A 2013. július 1. napján hatályba lépett 2012. évi C. törvény (továbbiakban: új Btk.) jogos védelemre vonatkozó szabályozása számtalan kérdést vet fel.
Jelen írásommal nem az volt a célom, hogy a jogos védelem új Btk.-ban írt rendelkezéseit átfogó, értékelő elemzés alá vessem. Ezt már alapos munkával elvégezték előttem[1]. Ezért alapvetően arra keresem a választ, hogy a Kúria 4/2013. Büntető jogegységi határozatára is figyelemmel mi "maradt meg" az arányos védekezés kötelezettségéből, továbbá milyen jogértelmezési problémákat old meg, illetve hagy nyitva e körben a jogegységi határozat. A dolgozatomban tehát kizárólag az új Btk. 22. § (1) bekezdéséhez kapcsolódó arányosságbeli kérdéseket vizsgálom és nem térek ki a (2) bekezdés szerinti ún. szituatív jogos védelem rendelkezéseinek értelmezésére.
1. A jogos védelemi helyzetben kifejtett magatartás során megvalósítható - formálisan diszpozíciószerű - védekezéssel szemben az ítélkezési gyakorlat, és a tudomány képviselőinek a többsége kettős követelményt támasztott az 1978. évi IV. törvény (továbbiakban: régi Btk.) hatálya idején, a Kúria fenti jogegységi határozatának közzétételét megelőzően. Egyfelől az elhárító magatartásnak a jogtalan támadás elhárításához szükségesnek kellett lennie (szükségesség), másfelől a védelmi helyzetben lévő nem okozhatott aránytalanul nagyobb sérelmet, mint amekkorát a jogtalan támadás okozott volna (arányosság).
Tényként állapítható meg, hogy az arányossághoz való igazodást kizárólag a joggyakorlat[3] és a jogirodalmi álláspontok követelték meg a régi Btk. 29. § (1) bekezdése alapján cselekvőtől, hiszen a régi Btk. sem kötötte e kritériumhoz a cselekmény jogellenességének kizártságát.
Bármennyire is méltányolható az a törekvés, hogy az ítélkezés számára objektív elvi fogódzókat kell nyújtani az egységes joggyakorlat érdekében, és erre bizonyos esetekben az arányosság terminológiája alkalmas lehet, ez a felfogás több okból sem volt tartható az alábbiak szerint.
Alkotmányossági aggályokat vet fel, ha a törvényhozó által meghatározott büntethetőséget kizáró ok érvényesüléséhez a joggyakorlat további, a törvényben meg nem határozott követelményt támaszt, és ezzel a büntetőjogi felelősségre vonás körét tágítja.
Tömören fogalmazva: az elhárító magatartás jogtalan támadással szembeni arányosságának megkövetelése, a régi Btk. 29. § (1) bekezdésében megszövegezett szükségesség kritériumán túlterjeszkedő, az alkotmányos büntetőjogban[4] megengedhetetlen contra legem, in peius jogértelmezés eredménye.
A nullum crimen sine lege, és a nulla poena sine lege elve implicit módon 4 tilalmat ölel fel.[5]
1. A súlyosabb büntető rendelkezés visszaható hatályának tilalma (praevia)
2. A határozatlan büntetőtörvény tilalma (certa)
3. A büntethetőséget alapító szokásjog, bírói jog tilalma (scripta)
4. A szigorító analógia tilalma (stricta)
A felelősséget tágító bírói jog tehát a büntethetőséget konstituáló bírói jog alkotmányos tilalmába ütközik.
Teljes terjedelmében osztom Szabó András azon vélekedését, miszerint semmilyen tételes jogon kívüli tantétel nem része a jogrendnek, mivel nem utal rá a pozitív jog. Szabó szerint az alkotmányosságon keresztül legitimálja a pozitív büntetőjogot az igazságosság követelménye.[6]
Évszázados hagyományokra, ésszerűségre vagy egyéb metajurisztikus képződményekre hivatkozással nem lehet félretenni a pozitív jog rendelkezéseit, főként akkor, ha ez egy büntethetőségi akadály szűkebb körben való alkalmazhatóságát eredményezi, azaz a törvény ellenében büntetőjogi felelősséget teremt.
