számolnia kellett, az nem érhette váratlanul, így benne olyan szorongatottsági érzés sem alakulhatott ki, amely a jogszerű védekezés lehetőségét megalapozná.[75]
D) Támadás, mint önveszélyeztetés. Az individuális monista teória részeként megjelent olyan koncepció is, amely a jogos védelem elméleti megalapozását rendhagyó módon nem a védekező, hanem a támadó személyére alapítja. Ennek az értelmezésnek a lényege szerint a támadónak számolnia kell a cselekménye visszaverésének lehetőségével, ezáltal pedig a támadás során a saját jogi tárgyát veszélyezteti.[76] Montenbruck szerint a támadó ebben az esetben egyfajta rizikóátvállalással a védekezés következményeibe konkludens módon beleegyezik, ami kizárja a megtámadott személy felelősségre vonásának lehetőségét.[77] Az önveszélyeztetési gondolat szélsőséges irányzatát képviseli Reinhard Merkel, aki szerint a támadó a saját önveszélyeztetése kapcsán tulajdonképpen közvetett tettesként jár el, mivel olyan személyt használ fel büntetendő cselekmény elkövetésére, aki felelősségre nem vonható.[78]
Az individuális teória elsődleges jellemzője a jogos védelem alapjogvédelmi funkciójának kidomborítása, ezzel összefüggésben pedig a védekezési jog alanyi jogként való elismerése. Ez a megközelítés tehát - a természetjogi alapvetésekből kiindulva - tagadja a jogos védelem szubszidiárius jellegét: a jogintézmény az állami jogvédelemtől függetlenül igénybe vehető, ha a jogosultat jogtalan támadás éri. Emellett az elméletből világosan következik, hogy a támadás visszaverésére vonatkozó motivációt kifejezetten individuális érdekek védelme adja, a jogrend megóvása, mint absztrakt cél pedig csak kivételesen juthat jelentőséghez, a kollektív jogi tárgyak védelme ugyanis az állam feladata és kötelessége, azt az egyénnel összefüggésbe hozni nem lehet.
Fontos jellemzők között említhető, hogy a jogos védelem jogigazoló hatása az egyéni érdekek összemérésén alapul azáltal, hogy az alapvető jogát gyakorló, ebből adódóan jogszerűen eljáró védekező jogi tárgyainak előnyben részesítésével a támadó érdekei csorbíthatóvá válnak. Ezen keresztül az elhárítás jogi megítélésének részévé válik egy arányossági kritérium értékelése, ebből azonban nem következik az, hogy a megtámadott cselekményének méltányos jogi megítélésére egyúttal ne nyílna lehetőség. Éppen ellenkezőleg: az arányossági követelmény teljesítése teszi a védekezést szükségszerűvé, és ezen keresztül jogszerűvé, ami a felelősség kizáráshoz vezethet.
Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódóan kell említést tenni arról is, hogy az individuális koncepció felhasználásával olyan jogintézmények kodifikációja is igazolhatóvá válik, amelyek az arányossági kritérium sérelme ellenére a védekező büntetlenségét garantálják. A szorongatottsági érv értékesítése éppen arra szolgál ugyanis, hogy a megtámadott rendkívüli, kiszolgáltatott helyzetével összefüggésben álló érzelmi állapot jogi szempontból is értékelhetővé váljék. Ennek megfelelően állítható, hogy a teóriának különös jelentőséget kölcsönöz a megtámadott rendhagyó helyzetének értékelésére kialakított jogi érvek hasznosításának lehetősége.
Végezetül ki kell térni a koncepció jogvédelmi szempontból hátrányos vonására is. Az individuális monista szemlélet a szembeszállási jogban kifejezetten önvédelmet lát, így e felfogás a társadalmi szolidaritás körébe tartozó szempontok érvényesítésére nem alkalmas.[79] Ez azt jelenti, hogy ezzel a teóriával nem lehet igazolni a más érdekében kifejtett védekezés jogszerűségét, hiszen a támadást nem lehet összefüggésbe hozni a beavatkozni szándékozó harmadik személy természetes állapotával, vagy alapvető jogaival. Ezekben a helyzetekben a jogvédelem biztosítása az állam feladatkörébe tartozik.
