A 2010 utáni berendezkedést számos kritika érte nem csak egyes megoldásaiban, hanem vezérlő motívumában is, felvetve annak kérdését, hogy lehet-e egy európai alkotmányos demokrácia illiberális, és mit jelenthet ez a hazai alkotmányosságra nézve. Vannak, akik az átalakulásokat a többségi demokráciára vagy a politikai alkotmányosságra építő megközelítésből kiindulva magyarázzák, esetleg egy közös, központosító, vagy kommunitárius motivációt látnak a hát térben. Használható-e a jelenlegi magyar alkotmányos rendszer jellemzésére például Bruce Ackerman monista vagy Stephen Gardbaum Commonwealth alkotmányosság-modellje, esetleg Mark Tushnet gyenge alkotmánybíráskodási felfogása? Kérdésünk tehát az, hogy hogyan írható le és ér tel mezhető a 2010-es alkotmánymódosításokkal, az Alaptörvénnyel és annak módosításaival felállt rendszer, egyáltalán lehetségesvagy érdemes-e mindezeknek egy közös gondolati hátteret keresni, mennyiben segít ez hozzá bennünket a folyamatok megértéséhez, továbbá mit jelent mindez a legitimáció szempontjából.
Alkotmányokat számtalan módon lehet tipizálni. A típusokat azután alá lehet vetni történeti-politikai elemzésnek, tesztelve, hogy a politikai közösség és önmaga védelme, azaz az idő próbáját melyik, illetve hogyan állja ki. Egyéb teszteket is meg lehet határozni, ahogy ezt már Arisztotelésztől megtanulhattuk. A típusok megalkotásának ezért nincsenek szabályai, a kutató, a megfigyelő tapasztalatai és világnézeti preferenciái, továbbá - pozitivistább megközelítésben - a létező alkotmányok összevetéséből levonható elméleti tanulságok döntenek. Gyakori megoldás, hogy az alkotmányok funkcióit határozza meg az elemző, s ezekből alkot típusokat. A modern demokráciák alkotmányszövegei amúgy is sok tekintetben hasonlítanak egymásra, így az efféle típusalkotás önmagában nem túl nehéz feladat.
Jakab András az alkotmány két funkciójáról szóló írásában bemutat egy lehetséges megoldást, amely megfelelő kiindulópontot kínál a mondandómhoz.[1] Pusztán két funkciót különböztet meg. Az egyik a politikai hatalom - helyesebben talán: a közhatalom - korlátozása. Ez lényegében a privátszféra védelmét jelenti. Jakab idesorolja a közhatalom és a hatalmi ágak konstituálását is, azaz nála például az alapvető jogok listája és az államszerkezet definiálása ugyanahhoz a funkcióhoz tartozik. Ezt azzal indokolja, hogy mivel az alkotmány mintegy keletkezteti a közhatalmat, egyúttal korlátozza is, hiszen megmondja, hogy miben áll, következésképpen azt is, hogy miben nem: azaz, hogy mire terjed ki, és mire nem. Az érvelést, őszintén szólva, nem tartom teljesen meggyőzőnek, bár kétségkívül van benne némi hobbesi logika, amely szerint - mivel senki sem akarhat abszolút korlátlan hatalmat maga fölött, ezért - minden közhatalom szükségképpen korlátozott.[2]
A probléma az, hogy ehhez semmi szükség formális alkotmányra, főleg olyanra, amely az élet védelmén és annak ígéretén kívül bármi egyéb emberi jogot védene. Mindenesetre ezt a kérdést itt félretehetjük, most a másik (Jakab szerint másodlagos) funkciót vegyük szemügyre: ez a szimbolikus funkció.
Ide tartozik a preambulum, továbbá a szerző szerint bizonyos kulcsfogalmak is - amelyek érzelmi-integratív szerepet töltenek be -, mint a szuverenitás, a jogállam, a demokrácia, a nemzet. Ez persze ugyancsak vitatható állítás, a politikai filozófus inkább politikai és konstitutív fogalmaknak hívná ezeket, persze nem tagadva emocionális értéküket és potenciáljukat sem. Ezt később a szerző is mintha elismerné, azt írja ugyanis, hogy egyes alapelvek, mint például a demokrácia és a jogállam, egyaránt fontosak mindkét funkció szempontjából. Van itt tehát további megkülönböztetni való.
