"Das eheliche Güterrecht gehört zu diejenigen Theilen
des Rechts, welche wegen der Natur der von ihm
herrschenden Verhältnisse am tiefsten in das
Bewußtsein des Volks eindringen und bei welchen
Gewohnheit und ererbte Überlieferung eine
Anhängigkeit erzeugen, welche oft sebst durch die
Erkenntniss der Unzweckmäßigkeit nicht zerstört
werden kann."[1]
Az új magyar Ptk. ugyanannak a három rendszernek, a vagyonközösségnek, a vagyonelkülönítésnek és a szerzeményi közösségnek (ún. közszerzeményi rendszer) a követésére ad lehetőséget, mint a német polgári törvénykönyv (a továbbiakban: BGB), bár - a kontinuitás jegyében - azt már máshogy határozza meg, hogy a három közül melyik a törvényes, illetve a házassági vagyonjogi szerződésessel kiköthető rendszer. Tekintettel arra, hogy a BGB 1900. január 1. óta hatályban van, és a házassági vagyonjogot érintő, női jogegyenlőséget szolgáló 1957. évi nagy reform, illetve az utolsó módosítás (2012) óta is kellő idő eltelt már, hasznosnak tűnik annak vizsgálata, hogy mi az előnye és a hátránya az egyes rendszereknek. Korábban foglalkoztam már a német jogkör házassági vagyonjogának történeti fejlődésével a JURA hasábjain.[2] Ennek folytatásaként most a hatályos német házassági vagyonjog bemutatására vállalkozom a jogforrások, a bírói joggyakorlat és a szakirodalom alapján, hazai jogunk tükrében.
A német magánjogi szakirodalom házassági vagyonjog alatt a házasfelek vagyoni viszonyainak egy elkülönített résztartományát érti,[3] melynek terjedelmét az határozza meg, hogy a házasság mennyiben vezet a házastársak vagyonának közösségéhez, illetve vagyonuk igazgatásának közösségéhez. Ezért a házasság nem minden vagyoni joghatását tekintik házassági vagyonjogi természetűnek: különbséget tesznek a házassági vagyonjogi rendszerből következő joghatások és a házasságnak a vagyonjogi rendszerre tekintet nélkül megvalósuló joghatásai (pl. tartási kötelezettség és az ún. kulcshatalom[4]) között, valamint a házastársak olyan vagyoni viszonyai között, melyek nem a házassági jogon, hanem az általános polgári vagyonjogon (pl. munkaszerződés vagy társasági szerződés) alapulnak. Ez a dogmatikai elhatárolás lényegét tekintve Georg Friedrich Puchta (1798-1846) pandektarendszert megalapozó, 1838-ban publikált alapművében[5] már megvolt.
A német magánjogi jogegységesítéssel időben egybe eső hazai kodifikációs törekvések eredménye, magánjogi törvénykönyvünk tervezetének országgyűlés elő terjesztett javaslata (a továbbiakban: Mtj.)[6] 1928-ban a családi jogot a személyi joggal együtt, a törvénykönyv első részében tárgyalta. A BGB-t és a német jogtudományt követte annyiban, hogy a házassági jogot egészét egyben szabályozta, szemben az osztrák polgári törvénykönyvvel (a továbbiakban: ABGB), amely a vagyonjogot a kötelmi jogba, a házassági jog többi részét pedig a személyi jogba helyezte. Sőt az Mtj. a BGB rendszerét abban is követte, hogy a házasság általános joghatásai (111-124. §§) alatt tárgyalta a háztartás vezetésével összefüggő jogokat (115. §) és a tartást (118. §), elkülönítve a házassági vagyonjogtól (125-173. §). Más kérdés, hogy a korabeli magyar jogirodalom nem egyszer a házasság személyi és vagyoni joghatásai között tett csak különbséget, és ez utóbbi alatt a házassági vagyonjogot értette.[7] Az Mtj sikertelensége után az a részkodifikáció, amit az 1952. évi IV. tv. (a továbbiakban: Csjt.) megvalósított, a házassági vagyonjogot a szovjet-blokkban uralkodó felfogás szerint leértékelt és - a magyar magánjog polgári kori kidolgozottságához, igényességéhez képest - végtelenül leegyszerűsítette. Mindössze öt szakaszban, a házastársak jogairól és kötelezettségeiről szóló fejezeten (IV. fej.) belül "rendezte" a házassági vagyonjogot házastársi vagyonközösség cím (2.) alatt, az általános rendelkezések (1.) és a tartás (3.) között félúton. Az új Ptk. IV. könyvében a házassági vagyonjog végre önálló cím (VI. cím) alatt szerepel. Az a szűk dogmatikai behatárolás azonban, ami a német magánjogtudományban megvan, nálunk ma sem jellemző. Egyrészt a házassági vagyonjogi cím alá került a házastársi közös lakás használatának rendezése (VIII. fej.) is, másrészt sajátos az is, hogy a házastársi tartást önálló címbe (V. cím) helyezték a házastársak személyes viszonyai (IV. cím) és házassági vagyonjog (VI. cím) között.
Annak ellenére, hogy a német magánjogtudomány a házassági vagyonjogot szűken határozza meg, a házassági vagyonjog és a házasságnak a vagyonjogi rendszerre tekintet nélkül megvalósuló joghatásai, továbbá az általános polgári jogon alapuló jogviszonyok között vannak kapcsolódási pontok, ezért ezek bemutatása a házassági vagyonjog tárgyalásakor elkerülhetetlen. Lássuk azonban először a BGB vagyonjogi rendszereit!
Dieter Schwab 2013-ban már 21. kiadásban megjelent szakkönyvében[8] az életviszonyok különböző-
- 28/29 -
ségével magyarázta azt, hogy a BGB nem állapított meg kötelező vagyonjogi rendszert. Bátran hozzátehetjük, hogy a német jogi tradíciótól teljesen idegen lett volna ez a lépés, hiszen a szerződéses házassági vagyonjog lehetősége a germán-frank korszaktól a kodifikáció koráig folyamatosan megvolt. Ilyen drasztikus és egyben tradícióellenes beavatkozást a család belső viszonyaiba az európai jogi kultúrában csak a szovjet blokk országai enged(het)tek meg maguknak, ahogy ez hazánkban is történt az 1952. évi IV. törvényben, amikor a szerződéses vagyonjog egészét elvetették. Ehelyett a BGB a jogegységet úgy valósította meg, hogy megőrizte az általánosnak gondolt vagyoni viszonyokhoz igazodó törvényes (gesetzlicher Güterstand) és szerződéses vagyonjog (Wahlgüterstand) kettősét.
Törvényes házassági vagyonjogi rendszerként (1. alfejezet) - a porosz előzményeket követve - a vagyonelkülönítés altípusának tekinthető férji vagyonigazgatási rendszert (Verwaltungsgemeinschaft) adta meg, melynek szabályai 1958. július 1-ig, azaz az 1957. június 18-i nemi jogegyenlőségről szóló törvény hatályba lépéséig érvényesültek. A jogalkotó döntését elsősorban azzal indokolta, hogy a kodifikáció időszakában ez volt a legnépszerűbb forma; mintegy 14 millió ember élt férji vagyonigazgatási rendszerben.[9] Eszerint mindkét házastársnak tulajdonában maradt a vagyona, ezt a tulajdonjogot azonban a nő esetében a férj vagyonkezelési joga korlátozta. Ez alól kivételt a nő fenntartott vagyona képezett. Fenntartott vagyon volt a nő személyes dolga, valamint munkával szerzett jövedelme, amennyiben az nem háztartási kötelezettségei teljesítéséből vagy a férj vállalkozásában végzett tevékenységből származott. Szerződéses vagyonjogi rendszerként a BGB eredetileg a vagyonközösség (Gütergemeinschaft, 1415. §§) három formáját szabályozta: az általános vagyonközösséget (allgemeine Gütergemeinschaft), a szerzeményi vagyonközösséget (Errungenschaftsgemeinschaft) és az ingó vagyonközösséget (Fahrnisgemeinschaft). Mindez nem meglepő, hiszen vagyonközösségi rendszer népszerűsége a 19. században is tetemes volt, ám abban volt eltérés, hogy a föderális szerkezetű császárság melyik tartományában a vagyonközösség melyik változatát követték szívesebben. Ugyancsak a szerződéses vagyonjog körében, kisegítő jelleggel tette alkalmazhatóvá a BGB a vagyonelkülönítési rendszert (Gütertrennung, 1414. §) arra az esetre, ha a házasfelek szerződés útján kizárták a férji vagyonigazgatási rendszert, méghozzá úgy, hogy más rendszer alkalmazásában nem egyeztek meg. A vagyonelkülönítést és a férji vagyonigazgatási rendszert, mely az előző altípusának tekinthető, két szempontból is bírálták.[10] Egyrészt azért, mert kérdéses, hogy a házasfelek együttéléséhez szükséges vagyontömeget kellően biztosítja-e, másrészt azért, mert a nő annak ellenére sem részesül a férj kereső tevékenységének hasznából, hogy a háztartásban munkát végez vagy férje kereső tevékenységében közreműködik. Az átfogó reform mintegy 60 évet váratott magára, bár alapjait már a nemzetiszocialista diktatúra időszakában kidolgozták.
Ugyan a III. Birodalom családpolitikája szembe helyezkedett bármiféle individualizmust sugalló szemlélettel,[11] és a "népi-rasszista közösség" számára gyermeket szülő, őket rendszerhűen nevelő "deutsche Mutter" éltette,[12] a Hans Frank által alapított Német Jogi Akadémia (Akademie für Deutsches Recht) Házassági Vagyonjogi Bizottságának munkálatai mégis figyelmet fordítottak a nemi jogegyenlőség kérdésére. A vagyonjogi reform szükségességéről már 1924-ben, a 33. Német Jogászgyűlésen vita folyt, de az elképzelést részleteiben csak az említett bizottság dolgozta ki. A férji vagyonigazgatási rendszert a nő számára hátrányosnak ítélték, és "a nő önállóságát német módon figyelembe véve"[13] javaslatukban a szerzeményi közösség (Zugewinngemeinschaft) bevezetését sürgették.[14] Az indok felettébb egyszerű volt: vegye észre a férj, hogy kereső tevékenysége anélkül, hogy felesége a háztartást vezeti, nem lenne lehetséges.[15] Ezzel a reformjavaslattal a Német Jogi Akadémia közel került az 1920-as évek nőmozgalmi törekvéseihez, hiszen - ha a BGB-t felülíró náci Volksgesetzbuch elkészült volna - a szerzemény fele része bontás esetén a bontó okot megvalósító nőt is megillette volna. Az indokok között azonban a célszerűség is meghúzódott: a nemzetiszocialista lét nélkülözhetetlen kelléke volt a nő családközpontúsága, otthoni munkavégzése, ezért anyagi helyzetét ennek megfelelően kellett alakítani. Gazdasági erejét a családon belül kívánták használni, és a nők háztartáson kívüli munkavégzését a tulajdonképpeni női munkákra korlátozták.[16]
Ezt a hagyatékot, mely összességében messze nem a nemi jogegyenlősítésről, hanem a népességszaporulat biztosításáról[17] szólt, 1949-ben a Német Szövetségi Köztársaság többek között azzal számolta fel, hogy Alaptörvényében rögzítette a törvény előtti egyenlőség elvét (3. c. I.), illetve nemi jogegyenlőség elvét: "az állam támogatja a nők és férfiak jogegyenlőségének tényleges megvalósítását és a fennálló hátrányokat felszámolja" (3. c. II.). Ezek után 1957-ben a BGB módosításával új alapokra helyezték a német házassági jogot: bár az apa döntési jogát a gyermeknevelési kérdésekben (még két évig)[18] megtartották, a feleség férji kontroll nélkül vezetheti a közös háztartást (1356. § I. 1.), elismerték a férjezett nők jogát munkavégzési tevékenységre anélkül, hogy azt sorrendiségben a családi kötelezettségek teljesítése mögé rendelték volna (1356. § I. 2.), mindkét félre kiterjesztették a közreműködési kötelezettséget a házastárskereső tevékenységében és az 1358. § felszámolásával a férj elveszítette jogát arra, hogy felesége munkaszerző-
- 29/30 -
dését felmondja. Bár Németországban a Zugewinngemeinschaft a nemzetiszocialisták "találmánya" volt, ehhez a koncepcióhoz remekül illeszkedett.[19]
A BGB törvényes vagyonjogi rendszere 1958. július 1. óta tehát a Zugewinngemeinschaft (1363-1390. §§), amit ugyan szerzeményi közösségként szokás magyarul visszaadni, a rendszer sajátosságait tekintve találóbb a "szerzeményi vagyonban való részesedés" elnevezés, hiszen ez a rendszer is a férj és a feleség vagyonának elkülönítésén alapul, nem pedig a két vagyon egyesítésén. A "közösség" (Gemeinschaft) kifejezés használata a rendszer tipológiáját tekintve mindkét nyelvben megtévesztő.[20] A szerzeményi közösség akkor érvényesül, ha a felek szerződésben nem egyeznek meg más vagyonjogi rendszer alkalmazásában. A szerződéssel kiköthető vagyonjogi rendszerekről szóló előírásokban (1408-1563. §§) azt adja meg a jogalkotó, hogy milyen keretek között térhetnek el a házasfelek a törvényes vagyonjogtól. A két választható rendszer a vagyonelkülönítés (1414. §) és a jelző nélküli vagyonközösség (1415-1518.§§) maradt, melynek csak egy formáját őrizték meg, azt, amely tartalmát tekintve az általános vagyonközösségnek felel meg. Arra azonban van lehetőség, hogy a vagyonközösségnek ettől a törvényben meghatározott formájától a felek szerződésükkel eltérjenek.[21] Sajátos változás, hogy 2012-ben egy Franciaország és Németország közötti megegyezés választhatóvá tette magát a szerzeményi közösséget is, melynek részletszabályait azonban több tekintetben a francia jog szerint rendezték, és ezzel a német törvényes szerzeményi közösségre vonatkozó előírásoktól némileg eltértek.[22]
A magyar Mtj. házassági vagyonjoga túlnyomó rész Grosschmid Béni 1891. évben elkészített résztervezetén nyugodott, amely Grosschmid szavaival élve a női szabadvagyon rendszere volt.[23] Az Mtj. a közszerzemény intézményét társadalmi különbség nélkül általánosította, azaz a szerzeményi vagyonközösség lett törvényes vagyonjogi rendszerünk. Ez azonban már nem a tradicionális jog közszerzemény intézménye (szerzeményi vagyonközössége) volt, amely (nem közönséges) tulajdonközösséget keletkeztetett a házasság fennállása alatt visszterhesen szerzett vagyon felett, hanem vagyonelkülönítésen alapult, és a grosschmidi női szabadvagyon-koncepciót továbbfejlesztve a szerzeményi közösség megszűnésekor értéktöbbleti elven alapuló, kötelmi jogi kiegyenlítésre került sor. Magyarul továbbra is közszerzeménynek, a német hivatalos fordítás[24] szerint pedig Errungenschaftsgemeinschaftsgutnak nevezték ezt az általánosított és újjá formált intézményt, melyet az 1950-es évek elején "burzsoá hagyatékként" úgy értékeltek, mint ami a nő számára hátrányos. Anélkül, hogy vitatnám, a II. világháború időszaka, illetve az azt követő nyomorúságos évek valóban súlyos és sajátos élethelyzeteket okoztak, és a közszerzeményről szóló jogviták nem feltétlenül zárultak igazságos és méltányos megoldással, meg kell jegyeznem: az Mtj.-ben rögzített vagyonjog lényege pontosan az volt, hogy a nő vagyonjogi önállósága és ebből fakadóan egyenlősége következetesen érvényesüljön. A Csjt. radikálisan újat hozott tehát: (jelző nélküli) vagyonközösségi rendszer név alatt a Grosschmid előtti közszerzeményhez (a szerzeményi vagyonközösséghez) tért vissza, miközben a szerződéses vagyonjogot felszámolta. Figyelemre méltó, hogy pár év különbséggel a Német Szövetségi Köztársaságban (1957) és a Magyar Népköztársaságban (1952) egyaránt a nők vagyonjogi helyzetének javítása volt a reform indoka, csak éppen merőben más megoldással. Az pedig még inkább figyelemre méltó, hogy a német jog azt tette a reformmal törvényes vagyonjogi rendszerré, amit a pártállami korszak magyar joga elutasított: a kötelmi jogi kiegyenlítési igényt keletkeztető, értéktöbbleti elven alapuló szerzeményi közösséget, ami itthon az Mtj. sikertelensége ellenére is állandósult a joggyakorlatban.