A jogos önvédelem alapjogként történő elismerése azt a benyomást keltheti, hogy a magyar jogrend az egyéni védekezési jog szabályozása terén kifejezetten a tisztán individuális modell elismerésének irányába mozdult el. E következtetés helytállóságát azonban nyomós ellenérvek gyengítik.
Egyrészt azt szükséges kiemelni, hogy a jogintézmény szabályozását érintően nem csupán a jogos önvédelem alkotmányjogi-alapjogi rangra emelése jelent
- 337/338 -
új alaptörvényi rendelkezést, hanem az állami erőszak-monopóliumnak alkotmányban történő expressis verbis kimondása is. Utóbbi szabály egyértelműen az egyéni védekezés szubszidiárius jellegét erősíti, amely a kollektivista irányzat jellemzője. Emellett megjegyzendő az is, hogy a jogos önvédelmet alapvető jogként deklaráló alkotmányi rendelkezés kiutal a büntetőkódexre, így az önmagában nem alkalmazható, hiszen a védekezés konkrét törvényi feltételeit a szakjog határozza meg. Ezért nem is véletlen, hogy a legújabb judikatúra az Alaptörvény V. cikkét a bírósági határozatok jogi indokolásaiban csupán kifejezetten díszítőelemként hivatkozza,[80] és tartalmi elemzést továbbra is a Btk. jogos védelemre vonatkozó rendelkezéseinek ad.[81]
A szakjogi normákat tartalmazó Btk.-t megvizsgálva pedig arra a következtetésre lehet jutni, hogy az Alaptörvény V. cikke és a Btk. között diszkrepancia áll fenn. A hatályos büntetőkódex 22. § (1) bekezdése szerint ugyanis nemcsak a védekező saját személye vagy javai elleni támadással szemben lehet elhárítást kifejteni, hanem adott a lehetőség a más személye, javai, vagy a közérdek ellen intézett, vagy azokat közvetlenül fenyegető cselekmények elhárítására is. Hangsúlyozandó, hogy a normaszövegek különbözősége nem eredményez alaptörvény-ellenességet. Az Alaptörvény V. cikkéből ugyanis csak az a követelmény fakad a jogalkotóra nézve, hogy a jogos önvédelem intézményét törvényi szinten szabályozza.[82] Az a jogalkotói döntés, hogy ennél a követelménynél szélesebb védekezési jogot ad az egyének kezébe, értelemszerűen nem keletkeztet a Btk. vonatkozó rendelkezése kapcsán alkotmányellenességet.
Ezek az érvek abba az irányba mutatnak, hogy a magyar jogrendben a jogos védelemre irányadó általános rendelkezés [Btk. 22. § (1) bek.] ratio legis-e összességében dualista felfogás szerint határozható meg. Nyilvánvalóan nem lehet a tisztán individuális szemlélet térnyeréséről szólni akkor, ha az erőszak-monopólium az Alaptörvény erejénél fogva kifejezetten az állam kezében marad, és a Btk. a megtámadottól független jogi tárgyak oltalmazását is lehetővé teszi.
Mindezek fényében kérdésként merül fel, hogy milyen valódi jelentőség tulajdonítható az Alaptörvény V. cikkének? Ehhez kapcsolódóan elmondható, hogy az alapjogi rendelkezés segítségével a korábbinál egyértelműbben elutasíthatóvá válhatnak a jogos védelemre vonatkozó törvényi szabályok megszorító jogalkalmazói értelmezései. Megjegyezhető, hogy a védekező terhére szóló, megszorító értelmezéssel élő bírói gyakorlat az alkotmányban lefektetett nullum crimen sine lege elvre[83] figyelemmel korábban sem volt megengedett, azonban az Alaptörvény V. cikkére való esetleges hivatkozás erősítheti ennek az érvelésnek a helytállóságát. Ennél is nagyobb jelentősége lehet az alaptörvényi szabálynak akkor, ha a jogos védelem megállapítását a bíróság a Btk.-t egyébként sértő módon zárja ki, és a védekező büntetőjogi felelősségét kimondja, ekkor ugyanis olyan alapjogsérelem áll elő, amely a jogerős határozattal szemben alkotmányjogi panasz benyújtását teszi lehetővé.[84] A korábbi alkotmánybírósági gyakorlat a nullum crimen elv egyes részkövetelményeit döntően a jogállamiság generáklauzulájából vezette le,[85] azokat nem alapvető jogként kezelte, ebből következően a nullum crimen-re vonatkozó korábbi judikatúrából kiindulva - tényleges recens joggyakorlat hiányában - kérdéses, hogy befogadható lenne-e egy, az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésén alapuló alkotmányjogi panasz. Ebben a körben tehát az önvédelem alapjogi jellegének önálló jelentősége lehet. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) 21. §-hoz fűzött részletes miniszteri indokolás
[2] Gárdos-Orosz Fruzsina: 8. § [Alapjogok korlátozása] In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja I. Budapest, Századvég, 2009.438. A két részkötelezettség tartalmi különválasztására az alkotmánybírósági joggyakorlatból lásd 64/1991. (XII. 17.) AB határozat
[3] Hasonlóan Bolyky Orsolya: Önvédelemhez való jog és a jogos védelem. Ügyészek Lapja, 2013.1. sz. 65., Mészáros Ádám: A jogos védelem elvi és gyakorlati problémái. Budapest, Országos Kriminológiai Intézet, 2015.17.
