Az elmúlt évek közigazgatási reformfolyamata látványosan változtatja meg az állami beavatkozás eszköztárát. A törvényi indokolásokban rendre megjelenik a bürokrácia csökkentése, az adminisztratív terhek enyhítése, az eljárások gyorsítása, az uniós források hatékony felhasználásának előmozdítása, vagy a versenyképesség növelése iránti igény.[1]
A közigazgatási reform a környezetjog szabályozási eszköztárát is érinti. Az eljárási szabályok megváltozása módosítja az anyagi jogi szabályok meghatározásának, érvényesítésének és betartatásának tényleges rendjét, és közvetlenül befolyásolja az állam tulajdonvédelmi feladatainak ellátását is. Az anyagi jogi szabályok meghatározására, az eljárási garanciák érvényesülésére a közigazgatás szervezeti felépítése is hatással van. A környezetjogot érintő közigazgatási reform változásainak elfogadhatóságáról az Alkotmánybíróság már többször ítéletet mondott, amikor az egészséges környezethez, vagy a testi és lelki egészséghez való jogot (XXI. és XX. cikk), valamint a nemzet közös örökségét [(P) cikk] érintő eljárásai során az Alaptörvénynek való megfelelés vizsgálatakor a visszalépés tilalma szempontjából értékelte az anyagi jogi, az eljárásjogi garanciák mellett a szervezeti garanciákat is, annak érdekében, hogy megállapítsa, mennyiben tett eleget az állam intézményvédelmi kötelezettségének, mely az Alaptörvény elfogadása óta a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét is megerősítette.[2]
Az alábbiakban a közigazgatási reform kapcsán felmerülő szabályozás-módszertani kérdésekre hívjuk fel a figyelmet a teljesség igénye nélkül, jelezve egyúttal az igényt e kérdések elméleti és tudományos vizsgálatára, a meglévő eredmények összegzésére.
A környezetjog lényegét tekintve a környezeti elemek, a környezet mint rendszer használatának szabályozása,[3] ezért kulcskérdésként merül fel, hogy mi és ki az, aki a használatot meghatározhatja.[4] Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján kimondható, hogy az Alaptörvény szempontjából relevanciával bír a környezet használatáról döntést hozó személy kiléte - állami/önkormányzati szereplő, magánszemély -, valamint a döntéshozatal és annak keretei.[5]
A döntéshozó személyével kapcsolatos kérdés először a védett természeti területek tulajdonviszonyainak szabályozásán keresztül merült fel. Az Alkotmánybíróságnak 1994-ben állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy az államot mint tulajdonost kötő elvárásoknak megfeleltethetők-e a magántulajdonos szabadságát korlátozó szabályok.[6] 2015-ben az Alkotmánybíróság megerősítette, hogy az állami tulajdon mint védelmi garancia önmagában nem elégséges, csak akkor teljes, ha az szervezeti garanciával egészül ki, azaz olyan szervezet vagyonkezelésében van a védett természeti terület, amelynek kifejezett céljai között szerepel a természetvédelem, és feladatellátását is ez határozza meg, tekintettel arra, hogy ezek a szervezet döntési szabadságát korlátok közé szorítják.[7]
A környezetjogot alakító alkotmánybírósági döntések többsége azonban nem magáról a személyről szól, hanem arról, hogy a környezet használatának meghatározásában meddig terjed az állam Alaptörvényből fakadó kötelezettsége, mely egyúttal kijelöli a magánszemély döntési szabadságának kereteit is.
A döntési szabadság korlátozásának tartalmát adó anyagi jogi követelmények formai megjelenése változatos, és függ meghatározójának személyétől, és közben jogági kötöttségekkel is bír. Ha a környezethasználó oldaláról vizsgáljuk ezeket, akkor e követelmények központi vagy helyi jogszabályokban,[8] hatósági határozatokban, különböző tervekben, szabványokban, technológiai leírásokban, szerződéses feltételek között, pályázatokban stb. jelennek meg. A környezethasználó szabadságának szempontjából nem az a kérdés, hogy milyen tartalmi eszközt alkalmaznak a használat keretek között tartására, hanem az, hogy erről ki dönthet. Példaként említhetjük a határértéket, melynek meghatározásában, illetve annak való megfelelésben a környezethasználónak nincs döntési szabadsága, ha az kötelezettségként jogszabályban vagy hatósági határozatban jelenik meg. Ezzel szemben az állam a környezethasználó gazdasági érdekévé teheti az adott határértéknek való megfelelést, míg ha egyenrangú felek megállapodása alapján válik a határérték a szerződés részévé, akkor azt a felek már saját maguk alakíthatják.[9]
A közigazgatási reform eljárási szabályainak változásai a környezethasználók döntési szabadságát változtatják meg. A hatósági engedély az állami beavatkozás
- 17/18 -
legközvetlenebb módja, amennyiben a hatóság dönt arról, milyen intézkedéseket kell tennie a környezethasználónak ahhoz, hogy a tevékenység hatásterületén a környezeti teherviselőket, illetve a környezet állapotát érő negatív hatásokat megelőzze, bekövetkezésük esetén azokat megszüntesse. Ehhez képest a bejelentés jogintézményének[10] alkalmazásával az állam már nagyobb szabadságot ad a környezethasználónak, mert rábízza az intézkedések kiválasztását, és a bejelentéskor csak azt ellenőrzi, hogy a jogszabályok anyagi jogi követelményei a kiválasztott megoldásokkal teljesíthetőek-e. A környezethasználó döntési szabadsága akkor a legnagyobb, amikor a bejelentési kötelezettség is megszűnik.
Az eljárási szabályok változása nemcsak a környezethasználó szabadságát, hanem a környezeti teherviselőkkel való kapcsolatát, illetve utóbbiak jogérvényesítési lehetőségeit is módosítja. Az engedélyezési eljárás során a teherviselők ügyfélként közvetlenül befolyásolhatják, hogy milyen anyagi jogi követelményeknek kell majd a környezethasználónak megfelelni, míg a bejelentés esetén - annak jellemzőire tekintettel - már csak a teljesítés eszközeinek értékelésére tudnak hatni, ha az eljárásban részt vesznek. Ha bejelentés sincsen, akkor a közigazgatási eljárás keretei között a környezethasználó és a környezeti teherviselők közötti közvetlen kapcsolat és a tevékenység feltételeinek alakításán keresztüli érdekérvényesítés lehetősége megszűnik.
A fenti különbségek ellenére a környezethasználó döntéshozatali szabadsága mellett is azonos eredmény érhető el az alábbi feltételek együttes teljesülése esetén:
1. jogszabály általános követelményként, kötelezően betartandó kötelezettségként fogalmazza meg a hatásterületen élők egészségének, valamint a környezeti elemek és rendszerek állapotának és működésének védelmét;
2. a környezethasználó oldalán ne legyen olyan információdeficit (pl.: más környezethasználó üzleti titkának védelme miatt nem fér hozzá), ami miatt csak állami beavatkozással lehetséges a lakosság, illetve a környezet védelme (pl.: egyszerre többféle - gyakran egymás negatív hatását erősítő - expozíciónak vannak kitéve, amelyről csak az állami szervnek van és lehet tudomása);
3. legyenek valós idejű, elérhető és megbízható információk a környezet állapotáról, az azt befolyásoló tényezőkről, mely feltételezi az állapotfigyelő rendszerek működtetését, az adatok gyűjtését és feldolgozását;
4. biztosítva legyen a nyilvántartásokhoz, adatbázisokhoz való hozzáférés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