A modern alkotmányok és az azokra épülő alkotmányjogi diskurzusok meglehetősen racionalista, konstruktivista föltevésekkel dolgoznak. Ezek felől nézve minden olyan elem, amely nem tartozik például az emberi jogok katalógusába vagy az államszerkezet - azaz a közjogi eljárásrend - tárgykörébe (korlátozó és konstituáló részek), az szimbolikus résznek minősül, vagyis mellékes, jobbára fölösleges, adott esetben meglehetősen zavaró tényezőnek. A (politikai) érzelmek és egyéb irracionális elemek, úgymond, inkább szétfeszítik az alkotmányt, virtuális ellentétben állva az első funkcióval, hiszen potenciálisan előírnak bizonyos identitásokat a polgárok számára, amelyekkel azok nem föltétlenül akarnak vagy tudnak azonosulni. Egy címeren persze nem szokás parlamenti szinten összeveszni (igaz, Magyarországon ez is sikerült), de az, hogy egy kisebbség államalkotó tényező-e, vagy, hogy egy állam vállal-e anyaországként valamilyen felelősséget más államok területén nemzeti kisebbségként élő csoportokért, valóban súlyos identitásbeli, valamint nemzetközi jogi probléma lehet. Éppen emiatt kapja az elsődleges funkció a legtöbb figyelmet.[3]
A politikaelmélet azonban mélyebbre ás. Nem szimbolikus, hanem nagyon is gyakorlati, ugyanakkor elméleti problémának tartja például az alkotmány eredetét és egészének mirevalóságát (téloszát).[4] Ennek tárgyalása kivezet a konstruktivista kontextusból, s
- 87/88 -
vele együtt az elsődleges funkció témaköréből anélkül, hogy a tiszta jelképek terepére jutnánk. Ha ugyanis arra vagyunk kíváncsiak, hogy az adott alkotmány mit mond saját eredetéről és céljáról a jogi formalitásokon túl,[5] akkor nem kerülhetjük meg a történelmi és filozófiai reflexiókat. A történelem sem föltétlenül - vagy nem kizárólag - historizmust vagy kontextualizmust jelent; vagyis, nem történeti feltárást az alkotmányszöveg keletkezésének körülményeire vonatkozóan, nem is a keletkezési körülmények elemzését, illetve adaptálását a jelenre, hanem az eredeti politikai probléma szerkezetének rekonstruálását, azzal a szándékkal, hogy abból alkotmányjogilag érvényes és érvényesíthető, értelmezést befolyásoló, korlátozó, meghatározó következtetéseket vonjunk le.[6]
Az eredet és a télosz problémája magába foglalja az alkotmány és az idő kapcsolatának egész kérdéskörét.[7] Ebbe beletartoznak szűkebb értelemben vett politikai értékek (a közösség identitása, a rend, a legitimitás, az érdekek kiegyensúlyozása) és tág értelemben vett politikai, morális elvek, értékek (szabadság, egyenlőség, emberi méltóság, jogállam, demokrácia) egyaránt. Mindezeket a szimbolikus funkcióba sűríteni erős leegyszerűsítés. Azt javaslom, hogy az alkotmány önmaga eredetére, szerepére, általános és történetileg esetleges téloszára, elveire vonatkozó rendelkezéseit, szövegrészeit magában foglaló politikai funkcióját különítsük el a valóban szimbolikus részektől.[8] Természetes, hogy ezek a szövegrészek rendszerint keverednek egymással, de ettől még viszonylag könnyen megkülönböztethetők egymástól. Az alábbiakban a politikai funkcióval foglalkozom, elsősorban a magyar Alaptörvényre tekintettel.