[4] Löw Tóbiás (szerk.): A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878: 5. tcz.) és teljes anyaggyüjteménye. Első kötet. Budapest, Pytheas, 2003. 515.
[5] Belovics Ervin: Gondolatok a jogos védelem körében kifejthető védelmi cselekményről. Rendészeti Szemle, 2007.7-8. sz. 100.
[6] Nagy Ferenc: Anyagi büntetőjog. Általános rész I. Szeged, Iurisperitus, 2014. 212.
[7] Az V. cikk szerint: "Mindenkinek joga van a törvényben meghatározottak szerint a személye, illetve tulajdona ellen intézett, vagy az ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához."
[8] A cselekmény büntetendőséget, illetve az elkövető büntethetőségét kizáró okok közti különbségtétel jelentőségére hívja fel a figyelmet Ambrus István: A kis értékű tulaj donsértések kezelésének néhány kérdése büntetőjogi nézőpontból. MTA Law Working Papers. 2015.15.6.
[9] A jogos védelem szabályai mintegy ötven éven át lényegében nem változtak. Ezt a folytonosságot szakította meg a korábbi kódexet módosító 2009. évi LXXX. törvény, amely a beszámítási képességtől független büntethetőségi akadállyá alakította az ijedtségből vagy menthető felindulásból fakadó mennyiségi túllépést, valamint törvényben tiltotta meg, hogy a joggyakorlat kitérési kötelezettséget teremtsen. Ezeket a hatályos Btk. változatlan formában átvette [Btk. 22. § (3)-(4) bek.], továbbá a jogalkotó a védekezési jog kiszélesítése érdekében kodifikálta az ún. szituációs jogos védelem intézményét [Btk. 22. § (2) bek.].
[10] Ennek a követelménynek a figyelembevétele már a büntetőjogi joggyakorlatban is megfigyelhető, egyes értelmezési megoldások helyességének alátámasztásaként hivatkozzák a bíróságok. Lásd Fővárosi Törvényszék 28.B.397/2013/131., Budapest Környéki Törvényszék 7.B.50/2011/88., Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.124/2013/24., Fővárosi Törvényszék 5.B.535/2009/65., Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.367/2012/28.
[11] A dualista elméletek lehetséges ismérveinek rendszerező bemutatására lásd Georg Freund: Strafrecht Allgemeiner Teil. 2. Auflage. Berlin - Heidelberg, Springer, 2009. 102-106., Kristian Kühl: Strafrecht Allgemeiner Teil. 7. Auflage. München, Verlag Franz Vahlen, 2012. 130-133.; Eberhard Schmidhäuser: Strafrecht Allgemeiner Teil. 2. Auflage. Tübingen, Mohr, 1984. 50-51.
[12] Roland Felber: Die Rechtswidrigkeit des Angriffs in den Notwehrbestimmungen. München, C. H. Beck"sche Verlagsbuchhandlung, 1979. 95.
[13] Robert Haas: Notwehr und Nothilfe. Zum Prinzip der Abwehr rechtswidriger Angriffe. Geschichtliche Entwicklung und heutige Problematik. Frankfurt am Main, Peter Lang, 1978. 218-220.
