A hazai jogalkalmazás és jogértelmezés sajátossága, hogy az uszító magatartást szinte patikamérlegen mérte ki, így a büntetőjogi értékelés körébe e társadalomra veszélyes cselekményeknek csupán töredéke kerülhet. Ezt a szűkmarkúságot azok az elkövetők, akik a társadalmi rend, béke és nyugalom megbolygatására törekszenek messzemenően ki tudják használni, ugyanis némi jogértelmezési jártassággal ki tudják jelölni maguk számára azt a rendkívül keskeny sávot, ahonnan még büntetőjogi felelősség nélkül zaklatható a társadalom. Sok esetben e "gyűlöletbeszéd" elkészülte és elhangzása igen komoly jogi háttérrel is rendelkezhet, sok esetben maguk az elkövetők hivatkoznak a jogi megalapozottságra.
A gyűlöletbeszéd és a gyűlöletre uszítás nem szinonim fogalmak, így a közöség elleni izgatás nem a gyűlöletbeszéd büntetőjogi megjelenítése a következők miatt.
Hogy pontosan mit értünk a gyűlöletbeszéd alatt, senki nem tudná definiálni, illetve mindenki a saját szakterülete szerint értelmezné. Egy valami biztos, még pedig az, hogy a "gyűlöletbeszéd" legalább annyira kártékony és veszélyes a társadalomra, mint a közösség elleni izgatás bűntette, sőt sok esetben az uszításnál alattomosabban mérgezi a társadalom rendjét és nyugalmát, ugyanis meggyőző érvek leplébe bújva mélyebben és hosszabb időre fészkeli be magát az emberek tudatába.
Előfordult, hogy a később megvádolt személy a nemzeti ünnep alkalmával tartott megemlékezés során úgy lépett a dobogóra, hogy egyik kezében a gyűlölködő, uszító "ünnepi" beszédet, a másik kezében pedig egy korábban e tárgyban hozott ítéletet tartotta és folyamatos jogi kontroll mellett eredményesen kerülte ki azokat a nyelvtani és retorikai akadályokat, amelyek a büntetendőség határait jelentették számára. Hogy megértsük, hogyan jutottunk el idáig, szükséges egy rövid visszapillantás után áttekinteni azokat a dogmatikai buktatókat, amelyek a jelenlegi jogalkotói és jogalkalmazói bizonytalanságot okozzák.
A magyar büntetőjog fejlődése során az izgatás önálló bűncselekménykénti szabályozása az 1723-as IX. törvénycikk 5. §-ával kezdődött, amikor is izgatás gyanánt büntetni rendelték a közrendsértést.
Az 1872. évi javaslat szintén a hűtlenség esetei közé sorolta az izgatásszerű magatartásokat.
Ezt követően az 1843. évi törvény büntetés alá vonta a "felségsértésre és hűtlenségre való nyilvánosan és egyenesen" történő felszólítást, valamint azt, hogy ha valamely népcsoport vagy gyülekezet ellen fegyveres lázadásra szólítottak fel akár szóban, akár írásban nyomtatványon, áttételesen, vagy közvetlenül.
A sajtóról szóló 1848. évi XVIII. törvény már kifejezetten büntetni rendelte azt, ha valaki a sajtó útján "valamilyen delíktum elkövetésére egyenes és határozott felhívást tesz közzé mégpedig, aki az alkotmánynyal ellentétesen a törvényes felsőbbség elleni engedetlenségre, a felség személyének sérthetetlenségére, vagy ki a közbéke és csend erőszakkal megzavarására lázít".
Ilyen előzmények után juthatunk el az 1878. évi V. törvényhez, amely végül is nem csak a sajtó útján, hanem általában bármilyen nyilvános formában elkövetett izgatást büntetni rendelte.
Az 1961. évi V. törvény 127. § (1) bekezdése szerint a bűncselekmény elkövetési magatartása a gyűlölet felkeltésére alkalmas cselekmény elkövetése. Megvalósulhat ilyen cselekmény verbális közléssel, írásban, tettleges cselekményben avagy az értelmi és érzelmi befolyásolás különböző más formái útján egyaránt.
A Btk. szabályozásában új tárgyi elemeként szerepel a cselekménynek "a mások előtt történő elkövetése". A miniszteri indokolás szerint "az izgatás törvényi tényállása csak abban az esetben valósul meg, ha a cselekményt legalább két személy előtt követték el. Közömbös azonban, hogy együttesen jelenlevő személyek előtt, vagy több személy előtt, de külön-külön, más alkalommal hangzik el az izgatás.
Jellemző egyébként, hogy az 1961. évi V. tv. 127. íjnak alkalmazásával kapcsolatosan már elméletileg felmerült az Alkotmányban rögzített alapelvek gyakorlásának, illetve sérelmének a kérdése is. A törvényhez fűzött magyarázat szerint az Alkotmányban leszögezett alapelvnek tekinthetők azok az elvek is, amelyeket a 127. § (1) bekezdésének d) pontja külön kiemel: a nemzetiségi-, faji-, felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül való egyenlőség. Ezen túlmenően azonban egyéb alkotmányossági problémák, illetve kérdések ez idő tájt még nem igazán vetődtek fel.
Az 1978. évi IV. törvény az izgatást a 269. §-ban szabályozta immár a XVI. fejezetben, a közrend elleni bűncselekmények között, a köznyugalom elleni bűncselekmények címe alatt.
A törvényi tényállás megfogalmazása a korábbi tényálláshoz képest nem sokat változott.
A Btk. 269. § (1) bekezdése szerint "aki mások előtt a) a magyar nemzet, vagy valamely nemzetiség, b) a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendje, c) a Magyar Népköztársaság szövetségi, barátsági vagy együttműködésre irányuló egyéb nemzetközi kapcsolata, d) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá szocialista meggyőződésük miatt egyes csoportok vagy személyek ellen gyűlölet keltésére alkalmas cselekményt követ el vétség miatt kettő évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő;
(2) bekezdés: aki mások előtt a magyar nemzetet, a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjét, továbbá nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista meggyőződésük miatt csoportokat vagy személyeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, avagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(3) bekezdés: aki az (1) vagy (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt csoport tagjaként vagy nagy nyilvánosság előtt követi el, bűntett miatt három évi, illetőleg vétség miatt két évi szabadságvesztéssel büntetendő".
Az elmúlt alig több, mint tíz év alatt a bűncselekmény törvényi tényállása viharos változásokon ment keresztül egészen napjainkig és feltehető, hogy a változások kora még egyáltalán nem ért véget. E változások többsége abban foglalható Össze, hogy vagy a törvényalkotás, vagy pedig az Alkotmánybíróság határozata módosította, alakította a hatályos törvény szövegét.
A rendszerváltozás körüti jogalkotás már érintette a közösség elleni izgatást is és ennek megfelelően az 1989. évi XXV. tv. 15. §-a a következő szöveget állapította meg.
(1) bekezdés: aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) bekezdés: aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
Az ezt követő változás nem a törvényalkotás, hanem az Alkotmánybíróság döntése következtében állott elő, ugyanis az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB sz. határozatával a 269. § (2) bekezdését alkotmány ellenesnek nyilvánította és azt az AB határozat közzétételének napjával megsemmisítette és elrendelte, hogy az ennek alapján lefolytatott és jogerős határozattal lezárt büntető eljárásokat vizsgálják felül, amennyiben a mentesítés még nem következett volna be.