A sors fintorának is nevezhetnénk, hogy az új magyar Ptk. a polgári kor vagyonjogához vezette vissza házassági vagyonjogunkat. Törvényes vagyonjogi rendszerként élni hagyta azt, amit 1952 óta megszokott a társadalom és a bírói kar, azaz a Csjt. vagyonközösségét a bírói gyakorlatban több évtized alatt kikristályosodott szabályokkal kiegészítve (4:37.-4:62. §§). A második Csjt.-novella (1986) óta a szerződéses vagyonjog lehetősége már újra megvolt. Az új Ptk. most ezt fejlesztette tovább, amikor a vagyonelkülönítést (4:72.-4:73. §§) és az ún. közszerzeményi rendszert (4:69.-4:71. §§) - azaz gyakorlatilag Mtj. szerzeményi közösségét - választható vagyonjogi rendszerként adta meg. Nem sokkal több, mint egy év telt el azóta, hogy 2014. március 15-én az új Ptk. hatályba lépett. A törvényes vagyonjogi rendszerrel kapcsolatosan a gyakorlatban nagyobb problémák nem várhatók, hiszen a folytonosság megvan. A vagyonelkülönítés és az ún. közszerzeményi rendszer tekintetében azonban a friss kommentár[25] nem ment, nem mehetett túl a normaszöveg elemzésén, azaz csak a jövő joggyakorlata fogja megmutatni, helyes-e és kellő-e a szabályozás.
A házassági vagyonjogi rendszerek szemléltetését szerencsés a vagyonelkülönítéssel kezdeni, és a többit ahhoz viszonyítva értelmezni annak ellenére is, hogy a német és a magyar jogban is csak szerződéssel kiköthető rendszer. A vagyonelkülönítést a házastársak általában akkor választják, ha egyikük gazdasági életben való részvételéből a családi dimenziót messze meghaladó vagyongyarapodás következik.
- 30/31 -
A vagyonelkülönítés a BGB-ben és az új magyar Ptk. szerint is azon az elképzelésen alapul, hogy a házasságnak a házasfelek vagyonára nincs hatása. Mindketten kizárólagos jogosultjai maradnak házasságba behozott vagyonuknak, amit pedig a házasság fennállása alatt munkával vagy vagyonuk révén szereztek, csakis őket illeti. Vagyonukat önállóan igazgatják, nincsenek a házasságból következő rendelkezési vagy kötelezettség-vállalási korlátok, adósságaikért mindketten maguk felelnek és a házasság megszűnésekor a házasság alatti vagyongyarapodást nem egyenlítik ki. A német jog (1408. §) szerint tartási kiegyenlítésre azonban ilyenkor is sor kerül, amennyiben a felek ennek ellenkezőjét kifejezetten nem kötötték ki. Hazánkban a vagyonelkülönítésnél a jogalkotó egy családvédelmi korlátozással élt, mely szerint a közös háztartás költségei, a közös gyermek és az egyik házastárs hozzájárulásával a másik házastárs közös háztartásban nevet gyermeke megélhetéséhez, felneveléséhez szükséges kiadások mindkettőjüket terhelik, és semmis az a kikötés, amely ez alól bármelyik házastársat teljesen vagy túlnyomó részben mentesíti (4:73. §).
Alapesetben[26] a BGB-hez hasonlóan az új magyar Ptk. vagyonelkülönítési rendszere is akkor érvényesül, ha a felek szerződésükben a jövőre nézve a törvényes rendszert kizárták, de mást nem kötöttek ki. A szerződési szabadság elvéből következik, hogy ez a kizárás teljes, illetve részleges is lehet, azaz meghatározott vagyonszerzésekre, vagyontárgyakra, terhekre és tartozásokra is vonatkozhat (4:72. §). A házasságnak a vagyonjogi rendszerre tekintet nélkül meglévő vagyoni joghatásai azonban vagyonelkülönítés esetén is fennállnak, mint ahogy a házastársak között ilyenkor is létrejöhetnek az általános polgári vagyonjogon alapuló jogviszonyok. Ugyanezt az új magyar Ptk. kommentárja is hangsúlyozza.[27]
A német szakirodalom[28] azon az állásponton van, hogy egyrészt érvényesülnek az életközösségből fakadó általános kötelezettségek, azaz a lakás és a háztartási eszközök együttes birtoklását és használatát kölcsönösen lehetővé kell tenniük a másik számára, jogaik érvényesítésekor tekintettel kell lenniük házastársaik érdekeire, a kulcshatalom és a tartási kötelezettség pedig korlátlanul fennáll. Másrészt az általános polgári jogi szabályok szerint számos jogviszonynak egyaránt részesei lehetnek. Többek között közös tulajdonukat képezhetik az együtt vásárolt háztartási eszközök, ingatlanok, társasági közös tulajdonuk lehet polgári jogi társaságban vagy kereskedelmi társaságban, közösen vehetnek fel bankkölcsönt és ezért adóstársként közösen tartoznak felelősséggel. Ebből az következik, hogy a házastársak között az általános polgári jogon alapuló jogügyletek esetén a házasság felbontásakor vagy az életközösség megszűnésekor kiegyenlítési igény keletkezik - az általános polgári jog alapján, melynek két tipikus esete van: a házastársak egyikének az életközösség fennállása alatt bekövetkező dolog- vagy pénzszolgáltatása, ami a másiknak is előnyére szolgált, és nála a házasság az életközösség megszűnését követően vagyonszaporulatként jelentkezett, valamint a házastárs kereső tevékenységében való közreműködés.
Dolog- vagy pénzszolgáltatás esetén a visszatérítési vagy legalább kiegyenlítési igény lehetőségét a német joggyakorlatban a ráfordítás jogi természete határozza meg. Az ajándék (516. §) visszakövetelését az 528-534. szakaszok szabályozzák. Házastársak közötti ajándékozásoknál gyakran előfordul, hogy durva hálátlanság miatt az ajándék visszavonásával a ráfordítást visszakövetelik: a joggyakorlat az 530. § I-ben rögzített feltételek meglétét akkor is elismeri, ha a feldúltsági elv (Zerrüttungsprinzip) alkalmazásakor valamely házassági kötelezettség megsértése (Eheverfehlung) olyam súlyú, hogy abból a durva hálátlan érzület megállapítható.[29] A házastársak közötti ráfordításokat azonban gyakran - bár ellenszolgáltatást a felek nem kötöttek ki - nem ajándékozásnak minősítik, ha ún. házasságot feltételező ráfordításról (ehebedingte Zuwendung) volt szó vagy a ráfordítás a "házastársak csendes társaságához" ("Ehegatteninnengesellschaft") való hozzájárulásként értelmezhető. Ilyen esetekben az ajándékozásra vonatkozó szabályokat nem alkalmazzák. Ajándékozásnak akkor tekintik a jogügyletet, ha felismerhető a feleknek akarata, mely szerint a ráfordítás független a házasság esetleges felbontásától. Amennyiben ajándékozásról van szó, a 313. § I. szerinti visszakövetelés megalapozott lehet, ha a ráfordítás ügyleti alapja megszűnt,[30] példának okáért az ajándékozó férj tudomására jut, hogy a házasságból született gyermek nem tőle származik.
A vitatott összeg kifizetésére akkor is keletkezhet igény, ha a házastárs a "házastársi csendestársaság" keretében teljesített hozzájárulásokat, és ez a társaság az életközösség megszűnésével, de legkésőbb a bontókereset előterjesztésével[31] felbomlott. Az ilyen csendes társaságot, melynél társasági közös tulajdon nem jön létre, és amely kifelé nem jelenik meg, a jogalkalmazás akkor fogadja el, ha a házastársakat a házastársi életközösség tipikus keretein túllépő cél, pl. egy vállalkozás létrehozásának terve vezeti. Feltétele, hogy a házastársak a szolgáltatás jogalapját kifejezett megegyezéssel máshogy nem szabályozták, hanem köztük megfelelő, de akár hallgatólagos[32] társasági szerződés jött létre. Ennek megvalósulása független attól, hogy a felek tisztában vannak-e a köztük lévő viszony társasági jogi természetével.[33] A társasági jog szerinti kiegyenlítésre akkor kerül sor, ha a házastársak együttműködése által érték jött létre, és ez formálisan csak a házastársak egyikének vagyonát gyarapította. A társaság megszűnésekor a másiknak részvételéhez
- 31/32 -
igazodó mértékben keletkezik igénye a vitatott összeg megfizetésére, melynek mértékét a 722. § I. szerint állapítják meg.