Nemigen vitatható, hogy a konszolidált demokráciákban, de még azokon túl is, az egyik legbőbeszédűbb preambulummal a magyar alkotmányszöveg rendelkezik, amely önálló nevet is kapott (Nemzeti hitvallás), s amelyet ráadásul tartalmilag folytat az Alapvetés című rész több pontja is. Például, a nevezetes negyedik alaptörvény-módosítás alapján bekerült U) cikkely igen részletesen elmagyarázza a kommunista diktatúra bűneit, rendelkezvén még az MSZMP-jogutódként elismert politikai szervezetek fennmaradó felelősségéről is. Az Alapvetés műfajilag amúgy rendkívül vegyes, a korlátozó-államkonstituáló funkció szintén megjelenik benne. Különös helyet foglal el az R cikkely, amely az alkotmányszöveg értelmezésére vonatkozó szabályt határoz meg, s amely szerint ennek során: "Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni." Az értelmezés jogilag egyedül az Alkotmánybíróságot kötelezi, legalábbis remélhetőleg. Ez a pont különösen azért érdemes a figyelemre, mert explicit módon összeköti a politikai funkciót és az ahhoz tartozó szövegrészeket a korlátozó és konstituáló funkciót ellátó szövegrészekkel.
A politikai funkció az ismert alkotmányokban viszonylag ritkán fejeződik ki historista-kontextualista módon; illetve, ha igen, akkor többnyire igen tömören. A közismerten turbulens államiságtörténettel rendelkező Lengyel Köztársaság alkotmánya az Első és a Második Köztársaságra, valamint általában az ezeréves államiságra tesz rövid utalást. A szlovák alkotmány a függetlenségért és az önálló államiságért folytatott küzdelmekre, a Nagy-Morva Birodalomra, valamint Cirill és Metód szerepére utal. A lett alkotmány szintén foglalkozik az államisággal, de megelégszik 1918 és 1990 említésével. A litván és a szlovén alkotmány még tömörebben utal a több száz évre visszanyúló államléti, illetve nemzeti előzményekre. Az észt alkotmány kizárólag 1918-at említi; a cseh, osztrák alkotmányok egy szóval sem historizálnak. Ezektől eltérően, a horvát alkotmány aggályos részletességgel veszi számba ("Történelmi alapok" címmel) a horvát államiság előzményeit: egészen pontosan azt igyekszik bemutatni, hogy a - valamiképp közjogilag is értelmezhető - horvát államiság története a 7. századig nyúlik vissza (ezzel - legalábbis Közép-Európában - valószínűleg a horvátok nyertek, hacsak a magyar vérszerződést nem sikerül két évszázaddal visszadatálni).
A magyar Alaptörvény preambulumának (plusz a zaklatott előéletű U) cikkelynek) jellegzetessége, hogy az ezeréves államiság leszögezésén túl eléggé bonyo-
- 88/89 -
lult legitimációs fejtegetésekbe bocsátkozik. Hivatkozik a történeti alkotmány vívmányaira, továbbá a 1944. március 19. és 1990. május 2. közötti időszakot az állami önrendelkezés és az alkotmányos rend szempontjából illegitimnek deklarálja, ugyanakkor az 1956-os forradalmat valamilyen sajátos legitimációs erőt biztosító eseménynek nyilvánítja. Mindez önmagában ugyan elég egyszerű történetnek látszik, de alkotmányszövegként rendesen megkeveri a kártyákat. Csak példaképpen: a történeti alkotmány alapján önmagában illegitimnek nevezhető maga a kartális alkotmány is (vagy-vagy), hacsak nem tekintjük akár a korábbi Alkotmányt, akár az Alaptörvényt a történeti alkotmány vívmányainak. De akkor mit kezdjünk az 1946-os I. törvénnyel ("kisalkotmány")? Az 1949-es XX. törvénnyel? Ezek a szöveg szerint aligha alkotmányos vívmányok, hiszen alkotmányos értelemben exlex állapotban születtek. De facto mégis azok, hiszen sem a monarchia, sem az elnöki köztársaság nem fértek bele az 1989-90-es közjogi tárgyalásokba, amelyek döntéseit az Alaptörvény sem írta felül. Az 1990. május 2-án összeült, szabadon választott törvényhozás logikus dátum, de az 1989-es szabad népszavazás miért nem az? A köztársaság (újra)kikiáltása mi volt? Illegitim aktus? A szabad választásokat előkészítő törvények? Az 1989-es alkotmánymódosítások? Ezek nem a történeti alkotmány nagyon is eleven és hatékony elemei?