A következő változást az 1996. évi XVII. tv. 5. §-a hozta meg, amely a közösség elleni izgatás törvényi tényállását a következőképpen határozta meg:
"aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".
A Btk. Novella 5. §-ával beiktatott új elkövetési magatartás azonban nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis az Alkotmánybíróság a 12/1999. (V. 21.) AB számú határozatával a 269. § b) pontjának "illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el" fordulatát alkotmány ellenesnek minősítette és ezért azt a határozat közzétételével megsemmisíteni rendelte és az ennek alapján jogerős határozattal lezárt büntető eljárások hivatalbóli felülvizsgálatát rendelte el, amennyiben az elítélt még nem mentesült a hátrányos jogkövetkezmények alól.
Összefoglalva tehát a Btk. 269. §-ának hatályos szövege jelenleg a következő:
"aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Az Alkotmánybíróság a már idézeti határozatában a Btk. 269. § (2) bekezdésével kapcsolatosan rögzítette, hogy a Btk. eme rendelkezése a gyűlöletre uszításon túlmenően büntetni rendelte a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmények elkövetését is, amely által olyan törvényalkotói szándékot fejez ki, amely szerint az uszításnak a jogalkalmazói gyakorlatban kialakult és az ABH-ban elemzett fogalmi körbe nem tartozó magatartások megbüntetését rendelte el.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a gyűlölet keltésre alkalmas egyéb cselekmény beiktatása a törvényi tényállásba olyan minimális szintre helyezi a vélemény-nyilvánítás szabadságát, amely már önmagában szükségtelen lenne.
A jelenleg hatályos 269. § címét és szövegét az 1996. évi XVII. tv. 5. §-a fogalmazta meg. Ezek szerint a bűncselekmény megnevezése közösség elleni izgatás a korábbi közösség megsértésével szemben és a törvény szöveg szerint "aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Az Alkotmánybíróság 12/1999. (V. 21.) sz. határozatának értelmezéséből kitűnik, hogy az Alkotmánybíróság azt a minimális küszöböt, amely a büntethetőséget jelenti, az uszítás fogalmi körében húzta meg. Minden olyan magatartás és cselekmény, amely ez alatt marad büntetőjogi értékelést nem nyerhet és nem kívánhat, mert ellenkező esetben már az alkotmányos alapjogok csorbulását eredményezheti.
Jogi indokolása és okfejtése meggyőző, azonban nem igen foglalkozott azokkal az esetekkel, eseményekkel, amelyek a társadalom bizonyos rétegeiben ugyan azokat az érzéseket váltották ki, mint a nyílt uszító magatartások. Gondoljunk csak ebben a körben arra, amikor bizonyos szélsőséges csoportosulások, körök szervezetten, vagy anélkül olyan külsőségeiben megnyilvánuló rendezvényeket szerveztek, amelyeknek a puszta látványa is kifejezésre juttatja bizonyos társadalmi csoportokkal szembeni gyűlöletét, nézetét és ugyanúgy alkalmas lehet a gyűlölet felkeltésére, mint a verbálisan elkövetett uszítás.
A bűncselekmény általános jogi tárgyának a meghatározása bizonyos szempontból problematikus lehet, ugyanis a bűncselekmény megnevezése is némileg ellentmondásban áll magában a törvényi tényállásban megfogalmazott magatartással.
Több, mint száz éve egységes az álláspont a tekintetben, hogy az izgatás és uszítás nem szinonim fogalmak, amely nem csak a szavak nyelvtani értelméből következik, hanem a szavak által megjelenített tevékenységből, magatartásból is. Mindazonáltal a bűncselekmény általános jogi tárgyának meghatározásánál alapvetően abból lehet kiindulni, hogy a közösség elleni izgatás ma már a Btk.-ban az állam elleni bűncselekmények köréből indokoltan átkerült a közrend elleni bűncselekmények közé és ezen belül is a köznyugalom elleni bűncselekmények címszava alá. Ebből következően az általános jogi tárgy a társadalom nyugalma, a társadalom békéje, a társadalom rendje az, amely büntetőjogi védelmet élvez.
A Btk. Kommentárja ezt úgy fogalmazta meg, hogy "a bűncselekmény általános jogi tárgya a jogállam politikai és társadalmi berendezkedéséhez fűződő közösségi, tudati, érzelmi és meggyőződésbeii viszonyok összessége: a közhangulat. E meghatározás jói példázza azt, hogy a bűncselekmény elkövetése, amely értelemszerűen a törvényi tényállásban megjelölt valamely különös tárgyat sérti az az esetek többségében és általánosságban ennél szélesebb körben okoz sérelmet, felháborodást, vagy valamilyen reakciót. A bűncselekmény megvalósulása minden körülmények között sérti vagy veszélyezteti a társadalmi békét, a társadalmi nyugalmat, mégpedig a politikai berendezkedéstől függetlenül, ugyanis a politikai rendszer függvényében vagy pozitív, vagy negatív irányban hat.
A bűncselekmény közvetlen tárgyát a törvény a magyar nemzetben, a nemzeti, etnikai, faji, vallási csoportban, illetve a lakosság egyes csoportjaiban határozza meg. A jogirodalom egységes a tekintetben, hogy a magyar nemzet, mint sértett vagy veszélyeztetett elkövetési tárgy nem igényel magyarázatot.
Problémásabb viszont a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport meghatározása abban az esetben, amikor egy konkrét cselekmény kapcsán kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy az adott magatartás a társadalom mely rétegét, csoportját vette célba.
A Btk. Novella előtt (1996. XII. tv.) a tényállás a) pontja a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség kategóriáját használta.
Angyal Pál meghatározása szerint "a nemzetiség az állam egészén belül oly sajátos etnikai és kultúrközös-séget mutató, többnyire a nyelvközösség által is egybekapcsolt embercsoport, melyet a vele egy államot alkotó hasonló csoportokkal, s ezek tagjaival nem a kölcsönös Összetartozás érzése és akarása, hanem csak a célszerű vagy éppen csak kényszerű lojalitás tart közös állami kötelékben." Jellemző, hogy ez időtájt egy kúriai döntés elvi éllel kifejtette, hogy a nemzetiségek alatt az anyanyelvük azonossága folytán együvé tartozó, ezen az alapon történeti múltra visszatekintő és anyanyelvükhöz ragaszkodó népfajokat kell érteni. (B. Jogi. Hat. tára VII. 38. L.)
Az 1993. évi LXXVII. tv. 1. § (2) bekezdése szerint "nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére történelmileg kialakult közösségei érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul."
A nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény megfogalmazásából kitűnően a nemzetiség meghatározásánál a Magyar Köztársaság területéből indul ki, vagyis abból a tényből, hogy megfelelő feltételek fennállása esetén a Magyar Köztársaság területén élnek és laknak a törvény hatálya alá tartozó csoportok.
A Btk.-hoz fűzött magyarázat kifejti, hogy a 269. § rendelkezései alá tartoznak azok a bevándorlók menekültek és letelepedett külföldiek és hontalanok is, akik a Magyar Köztársaság területén akár véglegesen, akár átmenetileg tartózkodnak.