Kiegyenlítési igény házasságot feltételező ráfordítások esetében is előfordulhat, ha a jogügylet alapja elenyészett (313. § I.). A német joggyakorlat szerint ilyen ráfordítás nyugodhat hallgatólagosan vagy következtetés által létrejött családjogi szerződésen is, melynél a jogügylet alapját azonban mindig a fennálló házasság képezi. A házastárs ráfordítása házastársa javára tehát olyan szerződés alapján történik, amelyből kiviláglik, hogy a ráfordítás nem ingyenes, hanem a házastársak együttműködésének részeként valósul meg (pl. a férj kereső tevékenységet folytat, a feleség a családról gondoskodik). Az életközösség felbomlása a jogügylet alapjának az elenyészését jelenti. A joggyakorlat szerint akkor van szó házassághoz szükséges ráfordításról, ha az egyik házastárs a másiknak a házasság miatt és a házassági életközösség megvalósításához, illetve alakításához, megtartásához vagy biztosításához történő hozzájárulásként vagyoni értéket juttat, melynek során azt az elképzelést vagy elvárást táplálja, hogy a házassági életközösség fennáll, és ő ezen a közösségen belül a vagyoni értékből és annak gyümölcseiből továbbra is részesedni fog.[34]
Dieter Schwab összegzése szerint[35] az ajándékozás a házasságot feltételező ráfordítástól a szubjektív ingyenesség alapján különböztethető meg: az utóbbi esetében az az elképzelés él, hogy a ráfordítással szemben a másik félnek a család részére tett szolgáltatásai állnak. A csendestársaságtól ezzel szemben az különbözteti meg a házasságot feltételező ráfordítást, hogy ez utóbbinál az együttműködésnek a házassági életközösséget meghaladó célja hiányzik. Tipikus példa erre az olyan családi otthon berendezése, amely formálisan az egyik házastárs tulajdonában áll, de megszerzéséhez a másik házastárs is hozzájárult, azonban olyan esetekben is elismerik a házasságot feltételező ráfordítást, ha az a házassági életközösséghez kevésbé kapcsolódik, pl. a ráfordítás oka az, hogy annak segítségével a házastárs a végrehajtást elkerülje.
Mivel tehát a házassági életközösség felbomlott és ezért a jogügylet alapja elenyészett, a fennálló vagyoni helyezet megőrzése nem várható el attól a házastárstól, aki a ráfordítást tette, és ezért kiegyenlítési igény illeti meg. A kiegyenlítési összeg nagyságát minden esetben a konkrét körülmények határozzák meg: többek között a házasság fennállásának időtartama, a ráfordítás közös élvezetének időtartama, a ráfordítás módja és mértéke, figyelembe véve a háztartás vitelét és a gyermeknevelést, a jövedelmi és vagyoni viszonyokat. A cél az, hogy a kiegyenlítés méltányos legyen azzal a házastárssal szemben, aki elesett attól, hogy a közösen létrehozott értékből részesüljön és a jövő érdekében tett közös erőfeszítések gyümölcsét használhassa.[36]
Ha a méltányosság azt kívánja, az igény akár a ráfordítás teljes megtérítésére is kiterjedhet.
A fentieken túl végezetül akkor is keletkezhet kiegyenlítési igény, ha maga a kikötött cél, pl. a házasság fenntartása hiúsult meg (812. § I. 2.). A BGH hosszú időn keresztül elutasította a házastársak közötti ráfordítások megítélésekor ezt az igényalapot, de a joggyakorlat e tekintetben megváltozott.[37]
Az általános polgári jogon alapuló jogügyletek között a német joggyakorlat szerint a dolog- vagy pénzszolgáltatásokon túl a házastárskereső tevékenységében való közreműködés is megalapozhatja a közreműködő kiegyenlítési igényét. A kiegyenlítés ilyenkor elveit tekintve éppen úgy alakul, mint a dolog- vagy pénzszolgáltatásoknál. Kivételt csak az ajándékozás esete jelent, mivel kereső tevékenységben történő közreműködés ajándékozás tárgyát nem képezhetik. Ha azonban a házastárs közreműködése kifejezett szerződés nélkül történt, az értékteremtéshez ezzel hozzájárult és ez a másik vagyonában megjelent, csendestársaságra, házasságot feltételező ráfordításra vagy a kikötött cél meghiúsulására hivatkozva lehet kiegyenlítést igényelni.
A BGB szerződéssel kiköthető vagyonközösségi rendszere (1415-1482. §§), miután az 1957. évi reform a vagyonközösség három altípusából kettőt megszüntetett, általános vagyonközösséget jelent, amely a férjet és a feleséget a vagyon tekintetében is egynek tekinti. A vagyonközösség létrejöttével a két házastárs vagyona - egyetemes jogutódlással (1416. § II.) - egyesül (Gesamtgut, 1416. § I. 1.), és a közös vagyon felett tulajdonközösség (Gesamthandgemeinschaft) jön létre. Ezért ha a házastársak valamelyikének ingatlantulajdona van, amely így a közös vagyon részévé válik, kötelesek erről az ingatlan-nyilvántartást értesíteni (1416. § III.). Amit a felek a vagyonközösség fennállása alatt szereznek, szintén a közös vagyonba kerül (1416. § I. 2.), méghozzá közvetlenül, azaz a tulajdonszerzési képességgel rendelkező házastárs nem lesz elsőként egyedüli tulajdonos, hanem közvetlenül a közös vagyonba szerez. A közös vagyon felett ellenkező megállapodás hiányában azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik őket, függetlenül attól, hogy a közös vagyonhoz mennyivel járultak hozzá. Szigorú kölcsönös kötöttségek vonatkoznak rájuk; sem a közös vagyonba tartozó részük, sem az abban lévő egyes vagyontárgyak felett nem rendelkezhetnek egyedül (1419. § I.).
A jelző nélküli vagyonközösség elnevezést használja az új magyar Ptk. is. Tartalmát tekintve azonban itt reálszerzés elvén alapuló, korlátozott, szerzeményi vagyonközösségről van szó, azaz az osztatlan közös tulajdonba a vagyonközösség alatt a házastársak együtt vagy külön szerzett vagyontár-
- 32/33 -
gyai, ezek terhei, valamint a házastársak bármelyike által a vagyonközösség fennállása alatt vállalt kötelezettségekből származó tartozások tartoznak (4:37. § (1)-(2) bek.); ez alól kivételt azok a kötelezettségek képeznek csak, melyek az egyik házastárs közös vagyonra kötött szerződéséből származnak, ha a szerződéshez a másik házastárs nem járult hozzá, a hozzájárulást vélelmezni sem lehet, vagy a vélelem megdőlt (4:50. §). A rossz elnevezés mögött a kontinuitás igényét látom: a Csjt. hatályba lépése óta a magyar magánjogban bevetté vált a vagyonközösség kifejezés szerzeményi vagyonközösség értelme. Zavar akkor keletkezhet, ha jogösszehasonlítás, illetve fordítás során folyamatosan magyarázni kell, hogy egy klasszikus jogi fogalmat miért másként használ a magyar jog. A közös vagyon a házastársakat osztatlanul és egyenlő arányban illeti meg, ha a részesedési kvótát megállapodásukban máshogy nem határozták meg - ennek gyakorisága azonban vélelmezhetően nem nagy. Mivel a vagyonközösség a BGB rendszerében szerződéssel köthető ki, a szerzés arányát is rögzítik a felek, de a német jogfejlődésben egyébként is többféle kvóta volt ismert a jogegységesítés előtt a partikuláris jogokban.
A BGB házastársak valamelyikének közös vagyonon kívül maradt vagyontárgyait két csoportba sorolja. A különvagyon (Sondergut, 1417. §) olyan vagyontárgy, amely jogügylettel nem ruházható át (pl. haszonélvezeti jog, 1059. §). Ezzel szemben a fenntartott vagyonhoz (Vorbehaltsgut, 1418. §) azok a vagyontárgyak tartoznak, amelyeket házassági szerződéssel azzá nyilvánítottak, melyeket a házastárs örökléssel vagy élők között ingyenesen szerez, amelyekre nézve a juttató kikötötte, hogy fenntartott vagyont képezzenek, valamint melyek a fenntartott vagyonba tartozó vagyontárgy helyére lépnek (surrogatio, 1418. § II.). A német vagyonközösségi rendszerben tehát öt különböző vagyontömeg áll egymás mellett: a közös vagyon és a két-két külön-, illetve fenntartott vagyon, ami számos vegyülést eredményezhet. A vagyonjogi folyamatok a házastársakat kétszeresen érinthetik: a közös vagyon jogosultjaként és a személyes (külön- vagy fenntartott) vagyon tulajdonosaként. A különböző szerepek miatt jogviszony jöhet létre egyrészt a házastársak mint tulajdonostársak között, másrészt mint személyes vagyonuk tulajdonosai között.
Az új magyar Ptk. a fenntartott vagyon fogalmát (kodifikálatlan szokásjogunkhoz, az Mtj.-hez és a Csjt.-hez hasonlóan) nem használja, a különvagyon aktíváit (4:38. § (1) bek.) és passzíváit (4:39. § (1)-(2) bek.) pedig taxatíve felsorolja - hasonlóan ahhoz, amit a német jog a fenntartott vagyon alatt ért. Ebbe a körbe tartoznak a vagyonközösség létrejöttekor meglévő vagyontárgyak, nyilvánvalóvá téve, hogy szerzeményi vagyonközösségről van csak szó, a vagyonközösség fennállása alatt a házastárs örökölt,[38] ajándékba kapott vagy más ingyenes jogügylettel szerzett vagyontárgya, a személyét ért sérelemért kapott juttatás és a személyes használatra szolgáló szokásos mértékű vagyontárgy, valamint a szellemi tulajdon. Hogy a jogalkotó miért vette ki a vagyonközösségből az előbbieket, könnyen belátható, ha a korlátolt, szerzeményi vagyonközösség lényegére gondolunk: ezekben az esetekben a vagyonközösség fennállása alatti, szerzés érdekében történő tevékenységről nincs szó. Ez a logika azonban a szellemi tulajdon esetében megbukik, és magyarázatul itt csak a szellemi tulajdon személyhez fűződő volta, valamint az ilyen jogok forgalomképtelensége szolgálhat. A szellemi tulajdon esedékes díja azonban a közös vagyonhoz tartozik. Végezetül a különvagyonba tartozik a különvagyon értékén szerzett vagyontárgy és a különvagyon helyébe lépő érték is, azonban ha a különvagyon tárgya a mindennapi életvitelt szolgáló, szokásos mértékű berendezési vagy felszerelési tárgy volt, a helyébe lépő vagyontárgy ötévi házassági életközösség után közös vagyonná válik (4:38. § (3) bek.)
Logikai úton nem magyarázható, hogy a különvagyonnak a vagyonközösség fennállása alatt esedékes tiszta haszna miért nem különvagyon (4:38. § (2) bek.). Kodifikálatlan magánjogunkban egykor a magyar nő rendszerint (hallgatólagosan vagy kifejezetten) átengedte különvagyonának használatát férjének a házassági életközösség fennállása alatt, aki annak hasznával nem volt köteles elszámolni és azt megtéríteni: a feleség így járult hozzá a házassági terhek viseléséhez, enyhítve a férjet, mint a "család fejét" terhelő kötelezettség súlyán.[39] Mivel a jogtörténeti magyarázaton túl más okot nem látok, jogosnak tartom, hogy a bírói gyakorlat szűken értelmezi a tiszta haszon fogalmát, és a felek tevékenységétől független, ún. konjunkturális értékemelkedést nem tekinti annak.[40] Az új Ptk. különvagyon fogalmi körénél nem említi azokat a vagyontárgyakat, amelyeket a házastársak házassági vagyonjogi vagy más egymás közötti szerződéssel vesznek ki a közös vagyonból, de ennek lehetősége adott (4:41. §, 4:67. § (2) bek.).
A különvagyon terheit (4:39. §) a jogalkotó két csoportba osztja aszerint, hogy azok az életközösség megkezdése előtt vagy után keletkezett jogcímen alapulnak, és mivel az életközösség fennállása alatt ellenkező bizonyításig a közös vagyonhoz tartozás vélelme (4:40. §) érvényesül, a keletkezett tartozásokat általában közösnek kell tekinteni, így a törvény konkrétan felsorolja a kivételesen különvagyont terhelő tartozásokat. Ezeknek azonban csak a két házastárs belső jogviszonyát tekintve van jelentősége, harmadik személy felé mindketten közös vagyonukkal és különvagyonukkal is felelnek (4:39. § (4) bek.).
A tartozásokért való felelősségre a BGB vagyonközösségi rendszerében kétféle szabályozás létezik
- 33/34 -
aszerint, hogy a közös vagyont a házastársak együtt vagy az egyik fél egyedül kezeli. Mindkét esetben érvényesülnek azonban a következő alapelvek: a közös vagyont mindkét házastárs kötelezettségei terhelik (1459. § I. és 1437. § I., kivéve az 1460-1462. §§ és 1438-1440. §§ esetei); mindkét házastárs fenntartott vagy különvagyonával is felel saját kötelezettségeiért; továbbá a házastárs felel fenntartott vagy különvagyonával a másik adósságaiért is, ha közös vagyonkezelés áll fenn mindkét félre vonatkozóan (1459. § II.) vagy egyszemélyi vagyonkezelés áll fenn a kezelt részre vonatkozóan (1437. § II.). Alapesetben a házastársak tehát a közös vagyont közösen kezelik, hacsak házassági szerződésben nem a házastársak egyikét nevezték meg vagyonkezelőként (1421. §). A mondat lényege az "egyikét" szón van, hiszen a modern német házassági vagyonjog, ahogy az 1957. évi reformmal felszámolta a férji vagyonigazgatási rendszert, úgy ezt a változást vagyonközösségnél is keresztülvitte, azaz bármelyik házastárs lehet a közös vagyon kezelője. Tág értelemben a közös vagyonkezelés a közös cselekmények szükségszerűségét jelenti (1450. § I., 1451. §), ami az üzleti életben nehézkes lehet,[41] míg a közös vagyon egyedüli kezelése a másik házastárs erős korlátozását feltételezi.[42]
A vagyonközösséghez tartozó vagyontárgyakat itthon a felek közösen használják és kezelik (4:42. §). A Ptk. a vagyonkezelés átengedéséről nem szól, de a joggyakorlat szerint annak nincs akadálya, hogy a házastárs általános meghatalmazásban jogosítsa fel a másikat a közös vagyonnal vagy annak bizonyos részével kapcsolatban a használattal és kezeléssel együtt járó intézkedések megtételére,[43] továbbá a házastársak gazdasági életben való esetleges szerepvállalására tekintettel a foglalkozás gyakorlásához szükséges és üzleti célú vagyontárgyak esetén speciális szabályok érvényesülnek. Ezeket (4:43. §) az a házastárs jogosult használni és kezelni, aki a foglalkozást gyakorolja, vagy a vállalkozást folytatja. A házastárs hozzájárulására egyéni cég, szövetkezet vagy gazdasági társaságban való tagság, illetve részvényesi jogállás esetén nincs szükség. Ilyenkor a házastársat a másik fél felé csak rendszeres tájékoztatási kötelezettség terheli, valamint az, hogy a használat és kezelés, továbbá a tagsági vagy részvényesi jogok gyakorlása során házastársa érdekeit megfelelően figyelembe vegye.