A legtöbb, történeti létezésére amúgy kényes ország igyekszik ezt a részt rövidre fogni, s valóban inkább a szimbolikus, semmint a politikai funkcióhoz rendelni ezeket a kérdéseket. Szűkebb környezetünkben a horváton kívül tehát a magyar alkotmányszöveg veszi magára a történetiségben rejlő legitimáció bizonyításának terhét, ami alatt azonban összeroskadni látszik. Ennek fő oka pedig a történeti alkotmány fogalma, amely folyton - és váratlanul, újra és újra - legitimálja mindazt, amit a szöveg expressis verbis tiltana.
Amikor az Alaptörvény szövegtervezete ismertté vált, majd a törvényhozás ratifikálta, nem nagyon akadtak olyan mértékadó szaktekintélyek, akik a történeti alkotmány fogalmát használható, értelmes ötletnek gondolták volna; a hozzáértők érzékelhető megütközéssel fogadták, hogy azt ráadásul értelmezési alapnak nyilvánítja az alkotmányozó. Szente Zoltán például arra a következtetésre jut részletes elemzésének végén, hogy "[a] legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a tényleges alkotmány [...]-értelmezés lényegében nem fog tudomást venni a Nemzeti hitvallásnak a történeti alkotmány vívmányaira [...] vonatkozó kinyilatkoztatásairól, vagy legfeljebb [...] néhány általános, deklaratív utalást helyez el egyes határozataiban".[9] Az alkotmányjogászt elsősorban az ún. Szentkorona-tan esetleges fölélesztése foglalkoztatta, s ez valóban nem történt meg. Ellenben az AB már 2012-ben[10] nagy lelki nyugalommal hozzányúlt az ominózus R ponthoz, s benne a történeti alkotmányhoz, egy 1869-es és egy 1871-es törvényt rántva elő tartalmi hivatkozásként. Az AB-határozathoz különvéleményt csatoló Pokol Béla, nehezen leplezve felháborodottságát, nagyon határozottan elutasította az R) cikkely ilyen kreatív használatát, de az ötlet még a döntést egyébként minden bizonnyal üdvözlők körében is megütközést váltott ki. Jellemző Majtényi László reakciója: "Az alkotmányosság történetében talán először fordul elő, hogy sem maga az Alkotmánybíróság, sem senki a széles világon nem tudja, hogy min alapul a tartalmi alkotmányosságra vonatkozó érvelés. A láthatatlan alkotmány, éppen mert a jövőre mutatott és az Alkotmánybíróság pedig független volt, az alkotmánybírósági határozatok kinyomtatott oldalain a sorok folytatásaként eséllyel olvasható volt. Sokkal inkább lehetett tudni a tartalmát, mint eséllyel kisilabizálni az ódon iratokban megőrződött törvények mai jelentését. Mert noha azt tudjuk, hogy mi fán terem a történelmi alkotmány, de azt soha senki nem tudta megmondani, hogy micsoda, azaz mik a szabályai, hol és mi határolja." Ettől függetlenül, Majtényinak azért van véleménye: "A történeti alkotmány [szerintem - B.Z.] annyit jelent, hogy Magyarország a 13. századtól következetesen elutasítja az osztatlan és korlátlan hatalmat. Részei továbbá a polgári társadalmat és államot meghatározó 1848-as áprilisi törvényekben és a dualizmus korszakának törvényeiben megjelenő jogelvek, amelyek a polgári jogegyenlőséget és a modern államszerkezetet konstituálták."[11] Nem meglepő, hogy mások más értelmezéssel álltak elő: "[Az alaptörvény értelmezésének igenis keretet és egyúttal konkrétabb tartalmat is biztosítanak a történeti alkotmány bizonyos elvei és szabályai. A vívmány szó alkalmazása pedig világossá teszi, hogy itt alapvetően a szabadságok biztosításával kapcsolatos értékekről, szabályokról és elvekről lehet szó, hiszen a történelem közjogi küzdelmei során ezeket kellett (és lehetett) kivívnia az országlakosoknak. (Hogy a történeti alkotmány vívmányai alatt alapvetően szabadságjogokat kell érteni, két dologból következik. Egyfelől abból, hogy közjogi kontextusban a vívmány - a dolog természetéből adódóan - elsősorban bizonyos kivívott jogokat jelenthet. Másfelől e jogok kifejezetten szabadságjogi természetűek, hiszen a történeti alkotmány szellemétől és szabályozási körétől még távol állt, hogy szociális, kulturális jogokról emlékezzen meg.)"