A közszerzemény intézményének fejlődéstörténetében az elmúlt mintegy kétszáz évben három nagyobb töréspont mutatható ki. Amikor első magánjogi törvénykönyvünk tervezetében a szerzeményi vagyonközösség törvényes vagyonjogi rendszerként jelent meg, egyben új dogmatikai alapokra is helyezték, a fogalom-meghatározás későbbi alakulása pedig a magyar házassági vagyonjogban sajátos szóhasználatot eredményezett.
A közszerzeményt (coacquita coniugum, coacquisitio coniugalis) "anyagi magánjogunk leggyakoribb és legfontosabb" intézményeinek egyikeként tartották számon a dualizmus-kori (1867-1918) magánjogtudomány képviselői annak ellenére is, hogy a curiai döntvényekben némely kérdést tekintve bizonytalanság mutatkozott.[1]
Magyarország első magánjogi kódexe (a továbbiakban: MTJ),[2] a tradicionális paraszti és polgári házassági vagyonjogban "törvényből folyó" közszerzeményt nem csak megőrizte, hanem általánossá, azaz társadalmi állástól függetlenül érvényesülő, törvényes vagyonjogi intézménnyé tette. A közszerzeményt új polgári törvénykönyvünk is ismeri, azonban nem intézményként, hanem szerződéssel kiköthető vagyonjogi rendszerként adja meg.[3] Joggal tehető fel a kérdés: jogfejlődésünket tekintve helyes-e ez a szóhasználat, illetve a mai közszerzemény mennyiben felel meg annak, ami Werbőczy István Hármaskönyvében már megvolt és a törvényi elfogadás hiányában szokásjogként alkalmazott MTJ-ben továbbélt, majd amit az 1952. évi IV. törvény miniszteri indokolása veszendőnek ítélt. Tanulmányomat Weiss Emíliára (1927-2014) emlékezve írom, aki mintegy hat évtizednyi tudományos munkássága során törekedett arra, hogy megállapításait a történeti gyökerekre tekintettel fogalmazza meg, és akinek önzetlen szakmai tanácsaira bátran számíthattam.
A 19. század második felében, illetve a 20. század elején a magyar magánjogtudomány a német történeti jogi iskola (Historische Rechtsschule) által megalkotott kategóriákat és fogalmakat ismerte, de a házassági vagyonjog tekintetében nem feltétlenül használta. A dualizmus kori magyar szerzők többnyire törvényes (szokásjogi) és szerződéses intézmények egymáshoz való kapcsolódásáról, nem rendszerekről beszéltek.[4] Ehhez hasonlóan a Szladits Károly szerkesztésében 1940-ben napvilágot látott hat kötetes "Magyar magánjog" c. műben - századforduló utáni évtizedek tudományos álláspontjának összegzéseként - "A házas-
- 557/558 -
ság vagyoni joghatásai" c. alfejezetben a "házasság megkötésből eredő törvényes alapú kötelmekről" (a tartásról, a közszerzeményről és a hitbérről), valamint a "házastársak között létesíthető vagyonjogi ügyletekről" (a szerződéses vagyonjogról) szóltak.[5] A magyar magánjogi szakirodalomban tehát a közszerzemény intézményére, nem pedig arra a rendszerre, az ún. szerzeményi vagyonközösségre koncentráltak, melyben a közszerzemény keletkezett.
A vagyonjogi rendszerek elhatárolásának kérdésével jellemzően az összehasonlító jogi művekben találkozunk, melyekben azt vizsgálták, hogy a római-germán jogcsaládon belül elterjedt rendszerekhez, elsősorban a német jogkörhöz képest hogyan alakult a magyar jog.[6] Ezt a megközelítést tükrözte többek között Madarassy László 1872-ben publikált akadémiai pályaműve, aki a magyar házassági vagyonjogot a vagyonelkülönítési rendszer önálló altípusaként írta le,[7] és Szladits Károly 1903-ban írt szócikke is a Magyar jogi lexikon hasábjain, aki a közszerzeményre tekintettel a vagyonelkülönítő és vagyonegyesítő rendszerek között álló vegyes rendszernek nevezte.[8] Nálunk tehát - az összehasonlító jogi elemzések kivételével - a nyugati szakirodalomban megszokott rendszeralapú kép más megközelítésből rajzolódott ki. A francia és a német jogkörhöz képest jóval kisebb területről lévén szó a differenciáltság is kisebb volt itthon. Ezért ha a társadalmi állás vagy egy adott térségben élő népesség tekintetében voltak is különbségek, azokat egyszerűbb volt az adott jogintézmény leírásakor kimutatni, mint a rendszerek létét hangsúlyozni.