Az egyéb vagyontárgyak használatának és kezelésének joga viszont mindkét házastársat megilleti; arra együtt és külön is jogosultak. A közös használat és kezelés joga elvileg - az életközösség fennállása alatt - oszthatatlan, azaz a vagyonközösség nem közönséges tulajdonközösséget keletkeztet, míg az életközösség megszűnésétől a vagyonmegosztásig a közös tulajdon általános szabályai az irányadók (4:42. § (3) bek.). A vagyonelkülönítési rendszernél is láttuk, hogy a közös háztartás költségei, valamint közös gyermek és az egyik házastárs hozzájárulásával a másik házastárs közös háztartásban nevet gyermek megélhetéséhez és felneveléséhez szükséges kiadásokat a felek közösen viselik (4:73. §). Természetes, hogy ez az elv a vagyonközösségnél is él, bár itt a normaszöveg az egyik házastárs közös háztartásban nevelt gyermekét nem említi (4:44. § (1) bek.). Ha a közös vagyon ezeket a kiadásokat nem fedezi, a házastársak ahhoz különvagyonukból arányosan kötelesek hozzájárulni, illetve ha csak az egyik házastársnak van különvagyona, ő köteles a kiegészítésre (4:44. § (2) bek.).
A tartozásokért való felelősséget hazai jogunkban - a BGB-vel szemben - nem befolyásolja, hogy együtt, vagy csak egyikük kezeli csak a közös vagyont, ha csak szerződéssel a törvényes rendszertől a felek el nem térnek. Alapesetben azonban a rendelkezésre a házastársak csakis együtt vagy a másik hozzájárulásával jogosultak (4:45. § (1) bek.). A magyar megoldás a vagyonközösség lényegét tekintve következetesebbnek tűnik, míg a BGB megoldását a férji vagyonigazgatási jogosultság maradványának tartom. A közös vagyon megosztásáról (4:57-62. §§), illetve a kiegyenlítési igényről - a téma bősége miatt - külön tanulmányban szólok.
A BGB vagyonközössége alapvetően a házasság megszűnésével ér véget, de házassági szerződéssel vagy egyoldalú megszüntetési szándék esetén bírósági határozattal (1447-1449. §§, 1469-1470. §§) is fel lehet számolni. A magyar szabályozásban ehhez képest némi különbség van: a jogalkotó a megszűnésről szóló szakaszban (4:53. §) úgy rendelkezik, hogy nem magának a házasságnak, hanem a házassági életközösségnek a megszűnése jelenti a véghatárnapot, amit azonban a vagyonjogi rendelkezések időbeli hatálya kapcsán már rögzített (4:35. § (2) bek.). Itt jegyzem meg, vitatható, hogy a bírói joggyakorlat helyesen alakította-e ki azt a szabályt, hogy a vagyonközösség az életközösség kezdetétől hatályosul akkor is, ha a felek a házasságkötés előtt élettársakként együtt éltek, (míg a házasság megkötésével az életközösség létrejöttét vélelmezni kell).
Ez a Ptk.-ba emelt (4:35. § (1) bek.) tétel azt jelenti, hogy a házasságot megelőző életközösség a házassági életközösséggel egybeolvad,[44] és a házasság vagyonjogi hatásai szempontjából a kezdőhatárnap az életközösség létrejöttének napja. Ennek következtében - ellenkező tartalmú megegyezés, házassági szerződés vagy kétséget kizáróan felismerhető körülmények hiányában - nem a szerzésben való közreműködés arányában, hanem egyenlő arányban illetik meg a feleket az élettársi kapcsolat alatt szerzett, különvagyonnak nem minősülő vagyontárgyak. Véleményem szerint ez a tétel több szempontból is kérdéses. Egyrészt nem logikus, hiszen a házasság felbontása vagy érvénytelenítése esetén
- 34/35 -
nem veszik figyelembe, hogy az életközösség megmarad-e a volt házastársak között,[45] másrészt a házasságot és az élettársi kapcsolatot azonos módon kezeli vagyonjogi szempontból, ennek pedig jogpolitikai üzenete van a társadalom felé.
Sajátos, hogy a Ptk. elismeri a házastárs jogát a házassági életközösség fennállása alatt a vagyonközösség megszüntetésére egyoldalú kérelemmel, és rögzíti, a vagyonközösség bírósági megszüntetésekor az életközösség fennállása alatt vagyonelkülönítés érvényesül (4:53-55. §§). Ezt a lehetőséget a magyar bírói gyakorlat a kodifikálatlan szokásjogunk (nem közönséges) tulajdonközösséget keletkeztető szerzeményi vagyonközösségénél az 1880-as évek közepéig egyértelműen elismerte,[46] míg a közszerzemény intézményét Grosschmid, illetve az Mtj. újra nem értelmezte: az Mtj. szerint (140. §) a szerzemény házastársat illető fele részét egyoldalúan, a házasság fennállása alatt nem lehetett követelni. Ne feledjük, itt már értéktöbbleti elven álló, kötelemi jogi kiegyenlítési igényről volt szó. Azzal, hogy a Csjt. (31. § (1) bek.) fontos okból, majd az új Ptk. (4:54. §) taxatíve felsorolt esetekben lehetőséget adott a vagyonközösség egyoldalú kérelem alapján történő megszüntetésére, alapállításomat látom igazolni: vagyonközösségi rendszerünk gyakorlatilag nem más, mint a tradicionális jog szerzeményi vagyonközössége, ami viszont hazánkban középkori német gyökerekre vezethető vissza.
A jogtörténeti gyökerekkel magyarázható az is, a BGB lehetőséget ad a házastársaknak arra, hogy szerződésben egyikük halála estére a vagyonközösség fenntartásában állapodjanak meg a túlélő házastárs és a közös leszármazók között (Fortgesetzte Gütergemeinschaft, 1483-1518. §§); ilyenkor a folytatólagos vagyonközösség pótolja a közös vagyon öröklését és a családi vagyon egyben marad. Az Mtj., illetve a Csjt. és az új Ptk. a vagyonközösségnek ezt a formáját nem ismeri, a Baranya Megyei Levéltári végzett kutatásaim alapján azonban azt állítom, hogy dualizmus-kori jogéletünkben még megvolt ez az intézmény, függetlenül attól, hogy írásbeli szerződésről az általam feltárt estekben nincs információ.[47]
A szubszidiárius érvényű szerzeményi közösségnek (Zugewinngemeinschaft) nem volt konkrét történelmi előzménye a német jogban, amikor az 1957. évi nemi jogegyenlősítésről szóló reformtörvény - törvényes vagyonjogi rendszerként - beemelte a BGB házassági vagyonjogába (1363-1391. §§). A szerzeményi közösség azon a gondolaton alapul, hogy mindazt, amit a felek a házasság fennállása alatt szerzenek, úgy kell tekinteni, mint amihez mindketten hozzájárultak még akkor is, ha bármelyikük csak háztartási tevékenységet folytat.
A házasság fennállása alatt szerzett vagyontárgyak azonban nem kerülnek közös vagyonba, mint ahogy ez korlátozott, szerzeményi vagyonközösség esetében történik, hanem a vagyonelkülönítés (1363. § II. 1.) elve szerint mindkét házastárs a szerzeményi közösség létrejöttét követően is kizárólagos tulajdonosa marad vagyonának, illetve mindannak, amit a szerzeményi közösség fennállása alatt ehhez szerez.[48] A maga vagyonát mindkét fél önállóan (1364. §) és saját felelősségére kezeli, de a másik fél védelme érdekében létezik néhány rendelkezési korlát (1365. § és 1369. §). A kölcsönös részesedés csak a házasság megszűnésekor realizálódik, méghozzá vagy az öröklési jog emelésével (1371. §) vagy annak a házastársnak a kötelmi jogi kiegyenlítési igényével, akinek a házasság fennállása alatt csekélyebb szerzeménye volt (1363. § II., 1378. §). Mindez egy értéktöbbleti elven alapuló, kötelmi jogi igényt keletkeztető szerzeményi közösséget jelent, melyben a lényegi különbség a vagyonelkülönítéshez képest két szempontból ragadható meg: egyrészt a szerzeményi kiegyenlítésről van szó a szerzeményi közösség megszűnésekor, másrészt a rendelkezési jog korlátozásáról a házastárs szerzeményi részesedésének a védelme érdekében.[49] A szerzeményi kiegyenlítés hatalmas témakörével külön tanulmányban foglalkozom.
Az új magyar Ptk. szerződéssel kiköthető ún. közszerzeményi rendszerének szerkezetében ehhez képest nem látok különbséget, bár a részletszabályokban vannak eltérések. A magyar jogalkotó -következetesen - itt is rögzíti, hogy a közszerzeménynek tekinthető tiszta vagyoni érték az életközösség megszűnése után követelhető (4:69. §). Más kérdés, hogy a közszerzemény megállapítását, annak megfelelő biztosítását, illetve a rendszert kikötő szerződés megszüntetését (a jövőre nézve vagyonelkülönítés elrendelése mellett) az életközösség fennállása alatt egyoldalúan is kérheti bármelyik házastárs. Ennek feltétele egyrészt, hogy a fél házastársa tudomása nélkül kötött szerződést, másrészt ezzel a szerződéssel olyan mértékű vagyont halmozott fel, amely a közszerzeménynek minősülő vagyontárgyakból őt megillető részesedést meghaladja (4:70. §). Ez a házastárs védelmét szolgáló szabály azért szükséges, mert a házastársak önálló vagyonszerzők, és így előállhat olyan eset, amikor a házastárs tudta nélkül megkötött szerződésekkel felhalmozott adósság a házastárs közszerzeményi részesedését veszélyeztetheti.[50] A német szakirodalom is a házastársak önálló vagyonával (1363. § II. 1.) és annak önálló kezelésével (1364. §) magyarázza azt, hogy a törvény szerzeményi közösségben a házastársak jogügyleti szabadságát bizonyos esetekben házastársuk jóváhagyásával korlátozza.[51] Más kérdés, hogy a BGB ebben a tekintetben sokkal alaposabb, és az 1957. évi reformtörvény óta a bírói joggyakorlat is rög-
- 35/36 -
zült már. A házastárs védelmét szolgáló korlátozások részletes kidolgozottságával az új magyar Ptk.-ban nem itt, hanem a vagyonközösségi rendszernél (4:45-52. §§) találkozunk, azaz a jogalkotó mindkét törvénykönyvben az általánosnak tekintett, törvényes vagyonjogi rendszernél érezte ennek szükségességét.