[12] Paczolay Péter egy jóval korábbi tanulmányában a törvényhozó és az alkotmányozó hatalom azonosságát tekintette a történeti alkotmány fontos elemének. Sólyom László viszont a Majtényi által emlegetett és a történeti alkotmány fogalmával ellentétben állónak bemutatott láthatatlan alkotmányt
- 89/90 -
is beleérti a történeti alkotmány vívmányai közé.[13] A káosz tehát egyrészt teljes, másrészt nem egészen terméketlen. Azóta az AB ugyan visszafogottabbnak bizonyult az R) cikkely ilyen alkalmazásával, de ami egyszer megtörtént, bármikor újra megtörténhet; föltéve, hogy az AB tagjainakpolitikai véleménye ezzel összhangban lesz.[14] Végeredményben tehát arra jutottunk, hogy az Alaptörvénynek a történeti alkotmány (vívmányaival) való kötelezően előírt értelmezési kapcsolata valószínűleg a világon egyedülálló, egyáltalán nem szükségképpen holt betűként funkcionáló politikai lehetőséget nyit meg az alkotmányértelmezés számára. Az obskurantizmus és a voluntarizmus veszélye kétségkívül fönnáll; de ugyanúgy fönnáll a kreatív politikai viták lefolytatásának lehetősége is. Az kétségtelen, hogy amennyiben az AB ismét lényeges kérdésben hozzányúl az R) cikkely historista eleméhez, jóval szélesebb politikai bázison nyugvó vitát fog generálni, ami akár jótékony hatással is lehet a magyar politikai kultúrára.
A szűkebb értelemben vett politikai értékeket illetően sem sokkal áttekinthetőbb a helyzet. Ami például a legitimációt illeti, eléggé nyilvánvaló, hogy az Alaptörvény és a korábbi Alkotmány között nincs drámai különbség. Az Alaptörvény elfogadása előtt is hatályos és hatékony alkotmánnyal rendelkezett az ország, szó sem volt alkotmányos válságról. A ténylegesen fönnálló legitimációs deficit többféleképpen is kezelhető lett volna, de úgy semmiképpen, hogy olyan új alkotmányt hoznak létre, amelyet csupán minimális érdemi politikai konszenzus övez. Ennyit a régi alkotmány is "tudott". Ennek ellenére kétségtelen, hogy a korábbi alkotmány önmaga eredetéről nem csak hogy nem szólt, hanem kifejezetten saját megszüntetését irányozta elő, ami jó megoldásnak semmiképpen sem nevezhető. Mivel nem tudhatjuk, hogy az Alaptörvény mennyire lesz tartós, nem láthatjuk előre, hogy az idetartozó passzusok kiállják-e az idők próbáját, és hogy milyen értelmezési lehetőségeket mutatnak föl.
Nézzük a politikai alany identitását! A Nemzeti hitvallás a "mi, a magyar nemzet tagjai" kifejezéssel indít, és a "mi, Magyarország polgárai" kifejezéssel zárul. (Arról, hogy nem a megjelölt alanyok, hanem az Országgyűlés fogadja el az Alaptörvényt, nem szól a szöveg. Igaz, ugyanígy jártak el annak idején az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat aláírói is.) Utal élők és holtak közösségére (szerencsétlenebb megfogalmazással szövetségére: "szövetség a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között"), továbbá arra, hogy "a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők." Az Alapvetés a közhatalom forrásául pedig a "nép"-et nevezi meg. A nemzettagság, a polgárok együttese, az élők és holtak közössége, a politikai közösség és a nép azonban nem mindig fölcserélhető fogalmak.