A kontinentális Európa germán-római jogában ismert főbb vagyonjogi rendszerek (a római jogi dotális rendszer, a tiszta vagyonelkülönítési, valamint vagyonigazgatási rendszer és a vagyonközösségi rendszer)[9] egyes elemei nálunk is jelen voltak, sőt "keletkezésükben félreismerhetetlenül germánjogi befolyás jeleit mutatták".[10] A hazai összehasonlító jogi elemzések azonban meggyőződéssel állították, hogy a magyar házassági (köteléki és vagyoni) jog alapeszméje, jelesül a férjezett nő személyi, és vagyoni önállósága miatt a magyar házassági vagyonjog sajátos volt és a külföldi modellektől elért.[11]
A vizsgálat kezdőpontja 1848. Ez a dátum nem csak alkotmánytörténeti szempontból korszakhatár, hanem a magánjogot tekintve is, mivel nemzeti jogfejlődésünk folytonosságát a szabadságharc leverését követő erőszakos jogexport derékban kettétörte. Azonban a házassági vagyonjog (az öröklési jog mellett) a magánjognak az a szelete volt, melyre vonatkozóan a tradicionális jogforrások - bár tagadhatatlan, hogy bizonytalanság a joggyakorlatban itt is volt - a megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között is alkalmazandók és alkalmazhatók voltak.
Egyrészt az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok (a továbbiakban: ITSZ) I. r. 13. szakasza értelmében az 1853. május 1-jén Magyarországon is hatályba léptetett osztrák polgári törvénykönyv (a továbbiakban: OPTK) házassági vagyonjoga, mely a közszerzeményt nem ismerte, csupán ideiglenesen, 1861. július 23-ig érvényesült. A jász-kunok között a szerzeményi vagyonközösségi rendszer és a közszerzemény intézménye nem volt ismert, az erdélyi szász statútumok szerint pedig általános vagyonközösség élt a házasfelek között. Ebből az következik, hogy a jász-kunok között a régi magyar jog helyreállítása után is a szerzeményi vagyonközösség hiánya érvényesült, míg az erdélyi szászok vonatkozásában, mivel (Horvát-Szlavónország, Fiume és a határőrvidék mellett) az OPTK Erdélyben is hatályban maradt 1861. július 23. után, az általános vagyonközösség csak akkor élt tovább, ha az adott házasságot az OPTK érvénybe lépése előtt kötötték meg.
Másrészt az ITSZ I. r. 13. szakasza, mely szerint a "házasság alatti közszerzeményekre nézve a korábbi magyar törvények határozatai változást nem szenvednek",[12] azt is jelentette, hogy a Hármaskönyvben (III. r. 29-30. c.)[13] rögzített szokásjogon alapuló, jobbágyok örökösödéséről szóló 1840. évi VIII. tc. 1861. július 23. után újra érvényesült. Ez a törvénycikk szabad rendelkezési jogot adott a jobbágyoknak minden ingó és ingatlan szerzett vagyonuk felett (1.§), végrendelet nélkül hátrahagyott szerzeményeikben pedig, ahogy ősi javaikban is, törvényes fiú- és leánygyermekeik egyenlő öröklési jogot nyertek (2.§). A törvénycikk rögzítette azt is, hogy a szerzeményi javak a házastársakat egyformán, fele részben illetik, részükkel szaba-
- 558/559 -
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