Bár a német újraegyesítés óta negyed évszázad eltelt már, a szakirodalom[52] alapján úgy látom, még mindig aktuális az a probléma, ami az egykori NDK (1949-1990) és az NSZK törvényes vagyonjogi rendszerének az összehangolása jelent(ett). A szovjetblokkhoz tartozó NDK-ban ún. tulajdon- és vagyonközösség (Eigentums- und Vermögensgemeinschaft), tényleges tartalmát tekintve szerzeményi vagyonközösség (Errungenschaftsgemeinschaft) érvényesült: a házastársaknak a házasság fennállása alatt munkáért járó jövedelemből szerzett dolgai, vagyoni jogai és megtakarításai a házasság megszűnésekor mindkét házastársat megillették, azaz ezt a közös vagyont fel kellett osztani. A Német Szövetségi Köztársaság és a keletnémet állam egyesítési szerződése előírta, hogy azokra a házastársakra, akik az 1990. október 3-án, az újraegyesítés napján az NDK törvényes vagyonjogi rendszere szerint éltek, ettől az időponttól kezdődően a szerzeményi közösség vonatkozik. A házastársak két éven belül bíróság előtt nyilatkozhattak arról, hogy továbbra is az eddigi vagyonjogi rendszert követik-e.[53] Az érintett állampolgárok túlnyomó része ezzel a lehetőséggel - információ hiányában vagy nemtörődömségből - nem élt,[54] és egy 2011-ben készült felmérés[55] felhívja a figyelmet arra, a megkérdezettek 89%-a meg van győződve arról, hogy ma is szerzeményi vagyonközösségben él. Bár a szerzeményi vagyonközösségre éppen ezért nagy szükség lenne, a kritikusok szerint "feláldozták" azért a nyilvánvaló célért, hogy az újraegyesített szövetségi államban egységes törvényes vagyonjog érvényesüljön.[56] Árnyalja ezt a képet, hogy azok a házastársak, akik a szerzeményi közösségre való áttérést nem utasították el, a régi vagyonjogi rendszerből közös vagyonukat tulajdonközösség formájában megőrizhették, hiszen a szerzeményi közösséggel a házastársak más közös tulajdona is összeegyeztethető.[57]
Lehetséges-e két olyan törvényes vagyonjogi rendszer összehasonlítása, melyek lényege egymással ellentétes: az egyik a házastársak vagyonának elkülönítésén, a másik azok egyesítésén alapul. A választ az határozza meg, hogy az összehasonlítás mire irányul. A német szerzeményi közösség és a magyar vagyonközösség, amely ténylegesen korlátozott, szerzeményi vagyonközösséget jelent, annak ellenére is összehasonlítható, hogy a szerkezetük más, mivel a funkciójuk azonos: mindkettő a házastársnak a másik szerzeményeiben való részesítésére irányul. Ezért mindkettőnél jogos a kérdés: képes-e és ha igen, akkor mennyiben képes a törvényi szabályozás a házastárs érdekeinek védelmét biztosítani.
A BGB házassági vagyonjogában a szerzeményi közösségben élő házastárs védelmét szolgáló jogügyleti korlátozásoknak két alaptípusa van. Egyrészt az a jogügylet, amellyel a házastárs egész vagyonáról rendelkezik, vagy amellyel egy ilyen kötelezettség-vállalást akar teljesíteni (1365. § I.), másrészt az a jogügylet, amellyel a közös háztartás őt illető vagyontárgyairól rendelkezik, vagy amellyel egy ilyen kötelezettség-vállalást akarj teljesíteni (1369. § I.). Ez utóbbi kapcsán elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a háztartási eszközök beszerzése a hatályos német jogban szerzeményi közösség esetén az általános dologi jogi szabályok szerint valósul meg, azaz a szerződéskötéskor megnyilvánuló akarat határozza meg, hogy ki lesz a megszerzett tárgy tulajdonosa, 2009. szeptember 1-jéig azonban az ún. surrogatiós szabály érvényesült (1370. §).
A BGB 1365. § szerint a hozzájáruláshoz kötött jogügyletek köre három csoportra terjed ki: azokra, melyekkel a házastárs vagyona egészéről rendelkezik (pl. vagyona egészének eladása); melyekkel a házastárs teljesíteni kívánja a vagyona egészéről szóló rendelkezést, ha ez a kötelezettségvállalás a házastárs hozzájárulása nélkül történt, hiszen ilyenkor a jogügyletből következő minden egyes rendelkezéshez, amely a kötelezettség teljesítésére vonatkozik, szükség van a hozzájárulásra (pl. a vagyon egészének eladását az ingatlanok átadásával és az őt illető követelések átengedésével akarja teljesíteni); valamint az olyan egyéb jogügyletekre, melyek a vagyon egészéről történő rendelkezést fejeznek ki, akkor is, ha hozzájárulást nem igénylő kötelezettségvállalásról van szó (pl. a férj vagyona egészét ingyenesen egy alapítványra ruházza át). Ezzel szemben nincs szükség hozzájárulásra a rendelkezéshez, ha a másik házastárs az annak alapjául szolgáló kötelezettségvállaláshoz már hozzájárult (pl. ha a férj felesége hozzájárulásával eladja vagyonát, a szerződési kötelezettség teljesítéséből következő átadásokhoz a vevő irányába ezek után már nincs szükség házastársi hozzájárulásra).
Kérdéses, hogy mit értenek a vagyon egészének fogalma alatt. Szigorúan véve a német jogban vagyonról történő rendelkezés csak kivételesen, pl. halál esetére történő rendelkezésnél van, amelyre azonban az 1365. § nem vonatkozik.[58] Ezt a szakaszt olyan egyes jogokról történő rendelkezéseknél alkalmazzák, amely gazdasági szempontból a házastárs teljes vagyonát kiteszi. Amennyiben ezek képezik a házastársak teljes vagyonát, igaz ez egyetlen vagyontárgyról (pl. egy földdarab eladása)
- 36/37 -
vagy egyes tárgyak csoportjáról való rendelkezésre (pl. egy könyvtár eladása) is (Einzeltheorie),[59] és nem szükséges, hogy a felek a teljes vagyont kifejezetten az ügylet tárgyává tegyék (Gesamttheorie).
A joggyakorlat szerint az 1365. szakaszt akkor is alkalmazni kell-e, ha a jogügylet olyan tárgyakra vonatkozik, amelyek érték szerint csak megközelítően teszik ki egész vagyont. A "megközelítően egész vagyon" meghatározásához kis vagyon esetén a rendelkező összes vagyona 15%-ának értékénél állapítják meg a határt, míg nagyobb vagyon esetén 10%-nál.[60] A jogügylet tárgya értékének és a jogügyletben nem érintett, maradék vagyon értékének az összehasonlításnál az ellenszolgáltatást, amelyet a házastárs kap, figyelmen kívül hagyják. Ebbe a vagyon-összehasonlításba nem vonják be a biztos munkajogviszonyon alapuló jövőbeli jövedelmet[61] és a jövőbeli nyugellátást sem,[62] a vagyontárgyak megszerzésére vonatkozó biztos várományosi jogállást azonban figyelembe veszik.[63] A BGH az egyes vagyontárgyakról való rendelkezésnél az 1365. § érvényesüléséhez elvárja az ügyleti partner pozitív tudomását is arról, hogy a jogügyletben a házastárs egész vagy csaknem egész vagyona részt vesz, vagy legalábbis ismernie kell azokat a viszonyokat, amelyekből ez következik (subjektive Theorie). A tudomás meglétét annak kell bizonyítnia, aki az 1365. § szerint a hozzájárulás szükségességére hivatkozik.[64] Ha az ügyleti partnernek a jogügylet megkötésekor még nincs tudomása a házastársak vagyoni viszonyairól, de a szerződés teljesítése előtt tudomást szerez erről, a kötelezettségvállalással járó, megkötött jogügyletet a későbbi ismeretszerzés nem érinti, és a szerződés teljesítéséhez részéről nincs szükség ezek után a házastárs hozzájárulására.[65] Ha az ügyleti partner nem tudja, hogy a szerződő fél egyáltalán házas-e, védelme érdekében csak akkor alkalmazható az 1365. §, ha a tudomás hiányáért az ügyleti partner nem felelős (1366. § II. 2.).
Az 1369. § a házastársak közös háztartásához (ehelicher Haushalt) tartozó vagyontárgyakra vonatkozik. Ezekről bármelyikük csak akkor rendelkezhet és kötelezettségvállalást csak akkor teljesíthet, ha ehhez házastársa hozzájárul, azaz az 1365. és az 1369. §§ azonos koncepción nyugszik. Az 1369. § szerint hozzájárulás-kötelesek azok a jogügyletek, amelyekben ilyen vagyontárgyakról rendelkeznek, valamint az ilyen vagyontárgyakról való rendelkezések teljesítése, kivéve, ha olyan kötelezettség teljesítéséről van szó, mely eleve már a házastárs hozzájárulásával jött létre.
A házastársak közös háztartásának fogalma azokra a dolgokra korlátozódik, amelyek rendeltetésük szerint mindkét házastárs vagy a család használatában állnak, illetve fogyasztását szolgálják. Kivételt képeznek azok a tárgyak, amelyek mindenkor az egyik házastárs személyes szükségleteit elégítik ki, így pl. a ruházat, a munkaeszközök vagy a munkavégzéshez használt autó. A kötelmi jogi igények általánosságban nem tartoznak az 1369 alá,[66] mint ahogy a telek- és lakóingatlanok, illetve lakhatási jogosultságok és a harmadik személy tulajdonában lévő dolgok, pl. a házastárs által bérelt mosógép sem, míg a közös háztartásból azok a dolgok, amelyekre nézve az egyik házastárs dologi jogi várományos, igen. Az 1369. § alá tartoznak végezetül az értéktelenné vált háztartási eszközök helyére lépő igények (kártérítési igény, biztosíték adására vonatkozó igény), valamint az adásvételi szerződés teljesítésére vonatkozó igény, ha a megvásárolt dolgot a közös háztartásba szánták.
Az 1365. és 1369. §§ szerinti jogügyleti korlátok akkor is fennállnak, ha a házastársak külön élnek, sőt ilyen esetben a rendelkezési jog korlátozására fokozott igény van. Az olyan tárgyak, melyek a közös háztartáshoz tartoztak, akkor esnek az 1369. § alá, ha a használatot a különválás után közös megegyezéssel vagy bírósági határozattal (1361a § III.) rendezték, bár a bírói határozat csak előzetes használati szabályozást jelent. Más azonban a helyzet, ha a házastársak megegyezéssel a háztartási eszközről véglegesen és kötelező érvénnyel döntöttek; ettől az időponttól kezdődően mindenki szabadon rendelkezik a neki rendelt dolgok felett. Ugyanez érvényes arra a dologra, amely az egyik házastárs tulajdonában áll, és neki át is adták (1361a § I. 1.), míg a különélés megkezdését követően az egyik házastárs saját szükségleteire szerzett vagyontárgya eleve nem kerül a közös háztartásba, és így az 1369. § természetesen nem érinti.
A hozzájárulást igénylő ügyletek lebonyolítása az 1365. § I. és az 1369. § I. esetében azonos módon történik: a beleegyező nyilatkozatot a házastárs és az ügyletben részes harmadik személy előtt is meg lehet tenni, ehhez különös formára nincs szükség (182. § I.-II.). Törvényben rögzített feltételek esetén a már megadott beleegyezés visszavonható (183. §).
A házastárs arról ugyan szabadon dönt, hogy beleegyezik-e a jogügyletben, de joggal való visszaéléssel szemben a törvény intézkedik. A házastársi hozzájárulást az ügyletben részes házastárs kérelmére a bíróság (előzőleg vagy utólag) pótolhatja, ha a jogügylet megfelel a rendszerinti vagyonkezelésnek, és a házastárs a beleegyezést kellő ok nélkül tagadta meg. A pótlásra akkor is sor kerülhet, ha házastárs rendszerinti vagyonkezelését házastársa betegsége vagy távolléte akadályozza abban, hogy a nyilatkozatot megtegye, és a halasztás veszéllyel jár. A feltételeket tekintve az 1365. § II. és az 1369. § II. között apró eltérések vannak csak. A közös háztartáshoz tartozó vagyontárgyakra vonatkozó jogügyletnél kérdéses lehetne, hogy a házastárs kulcshatalma (1357. §) alapján kaphat-e felhatalmazást arra, hogy a másik fél részéről szükséges hozzájárulásról maga nyilatkozzon. Dieter Schwab véleménye
- 37/38 -
szerint ezt a felvetést elve el kell utasítani, hiszen ezzel az 1369. § feleslegessé válna.[67] Nem feledhető az sem, hogy - miután eldőlt a jogügylet érvénytelensége - a rendelkező házastárs a bíróságtól a rendelkezés érvénytelenségéből adódó jogoknak a harmadik személlyel szemben történő érvényessé nyilvánítását is kérheti (1368. §), akár a házasság felbontása után is.[68]
A szükséges beleegyezést nélkülöző jogügyleteket különbözőképpen ítélik meg. Az egyoldalú jogügyletek helyrehozhatatlanul semmisek (1367. §). Szerződések esetében azonban a törvény bizonytalan érvénytelenségről (schwebende Unwirksamkeit, 1366. §) szól: ha a hozzájárulás a házastárs vagy a harmadik személy előtt megtörtént, a jogügylet megkötésétől fogva hatályos (184. § I.). Ha a házastárs a jóváhagyást megtagadja, a bizonytalan állapot (Schwebezustand) szintén véget ér, és a szerződés joghatály nélkülivé válik (1366. § IV.). Ha azonban a nyilatkozat megtagadása csak a házastárs jelenlétében történt, a bizonytalan állapot a harmadik személy követelésére újra előáll (1366. § III. 1.), míg a bizonytalan hatályú szerződés véglegesen érvényessé válik, ha a hozzájárulásra jogosult személy meghal.