[14] Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata. 2. kiadás (ford.: Szemere Samu). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983. 97. § 117.
[15] A hegeli jogfilozófia a védekezési jog forrásának tehát a jogtalan állapot semmisségét tekinti: "A valóságos jog mármost e sérelem megszüntetése, s e jog épp ebben mutatja érvényességét, s magát, mint szükségszerű közvetett létezés igazolja." Hegel i.m. 117-118.
[16] Haas i.m. 146.
[17] Reinhart Maurach - Heinz Zipf: Strafrecht Allgemeiner Teil. Teilband I. Grundlehren des Strafrechts und Aufbau der Straftat. 5., völlig neubearbeitete Auflage. Heidelberg - Karlsruhe, C. F. Müller, 1977. 374.
[18] Maurach - Zipf i.m. 374.
[19] Idézi Joachim Renzikowski: Notstand und Notwehr. Berlin, Duncker & Humblot, 1994. 80.
[20] Lásd pl. Hans-Heinrich Jescheck - Thomas Weigend: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil. 5. Auflage. Berlin, Dunckner & Humblot, 1996. 336., Thomas Fischer: Strafgesetzbuch mit Nebengesetzen. 61. Auflage. München, C. H. Beck, 2014. 302.
[21] Renzikowski i.m. 80.
[22] Nikolaos Bitzikelis: Die neue Tendenz zur Einschränkung des Notwehrrechts. Berlin, Duncnker & Humblot, 1984. 43.
[23] Bitzikelis i.m. 60.
[24] A neves német szociológus szerint a jogrendszernek megkülönböztethető egy jogi és egy szociológiai fogalma. Lásd Max Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Tübingen, Mohr, 1922. 181.
[25] Eberhard Schmidhäuser: Über die Wertstruktur der Notwehr. In: Festschrift für Richard M. Honig zum 80. Geburtstag, Göttingen, Verlag Otto Schwartz, 1970. 193-194.; később ugyanígy Eberhard Schmidhäuser: Die Begründung der Notwehr. Goltdammer's Archiv für Strafrecht. 1991. 138. évf. 103.
[26] A jogszabályi rendelkezések ennek alapján a jogrend önérvényesítésének egyfajta eszközei. Schmidhäuser i.m. 25. jegyzet (1991), 121.
[27] Karl Binding: Handbuch des Strafrechts. Band I. Leipzig, Dunckner & Humblot, 1885. 35-45.
[28] Ebből a szempontból tehát a jogkövetkezményt kilátásba helyező ún. szankciós norma nem jut jelentőséghez.
[29] Armin Engländer: Grund und Grenzen der Nothilfe. Tübingen, Mohr Siebeck, 2008. 11.
[30] Schmidhäuser i.m. 25. jegyzet (1970), 194.
[31] Felber szerint a jogrend ilyen típusú differenciálása nem alaptalan, és a jogalkotónak a két érvényesülési terület között esetlegesen fennálló különbségek felszámolására kell törekednie. Felber i.m. 97.
[32] Schmidhäuser i.m. 25. jegyzet (1970), 188.
[33] Kritikával illeti például Hans Joachim Hirsch: Die Notwehrvoraussetzung der Rechtswidrigkeit des Angriffs. In: Hans Heinrich Jescheck - Hans Lüttger (Hrsg.): Festschrift für Eduard Dreher zum 70. Geburtstag. Berlin - New York, Walter de Gruyter, 1977. 219., Volker Erb: Notwehr § 32 In: Wolfgang Joecks - Klaus Miebach (Hrsg.): Münchener Kommentar zum Strafgesetzbuch. Band 1 §§ 1-51 StGB. München, C. H. Beck, 2003. 1258.