Ebből következően felmerül a kérdés, hogy a határainkon kívül élő nemzetiségi, etnikai, faji, vallási csoportok elkövetési tárgyai lehetnek-e ennek a bűncselekménynek, ugyanis a lakosság egyes csoportjainak meghatározásából kitűnik, hogy az kizárólag a Magyarországon élő, a magyar társadalom, a magyar nemzetre vonatkozik.
Ugyancsak nehéz meghatározni a faji csoport fogalmát, mint speciálisan védett közvetlen tárgyat. Az ezzel kapcsolatos fogalomzavart jól jellemzi az 1961. évi V. tv.-hez fűzött kommentár, amely kifejtette: "annak a megemlítése azonban mégsem szükségtelen, hogy ahol a törvény a "faj" elleni izgatásról szól, azon csak az emberi fajtákat, avagy többnyire csak valamely más nyelvcsaládhoz tartozó népeket, nemzetiségieket lehet érteni. A modern biológiai tanítások szerint ugyanis maga az emberiség a faj és azon belül lehet fajtákat megkülönböztetni. Hogy a törvény mégis a "faj" kifejezést használja, az nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy egyrészt a hétköznapi szóhasználatban a faj ilyen értelmezése még szokásos, másrészt a fasiszta fajbiológiai felfogásból eredő fajgyűlölet felélesztésével és terjesztésével szemben kíván büntetőjogi védelmet nyújtani."
További problémát jelenthet a vallási csoport meghatározása is. A meghatározásnál ismét érdemes Angyal Pál meghatározását idézni, amely szerint: "hitfelekezet az egy és ugyanazt a vallást követő és az ebből származó világnézet által áthatott személyeknek összessége." A curiai határozat szerint hitfelekezet alatt nem csupán valamely vallás egyházi szabályait, hitelveit, szervezetét kell feltétlenül érteni. Jellemző, hogy a hatályos törvényszöveghez fűzött kommentár szerint "a 269. § alkalmazása szempontjából a vallási csoporthoz tartozásnak az azonos hitelvek követése a szükséges és elegendő kritériuma tehát nem szükséges az, hogy az azonos hitelveket követők, a vallásuk gyakorlása céljából önkormányzattal rendelkező vallási közösséget - vallásfelekezetet vagy egyházat - hozzanak létre, mert a büntetőjogi védelem enélkül is megilleti őket. Ebből következően a vallási csoport fogalma alá az azonos hitelveket követő személyek összessége tartozik.
A lakosság egyes csoportjainak meghatározásánál alapvető feltétel, hogy az emberek meghatározott számát bizonyos magatartások, bizonyos jellemző tulajdonságok, meghatározott szokások egyfajta közösségbe sorolják, ugyanis a személyösszességek ez által válhatnak közösséggé és mint közösség, élvezhetik a büntetőjogi védelmet. Ilyen közösséget létesíthet társadalmi, gazdasági vagy politikai jellegű csoportosulás is.
Ez az egyszerűség annak következménye, hogy a 12/1999. (V. 21.) AB sz. határozat az elkövetési magatartás köréből kiemelte és megsemmisítette a gyűlölet keltésre alkalmas egyéb cselekmény meghatározást.
Ilyen körülmények között tehát egyszerűnek tűnik az elkövetési magatartás meghatározása, ez azonban csupán látszat, hiszen már Angyal Pál is felismerte, hogy "az izgatás fogalma meglehetősen vitás úgy az irodalomban, mint a judicaturában".
A probléma annyiban változott meg, hogy a hatályos törvény szöveg ismeretében nem az izgatást, hanem az izgatás megjelenítését, a gyűlöletre uszítást kell meghatározni. Az izgatás és a gyűlöletre uszítás azonban már a Csemegi Kódex idején is bizonyos szempontból összefonódott, amelyet jól példáz Angyal meghatározása, aki azt állította, hogy az izgatás lelkiállapot előidézését jelenti, vagyis az izgatás az érzelmek felszabadításával az értelem munkáját mintegy megbénítani törekszik, szabad utat nyit a tettekbe átmenő indulatok érvényesülésének.
Edvy Illés Károly 1909-ben kelt meghatározása szerint az izgatás a gondolat minden nyilvános közlése, mely által mások büntetendő cselekmény elkövetésére felhívatnak, vagy az állami és társadalmi rend, fennálló jogi vagy politikai intézmények ellen gyűlöltségre, megvetésre és általában ellenséges hangulatra ingerelnek. Ebbe a körbe természetszerűleg beletartozhatnak és bele tartoznak is a vélemény megformálásában, illetve a vélemény kinyilvánításában megjelenő magatartások is, vagyis minden indulatébresztő, tudat- és érzelemformáló ráhatás.
E meghatározásokból egyértelművé válik, hogy az izgatás címszó alatt valójában már akkor is az uszítást definiálták.
Ma már egyértelmű, hogy valójában az izgatás és az uszítás nem szinonim fogalmak, közéjük nem tehető egyenlőségi jel.
A Btk. kommentár megfogalmazása szerint az uszítás szélesebb, súlyosabb és ellenségesebb tartalommal rendelkezik. Ugyanakkor viszont egyértelmű a törvényi tényállás megfogalmazásából, hogy az uszítás önmagában nem igen értelmezhető, illetve az uszítás kizárólag a gyűlöletre uszítással együtt értelmezhető.
A gyűlöletre uszítás értelmezésében iránytűt jelentett a 30/1992. (V. 26.) AB sz. határozatának 4. pontjában adott iránymutatása, amelyben leszögezte; "aki uszít az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés ellen ellenséges magatartásra, ellenséges, kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít". Mivel az uszításnak nincs önálló büntetőjogi értelmezése a fogalom meghatározásnál a Magyar Nyelv Értelmező Szótárában szereplő meghatározást kell figyelembe venni, de mindenképpen a kiindulásnál alapul venni. Ennek megfelelően a hangsúly a biztató, ingerlő, illetve lázító cselekménynek valamilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére kell irányulnia, amely ellenséges vagy kárt okozó egyben.
Ezzel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság egy határozatában az alábbiakra mutatott rá: "a törvény "a gyűlöletre uszítást" minősíti a szóban lévő bűncselekmény elkövetési magatartásának. Gyűlöletről akkor lehet beszélni, ha ez az erős érzelem nem mérlegelés eredménye, hanem bármely értelmi kontrollt nélkülöz; minden ellenérvet, cáfolatot figyelmen kívül hagyva magas hőfokú heves indulati, érzelmi töltéssel fordul a gyűlöletének tárgyával szemben. Gyűlöletkeltés, ha valaki szándékosan ébreszt másokban gyűlöletet úgy, hogy azok indulati, érzelmi világát befolyásolja.
A gyűlöletre uszítás tehát olyan magatartásnak értendő, amely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket olyan mértékűre szítsa, amely gyűlöletet vált ki és a társadalmi rend, valamint a béke megzavarására vezethet."