Mivel a harmadik személy a szerződés érvényességét illetően bizonytalanságban van a szerződés jóváhagyásáig vagy a jóváhagyás megtagadásáig, a harmadik személynek lehetősége van arra, hogy a jogi helyzet tisztázásában közreműködjön. Jóváhagyásig a harmadik személy nyilatkozatával visszavonhatja a szerződést a szerződő házastárssal szemben (1366. § II. 2.), továbbá felszólíthatja a szerződő házastársat arra, hogy szerezze meg a szükséges hozzájárulást. A felszólítás következtében (1366. § III. 1-3.) egyrészt a másik házastárs a 182. § I. rendelkezésétől eltérően a harmadik személy előtt nyilatkozhat a jóváhagyásról vagy annak megtagadásáról, míg a házastársak közötti nyilatkozat nem érvényes. Másrészt a felszólítással érvényét veszti az a jóváhagyó vagy megtagadó nyilatkozat, amit a felszólítást megelőzően a házastárs házastársa előtt tett. Harmadrészt, ha a nyilatkozattételre a felszólítás vételétől számított két héten belül nem kerül sor, a hozzájárulást úgy tekintik, mint amit megtagadtak, végezetül, ha a bíróság a jóváhagyást pótolta, úgy határozata csak akkor érvényes, ha a házastárs azt a harmadik személlyel két héten belül közli. A harmadik személy felszólítása ezeket a hatásokat azonban csak akkor váltja ki, ha a felszólítás az ügyletkötő házastárssal szemben történik, ellenkező esetben jogkövetkezménye nincs. A becsületes harmadik fél védelme azonban a BGB házassági vagyonjogában nem biztosított akkor sem, ha a harmadik személy jóhiszemre vagy köztudomás hivatkozik a tulajdonszerzésnél, mivel az 1365. és 1369. §§ abszolút elidegenítési tilalmat írnak elő.[69] Bizonyos védelem azonban mégis fakad az 1365. § esetében a már tárgyalt szubjektívelméletből, az 1369. § eseteiben pedig abból, hogy a harmadik személy tudta-e, az elidegenített dolog a családi háztartáshoz tartozik.[70]
Mivel az új magyar Ptk. törvényes vagyonjogi rendszere a vagyonközösség és ezért a házastárs védelmét szolgáló korlátozások a közös vagyonra vonatkoznak, joggal várhatjuk, hogy a védelem szabályai erősebbek, mint amik a házastársat a BGB szerzeményi közösségében a szerzemény tekintetében megilletik, és ez így is van. A vagyonjogi rendszer fennállása alatt minden jogügyletre vonatkozó alapelv, hogy a rendelkezési jog gyakorlása, ha nem együtt történik, előzetesen vagy utólagosan,[71] de alakszerűségek nélkül hozzájárulás-köteles (4:45. §), méghozzá a közös vagyon egésze, azaz a házastárs eszmei tulajdoni hányada tekintetében is. A védelem szempontjából figyelembe vehető jogügyletek megjelölése a BGB 1365. és 1369. szakaszaihoz hasonlóan értelmetlen lenne: kiterjed a tulajdonost megillető jogok gyakorlására (5:30. §), de más jogokról, illetve kötelezettségekről történő rendelkezésre is - a vagyon fogalmából következően. Ugyanígy általános elv érvényesül a különvagyon tekintetében is: a felek rendelkezési szabadságát az korlátozza, hogy a közös vagyon elégtelensége estén a családi költségekhez (4:44. § (1) bek.) kötelesek különvagyonuk arányában hozzájárulni (4:44. § (2) bek.). Ezt az erőteljesebb szabályozást azonban ellenkező irányba fordítja a hozzájárulás vélelme, amely alól két kivételt ismer a törvény. Egyrészt az ingyenes jogügyleteket (4:44. § (1) bek.), másrészt azt az esetet, ha a házastárs egyéni cégbe, gazdasági társaságba vagy szövetkezetbe apportálja a közös lakást magába foglaló ingatlant vagy a közös vagyontárgyat (4:48. §). A vélelem akkor dől meg, ha kétséget kizáróan bizonyítják,[72] hogy a szerződést kötő harmadik fél tudott vagy tudnia kellett arról, hogy a másik házastárs a szerződéshez nem járult hozzá (4:46. § (1) bek.). Ilyenkor a másik házastárs csak akkor hivatkozhat a hozzájárulás hiányára, ha a harmadik személynél a szerződés megkötése előtt kifejezetten tiltakozott (4:46. § (2) bek.). A vagyonjogi rendszer megszűnése és a vagyonmegosztás közötti időben a törvény ehhez képest - a függő jogi helyzetre tekintettel - négy esetkört kivesz a hozzájáruláshoz kötöttség alól, ezeknél azonban vagyonmegosztáskor megtérítési kötelezettség áll fenn (4:47. §).
A rendelkezési jog gyakorlásából eredő felelősség harmadik személlyel szemben (4:49-51. §§) ezek alapján attól függ, hogy a szerződéskötésre együtt, a házastárs hozzájárulásával vagy anélkül került-e sor. Az első esetben egyetemlegesen felelnek a felek különvagyonukkal és a közös vagyonból az adott félre eső résszel is. A második esetben a hozzájáruló fél a tartozás esedékességekor a közös vagyonból rá eső vagyoni hányad erejéig felel az ingyenes és
- 38/39 -
visszterhes kötelezettségvállalásokért is, míg vélelmezett hozzájárulás esetén csak a visszterhesekért (4:46. §). Ezzel szemben, ha a házastárs a jogügylethez nem járult hozzá és azt vélelmezni sem lehet, illetve a vélelem megdőlt, a szerződésből eredő kötelezettségért nem felel (4:50. §). Jogalap nélküli gazdagodás alapján azonban mégis köteles helytállni, ha a házastárs szerződése (vagy más kötelem-keletkeztető magatartása folytán) gazdagodott (4:51. §). A házastársat is terhelő, de annak hozzájárulása nélkül kötött szerződésből eredő kár tekintetében a házastársak között megtérítési igény keletkezik, amit a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint kell megítélni (4:52. §).
A BGB és az új magyar Ptk. törvényes vagyonjogi rendszerének összehasonlításakor kiemelt szempont, hogy a házastárs védelmét a jogalkotó milyen jogügyleti korlátozásokkal valósítja meg és ennek következtében a rendelkezési jog gyakorlásából eredő felelősség hogyan alakul. Világosan látszik, hogy a hazai jog jóval erősebb védelmet biztosít, azonban az is egyértelmű, hogy a BGB - mivel a szerzeményi közösség alapvetően a vagyonelkülönítés elvén áll - ennél többet nem nyújthat.
A BGB házassági vagyonjogának alapelve a magánautonómia elismeréseként a szerződési szabadság (BGB 1408. § I.) érvényesülése, és a törvényes vagyonjog szubszidiárius volta.[73] Bár az 1957. évi reformot megelőzően a jogirodalomban többen felvetették,[74] hogy a törvényes vagyonjog egészét el kell vetni és a felekre kell bízni vagyoni viszonyaik szabályozását, a törvény-előkészítés során ezt a felvetést komolyan már nem mérlegelték.
A házassági szerződés formája kötött: a két fél együttes jelenlétében, közjegyzői okiratba foglalva köthető (1410. §). A házassági vagyonjogon kívül, általános természetű jogügyletek (kölcsön, ajándékozás, társasági szerződés stb.) esetén azonban nincs szükség erre a formára akkor sem, ha a szerződés a házastársak közötti vagyonjogi viszonyokat jelentősen átalakítja. A konstitutív joghatállyal nem rendelkező vagyonjogi nyilvántartásba történő bejegyzés (1558-1563. §§) nem kötelező, de ha kérelem alapján erre sor kerül, a bejegyzett aktusok nem ismeretéből származó kockázatot a házastársak üzleti partnerükre hárítják át (1412. §). A nyilvántartásba bejegyezhetők a házassági vagyonjogi szerződések, illetve más megegyezések (pl. a törvényes vagy a szerződéses rendszer alakítása, a vagyonkezelési jog visszavonása, a kulcshatalom korlátozása vagy kizárása, vagyonelkülönítésről szóló megegyezés), továbbá törvény által vagy bírósági döntés következtében beálló jogállapotok is, melyek a törvényes vagyonjogot kizárják vagy megváltoztatják, amennyiben ezek a házastársak jogállását harmadik személlyel szemben befolyásolhatják.[75]
A szerződés tartalmát azonban házastársak (jegyesek) gyakorlatilag szabadon alakítják. Egyrészt a törvényes rendszer helyett egy, a törvény által felkínált rendszer mellett dönthetnek (1414-1415. §§). Korábbi vagy külföldi jog alapján vagyonjogi rendszert nem lehet kikötni (1409. §), de vegyes állampolgárságú házasságok esetén lehetőség van arra, hogy a felek a házasság vagyoni joghatását tekintve a külföldi jogot válasszák. Másrészt a házastársak a házasságkötés után a törvényes vagy a választott vagyonjogi rendszert megváltoztathatják, de lehetséges az is, hogy csak a törvényes rendszert zárják ki, illetve később feloldják azt, vagy csak a szerzeményből való részesedést, azaz a törvényes vagyonjogi rendszer lényegi hatását zárják ki (1408. § I.). Ezekben az esetekben vagyonelkülönítés áll be, hacsak a szerződésből más nem következik (1414. §),[76] de ezt eredményezi az is, ha egy korábban fennálló vagyonközösséget oldanak fel.
A házassági szerződésben ezen kívül a törvényi előírásokat meg lehet változtatni, vagy ki lehet egészíteni, amennyiben az elképzelhető. Ilyen lehet többek között szerzeményi közösségnél a kiegyenlítési igény bizonyos értékre korlátozása vagy a kezdővagyon meghatározása, vagyonközösségnél pedig a szerződéskötés időpontjában meglévő vagyontárgyak egészének fenntartott vagyonná nyilvánítása, ami szerzeményi vagyonközösséget eredményez. Ne feledjük, 1957-ben a vagyonközösség három változat közül formálisan csak a jelző nélküli, gyakorlatilag általános vagyonközösséget hagyta meg a jogalkotó, tartalmát tekintve azonban a szerződési szabadság kiskaput nyit a korlátozott, szerzeményi vagyonközösség előtt. Egyik házastárs átengedheti vagyona kezelésének jogát a házastársának, amihez még csak szerződés sem szükséges, de az a jog, hogy az átengedés bármikor visszavonható, csak szerződéssel zárható ki vagy korlátozható (1413. §). Mindez tehát azt jelenti, hogy a törvényi előírások nem jelentenek típuskényszert, és a szerződés tartalma széles körűen formálható,[77] bár vannak olyan általános vagyonjogi szabályok, melyektől természetesen a házassági vagyonjogban sem lehet eltérni.
A szerződési akaratnak azonban van egy igen fontos további korlátja is, a házassági szerződések (és bontási megegyezések) bírósági kontrollja.[78] Ennek alapját a Szövetségi Alkotmánybíróság magánautonómia védelme érdekében felállított elvei teremtették meg: biztosítani kell, hogy csak azok a szerződések nyerjenek korlátlan joghatályt, melyek mindkét fél tényleges akaratán alapulhatnak, valamint nem az egyik házastárs egyoldalú dominanciáját tükrözik. A Szövetségi Alkotmánybíróság sze-
- 39/40 -
rint a bíróságok feladata, hogy ilyen esetekben a megtört szerződési egyenlőség miatt a polgári jog generális klauzulája segítségével (138. § I., 242. §) a szerződés tartalmát ellenőrizzék, és szükség esetén korrigálják. Olyan esetekről van szó, amikor a házasságkötés előtt, a (későbbi) feleség terhességekor a feleségre nézve erősen hátrányos házassági egyességet kötöttek, példának okáért vagyonelkülönítésről és a gondoskodási kiegyenlítés kizárásáról vagy bontás esetére a tartásról való kölcsönös lemondásról, és ebből egy különösen hátrányos élethelyzet állt elő.[79]
A Szövetségi Bíróság ezek alapján, de nem csak erre a speciális esetre nézve dolgozta ki a házassági szerződések és bontási megegyezések bírósági kontrolljának szabályszerű rendszerét. Ennek lényege, hogy a törvényi szabályozás védelmi célzata tetszés szerinti házassági megegyezéssel nem játszható ki. Ez történik akkor, ha egy egyértelműen egyoldalú és a házassági életviszonyok egyéni meghatározásából következően nem jogszerű tehermegosztás történik, és a házasság lényegének ésszerű meghatározása alapján ez nem várható el a teherviselésben hátrányos helyzetbe került házas-társtól.[80]
A bíróság elsőként a megegyezés hatályosságát vizsgálja (138. § I.): ha a megegyezés már létrejöttének időpontjában is nyilvánvalóan egyoldalú tehermegosztáshoz vezetne bontás esetén, jó erkölcsbe ütköző volta miatt - a házastársak életközösségének jövőbeli alakulásától függetlenül - (részben vagy egészében) tilos joghatályt tulajdonítani neki. A megegyezés helyett ilyen esetben a törvényi szabályozás lép életbe.