[34] A normatív és empirikus jogrend éles szétválása volt megfigyelhető a jogos védelmet illetően a magyar büntetőjogban is a 2000-es évek végén. Ennek eredményeként a jogalkotó szükségesnek is tartotta a Btk. módosítását. Vö. 9. jegyzet
[35] A magyar büntetőjog szerint a vélt jogos védelem a társadalomra veszélyességben való tévedés körébe tartozik. Vö. Btk. 20. § (2) bek., Nagy Ferenc: Anyagi büntetőjog. Általános rész I. Szeged, Iurisperitus, 2014. 270. A német jogirodalom a vélt jogos védelemre nézve napjainkban a megengedő jogi normában való tévedés (Erlaubnistatbestandsirrtum) az uralkodó rendszertani megjelölés. Fischer i.m. 306. A német Btk. vonatkozó rendelkezésére lásd StGB § 17 Verbotsirrtum
[36] Hellmuth Mayer: Strafrecht Allgemeiner Teil. Stuttgart, Kohlhammer, 1967. 96.
[37] Hasonlóan Claus Roxin: Die "sozialetischen Einschränkungen" des Notwehrrechts. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft. 1981. Band 93. 75.; Bitzikelis i.m. 66.; Haas i.m. 164.; Jescheck - Weigend i.m. 337.
[38] Felber i.m. 98.; Schmidhäuser i.m. 25. jegyzet (1970) 192.
[39] A büntetés jogalapjának és értelmének egyedül az igazságos megtorlást tekintik az ún. abszolút büntetési elméletek. Az igazságos megtorlás csekélyebb mértékben a büntetés lényegéhez ma is hozzátartozik. Lásd Nagy Ferenc: Anyagi büntetőjog. Általános rész II. Szeged, Iurisperitus, 2014. 116.; Juhász Zsuzsanna: IX. Fejezet In: Karsai Krisztina (szerk.): Kommentár a Büntető Törvénykönyvhöz. Budapest, Complex, 2013.194.
[40] Felber i.m. 98.
[41] Renzikowski i.m. 92.
[42] A korábbi magyar jogirodalomban a régi német szerzők megállapításait hasznosító Degré Lajos is tett már említést a jogos védelem preventív funkciójáról. Degré Lajos: A jogos védelem az anyagi büntetőjogban. Tanulmány az anyagi büntetőjog köréből. Vác, Pestvidéki Nyomda, 1910. 519. Degrére hivatkozással említi a recens irodalomban továbbá Ujvári Ákos: Adalékok a szituációs jogos védelemhez. Büntetőjogi Szemle. 2015/3. sz. 113., 115.
[43] Roxin elméletét a magyar irodalomban említi Nagy Ferenc: Gondolatok a jogos védelemről. In: Nagy Ferenc: Tanulmányok a Btk. Általános Részének kodifikációjához. Budapest, HVG-ORAC, 2005. 98-99.
[44] Roxin i.m. 73-74.
[45] Roxin i.m. 74.
[46] Roxin i.m. 73.
[47] Haas i.m. 155.
[48] Hasonlóan Engländer i.m. 16. Ezzel összefüggésben jegyzi meg Felber, hogy tényleges és hatékony elrettentő ereje csupán a korlátlan mértékű - arányossági követelményt nem érvényesítő - jogos védelmi szabályozásnak lehetne. Felber i.m. 99.
[49] Engländer i.m. 17.
[50] Ugyanígy Bitzikelis i.m. 66.
[51] Hasonló következtetésre jut Bitzikelis i.m. 65.
[52] Ezzel egyezően a magyar Btk. is a prevenciót jelöli meg a büntetés közvetlen céljaként. Vö. 79. §, lásd továbbá Juhász i.m. 194.
[53] Vö. 4/2013. BJE I/1. Megjegyzendő, hogy e feltétel megkövetelése a jogegységi határozatból nem következik egyértelműen, mivel a döntés egymással ellentétben álló megállapításokat tartalmaz. Ennek kritikai elemzésére lásd Gál Andor: A Kúria jogegységi határozata a jogos védelemről. Egy nem egyértelmű tartalmú kvázi jogforrás joggyakorlatot determináló hatásainak veszélyeiről. Jogesetek Magyarázata. 2014.4. sz. 30-31. Mégis, a Btk. és a jogegységi határozat együttes értelmezéséből - a szükségesség mértékén keresztül - az arányossági követelmény továbbélésére kell következtetni. Ezt támasztja alá a legújabb bírósági gyakorlat is. Erre lásd Debreceni Ítélőtábla Bf.II.282/2014/5.
[54] Vö. 4/2013. BJE I/1.
[55] Haas i.m. 192-193.