A dolgot tovább bonyolítja, hogy a preambulum igéi ("valljuk", "egyetértünk", "bízunk") valóban a hitvallás műfajához tartoznak. Mit tud ezzel kezdeni az alkotmányértelmező, ha az R) cikkely értelmében a Nemzeti hitvallásban foglaltak kötelező értelmezési keretet jelentenek számára? Az említett igék ugyanis nem konstitutívak, ahogy ez az alkotmányszövegektől elvárható (az Alaptörvény fennmaradó része - nagyobbik szöveganyaga - természetesen meg is felel ennek az elvárásnak). Az AB-határozatokból az derül ki, hogy leginkább Pokol Béla igyekezett az AB-t rávenni arra, hogy a preambulummal mélyebben és átfogóbban foglalkozzék. Szerinte ebből az olvasható ki, hogy a korábbi Alkotmány individualista szemléletét az Alaptörvény közösségibb szemlélete világosan fölváltotta, s ezt a váltást az AB-nak kötelessége érvényesíteni (feladva a Pokol által "jogkiolvasztásos techniká"-nak nevezett gyakorlatot). Egy politikai hitvallás természetesen értelmezhető úgy is, mint egy bizonyos "szemlélet" kifejezése, s mivel a korábbi "láthatatlan alkotmány"-koncepció elég határozott kontúrokkal rendelkező elképzelés volt, az alkotmánybíró éppen ezért teljes joggal érvelhet úgy, hogy a Nemzeti hitvallás ezt expressis verbis nem utasítja ugyan el, de fölülírja. Kérdés viszont, hogy például az imént említett politikai alanyiság zavarossága nem okoz-e értelmezési zavarokat. Milyen közösségiségről van itt szó? Demokratikusról (a "nép")? Nemzetiről (a "nemzet")? Republikánusról (a "polgárok")? Valamilyen amorf-primordiális "Gemeinschaft"-ról? Emellett továbbra is nyitott kérdésnek látom, hogy a hitvallás tevője az Országgyűlés, nem pedig a teljes közösség (akármelyik értelemben), még ha a parlament azonosítja is magát vele. Így végső soron a szóban forgó újszerű szemlélet politikai értelemben mégsem rendelkezik akkora erővel, mint amekkorát az AB esetleg tulajdonítana neki.
A Nemzeti hitvallás és az Alapvetés számos alapelvet, iránymutató szabályt, értéket szögez le általános érvénnyel. Ilyen a közhatalom erőszakos megszerzésére és kizárólagos birtoklására vonatkozó ti-
- 90/91 -
lalom, a vállalkozás szabadsága, a hatalommegosztás elve (meglepő módon ez utóbbit sem tartalmazza sok alkotmányszöveg), a tisztességes verseny védelme és az erőfölény elutasítása, a tudomány szabadsága és még sok más. Az alapvető nehézséget talán éppen az önmagukban rokonszenves célok és elvek zavarba ejtő sokasága adja. Az AB-nak az R) cikkely értelmében az összes alkotmányos célt szem előtt kell tartania, ami egyrészt magától értetődő követelmény, másrészt - ha egyenlő súlyt rendelünk a célokhoz - lehetetlenség.
Vegyünk egy példát! Az elmúlt évek gazdasági törvényhozását, illetve annak az AB elé került elemeit és a meghozott döntések indoklását megnézve több esetben is (pl. szerencsejátékügy, szövetkezetek kényszerintegrációja) kulcsfontosságú hivatkozásként kerül elő az N) cikk (1) elve, mely szerint "Magyarország a kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvét érvényesíti". Ezt az elvet alkalmazva az AB gyakorlatilag teljesen szabad kezet adott a kormányzatnak a gazdaságpolitika irányításában (hozzá kell tenni, hogy ezt a szabadságot az AB már a kilencvenes években is védte), idesorolva az említett, a tulajdon szabadságát - legalábbis köznapi értelemben véve - jelentősen korlátozó törvényeket is. Holott a már említett versenyszabadságvédelem, az erőfölénnyel való visszaélés tilalma, a tulajdonkisajátítás korlátozott állami joga, továbbá a Nemzeti hitvallásban olvasható gondolat, amely szerint "[v]alljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi" - azaz a részrehajlás-nélküliség (hogy a visszaélés-mentességről szó ne is essék; az AB végtére is nem nyomozóhatóság) együttvéve már elég nyomós indokcsoportnak tűnik ahhoz, hogy az AB több törvény alkotmányosságát akár részben, akár egészében ne ismerje el.
