A történeti alkotmány sokak szemében talán a magyar történelem Loch Ness-i szörnye, amiről mindenki beszél, de senki sem tudja megmondani, hogy pontosan éppen hol is van. Mások szerint a történeti alkotmány fogalma a jogtudomány egyik fekete lyuka, vagyis "a téridő olyan tartománya, amelyik nem tud a szokásos módon kommunikálni a külső univerzummal."[1] Engem leginkább egy éhes papucsállatkára vagy óriásamőbára emlékeztet, amely - azon túl, hogy bármilyen alakot képes felvenni - mindent feleszik, ami az útjába kerül, és mindig annyit tölt ki a térből, amennyi rendelkezésére áll. Elhagyva a zoológiai párhuzamokat, annyi mindenki számára köztudott, hogy a történeti alkotmány - a köré épülő misztikumon túl is - igen nehezen megragadható, elsősorban azért, mert alapvetően íratlan, és mert szokásszerű, másrészt mert igazából csak történetiségében értelmezhető. Az alábbiakban éppen ezért pontosan az ősi alkotmányosság történetiségének néhány vonását szeretném megvilágítani, azokat is elsősorban eszmetörténeti szempontból.[2]
Az alkotmányok és emberi jogok történetének tárgyalásakor a joghallgató diákokat rendszerint az alkotmányok kettős alaptermészetére figyelmeztetik: ez pedig az alkotmányok történetisége és normativitása. Nem szorul magyarázatra, hogy történeti szempontból a normativitás leegyszerűsítve annyit jelent, hogy az alkotmányt tiszteletben tartották - bármilyen formában is létezett -, és ennek elmulasztása következményekkel járt, a közösség tagjai maguk szankcionálták a tiszteletleneket. Ennek indoklása pedig sok esetben pont a történetiségre vonatkozott, a múlt normativitására.
Egy alkotmány történetisége ugyanis nem kizárólag abban áll, hogy a régmúlt egy pontján megírták, vagy amennyiben íratlan, a régmúlt adott pontjától emlékeztek rá mint létezőre, a mienktől jelentősen eltérő körülmények között. Persze kétségtelenül igaz, hogy az írott alkotmányok mindig saját koruknak termékei, annak a politikai miliőnek és a kortárs kihívásokra adott válaszoknak az eredményei, amelyben születtek, vagy ahogy Sajó András fogalmaz, a kor félelmei és démonai kimondott vagy ki nem mondott legyőzésének kísérletei.[3] Ennyiben feltétlenül történetiek, de a történetiség alatt ezúttal valami mást értek.[4]
Az ősi alkotmányosság (ancient constitution) egy terminus technicus a történeti irodalomban, a kérdés legfontosabb elméleti hozzájárulása az utóbbi évtizedekben pedig az ausztrál John Pocock nevéhez fűződik.[5] A kutatási irányzat értelmezése szerint az ősi alkotmány a jogi normáknak és formáknak, valamint a szokásoknak és intézményeknek olyan középkori eredetű rendszere, amely a politikai közösség létezésének és folytonosságának legfontosabb igazolása, valamint sérthetetlenségének fő érve. Ugyanakkor ez a rendszer, amely több helyen is túlélte a középkor végét, leírja és meghatározza a hatalom mechanizmusait, az abban részt vevők kooperációjának módjait, és a résztvevők körét, vagyis az uralkodó és az uraltak viszonyát.
