Carlos Santiago Nino, az Angliában kiadott több kötetéről ismert, mindenekelőtt a jogosultságok s a liberális büntetéstan elméletében neves szerző Buenos Aires jogfilozófus professzora az 1980-as éveket a tábornoki rezsimmel szembeni argentin polgári ellenállás ügyvédjeként, majd Alfonsín elnök igazságtételi különtanácsadójaként töltötte. Rendkívül felelős, mértéktartó és jogászilag is megfontoltan kiegyensúlyozott, ám az igazságtétel dilemmáit határozottan felvető korai írásaival már egykori Yale-egyetemi barátai, az elvont doktriner jogvédelem apostolai körében vihart kavart,1 s így szükségét érezhette - nem tudván még, hogy idő előtti halála okán végső üzenetként - egy összegzésnek (a szimbolikus értelemben Hannah Arendt által Kanttól átvett és újraformált erkölcsfilozófiai megjelölést alkalmazva címként),2 mely segít az egyre burjánzó vitában eligazodni a kényeskedő semmittevés álelviségének3 és a jogértéket a jogtiprás áldozataitól sem megtagadó határozott szembenézés vállalásának4 pozíciói között. Owen Fiss professzor (Yale Law School) vette át utolsó délamerikai találkozásuk során a szerzőtől gondozásra a kéziratot, s jelentette halálát követően meg. Nagyszerű szerző hiteles műve s befejezett okfejtése ellenére nem kényeztették el azóta sem kritikai szám-bavételekkel,5 pedig az elsők közt volt, akik az ezredvégen, Nürnberg és Tokió ítéleteinek árnyékában, az államilag szervezett emberirtás részeseivel szembenézés elszántságában felvetették a jelenkori diktatúrák bukásával újra időszerűvé vált kérdést: mi történjék egy bünelkövetővé aljasult államhatalom tetteseivel? Nos, az elsők közt volt, akik egy felelős válasz lehetőségein töprengtek,6 s az elsők egyike lett, akiket végül az "alkotmányos átmenet" fellendülő sikerágazatának új civilizációs hírnökei - mert pusztán elveken érlelt steril gondolataik gyakorlati felelőtlensége megszenvedett igazságokkal, felelős kompromisszumokkal aligha férhet meg - jobbára tudomásul sem vételre s ezzel a vitáikon kívül kerülésre ítéltek.
Műve első részében mindenekelőtt korábban másutt szerzett tapasztalatokról számol be, mint amik segíthetnek érzékeltetni a gond valós körvonalait, a siker és a kudarc tényezőit egyaránt.
Németországban a közvélemény előtt a nürnbergi per aligha minősült sikeresnek. Annak a megkérdezésére, miszerint "a nemzetiszocializmus jó gondolat volt, bár rosszul ültették a gyakorlatba", 1946 előtt a lakosság 53%-a, 1946-ban 40%-a, ámde ezután újra megugróan 1947-ben 53%-a, 1948-ban pedig 55,5%-a válaszolt igennel. Később pedig, saját igazságszolgáltatását kiépítve, a hitleri uralom 26 000 halálbüntetésével szemben a német bírósági szervezet 1959-1969 közt 100-nál kevesebb életfogytiglani és 300-nál kevesebb börtönbüntetést, 1970-1982 közt pedig 6000 elítélésből 157 életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki (9. o.7).8
Ausztriában kormányrendeletet hoztak a rezsimben gyengén és erősen érintettekről. A Gestapo és SS tagjai, a pártkitüntetettek és gazdasági haszonélvezők szigorú büntetéssel, a többiek köztisztségük s lakásuk elvesztésével számolhattak (így pl. a bírák felét elmozdították, vagy nem nevezték már ki újra, és többek ellen büntetőeljárást indítottak). A népbíróságok összesen 17 500 személy ellen indítottak eljárást, s ezek közül 43 végződött halálos ítélettel, amikből 29-et hajtottak végre. Az 1949. évi választás előtt azonban a rezsimben gyengén érintettek számára amnesztiát hirdettek, 1957-ben pedig mindenkit mentesítettek, akik ellen csupán párttagságuk ténye volt felhozható (10. o.9).