Számtalan egyéb döntést lehetne - és kellene is -idézni és elemezni abból a szempontból, hogy az AB hány érintett, az Alaptörvényben explicit módon definiált és védett elvet kénytelen egyszerre mérlegre tenni. Egy mélyebb empirikus vizsgálat nullhipotézise mindenesetre az lenne, hogy gyakorlatilag teljesen megjósolhatatlan, hogy melyik elv válik egy-egy döntés vezérmotívumává, esetleg perdöntő hivatkozási alapjává.
Természetesen nem ismeretlen probléma, hanem mindannyiunk mindennapos tapasztalata és feladata az egyenlő súllyal rendelkező, ám egymásnak ellentmondó szempontok mérlegelése. Vélhetően számos alkotmány - ha nem is kimutatható szándékossággal, de - ezért is korlátozza az alkotmány erejével szankcionált elvek és értékek listáját. A magyar AB-t az R) cikkely viszont egyre gyakrabban abba az irányba látszik tolni, hogy a Nemzeti hitvallás, azaz a preambulum egyes tételeit vagy téziseit ugyanolyan elv-, illetve értékkatalógusnak tekintse, mint az Alapvetés további elvi rendelkezéseit. Emiatt tényleg fennáll az a lehetőség, hogy a legszimbolikusabb szövegelemek is átpolitizálódnak. Bár pillanatnyilag nem nagyon képzelhető el olyan döntési helyzet, amelyben, mondjuk, a trikolor színeinek jelentése vagy a "büszkék vagyunk" kezdetű kijelentések törvények megsemmisítésének vagy erre irányuló indítványok elutasításának alapjai lesznek, de arra sem sokan gondoltak volna pár évtizeddel ezelőtt, hogy az "emberi méltóság" eleinte inkább esztétikai, majd szimbolikus-metaforikus fogalma olyan alkotmányos karriert fog befutni, mint például a demokrácia vagy a népszuverenitás.
Írásom keretei között nincs mód arra, hogy a politikai funkciót tovább részletezzem. Célom az volt, hogy ennek a funkciónak a definiálása után megmutassam - immár konkrét AB-döntések ismeretében, ugyanakkor magának az Alaptörvénynek az elemzéséből adódóan is -, hogy az R) cikkely milyen módon tolja el a bírói értelmezést a politikai vita irányába. Ez - talán sokak számára meglepően - az értelmezés számára viszonylag nagy szabadságot biztosít, ugyanakkor az AB-t, akár akarja, akár nem, a demokratikus politikai diskurzus intézményévé, nem pedig bírájává teszi. Az "átpolitizálódás" jelenségével persze minden alkotmánybíróságnak, sőt, a rendes bíróságoknak is szembe kell nézniük. A magyar Alaptörvény azonban más alkotmányokhoz képest jóval nyíltabban és erőteljesebben politikai szöveg, az R) cikkely pedig másutt nem ismert megoldással vonja bele az AB-t a politikai diskurzusba. ■
JEGYZETEK
[1] Andras Jakab: The Two Functions of a Constitution, in Verfassunggebung in konsoldierten Demokratien. Neubeginn oder Verfall eines politischen Systems? hrg. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Nomos - Andrássy Universität, 2014, 78-104.
[2] Glen Newey: Routledge Philosophy Guide to Hobbes and Leviathan, London, New York, Routledge, 2008.
[3] Stephen Gardbaum: The New Commonwealth Model of Constitutionalism. Theory and Practice, Cambridge, Cambridge University Press, 2013.
[4] Frank Michelman: Constitutional Authorship, in Constitutionalism: Philosophical Foundations, ed. Larry Alexander, Cambridge, Cambridge University Press, 1998.