A Fővárosi Bíróság egy ítéletében a következőket fejtette ki:
"A gyűlölet rendkívül heves és erős negatív érzelmi állapot, amelyből az értelem részben vagy egészben már kiszorult és e tudatbeszűkült állapot nélkülözi a mérlegelést, az ellenérvek számbavételét, a higgadt megfontolást, vagyis azt az értelmet, amelynek hiányában az indulatok a józan ész kontrollja nélkül maradva akár heves kitörésekben, fékezhetetlen erővel is megnyilvánulhatnak. Aki tudatosan arra törekszik, hogy mások érzelmi, indulati világát saját befolyása alá kerítve gyűlöletet ébresszen az emberek meghatározott csoportjával szemben, az gyűlöletet kelt.
Ha pedig ez a magatartás ellenséges, kárt okozó tevékenységre biztatással, ingerléssel vagy lazítással is párosul, akkor a cselekmény már nem csupán a passzív gyűlölet felkeltésére irányul, hanem arra, hogy a meglévő vagy a már felkeltett gyűlölet a külvilágban mások számára is felismerhetően megjelenjen, tehát gyűlöletre uszít."
A Legfelsőbb Bíróság egy határozatában az alábbiakra mutatott rá: "Az uszításhoz - mint intoleráns magatartást kifejező fogalomhoz - köznyelvi értelemben is érzékelhető erkölcsi rosszallás tapad. Az uszító ugyanis a kialakult köznyugalmat zavarja meg, másokat valami, vagy valaki ellen irányuló dühödt indulatra sarkall. Aki uszít nem az értelemhez szól, hanem a primer ösztönöket célozza meg. Kifejezetten mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek felkorbácsolása révén számolva azzal, hogy a felszított ellenséges indulatok kitörhetnek és fékezhetetlenné válhatnak.
A gyűlölet - szemben a tevékenységben megnyilvánuló uszítással - olyan negatív erős ellenszenvet magába sűrítő érzelem, amely nélkülözi a józan megfontolást és a tények, érvek ütköztetésére, tárgyilagos mérlegelésére képtelenül izzó indulati, érzelmi töltéssel fordul tárgyával szemben. Aki tehát nagy nyilvánosság előtt az emberek egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszít, nem pusztán az ellenérzéseit, kedvezőtlen vagy sértő nézeteit, netán aggodalmat keltő gondolatait osztja meg hangulatkeltő módon másokkal, hanem - miként az a jogállamiság követelményeivel összhangban álló ítélkezési gyakorlatból kitűnik - olyan feszültséget gerjesztő lázongó magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket olymértékben szítsa fel, amely gyűlölet kiváltására és ezzel a társadalmi rend és béke, a harmonikus és toleráns emberi kapcsolatok megzavarásához vezethet.
A Btk. 269. §-a nem egyszerűen a gyűlöletkeltést, a gyűlölet felébresztését rendeli büntetni, hanem ennél többet: a gyűlöletre uszitást, amely túl azon, hogy durva visszaélés a véleménynyilvánítás szabadságával nem más, mint az erőszak érzelmi előkészítése."
Az uszítás, illetve izgatás elhatárolásával kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság egy konkrét ügy kapcsán az alábbi álláspontra helyezkedett:
Téves, hogy az uszítás és az izgatás a mindennapi életben szinonim fogalmak, amelyeket "maga a jogalkotó is ilyenként értékelt, amikor a közösség elleni izgatásnak megnevezett bűncselekmény elkövetési magatartását a gyűlöletre uszításban jelölte meg". Ez utóbbi - a jogalkotói akaratra, szándékra vonatkozó -érvelés helyességét azonban meggyőzően cáfolja az
1989. évi XXV. tv. 14. §-a, amely a Btk. 268. §-ban foglalt törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás tényállását - az egyéb változtatásokon túlmenően - akként módosította, hogy elkövetési magatartásként az engedetlenségre izgatás helyett az engedetlenségre uszítást fogalmazta meg. E különbségtétel nyilvánvalóan azt jelzi, hogy az izgatást és az uszítást maga a jogalkotó sem tekintette szinonim fogalomnak.
Az 1989. évi XXV. tv.-nek a Btk. 268. és 269. §-át újraszövegező, a 14. és 15. §-hoz fűzött indokolásból egyébként egyértelműen kitűnik, hogy a törvényi tényállásban szereplő izgatás meghatározás uszításra történő felcserélése koránt sem pusztán szemantikai, hanem garanciális meggondoláson alapult. Nevezetesen annak felismerésén, hogy a bírálat és a véleménynyilvánítás szabadsága szükségtelenül és aránytalanul - parttalanul tág értelmezésre lehetőséget teremtő módon - nem korlátozható. Éppen e törekvés jegyében emelte ki az említett törvény az izgatást az állam elleni cselekmények közül és - újra fogalmazva a tényállást szűkítve a büntetőjogi felelősség körét - azt a köznyugalom elleni bűncselekmények sorában helyezte el.
Az izgatás a gondolat olyan nyilvános kifejtése, amely meghatározott jelenségekkel kapcsolatosan tudat- és érzelemformáló, s ebből következően esetenként indulat ébresztő hatást gyakorol mások pszichikumára.
Amíg azonban az izgatás megnyilvánulhat racionális érvek felsorakoztatásával történő meggyőzésben és a társadadalom általános értékrendje szerint károsnak ítélt jelenségekkel szemben is, addig az uszításnál - amelynek szinonimája a lázítás, bujtogatás, ingerlés, biztatás, felheccelés - e kritériumok többnyire teljességgel hiányoznak.
A gyűlöletre uszítás azonban csak akkor tényállásszerű, hogyha az nagy nyilvánosság előtt történik. Ebből következően a nagy nyilvánosság léte feltétele a bűncselekmény elkövetésének. A nagy nyilvánosság meghatározásánál ismét érdemes Angyal Pál megállapítását idézni: "Nyilvánosságon valamire vonatkozással meg nem határozható számú személyek részéről való tudomásul vétel lehetőségét kell érteni. A hely nyilvánossága tehát nem döntő, mert a köztudatba jutás vagy ennek lehetősége nem a hely minőségén fordul, hanem egyfelől az elkövetéskor jelen voltak számától, másfelől a jelenlét lehetőségének a körülményeitől, végül az elkövetés módjától függ."
Figyelemmel arra, hogy az 1961. évi V. tv. 127. § (2) bekezdés a) pontja szerint a nagyobb nyilvánosság minősítő körülmény volt, szükségessé vált a törvény hatályba lépése után a "nagyobb nyilvánosság" értelmezése is. Ezt első sorban a bírói gyakorlat alakította ki, majd ennek megfelelően e bírói gyakorlat összegzéseként jelent meg a Legfelsőbb Bíróság 401. sz. Kollégiumi állásfoglalása (BJD 648.), amely kifejtette: "E törvényi értékelés alapján lényegében a cselekmény fokozott társadalmi veszélyességét jelenti az a körülmény, hogy a gyűlöletkeltésre alkalmas cselekmény egyszerre több ember irányában veszélyeztet politikailag ártó hatással, illetve ellenséges tömeghangulat keltésével."
Akkortájt kezdett kialakulni az az egyértelművé vált gyakorlat, hogy tulajdonképpen nem a hely nyilvánosságának van meghatározó jelentősége jelentősége, hanem annak, hogy az izgató kijelentések meghatározott vagy meghatározatlan számú személyek számára hozzáférhető-e, vagy sem. Ebből következően egy nyilvános helyen elhangzott izgató tartalmú kijelentés esetén sem valósult meg bűncselekmény, ha azok nagyobb létszámú személyek számára hozzáférhetetlenek voltak.