Ha azonban a kontroll eredménye nem ez, második lépésként a bíróság azt vizsgálja, hogy a házastárs visszaélhet-e és ha igen, akkor mennyiben élhet vissza a szerződésben neki biztosított jogokkal, ha bontás estén a szerződés tartalmára hivatkozik (242. §). Ebben a tekintetben nem önmagában a szerződéskötés időpontjában fennálló viszonyok irányadók, hanem sokkal inkább az döntő, hogy - a házastársi életközösség megszakadásakor - a szerződés tartalmából a másik házastársara nézve nem elvárható tehermegosztás áll elő. A tehermegosztás értékelése a bontás következményei alapján történik: az ún. lényegi tartományba (Kernbereich)[81] tartozik elsőként a gyermek gondozásából következő házasság utáni tartási igény (1570. §), majd másodikként az életkor vagy betegség miatti házasság utáni tartási igény (1571-1572. §§). Ezzel egy szinten áll a gondoskodási kiegyenlítés, míg maga a házassági vagyonjog nincs hozzárendelve a lényegi tartományhoz. Alapesetben a vagyonelkülönítésről szóló megegyezés tehát nem áll bírói felülvizsgálat alatt,[82] de lemondások halmozása esetén (vagyonelkülönítés és gondoskodási kiegyenlítés kizárása vagy hátrányos tartási megegyezés), ezek együttes értékelése alapján lehetséges a bírói javítás.[83] A megegyezést csak akkor tekintik jó erkölcsbe ütközőnek, ha az egyoldalúan terhelő szabályozások együttese az egyik házastárs dominanciáját tükrözi a szerződéskötésnél.[84]
A vagyoni viszonyok szerződéses rendezésének lehetőségét az új magyar Ptk. a házassági vagyonjogon belül (VI. cím) az általános rendelkezések közé, a legelső szakaszba (4:34. §) tette, míg a szerződési szabadság elve BGB-ben a törvényes vagyonjog után (1408. §) kapott helyet. A kommentár szerint a magyar megoldás oka az a kiindulási elv volt, hogy ha a házasság önkéntes alapon, a felek szabad választása alapján jön létre, akkor a vagyonjogi következményeknek is választásuk szerint kell alakulniuk.[85] Nyilvánvaló, hogy ez elsősorban reakcióként értékelhető arra, hogy 1953-tól az 1986. évi IV. tv. hatályba lépéséig a szerződéses jog teljes hiánya érvényesült, nem pedig olyan rendelkezés, mely a BGB-vel szemben a szerződési szabadság erőteljesebb megnyilvánulását jelentené.
A házassági vagyonjogi szerződés fogalmát a hazai jog szűken adja meg, megkülönböztetve azt a házastársak egymás közötti más szerződéseitől - ahogy ezt a BGB is teszi. Mivel azonban kodifikálatlan házassági vagyonjogunkban nem vagyonjogi rendszerekről, hanem intézményekről volt szó, értelemszerű, hogy a polgári kori magánjogtudományban tág értelemben házassági szerződésnek (contractus matrimonialis) tekintették mindazokat a szerződéseket, melyek a házastársak közötti vagyoni viszonyokat szabályozták.[86] Összességében is igaz azonban, hogy az új magyar Ptk. szabályai a házassági vagyonjogi szerződésről - természetesen - sokkal inkább megfelelnek az európai trendnek, illetve a BGB rendelkezéseinek, mint az 1952 előtti magyar kodifikálatlan szokásjognak. Eszerint a szerződés alanyai között (kötelezettségvállalóként vagy jogosítottként) harmadik személy is lehetett, míg ma ez kizárt;[87] a szerződést szerződési képességgel rendelkező jegyes vagy házas meghatalmazottja is megköthette, míg ma kizárólag személyesen van erre lehetőség; a szerződés lehetett szóbeli és írásbeli is, hiszen a közjegyzői oklevélhez kötöttség csak az 1874. évi XXXV. tc. hatályba lépése óta érvényesült, míg ma közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba kell foglalni; általános és hivatalos nyilvántartási rendszer nem volt, míg ma a szerződés harmadik személlyel szemben akkor hatályos, ha az országos nyilvántartásba bevezették, vagy ha a házastársak bizonyítják, hogy a harmadik személy a szerződés fennállásáról és tartalmáról tudott vagy tudnia kellett.[88] Ezek a kor követelményeinek tekinthető változások.
Található azonban hatályos jogunkban olyan rendelkezés is a házassági szerződésekről, melyeket az előzőekkel szemben pontosan a magyar jogi tradícióval magyarázhatunk. Kodifikálatlan ma-
- 40/41 -
gánjogunkban a házassági vagyonjogi szerződés tárgyát tekintve tartalmazhatott halál esetére szóló rendelkezést is, amit ekkor az öröklési jogi szabályok szerint ítéltek meg, ahogy az új Ptk. is lehetőséget ad erre azzal, hogy ilyen esetben a közös végrendelet szabályait kell alkalmazni (4:68. §). A szerződéskötés időpontját a jogalkotó - ugyancsak jogi tradíciónknak megfelelően és egyben a BGB-vel megegyező módon - nem korlátozza, azaz a házasság megkötése előtt és után, akár többször is sor kerülhet rá. Az első esetre nézve a "házasulók" kifejezést használja (4:63. § (1) bek.), figyelembe véve hogy nem feltétlenül jegyesekről van szó. A szerződés időbeli hatálya hazai jogunkban a szerződésben megjelölt időponttól áll be az életközösség fenntartásáig (4:63. § (1) bek.) vagy újabb szerződési rendelkezésig, de sajátos, hogy a Kommentár sürgeti: a házastársak esetleges korábbi együttélésük alatt szerzett vagyonuk sorsát is rendezzék vagy szerződésük hatályát az életközösség egész tartamára - visszamenőlegesen - terjesszék ki.[89] Az ok világos: a törvényes vagyonjogi rendszer esetében a tényleges együttélés kezdete, nem a későbbi házasságkötés időpontja határozza meg a rendszer időbeli hatályát (4:35. § (1) bek.). Kérdéses, hogy helyesnek tekinthető-e a Kommentár állásfoglalása, mely szerint - ha a szerződésben a felek a korábbi együttélés alatt szerzett vagyon sorsát konkrétan nem rendezték - "a felek szerződéskori akaratából kiindulva, az eset körülményei alapján lehet a kérdést eldönteni". Ez egyrészt a vagyonjogi szerződésre vonatkozó törvényi kitétel ("a szerződésben meghatározott időponttól") felülírását, másrészt a törvényes vagyonjogban felállított szabály analóg alkalmazását jelenti, harmadrészt a házasságot megelőző együttélést és a házassági együttélést vagyonjogi szempontból összemossa.
Bár típuskényszer a BGB házassági vagyonjogában sincs, a hazai jog kifejezetten szól arról, hogy meghatározott rendeltetésű vagyonokra nézve vegyíthetők a törvényben szabályozott rendszerek, sőt a törvényes és a választható rendszerek szabályai csak diszpozitív rendelkezések, melyektől, ha kifejezett törvényi tilalom nincs, el lehet térni (4:63. § (2) bek.). A szerződési szabadság bizonyos korlátozása azonban egyrészt a család, másrészt a család hitelezőinek a védelme érdekében a hazai jogban is elkerülhetetlen. A védelem eszköze lényegét tekintve ugyan az, mint a német joggyakorlatban: szerződéseknek a kötelmi jogban rögzített általános szabályai nyújtanak segítséget ilyen esetben, mint ahogy egyébként is ezek a normák érvényesülnek, ha a családjogi könyv speciális szabályozást nem ad. A magyar joggyakorlat a házastársi szolidaritással ellentétes, a családvédelmi érdekeket súlyosan sértő szerződésekkel szemben elismeri a házassági vagyonjogi szerződések akarathibán alapuló megtámadásának lehetőségét, illetve jó erkölcsbe ütköző volta miatt semmisnek nyilvánítja az egyik házastársra nézve kirívóan hátrányos szerződést.[90] Más kérdés, hogy mikor áll fenn a szerződés jó erkölcsbe ütközése. Az új Ptk. hatályba lépését megelőző bírói gyakorlat is következetes volt abban, hogy a közös vagyon és a különvagyon törvénytől eltérő meghatározása nem jelenti ezt, mint ahogy önmagában az egyik házastárs házastársának adott ingyenes juttatása sem. De ha a házastárs házastársa különvagyonának, illetve a közös vagyonnak egészét vagy túlnyomó részét anélkül szerzi meg a vagyonjogi szerződéssel, hogy a másik felet ebben a tekintetben valós ajándékozási, illetve joglemondási szándék vezetné, az a magánautonómiának a társadalom általános erkölcsi felfogása által meghatározott korlátaiba ütközik. A jogfolytonosság ebben a tekintetben is fennáll, hiszen a Kommentár ezekre a 2014. március 15. előtti iránymutató határozatokra utal.[91] Nem könnyű megválaszolni azt a kérdést, hogy a német vagy a magyar joggyakorlat biztosítja szélesebb körben a házastárs, illetve a család védelmét. A német joggyakorlat szerint a kontroll nem csak a vagyonjogi szerződésekre, hanem a bontási megegyezésekre is kiterjed, de a tehermegosztás értékelésekor maga a házassági vagyonjog nem esik a Kernbereich alá, hanem a lemondások halmozása a mérvadó. Ezzel szemben itthon önmagában a vagyonjogi szerződés vizsgálata valósul meg, amiben szélesebb körű védelmet látok. Más kérdés, hogy a hazai normaszöveg csak egy rövid, általános szabályt tartalmaz, mely szerint a szerződés módosítására és megszüntetésére a szerződés létrejöttére vonatkozó érvényességi és hatályossági szabályokat megfelelően alkalmazni kell (4:66. § (2) bek.), arra pedig már a Kommentár hívja fel a figyelmet, hogy a házassági vagyonjogi szerződést - tekintve, hogy tartós jogviszonyt szabályoz - a 6:192. §-ban foglaltak szerint a bíróság is módosíthatja anélkül, hogy más vagyonjogi rendszer alkalmazását rendelné el. Jogtechnikai szempontból tehát a német és a hazai jog ugyan azt az eszközt, a családi jog hátterét képező a kötelmi jogi szabályokat veszi igénybe, és ezért a bírói kontrollt bővebben nem rendezi.
Bár jogösszehasonlító vizsgálatom csak a BGB és az új magyar Ptk. házassági vagyonjogi rendszereire terjedt ki, megállapítható, hogy az európai jogharmonizáció tekintetében kritikus területről van szó. Az Európai Családjogi Bizottság (Commission on European Family Law)[92] 2013-ban közzé tett házastársak közötti vagyoni viszonyokra vonatkozó elvei,[93] melyeket a családjog nemzeti (újra)kodifikálása esetén a jogalkotó figyelmébe ajánlanak, nem foglal állást abban a tekintetben, hogy a szerzeményi közösséget[94] vagy a szerzeményi va-
- 41/42 -
gyonközösséget[95] tartja-e inkább alkalmasnak a törvényes vagyonjogi rendszer szerepére. Mindezek alapján a német és a magyar törvényes vagyonjog is Európa-konformnak tekinthető, figyelembe véve azt is, hogy milyen szerződéssel kiköthető rendszereket adnak meg. Elsősorban jogtörténeti érvekkel magyarázható a döntés, hogy a BGB a férji vagyonigazgatási rendszer, majd annak hibáit orvosolva 1958-tól a szerzeményi közösség, az új magyar Ptk. pedig a Csjt. vagyonközössége, azaz a szerzeményi vagyonközösség mellett döntött. A kontinuitás igénye - ahogy a BGB 1888-ban közzé tett tervezetének indokolásából mottóként idézett sorok jól tükrözik - a házassági vagyonjog területén különösen erős. A fenti összehasonlítás eredményeként azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a kétoldalú jogharmonizáció is út, ahogy azt a német-francia egyezmény[96] is jelzi, és erre német-magyar viszonylatban is elsősorban a szerzeményi közösség tekintetében látok lehetőséget. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Alexander von Humboldt Alapítvány kutatói ösztöndíja támogatásával készült.
[1] Motive zu dem Entwurtfe eines Bürgerlichen Gesetzbuches für das Deutsche Reich, 4. Band Familienrecht, Berlin-Leipzig: Amtliche Ausgabe, 1888 (a továbbiakban: Motive 1888), 139. o.
[2] Herger Csabáné: Házassági vagyonjogi rendserek a német jogkörben. Jura 2014. 1. sz. 81-94. o.
[3] Münchener Kommentar, Bürgerliches Gesetzbuch, Familienrecht I, Band 7. C. H. Beck, München 2000 (a továbbiakban: Münchener Kommentar 2000), 381-382. o.
[4] A kulcshatalom (Schlüsselgewalt, 1357. §) kifejezés a feleségnek arra a jogára vezethető vissza, hogy háztartásvezetési tevékenysége körében a férjre joghatállyal bíró vagyoni ügyleteket köthetett. Ma a kulcshatalom mindkét félre kiterjed.
[5] Puchta, Georg Friedrich: Lehrbuch der Pandekten. Verlag von Johann Ambrosius Barth, Leipzig 1838
[6] Magyarország Magánjogi Törvénykönyve, a m. kir. igazságügyminiszter által 1928. március 1-jén az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat. Budapest 1928
[7] Többek között Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Politzer, Budapest 1901. 616-826. o., Almási Antal: Házassági jog. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog II. Családi jog. Grill, Budapest 1940. 265-294. o.