Olaszországban a Badogliotól megkötött fegyverszünetet követően rendeletek sorát hozták tisztogatásról, büntetőeljárások kezdeményezése elveiről, Sforza gróf defasizációs megbízott hivataláról. 1944-ben tovább erősítették a bűnvádi eljárás esélyeit meglehetősen általánosra sikeredett bűncselekményi tényállás-meghatározásokkal (hogy - mint szerzőnk megjegyzi -"ütésük magas legyen, de a megbocsátás szintje alacsony"), és újra hatályba helyezték a fasisztáktól eltörölt büntető törvénykönyvet. A bírósági út azonban nem bizonyult sikeresnek; a megbízotti hivatal megszűnt; az igazságügy-miniszter pedig végül amnesztiát hirdetett. Keserű mérleg, hogy a magánbosszú az egyetlen, amiről elmondható, hogy egyáltalán működött: hivatalosan 1732-en, az újfasiszták szerint 3 400 000-en, irodalmi becslés szerint pedig mintegy 30 000-en estek szervezett magánbosszúk áldozatául (10-11. o.10).
Franciaországban elsőként a Btk. 75. §-ában fogalmazzák újra az árulás tényállását visszamenőlegesen, ámde oly szélesen, hogy elvileg mindenki, aki történetesen nem állott be De Gaulle követőjének vagy nem vált fegyveres ellenállóvá, vádolható lett. Kevéssel utóbb szintén visszahatóan halálbüntetéssel fenyegetett új tényállást vezetnek be a kollaborációról, ami a Vichy-rezsim akár közvetett erkölcsi támogatását is büntetni rendeli. Harmadjára pedig szintén ex post facto tényállást hirdetnek ki a "nemzeti méltatlanság" bűntettéről - bármiféle részvétel, propagandaanyag készítése vagy terjesztése, a Zsidóügyi Bizottságban vagy bármely egyéb kollaborációt támogató szervezetben viselt tagság szankcionálására. Számonkérés gyanánt 120 000-150 000 személy igazgatásilag elrendelt internálása, 200 000 vád alá helyezése, 100 000 ítélet, 65 000 bűnösként elmarasztalás következett, amiknek alapján az 1953. évi amnesztiatörvényig 7000 halálos ítéletből 899 került végrehajtásra, 13 000 kényszermunka- és 2750 életfogytiglani börtönbüntetést szabtak ki, s mellesleg - és főként az első, szándékosan jogtól mentesen tartott időben - legalább 40 000 magánbosszús gyilkosságot foganatosítottak (11-12. o.11).
Belgiumban elsőként a Legfelsőbb Bíróság érvényessé nyilvánította a száműzetésben működött kormány rendeleteit. 400 000 személy (a népesség 7%-a) nézett szembe bűnvádi eljárás kilátásával, akik közül több tízezret ítéltek el kollaborációért. A visszaható tényállás tág megfogalmazása okán ebbe szükségképpen beleesik 60 000 Németországba önkéntesen települt munkás is, akiket a szocialista kormány értelmező rendelete (1945) csak utóbb mentesített: ekkor már megkívánták a német háborús gépezet segítése szándékának a bizonyítását; majd végül a munkások vádolá-sát egyáltalában elejtik (12-13. o.).
Japánban a Szövetséges Hatalmak Főparancsnokának a saját intézkedési körében - ami a japánok sérelmére elkövetett cselekményeket érintetlenül hagyja -5500 háborús bűneljárást indítanak, amik 900 halál- és 3500 börtönbüntetéssel, 6000-nél kevesebb hivatalvesztéssel, és további 28 vezető elleni különleges katonai eljárással zárulnak, amely utóbbiak közül 1948 novemberében 7-et halál-, 16-ot életfogytiglani, és 2-t börtönbüntetéssel fejeznek be. A felelősségrevonás sikere kétes marad: a japánok mindezt mindvégig a győztesek igazságának tekintették: 7 kivégzett porait különleges urnákba helyezték, s ezek fölé 1959-ben "a hét hazafi" állami emlékművét emelték. Az egyik bör-tönbüntetettből utóbb külügyminiszter lett. 1950-ben az összes háborús bűnöst szabadlábra helyezik, mentesítve őket minden vád alól (13-14. o.12).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