Ugyan akkor viszont egy zártkörű rendezvényen is megvalósult, a bűncselekmény, ha az izgató kijelentések nagyobb létszámú gyülekezet előtt hangzottak el.
A nagy nyilvánosság szempontjából nem szükséges az azonos időben, egyidejű jelenlét, hanem az akkor is megállapítható, hogy ha reális lehetőség van arra, hogy az uszító tevékenységről nagyobb létszámú személy is tudomást szerezhet. Ennek tipikus elkövetési módja, amikor a gyűlölet keltésére alkalmas irományt pontosan meg nem határozható, de mindenképpen nagyobb személyi körben terjesztik. Az ily módon történő terjesztés következtében, különösen ha azt egyidejűleg többen is végzik láncolatszerűen, egyidejűleg és folyamatosan, de egymástól függetlenül nagyobb létszámú személy olvashatja, így megismerheti a gyűlöletkeltő irományokat.
A bírói gyakorlatot fogalmazta meg az a kollégiumi állásfoglalás, amely a nagyobb nyilvánosság meghatározásaként leszögezte: "Ha a jelen levő személyek száma legalább annyi, hogy első látásra, egyszerű ránézéssel nem állapítható meg pontosan".
Ugyanakkor viszont feltétel volt az is, hogy ne csupán ránézésre meg nem állapítható számú személy legyen a helyszínen, hanem az is feltétel volt, hogy ezek a személyek tudomást szerezhessenek az izgató tartalmú kijelentésekről. A nagyobb létszámú személynek tehát egyszerre kellett jelen lenni a bűncselekmény elkövetésekor és egyszerre kellett tudomást szerezniük az izgató cselekményről.
Egy konkrét ügyben a bíróság nem tette magáévá azt az álláspontot, hogy az izgatást nagyobb nyilvánosság előtt elkövetettnek minősülne, mivel a terhelt kijelentései a különböző időpontokat egybevetve ugyan nagyobb nyilvánosság előtt hangzottak el, de a nagyobb nyilvánosság megállapításához az szükséges, hogy a több személy egyszerre legyen jelen az izgató kijelentés megtételénél.
A kialakult gyakorlat szerint nagyobb nyilvánosság előtt elkövetettnek minősült a bűncselekmény, ha az rádió, televízió, film, hanglemez, magnetofonszalagon történt sokszorosítás, vagy közvetítés útján történt.
A bírói gyakorlat végül is törvényi megfogalmazást nyert és a hatályos Btk. 137. § 12. pontja szerint nagy nyilvánosságon a bűncselekménynek sajtó, egyéb tömegtájékoztatási eszköz, vagy sokszorosítás útján elkövetését is érteni kell.
A nagy nyilvánosság pontos körülhatárolásának és a kialakult gyakorlatnak igen komoly jelentősége van, hiszen feltétele a bűncselekmény megvalósulásának. A kialakult bírói gyakorlat szerint a nagy nyilvánosság előtt elkövetés akkor is megállapítható, ha a cselekmény véghezvitelének időpontjában a helyszínen ugyan kevesen tartózkodtak, de fennáll annak reális lehetősége, hogy a bűncselekményről előre meg nem határozható számú személy szerezzen tudomást. (BH 1981/223.)
A közösség elleni izgatás a leggyakrabban nyilvános helyen - tereken, utcákon - verbális elkövetési magatartással valósul meg.
A rendszerváltás óta eltelt időben, általánosnak mondható a különböző nemzeti ünnepeink alkalmával, különböző, általában szélsőséges nézetű szervezetek által tartott megemlékezéseken történő elkövetés.
Ezen túlmenően hasonló nagyságrendben fordultak elő különböző folyóiratokban, kiadványokban, írásban megjelent közösség elleni izgatások.
Ennek megfelelően az elkövetési magatartás a verbális elkövetésen túl megjelenhet írásban, a különböző ábrázolási módokban, illetve ezeknek a közszemlére tételében. Ebbe a körbe sorolható a különböző írásművek, elsősorban külföldi szélsőséges sajtókiadványok terjesztése meg nem határozható számú, de mindenképpen szélesebb körben a lakosság bizonyos rétegéhez történő eljuttatásában.
E körben feltétlenül megemlítést érdemel az elmúlt évtizedben az "Új rend", az "Út és Cél" című kiadványok a rendszeres terjesztése, amelyek nyíltan gyűlöletre uszító cikkeket, verseket, különböző írásműveket, ezen túlmenően rajzokat és gyűlöletre uszító ábrákat tartalmaznak.
Sajátos elkövetési formát jelentett az elmúlt években olyan zenekarok kazettáinak terjesztése, amelyek nyíltan gyűlöletre uszító és gyűlöletet keltő zeneszámokat készítenek és terjesztenek.
E körben feltétlenül meg kell említeni azokat a mozgalmakat, pártszerveződéseket és pártszerveződési kísérleteket, amelyek a gyűlöletkeltés szempontjából mindig a figyelem középpontjába kerülnek. Ilyen elsősorban a Hungarista mozgalom, a Magyar Nemzeti Arcvonal, a Világnemzeti és Népuralmista Párt, amelyek minden lehetőséget megragadtak atekintetben, hogy tevékenységüket akár bírósági bejegyzés révén valamilyen formában törvényessé tegyék.
E törekvések azonban rendre meghiúsulnak, ugyanis a hatályos jogunk része az 1947. évi XVIII. tv. a Párizsban 1947. február hó 10. napján kelt békeszerződés becikkelyezéséről és az életbeléptetéséről rendelkező 11800/1947. (X. 15.) Kormányrendelet. E szerződés 4. cikkelyében Magyarország kötelezettséget vállalt arra, hogy intézkedik a fasiszta jellegű szervezetek feloszlatása iránt, illetőleg ilyen jellegű szervezetek fennállását és működését sem engedi meg.
Ennek szellemében az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. tv. 2. § (2) bekezdése szerint az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. § (3) bekezdését, nem valósíthat meg bűncselekményt, vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.
A hatályos jogi szabályozás szerint a közösség elleni izgatás kizárólag szándékosan követhető el.
A bűncselekmény elkövethető egyenes és eshetőle-ges szándékkal egyaránt. Ebből következően az elkövetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy az általa elkövetett cselekmény objektíve alkalmas a gyűlölet felkeltésére és ennek tudatában követi el cselekményét. Az elkövetői oldaláról szándék megállapításához mindössze annyi szükséges, hogy az elkövető tudatában legyen annak, hogy az általa tanúsított magatartás alkalmas ellenséges érzület, illetve gyűlölet felkeltésére és ezt kívánva, vagy ez iránt közömbösen cselekedjen.
A törvény megfogalmazásából kitűnően a közösség elleni izgatás nem célzatos bűncselekmény.
Ezen túlmenően azonban szükséges az is, hogy a bűncselekmény elkövetője tisztában legyen azzal, hogy a cselekményét nagy nyilvánosság előtt követi el, illetve tudatában legyen annak, hogy az objektíve gyűlöletkeltésre alkalmas cselekménynek meg nem határozható számú személy szem- vagy fültanúja lehet, illetve magatartásáról tudomást szerezhet.