Szorosabb, eszmetörténeti érelemben a történeti alkotmányosság olyan mentalitás és jogrend, amely magát a történelem normativitásából magyarázza, és amely köré képviselői politikai ideológiát és nyelvezet is építettek. Legfontosabb jellegzetessége azonban az, hogy a történelmi alkotmányosság múltbeli szereplői már önmagukra is mint a múlt örököseire tekintettek. Ebből adódó axióma, hogy az alkotmány tekintélyének és működésének garanciája az ősiségében rejlik, de a múlt nem önmagában normatív. Nem azért helyesek ugyanis bizonyos alapelvek, mert régiek, hanem a "régi jó törvények" azért régiek, mert jók. Amennyiben ugyanis a régi törvények vagy szokások rosszak lettek volna, kiestek volna a szokásszerűségből és a gyakorlatból a korábbi generációk élete során. Ez az attitűd természetesen feltételez egy ősbizalmat a közösség irányában, hogy ti. az képes megvédeni önmagát és ezért előbb vagy utóbb kiveti magából a rosszat, következésképpen hosszú távon tényleg csak a jó szokások és törvények maradnak életben - amennyiben persze a közösség életképes és erkölcsei rendben vannak. Hasonló módon a magyar szokásjog normativitása is abban rejlett gyakorlói szerint, hogy a közösség egésze csak annyiban tartotta szabályait szokásban, amennyiben azok a közösség javát szolgálták és nem mentek szembe a szokásjog egészével, valamint az isteni és természeti törvénnyel.
Másik fontos eleme az ősi alkotmány szemléletének az a belátás, hogy mindig van helye az ősi szokások javításának, kiterjesztésének és kiteljesítésének. Ez azonban igen messze állt a fejlődés modern fogalmától, hiszen eszerint az ősi jogok folyamatosan, az idő múlásával csak realizálták önmagukat, vagyis folyamatosan vál-
- 14/15 -
toztak ugyan, de közben megtartották normativitásukat. Ugyanezen elképzelések a szokásjogi rendszerekre általánosan jellemzők, így a magyar szokásjogra is.
Péter László és Mezey Barna is felhívta arra a figyelmet, hogy a 18-19. század előtt a magyarországi szokásjog erősebb volt az írott jognál, és az írott törvényeknek a szokások magyarázata volt a feladata, illetve azok kifejtése, aktuális helyzetre igazítása, mégpedig többnyire eseti politikai paktumok keretében.[6] Az írott törtvények (lex) eszerint annak a már létező jognak (ius) adtak éppen aktuális, "realizáló" formát, amely a szokásokban (consuetudo) élt és mutatkozott meg leginkább.[7] Szijártó István ugyanakkor hangsúlyozza, hogy bár igaza van abban Mezey Barnának, miszerint a szokás hatalma, például a jogalkotásban, az államhatalom gyengeségének következménye, ez mégsem jelenti azt, hogy a szokásjog utólag töltötte volna be azokat a (jog)-hézagokat, amelyeket az írott jog érintetlenül hagyott. A törvényes rend eleve szokásokon alapult, és az írott törvények megalkotását és alkalmazását is az íratlan szokások határozták meg.[8]
Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a középkori szokásjog nemcsak a törvényalkotást, a rendek és az országgyűlés működését szabályozta, hanem a társadalmi élet minden szeletét, beleértve a királyi tanács működését, a királyné udvarának viszonyait, a nemesi vármegyék eljárásait, a bíráskodás teljes rendszerét, valamint a városok és a faluközösségek életét is.[9] Történelmi okok miatt azonban az utókor és a történelmi emlékezet elsősorban a nemesség "alkotmányos" hagyományát, a rendi hagyományt őrizte meg, majd tette sok esetben kizárólagos letéteményesévé az ősi alkotmányosság paradigmájának. Az Árpád-korban még igen hangsúlyos, esetenként döntő hatalmi szerep jutott az egyháznak, ahogyan a 15. században még van nyoma annak az alternatív, Árpád-korból eredő hagyománynak, miszerint a nagyurak képviselik az országot, esetenként akár a királlyal, akár a köznemességgel szemben. Hasonlóan Zsigmond és Mátyás törvényhozása is a nemesitől eltérő hatalmi felfogást tükrözött, ahogyan majd a Habsburg-ház magyar királyainak udvara is eltérő nézeteket vallott ugyanerről. A 15. század második felére azonban a köznemesség térnyerésének köszönhetően nem a királyi tanácsban ülő országnagyok, hanem az országgyűlés, majd egyedül a köznemesség jeleníti meg a regnumot, az ország egész testét és fejezi ki annak akaratát.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