[8] Schwab, Dieter: Familienrecht. C. H. Beck, München 2013. 92. o.
[9] Motive 1888. 137. o.
[10] Ogris, Werner: Gütertrennung. In: Handwörterbuch zur Deutschen Rechtsgeschichte I. Berlin: Erich Schmidt Verlag, 1971, 1876-1877. hasáb.
[11] A náci diktatúra családpolitikájához lásd Weiß, Hans: Die Familie im Dritten Reich. Deutsches Recht, 1934. 156-158. o., Buch, Walter: Gedanken um das Familienrecht. Deutsches Recht, 1934. 145-148. o., valamint Boehmer, Gustav: Die "guten Sitten" im Zeichen nationalsozialistischer Familienpflicht. Zeitschrift der Akademie für Deutsches Recht 1941. 73-74. o. Boehmer a Házassági Vagyonjogi Bizottság elnöke és az Öröklési Jogi Bizottság tagja volt 1939 és 1943 között. Folyóiratuk 1934 januárja és 1941 novembere között jelent meg.
[12] Eben-Servaes, Ilse: Die Frau und Mutter im nationalsozialistischen Familienrecht. Deutsches Recht, 1938. 90-92. o.
[13] Felgentraeger, Wilhelm: Zur Erneuerung des Ehegüterrechts. Jahrbuch der Akademie für Deutsches Recht 1937/38. 71-79. o., különösen 76. o.
[14] Boehmer, Gustav: Aus der Arbeit des Ausschusses für eheliches Güterrecht. In: Jahrbuch der Akademie für Deutsches Recht 1939/40, 62-81. o.
[15] Triebel, Heinz: Die wirtschaftliche Stellung der deutschen Ehefrau in Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft. doktori értekezés, Halle-Wittenberg: kézirat, 1936, 57. o.
[16] Felgentraeger, i.m. 79. o.
[17] A háború előrehaladtával merült fel a többnejűség (jobban mondva kétnejűség) gondolata is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatal férfiak halálával nem lesz, aki gyermeket nemzen. Hasonló indok vezetett ahhoz a szándékhoz, hogy a 35 év alatti, négy gyermekkel még nem rendelkező, férjezett vagy hajadon nőket szülésre kötelezzék.
[18] A Szövetségi Alkotmánybíróság 1959-ben állapította meg az 1628. § alkotmányellenességét.
[19] Átfogó értékelést Gustav Boehmer is készített róla, aki a III. Birodalomban a házassági vagyonjogi koncepció kidolgozója volt. Lásd Boehmer, Gustav: Die Teilreform des Familienrechts durch das Gleichberechtigungsgesetz vom 18. Juni 1957 und das Familienrechtsänderungsgesetz vom 11. August 1961. Mohr, Tübingen 1962
[20] Münchener Kommentar 2010, 384. o.
[21] A BGB vagyonjogi rendszereinek összehasonlítását lásd Wellenhofer, Marina: Familienrecht. C. H. Beck, München 2011. 81-104. o.
[22] Gesetz vom 15. 3. 2012, lásd Meyer, T.: Der neue deutschfranzösische Wahlgüterstand. Zeitschrift für das gesamte Familienrecht (a továbbiakban: FamRZ), Gieseking, Bielefeld 2010. 612-617. o.
[23] Lásd bővebben Herger Csabáné: A közszerzemény intézménye a 19-21. századi magyar házassági vagyonjogban. Weiss Emília emlékére. Jogtudományi Közlöny 2014. 12. sz. 557-568. o.
[24] Ungarns Privatrechtsgesetzbuch. Entwurf. Amtliche Übersetzung. Kgl. Ung. Justizministerium, Budapest 1940. 140. §
[25] Kőrös András (szerk.): Az új Ptk. magyarázata III/IV. Családjog. 2. kiadás. HVG-ORAC, Budapest 2014 (a továbbiakban: Kommentár 2014), 132-136. o.
[26] Vagyonelkülönítés a házastársak valamelyikének kérelme alapján a bíróság döntése következtében is létrejöhet vagyonközösség (4:54-4:55. §§), illetve az ún. közszerzeményi rendszere (4:70. § (4) bek.) esetén is.
[27] Kommentár 2014, 136. o.
[28] Lásd bővebben Hauß, Otto - Schulz, Werner: Vermögensauseinandersetzungen bei Trennung und Scheidung. C. H. Beck, München 2015 és Wever, Reinhardt: Vermögensauseinandersetzung unter Ehegatten außerhalb des Güterrechts. FamRZ-Buch 8. Gieseking Verlag, Bielefeld 2014
[29] A Szövetségi Bíróság (a továbbiakban: BGH) határozatait lásd FamRZ 1982, 1066. o. és 1983, 349. o.
[30] BGH FamRZ 2012, 1363. o.
[31] BGH FamRZ 1990, 1219-1220. o.
[32] BGH FamRZ 1999, 1580-1581. o. és 2012, 1787. o.
[33] BGH FamRZ 1987, 907-908. o.
[34] BGH FamRZ 1999, 1580. o. és 2006, 1022. o.
[35] Schwab, i.m. 96-97. o.
[36] BGH FamRZ 1994, 1167-1168. o.
[37] A Szövetségi Bíróság határozatait lásd Entscheidungen des Bundesgerichtshofs in Zivilsachen (a továbbiakban: BGHZ), Carl Heymanns Verlag, Köln 117. köt. 193. o.
[38] Tág értelemben a hagyatékból történő ingyenes részesülés, azaz öröklés, hagyomány, kötelesrész, halál esetére szóló ajándék stb. Lásd Kőrös András (szerk.): Az új Ptk. magyarázata III/IV. Családjog. 1. kiadás. HVG-ORAC, Budapest 2013 (a továbbiakban: Kommentár 2013), 103. o.
- 42/43 -
[39] Jancsó, i.m. 624-625. o.
[40] Kommentár 2013, 105. o.
[41] A kivételeket az 1450. § II., 1454-1455. §§ képezi.
[42] Lásd 1422. §, ill. a korlátokat az 1423-32. szakaszokban.
[43] Kommentár 2013, 111. o.
[44] Kommentár 2013, 97. o.
[45] Kommentár 2013, 98. o.
[46] A curiai döntvényeket idézi és értelmezi Jancsó, i.m. 754-757. o., 762-764. o.
[47] Lásd Herger Csabáné: A közszerzemény megosztása a paraszti népréteg körében Baranyában 1848 után. In: VI. Szegedi Jogtörténeti Napok (szerk. Homoki-Nagy Mária). Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged 2014 (megjelenés alatt).
[48] Az 1957. évi reformtörvényt megelőző vitában nagyobb támogatottságot élvezett a szerzeményi vagyonközösség, amit a két rendszer azonos funkciójával, de eltérő szerkezetével magyaráznak. Lásd Münchener Kommentar 2010, 384. o.
[49] Münchener Kommentar 2010, 384. o., Wellenhofer, i.m. 82. o.
[50] Kommentár 2013, 144. o.
[51] Schwab, i.m. 108. o.
[52] Többek között Lipp, Martin: Die Eigentums- und Vermögengemeinschaft des FGB und der Einigungsvertrag -eine vergebene Chance für eine Reform des Güterstandsrechts? FamRZ 1996, 1117-1124. o., Bosch, Friedrich Wilhelm: Familien- und Erbrecht als Themen der Rechtsangleichung nach dem Beitritt der DDR zur Bundesrepublik Deutschland -verbunden mit einem Vergleich zweier deutschen Familien- und Erbrechtsordnungen. FamRZ 1991, 1001-1011. o.
[53] Lásd a BGB bevezető törvényének (EGBGB) a családjogi könyvhöz tartozó rendelkezéseit, különösen 234. cikkely 4. § It, valamint 4a §-t, http://dejure.org/gesetze/EGBGB/234.html
[54] Münchener Kommentar 2010, 387. o.
[55] Wippermann, Carsten et al: Ehe-Entscheidungen am Lebensverlauf. Einstellungen, Motive, Kenntnisse des rechtlichen Rahmens. Bundesministerium für Familie, Senioren, Frauen und Jugend, Berlin 2011. 50. o.
[56] Bosch, i.m. 1004. o.
[57] Münchener Kommentar 2010, 387. o.
[58] BGH FamRZ 1969, 323. o. és 325. o.
[59] BGHZ 35. köt. 135. o. és 143. o., 43. köt. 174. o., 123. köt. 93. o. és 95. o.
[60] BGH FamRZ 1980, 765. o.
[61] BGH FamRZ 1987, 909. o.
[62] BGH FamRZ 1989, 1051. o.
[63] BGH FamRZ 1996, 792. o.
[64] BGHZ 43. köt. 174. o. és 177. o., 123. köt. 93. o. és 95. o., valamint FamRZ 1996, 792. o.
[65] BGH FamRZ 1989, 475. o. A szakirodalmi vélemények ismertetését lásd Schwab, i.m. 111-112. o., valamint Tiedtke, Klaus: Verfügung eines Ehegatten über das Vermögen im ganzen. FamRZ 1988, 1007. oldaltól.
[66] Schwab, i.m. 114. o.
[67] Schwab, i.m. 115-116. o.
[68] BGH FamRZ 1983, 1101. o.
[69] BGHZ 40. köt. 218. o.
[70] A rendelkezési korlátokat lásd bővebben Wellenhofer, i.m. 91- 102. o.
[71] Kommentár 2013, 114. o.
[72] Kommentár 2013, 116. o.
[73] Ezen kívül házassági vagyonjogi szerződésben a gondoskodási kiegyenlítés is kizárható (1408. § II., illetve Gesetz über den Versorgungsausgleich vom 3. April 2009, 6. § I. 2.).
[74] Schreiber, Jürgen: Freie Auswahl des ehelichen Güterstandes. FamRZ 1954, 125-126. o., Maué, B.: Zur Frage des gesetzlichen Güterstandes. FamRZ 1955, 281. oldaltól.
[75] BGHZ 66. köt. 203. o. és 207. o.
[76] Vitatott, hogy ilyenkor a vagyonelkülönítés pót vagyonjogi rendszerként lép be, ahogy az uralkodó vélemény állítja, vagy a 1414. § értelmében a felek akaratának kifejezéseként, ahogy ezt Dieter Schwab értelmezi. Lásd Schwab, i.m. 103. o.
[77] Schwab, i.m. 103. o.
[78] Lásd bővebben Bergschneider, Ludwig: Richterliche Inhaltskontrolle von Eheverträgen und Scheidungsvereinbarungen. C. H. Beck, München 2008, valamint Wiemer, Elke: Inhaltskontrolle von Eheverträgen,
[79] Gieseking, Bielefeld 2007 BVerfG FamRZ 2001, 343. és 985. o.
[80] BGH FamRZ 2004, 601. o., 2005, 691. o., 1444. o., 1449. o., 2013, 195. o.
[81] A Kernbereichlehre értelmezéséről bővebben Wellenhofer, 87-88. o.
[82] BGH FamRZ 2008, 386. o., 2013, 269. oldaltól, 17. lapszélszám.
[83] BGH FamRZ 2005, 185. o.
[84] BGH FamRZ 2013, 269. oldaltól, 27. lapszélszám.
[85] Kommentár 2013, 95. o.
[86] Jancsó, i.m. 807. o.
[87] Harmadik személy nyilatkozatát (pl. szülői ajándék) tartalmazhatja a szerződés, erre azonban nem vonatkoznak a házassági vagyonjog szabályai (pl. a minősített alakiságról, 4:65. §). Lásd Kommentár 2013, 136. o.
[88] A házassági szerződések hazai fejlődésével a kodifikálatlan szokásjog és a bírói joggyakorlat alapján külön tanulmányban foglalkozom.
[89] Kommentár 2013, 136-137. o.
[90] Kommentár 2013, 137. o.
[91] BH 1999.409., BH 2011.337-I., BH 2000.539., idézi és értelmezi Kommentár 2013, 137-138. o.
[92] A bizottság szerepéhez lásd Pintens, W.: Die Commission on European Family Law (CEFL) - Ein Beitrag zur Europäisierung des Privatrechts. In: Meng, Werner - Ress, Georg - Stein, Torsten (szerk.): Europäische Integration und Globalisierung. Nomos, Baden-Baden 2011. 359- 374. o.
[93] Boele-Woelki, Katharina et al: Principles of European Family Law Regarding Property Relations Between Spouses. Cambridge - Antwerpen - Portland, 2013. Magyar fordításban közli Szeibert Orsolya: A házasság Európában a jogegységesítő törekvések tükrében. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014. 195-208. o.
[94] A fordításban szerzeményben való részesedésként szerepel.
[95] A fordításban szerzeményi közösségként szerepel.
[96] Lásd hozzá a német-francia szerződést a szerzeményi közösség szabályainak közös nevezőre hozásáról Martiny, Dieter: Der neue deutsch-französische Wahlgüterstand - Ein Beispiel optionaler bilateraler Familienrechtsvereinheitlichung. Zeitschrift für Europäisches Privatrecht, 2011, 577-600. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE ÁJK Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