A közösség elleni izgatás veszélyeztetési bűncselekmény, amelyből következik, hogy nincs szükség arra, hogy az elkövető által tanúsított magatartás következtében bárkiben is a gyűlölet legcsekélyebb érzülete is felmerüljön, sőt az sem kell hozzá, hogy azzal a hallgatóság, vagy az arról tudomást szerző nagyobb létszámú csoport esetleg azonosuljon, de ezen túlmenően a közösség elleni izgatás akkor is megállapítható, ha netán a hallgatóság pl. a cselekmény elkövetőjét magatartásáért kifejezetten megveti, elítéli és ezt tudomására is hozza. A bűncselekmény megvalósulása szempontjából tehát a cselekménynek objektíve alkalmasságát kell vizsgálni.
A büntetőjogi felelősség kérdésének eldöntése során a bíróságokra rendkívül nagy felelősség hárul atekintetben, hogy a vád tárgyává tett tényekkel kapcsolatban egyértelműen és kétséget kizáróan bizonyított tényállást kell megállapítania, amelynek során a vádirati tényállástól nem térhet el, ugyanis ebben az esetben megsértené a vádhoz kötöttség elvét.
Az ügyészségnek, amikor a közösség elleni izgatás bűntette miatt vádat emel, olyan tényállást kell a vádiratban rögzítenie, amely felismerhetően tartalmazza a bűncselekmény törvényi tényállási elemeit, a nyilvánosság előtti gyűlöletre uszítás ismérveit. Ebből következően a vádirati tényállásnak azt kell tartalmaznia, hogy adott esetben az elkövető hol, mikor és milyen módon uszított gyűlöletre.
Verbális elkövetés esetében a vádiratnak azokat a mondatokat kell tartalmaznia a szövegkörnyezet ismertetése mellett, amelyek valóban uszító tartalmuk miatt alkalmasak a bűncselekmény megállapítására.
A Be. 146. § (2) bekezdés b) pontjának azon meghatározása, miszerint a vádiratnak a cselekmény rövid leírását tartalmaznia kell, nem járhat azzal az eredménynyel, hogy a vádirat csupán utal bizonyos elhangzott szövegrészek uszító voltára.
Az ügyészségnek a vádemelés során az általa uszítónak tartott szöveget teljes egészében és szó szerint kell rögzítenie és nem elégséges annak sommás megállapítása, hogy az elhangzottak alkalmasak a gyűlölet felkeltésére. Ez utóbbi megállapítása ugyanis a bíróságra tartozó feladat, az ügyészségnek pusztán a tények rögzítése, nem pedig az azt helyettesítő jogi értékelés a feladata.
Ugyanakkor az sem elégséges, ha az ügyész a. vádiratban összefoglalja az általa uszítónak vélt beszéd lényegét és így teszi a cselekményt vád tárgyává. Ebben az esetben ugyanis a vádlott, vagy vádlottak részéről elhangzott inkriminált szöveg már olyan szubjektív szelektáláson megy át, amely inkább tükrözi a vádiratszerkesztő személy egyéni értékítéletét, mint a büntetőjogi felelősség elbírálásához szükséges objektív valóságot.
A bűncselekmény jellegéből és az általában verbális elkövetésből következik, hogy nem a szavaknak, kifejezéseknek, illetve egyes mondatrészeknek van meghatározó jelentősége, hanem azoknak az eredeti szövegkörnyezetben elhelyezett mondatoknak, amelyekből egyértelműen és kétséget kizáróan megállapítható, hogy a vádlottak követtek-e el bűncselekményt.
Ellenkező esetben a bíróság a Be. 9. § (2) bekezdése helyesen értelmezett rendelkezése szerint kizárólag a vádiratban szereplő és idézőjelbe tett, vagyis szó szerint rögzített kifejezések és mondattöredékek büntetőjogi megítélése kérdésében dönthetne.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az így szerkesztett vád nem alkalmas az ítélkezésre, ugyanis a bíróságnak még arra sincs törvényes lehetősége, hogy a vádirat ekként hiányos tényállását az ítéleti tényállásban kiegészítse a hiányzó szövegrészletekkel.
Az ilyen módon szerkesztett vád egyébként a bíróság és az eljárásban résztvevő más személyek nem szándékolt félrevezetéséhez is vezethetne abban az esetben, ha a bírósági felelősségre vonás során már nem lenne lehetőség a szövegkörnyezet rekonstruálására.
Gyakorlatilag ennek a követelménynek felelt meg egy Curiai döntés azon megállapítása, mely szerint "Az ítélet a vádon túlterjeszkedik, amikor a sajtó útján elkövetett bűncselekmény esetében nem a cikknek egész tartalma, hanem annak bizonyos megjelölt része tétetett vád tárgyává s a bíróság a cikknek a vádba bele nem foglalt része miatt is bűnösséget állapít meg."
Az ügyészség egy folyóiratban megjelent három cikket tett vád tárgyává.
A vádirat a szerző, a cím és a folyóirat megjelenési számának közlésével utalt magára az egész cikkre kiemelve azt, hogy "a cikk egyebek mellett a következő megállapításokat tartalmazza" és ezt követően szó szerint idézett bizonyos részleteket, amelyek után rögzítette, hogy a "cikkek egyébként gyűlöletre uszítanak".
A vádirat az uszító cikkek részletes ismertetése helyett rögzítette, hogy "mindhárom írás szellemiségéből érződik a gyűlölet keltésének és ily módon a társadalmon belüli feszültségek szításának a szándéka".
A bíróság érdemi határozatában rögzítette, hogy "Annak sommás megállapítása, hogy a cikk gyűlöletre uszít, illetve mindhárom írás szellemiségéből érződik a gyűlölet keltésének a szándéka, nem képezheti a vád tárgyát, ugyanis a cselekmény jellegére figyelemmel a Be. 146. § (2) bekezdés b) pontjában előírt törvényességi előírásnak úgy kell érvényesülnie, hogy a vád tárgyává tett cselekmény leírásának azonosnak kell lennie a vád szerinti gyűlöletre uszító kijelentések szó szerinti rögzítésével. Mindezekből következik, hogy a bíróság szigorúan kötve van a vádiratban kiemelt megállapításokhoz, így a szóban forgó cikkek ezen túlmenő megállapításainak bűnösséget megalapozó rögzítése egyenértékű lenne a vádon való túlterjeszkedés tilalmának megsértésével."
Ezt erősítette meg a másodfokú bíróság amikor a következőket állapította meg:
"Nem tévedett az elsőfokú bíróság abban sem, amikor elöljáróban kifejtette, hogy a vád tárgyát a három cikkből a vádiratban kiemelt megállapítások képezik, ezen túl a bíróság nem terjeszkedhet, mert ez a vádhoz kötöttség elvének sérelmét jelentené. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vádiratban kiemelt részleteket kizárólag a szövegkörnyezetükből kiragadva kell, illetve lehet vizsgálni. A törvényi tényállási elemek megvalósulása a cselekmény jogi értékelése szempontjából ugyanis, mint a bizonyítás anyagának része a szóban levő cikkek további részei is elemző értékelést igényelnek."