[56] Helmut Frister: Notwehr im System der Notrechte. Goltdammer's Archiv für Strafrecht. 1988. 135. évf. 291.
[57] A magyar szakirodalomban Ujvári Ákos hívja fel a figyelmet - kifejezetten a jogos védelem kapcsán - arra, hogy a pozitív jog rendelkezéseitől a természetjogra hivatkozással sem lehet eltekinteni, a helyes út egy ilyen helyzetben a természetjog pozitív joggá tétele lehet. Ujvári Ákos: A jogos védelem és az arányosság kérdései a 4/2013. Büntető jogegységi határozat tükrében. Magyar Jog. 2014/4. sz. 214.
[58] Erb i.m. 1255.
[59] A Digestából származó mondatot idézi Jescheck - Weigend i.m. 336.; Haas i.m. 36.
[60] Engländer i.m. 40.; Haas i.m. 72-83.
[61] 23/1990. (XI. 31.) AB határozat, Sólyom László párhuzamos véleménye 4. pont
[62] Lásd pl. Belovics Ervin: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. In: Belovics Ervin - Nagy Ferenc - Tóth Mihály: Büntetőjog I. Általános rész. Második, hatályosított kiadás. Budapest, HVG-Orac, 2014. 221.; Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános tanok. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2008. 163.
[63] Mészáros Ádám: Bűncselekménytani tévelygések a jogos védelem kapcsán. Ügyészek Lapja. 2014/3-4. sz. 8.
[64] Engländer i.m. 38.
[65] Kifejezetten individuális felfogást követ a jogos védelem ratio legisét illetően Heinz Wagner és Helmut Frister. Wagnert is idézve lásd Frister i.m. 299-300.
[66] A természetjogi érvek értékesítését a recens német irodalomban egyébként meggyőzően kritizálja Armin Engländer. Álláspontja szerint egy szubjektív jogra nem alapozható egy jogellenességet kizáró ok ratio legis-e, mivel ebben az esetben a jogigazolás szükségképpen objektív karakterű, vagyis az - ellentétben a naturalisztikus megközelítéssel - nem kifejezetten a védekezőhöz, hanem az általa kifejtett cselekményhez kapcsolódik. Részletesen lásd Engländer i.m. 40.
[67] Engländer i.m. 39.
[68] Thomas Hobbes: Leviatán. Első kötet (ford.: Vámosi Pál). Budapest, Kossuth Kiadó, 1999. 171.
[69] Hobbes i.m. 171.
[70] Hobbes i.m. 311.
[71] Engländer i.m. 44.
[72] Renzikowski i.m. 119.
[73] Frister i.m. 299.
[74] Lásd StGB § 33, Btk. 22. § (3) bek.
[75] Renzikowski i.m. 121.
[76] Renzikowski i.m. 118.
[77] Montenbruckot idézi Renzikowski i.m. 118-119.
[78] A merkeli álláspontot ismerteti Engländer i.m. 51.
[79] Haas i.m. 177.
[80] Az alapjogok büntetőbírósági gyakorlatban díszítőelemként történő hivatkozására hoz példákat Szomora Zsolt: Alkotmány és anyagi büntetőjog. A büntetőjog-alkalmazás alkotmányosságának egyes kérdései. Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2015. 92-93. A díszítőelem megnevezés eredendően Bencze Mátyástól származik. Erre ld. Bencze Mátyás: Díszítőelem, álcázóháló vagy tartóoszlop. Fundamentum. 2007/3. sz. 5-8.
[81] Ld. pl. 4/2013. BJE I., Fővárosi Törvényszék 43(III.)B.1115/2012/58.
[82] Az alaptörvényi szabályból fakadó követelmény elemzésére lásd Gál i.m. 26-27.
[83] Vö. Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bek.; 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról 57. § (4) bek.
[84] Vö. 2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróságról 27. §
[85] Ez alól kivételt képez a nullum crimen sine lege praevia követelménye, amelyet az AB kifejezetten a speciális alapjogi rendelkezésből vezet le, míg a többi kritériumot a jogállamiság generálklauzulájával hozza összefüggésbe. Az alkotmánybírósági gyakorlatot ismerteti Hollán Miklós: 57. § Bírósági eljárási garanciák. In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. Budapest, Századvég Kiadó, 2009. 2111.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem
Visszaugrás