Az általam is helyesnek vélt út: a természetjog pozitív jogivá tétele.[7]
A XXI. században is meg kell hallanunk Beccaria szavait: "Nincs veszélyesebb dolog azon általános axiómánál, miszerint meg kell vizsgálnunk a törvény szellemét."[8] "Azt a zűrzavart, amely a büntető törvény be-
- 214/215 -
tűjének szigorú betartásából ered, össze sem lehet hasonlítani azokkal a zűrzavarokkal, amelyek az értelmezéséből erednek."[9]
2. Az arányosság objektív kategóriája mellett a bírói gyakorlat jelentőséget tulajdonított az ún. védelmi szándéknak is. Ezt rendkívül lényegre törően fejezi ki a 15. számú Irányelvben (III.1. pontjában) is szerepeltetett - Degré Lajos által is említett - tétel, miszerint a támadás elhárítás, mint cél szabja meg a jogos védelem határát. Ez az elv biztosíthatja, hogy e jogintézmény ne válhasson a megtorlás eszközévé.
A védelmi szándéknak relevanciát tulajdonító ítélkezési gyakorlat az elhárító magatartás gondatlan következményeit az arányosság körén kívül rekeszti. A jogtalan támadás és az elhárítás arányosságának vizsgálatánál a támadás és a védekezés szándékolt következményeit veti össze a bíróság (BH 2003/50.)[10].
Érzékelhető, hogy az arányosság megkövetelése és a védelmi szándék relevanciája nincs összehangolva a joggyakorlatban.
Az arányosság esetében a támadónál objektíve bekövetkezett sérelemnek van jelentősége, miközben az elhárítás gondatlan következményeit figyelmen kívül kellene hagyni, és így nem a ténylegesen megvalósult, hanem a szándékolt sérelemnek lehetne relevanciája.
Összefoglalva: az objektív arányosság megkövetelése, a joggyakorlat által szintén elfogadott védelmi szándék relevanciájára tekintettel, az ítélkezési gyakorlat belső törvényszerűségeinek sem felelt meg.
Ezen elvek szorításában a 15. számú Irányelven alapuló ítélkezési gyakorlat által kimunkált jogtételek egybevetését követően - az arányosság fogalom helyett - csupán azt lehetett volna kimondani, hogy a jogos védelmi helyzetben lévő személy a támadónak aránytalanul nagyobb sérelmet is okozhat, mint amekkorát a jogtalan támadás okozott volna, ha e többletsérelemre legfeljebb a gondatlan bűnössége terjed ki, de e vonatkozásban szándékosság nem terheli. Ugyanakkor az objektív arányossága ellenére aránytalannak minősül az a védekezés, amely esetében a védekező szándéka alapján a jogtalan támadáshoz viszonyítva egy aránytalanul súlyos bűncselekmény kísérlete állapítható meg.
3. További praktikus alapokon nyugvó jogdogmatikai probléma hordozója volt az arányosság számon kérése az alábbiak szerint.
Az arányos védekezés megkövetelése csak azon az elvi előfeltevésen alapulhat, hogy a jogtalan támadás esetén az egymásnak szembefeszülő jogi tárgyak homogének, és ennek következtében összemérhetőek. Ehhez arra volna szükség, hogy a jogos védelmi helyzetben lévő a támadás elhárítása során csak olyan jogtárgyat sértsen vagy veszélyeztessen, amely ellen a jogtalan támadás is irányult. Ez nyilvánvalóan életszerűtlen főként a "tisztán" vagyon elleni, vagy közérdek elleni támadásoknál. Ezen támadások a gyakorlatban döntően testi épség elleni bűncselekmények törvényi tényállását formálisan kimerítő magatartásokkal háríthatóak el.
Személy elleni erőszakos cselekménnyel nem párosuló vagyon elleni támadás testi sértéssel történő elhárítása esetén, a jogos védelmi helyzetben lévő személytől az arányos védekezés elvárása a szemben álló jogi tárgyak heterogenitása folytán fogalmi képtelenség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