[5] Életbe léptetés, hatályosulás, felhatalmazás tisztázása. Közismert, hogy az Alaptörvény ezen a téren nem túl-
- 91/92 -
zottan koherens: az 1949-es alkotmányt eleve érvénytelennek tekinti, ugyanakkor végső soron saját érvényességét formálisan ennek az alkotmányváltoztató szabályára alapítja. Igaz, hogy az 1989-90-es alkotmányozási folyamat speciális legitimációval ruházta föl az eredetileg 1949. évi XX. sz. törvényt az alkotmányról, így - implicit módon - demokratikus úton is jóváhagyta a korábbi szabályt, ám az implicit jóváhagyás mégsem ugyanaz, mint a formális és tudatos akarat. Talán meg lehetett volna változtatni a szabályt, talán nem - ezt már soha nem tudhatjuk meg. A szabály mindenesetre 1949-ből való.
[6] Klasszikus példa: Bruce Ackerman: Neo-federalism? in Constitutionalism andDemocracy, eds. Jon Elster - Rune Slagstad, Cambridge, Cambridge University Press, 1993, 153-193.
[7] Érdemes mindig szem előtt tartanunk Hannah Arendt figyelmeztetését, hogy a latin "principium" egyszerre jelent elvet és kezdetet. Ez magyarul is így van: egy politikai közösség "elve" az, ami benne "eleve" megvan.
[8] Az Egyesült Államok tagállamai talán minden más országnál bővebb hivatalos szimbolikát alkalmaznak. Az egyes államok nemcsak címerrel, zászlóval rendelkeznek, hanem választottak maguknak sajátos gyümölcsöt, fosszíliát, őshüllőt, ásványkincset, emlősállatot, néptáncot, meg amit csak akartak. Afféle "amerikanikumok" ezek, hasonlóan a hungarikumokhoz. (A böngészni-szórakozni vágyó olvasónak ajánlom: http://www.statesymbolsusa.org/.) Persze más nemzetek is megteszik ugyanezt, ha nem is föltétlenül törvényi, pláne nem alkotmányos szinten: a brit uralkodócsalád egészében véve a nemzeti szimbolika része; a hollandok szívesebben öltöznek a dinasztia narancsszínébe, mint a nemzet hivatalos színeibe; s a politikai ereklyetisztelet egészen rendhagyó példája a Lenin teteme körüli kultusz Oroszországban. Ezért is bizarr, hogy a magyar alaptörvény egészen odáig kiterjed, hogy a zászló színeit is kötelező érvénnyel magyarázza: a piros ezek szerint az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény színe. Ezt meg lehet tenni, de alkotmányos szinten meglehetősen visszás. Ezzel az erővel a sörrel való koccintás tilalmának különben tiszteletre méltó szokását is alkotmányos védelemben részesíthették volna.
[10] 33/2012 (VII.17.) sz. AB határozat.
[11] Majtényi László: Alkotmánybíráskodás - A nemzeti együttműködés homálya, az Alkotmánybíróság és a történeti alkotmányunk, Élet és Irodalom, 2012. július 20.
[12] Szmodis Jenő: Az Alkotmány magja és annak védelme, Jogelméleti Szemle, 2013/2.
[13] Stumpf András: A kétharmad nem törtszám. Interjú Sólyom Lászlóval, Heti Válasz, 2012. április 21. Saját magam is ennek lehetségessége mellett érveltem: Balázs Zoltán: From the Invisible to the Historical Constitution, in Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Baden-Baden, Nomos Verlag, 2014, 366-381.
[14] Ehhez lásd az alkotmánybíráskodás politikai karakteréről megjelent tanulmányomat, amelynek több tanulságára ez a szöveg is épít: Balázs Zoltán: A közérdek mint a politika és a jog közötti váltófogalom az alkotmánybíráskodás példáján, Századvég, 2015/1, 53-84. Legutóbb egyébként az állami földvagyonról szóló törvényjavaslatot alkotmányellenesnek nyilvánító határozathoz (16/2015 [VI.5.]) fűzött párhuzamos indoklásában Juhász Imre talált alkalmat a történeti alkotmány mibenlétére vonatkozó nézetei kifejtésére. Taxatíve fölsorolja azokat a történetileg és tartalmilag "sarkalatosnak" nevezett törvényeket, amelyek szerinte a történeti alkotmány korpuszát képezik.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző politológus, Budapesti Corvinus Egyetem.
Visszaugrás