Egy másik konkrét ügyben az ügyészség a vádlottak által különböző rendezvényeken megtartott beszédeit tette vád tárgyává, amelynek során az elhangzott beszédek lényegét a vádiratban összefoglalta, majd megállapította, hogy azok összességében és általában alkalmasak voltak negatív érzelmek felkeltésére, ellenszenv kiváltására, tevőleges és ellenséges viselkedés, végső soron pedig támadó magatartás ingerlésére. Az ügyészség néhány mondat szó szerinti idézése mellett valamennyi elhangzott beszédet úgy idézte, hogy összefoglalta "mondanivalójának a lényegét".
A bíróság ebben az esetben is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ügyésznek szó szerint azt kell vád tárgyává tennie, amit bűncselekmény megállapítására alkalmasnak vél. Abban az esetben, ha az egész beszédet ilyennek tekinti, úgy az egész beszédet kell szó szerint rögzítenie a vádiratban. A bíróság ezekre a hiányosságokra figyelemmel úgy ítélte meg, hogy pótnyomozás keretében az ügyésznek a vádiratot ki kell egészítenie azokkal a hiányzó szövegrészletekkel, amelyeket a vád tárgyává kíván tenni.
Ezzel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság a korábbi álláspontjával szemben a pótnyomozást elrendelő végzést hatályon kívül helyezte és a bíróságot az eljárás folytatására utasította. Határozatában kifejtette: "Apótnyomozás elrendelése a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a törvényes vád, a vádhoz kötöttség fogalmainak téves értelmezéséből fakadt. Valóban - amint erre a végzésben helyes utalás történt - a vádirat akkor felel meg a törvényes vád követelményeinek, ha a vádlói legitimáción túl tartalmazza a Be. 146. § (2) bekezdésében írt kellékeket, ezek között a vád tárgyává tett cselekmény rövid leírását a bizonyítási eszközök megjelölésével. Ezeknek a követelményeknek azonban a vádirat megfelel. A vádirat ugyanis tartalmazza, hogy mely vádlottak hol és mikor elhangzott, milyen kijelentéseivel és egyéb ténykedésével látja megvalósítottnak a Btk. 269. § (1) bekezdésében meghatározott közösség elleni izgatást, illetve a Btk. 269/B. § (1) bekezdésében írt önkényuralmi jelképek használatát. Konkrétan megjelöli, hogy az egyes vádlottak mikor és milyen hallgatóság előtt elhangzott kijelentéseit tartja gyűlöletre uszítónak és milyen szórólapok, folyóirat-példányok terjesztését rója, melyik vádlott terhére.
A vádiratból tehát egyértelműen kiderül, hogy az ügyész mely tényeket kívánja a vád tárgyává tenni. A vádhoz kötöttség folytán a bíróságnak a Be. 163. § (2) bekezdése értelmében e tények tekintetében ügydöntő határozatban kell a vádról döntenie. Ha úgy ítéli meg, hogy a nyomozati anyag és a saját eljárása során feltárt bizonyítékokat figyelembe véve a vád nem meríti ki bármelyik vádlottnál valamennyi bűnösség megállapítására alkalmas magatartást, vagy tényt, úgy a Be. 209. § (2) bekezdésével összhangban a tárgyaláson fel kell hívnia az ügyészt a vád kiterjesztésének lehetőségére. Ám ha ha az ügyész a vádat nem terjeszti ki, a bíróság a vádirati tényeken túl nem terjeszkedhet, a vád tárgyává tett tényeket azonban feltétlenül el kell bírálnia. Nem megengedett tehát, hogy a vád tárgyává nem tett, de a nyomozati bizonyítékokkal valószínűsített ténybeli mozzanatokra vonatkozóan a vád kiterjesztését a bíróság pótnyomozás elrendelésével ösztönözze. Az a körülmény, hogy a vádirat olyan szerkesztési módszert választott, ami a nyomozati anyagban szereplő terjedelmes cikkek, elhangzott és rögzített ugyancsak terjedelmes beszédek szó szerinti ismertetése helyett Összefoglalja a nyilatkozatok tartalmát és azokból kiemelve idézi a gyűlöletre uszítónak vélt kijelentéseket, nem teszi a vádiratot "felderítetlenné". Önmagában ebből nem következik a Be. 5. § (1) bekezdésében meghatározott tényállás-felderítési megállapítási kötelezettség megsértése. Azt pedig a bíróságnak kell eldöntenie a tárgyaláson megvizsgált bizonyítékok alapján, hogy a vádiratban írt és a bizonyított tények kimerítik-e valamely bűncselekmény Összes tényállási elemét.
Szembetűnő tehát, hogy a Legfelsőbb Bíróság e második határozatában már feladta a vádhoz kötöttség szigorú követelményét, ugyanakkor viszont elismerte, hogy a bűncselekmény megállapítása szempontjából a bíróság nem vizsgálhatja és nem állapíthatja meg ítéleti tényállásban azokat az egyébként gyűlöletre uszító egyéb kijelentéseket, illetve szövegrészleteket, amelyek nem szerepelnek a vádiratban.
A konkrét esetben az alapügyben eljárt bíróság észlelte, hogy a nyomozati anyagban szereplő egyéb szövegrészletek, illetve a vádiratban nem szereplő beszédek, írásművek messzemenően alkalmasak lennének a bűncselekmény megállapítására, ám a Legfelsőbb Bíróság fenti útmutatását szem előtt tartva a vád tárgyává tett, vagyis a vádiratban szereplő szövegrészletek vizsgálata révén arra a felismerésre kellett jutnia, hogy e szövegrészletek önmagukban nem alkalmasak a Btk. 269. §-ba ütköző bűncselekmény megállapítására, ezért valamennyi vádlottat, valamennyi vád alól teljes egészében felmentette, amely döntést a Legfelsőbb Bíróság is teljes egészében helybenhagyott.
A felmentő ítéleteknek rendkívül nagy visszhangja támadt, a társadalom széles rétegeiben felháborodást váltott ki és a határainkon túl is számtalan, a bíróságok eljárását kritizáló publicisztika született. Az egyik napilapban heteken keresztül tartó, indulatoktól sem mentes vita folyt a "gyűlöletbeszéd" jogi és társadalmi megítéléséről az igazságszolgáltatás tükrében.
Az iratok tanulmányozása révén megállapítható, hogy elkerülhető lett volna a társadalom széles rétegeit tartósan és mélyen felkavaró döntések meghozatala, ha az ügyészség a bíróság felhívására, vagy a pótnyomozás elrendelésére a vádiratot igen csekély ráfordítással szakszerűen készítette volna el és valóban azokat a szövegrészleteket emelte volna be a vádirati tényállásba, amelyek alkalmasak lettek volna a közösség elleni izgatás bűncselekményének a megállapítására és a büntetőjogi felelősségre vonásra.
Azokban az esetekben, amikor konkrét egyedi ügyekben kell dönteni a hatóságoknak elkerülhetetlen feladata a véleménynyilvánítás szabadságának és a gyűlöletre uszításnak az egyértelmű és félreérthetetlen elhatárolása, melynek során állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy hol húzódik az a határ, amely a közösség elleni izgatást felismerhetően elhatárolja a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos jogától.
A szólás és véleménynyilvánítás szabadsága és annak jogi eszközökkel való biztosítása minden demokratikus társadalom egyik leglényegesebb alappillére, amely a magyar jogalkotásban is gyakorlatilag a nemzetközi jogi normákban írtakkal összhangban került megfogalmazásra.
A véleménynyilvánítás szabadságának kiemelt jelentőségét bizonyítja az a tény, hogy annak deklarálása minden modern demokráciának alkotmányos feladatává vált. Ezt a folyamatot az ember és a polgárjogainak 1789. augusztus 26-i Francia deklarációja indította el, amelyre az V. Köztársaság ma hatályos alkotmánya is hivatkozik:
"Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga, így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban, de a törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszaél a szabadsággal. (11. cikk.)"
Ezt követte az amerikai Alkotmány 1. sz. kiegészítésének híressé vált tilalma: "A kongresszus nem alkothat törvényt vallás alapítása, vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás vagy sajtó szabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából."
Az Egyesült Államok által biztosított korlátlan véleménynyilvánítási szabadság egyedülállónak mondható, ugyanis az európai alkotmányok általában - köztük a Magyar Alkotmány szabályozása is - a mai napig is a francia megoldást követték.
Az ENSZ Közgyűlés XXI. ülésszakán 1966. december 6-án elfogadott és az 1976. évi 8. tvr.-rel kihirdetett Polgári és politikai Jogok Egyezségokmányának 19. cikkelye rögzíti, hogy mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra és ez a jog magában foglalja minden fajta adat és gondolat terjesztésének szabadságát is.
Ezek szerint: " 1. Nézetei miatt senki nem zaklatható. 2. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magába foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli, szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában, vagy bármilyen más tetszés szerinti módon történő keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is. 3. Az e cikk (2) bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennél fogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít és amelyek a) mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartása, illetőleg b) az állambiztonság vagy a közrend, közegészség, vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek."
Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke első mondatában leszögezi, hogy "mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. E jog magában foglalja a vélemény alkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és átadásának szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szervnek joga lenne beavatkozni."
A Magyar Köztársaság Alkotmányának 61. § (1) bekezdése rögzíti, hogy "a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetve terjessze."
Mindezekből azonban koránt sem az következik, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mindenféle korlátozás nélkül érvényesülhetne, mivel ugyan ezek a dokumentumok kötelező erővel fogalmazzák meg a véleménynyilvánítás szabadságának határait is.
A már említett Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 20. cikk (2) bekezdése határozottan rögzíti, hogy "törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji, vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat".
Az 1969. évi 1. sz. tvr.-rel kihirdetett és a Magyar Állam számára is jogkövetkezményekkel járó Egyezmény IV. cikke szerint a részes államok a törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való biztatást, valamit bármely faj, illetve más színű, vagy más etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetet, vagy arra való izgatást, továbbá fajgyűlölő tevékenység minden fajta támogatását, annak pénzelését is beleértve.
Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb propaganda tevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységekben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekintik; és nem engedik meg, hogy országos vagy helyi hatóságok vagy közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák, vagy arra izgassanak."
Mindezek a hazai jogalkotásban végül is úgy jelentek meg, hogy a hatályos Btk. 269. §-a büntetni rendelte a valamely nemzet, nemzeti etnikai, faji vagy vallási csoportja elleni gyűlöletre uszítást.
A fenti szabályozásból kitűnően tehát a jogalkalmazás során kettős követelménynek kell egyidejűleg eleget tenni az által, hogy egyrészt biztosítani kell a véleménynyilvánítás szabadságát, másrészt viszont büntetni a gyűlöletre uszítást. E feladatban nyújtott segítséget az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB sz. határozata, amikor elvi éllel állást foglalt abban a kérdésben, hogy meddig terjed a véleménynyilvánítás szabadságának védelme és hol húzódik az a határ, amelyen túl büntetőjogi beavatkozás szükséges.
A határozatból kitűnően a "véleménynyilvánítás szabadsága mint egy demokratikus társadalom alapvető értéke megkülönböztetett védelemben részesül még akkor is, ha az alkotmányos határokon belül kifejtett eszmék illetve nézetek népszerűtlen, esetleg sajátos, a társadalom többségének számára elfogadhatatlan elképzelésekben nyilvánulnak meg". Ugyanakkor viszont határozottan leszögezi, hogy szűk körben ugyan, de végső eszközként feltétlenül szükséges és indokolt a büntetőjogi beavatkozás akkor, ha a megsértett jogi tárgy védelme már más módon nem biztosítható.
Meghatározott szabadságjogok biztosítása és ugyanakkor csak mások jogainak védelme érdekében történő korlátozása szemben áll egymással és elkerülhetetlenül az érdekek összeütközéséhez vezethet. Bizonyos esetekben ugyanis, különösen politikai, vallási vagy faji kérdésekben a konkrét jogérvényesítés, amely negatív vélemény kinyilvánításban jelentkezik, konkrét jogsérelmet okozhat az érintett területen. Ez esetben mindkét fél okkal kérheti jogainak érvényesítését, illetve jogainak védelmét, így ezekben az esetekben a konkrét döntés valamelyik oldalon mindenképpen sérelmet okoz, illetve sérelmet okozhat. Ebből következően mindig a törvényhozóra hárul az a rendkívül nehéz feladat, hogy a véleménynyilvánítás alkotmányos határait úgy húzza meg, hogy az egyik oldalon se jelentsen aránytalanul nagyobb sérelmet mások jogos érdekeiben és ugyanakkor mégis a lehető legtágabb körben érvényesülhessen.
Az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI. 24.) AB sz. határozatában kifejtette, hogy "nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia nélkül. A véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E szabadság olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat keltőek.
Az Alkotmány a 8. §-ban rögzíti, hogy a "Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége". Az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme, vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott "alapjog - sérelem" súlya megfelelő arányban legyen egymással.
A bíróságok már több határozatban is kifejtették azon álláspontjukat, amely szerint a vélemény szabadon kinyilvánítható attól függetlenül, hogy a kinyilvánított vélemény pozitív, vagy negatív töltésű-e és az valakinek, vagy valakiknek sérelmet okoz-e, vagy sem. A vélemény mindaddig szabadon kinyilvánítható, amíg az nem csap át a gyűlöletre uszításba. Ebből következően a Btk. 269. §-ban meghatározott törvényi tényállás nem képezhet megkülönböztetett büntetőjogi oltalmat a sértő, bántó, esetleg megalázó vélemények kinyilvánításával szemben.
A véleménynyilvánítás szabad gyakorlásával szemben áll tehát a közösség elleni izgatás törvényi tényállása.
Az uszítás nem önálló büntetőjogi kategória és ennek kiemelése azért rendkívül lényeges, mivel az a kérdés, hogy mi uszít és mi nem kizárólag szubjektív alapon nem dönthető el és nem közelíthető meg, ugyanis ebben az esetben úgy a vádemelés, mint az ítélkezés az egyéni megítélés, a politikai érzékenység vagy tűrőképesség függvénye lenne.
Ebből következően az uszítás meghatározása, illetve definiálása és büntetőjogi alkalmazása csak akkor lehet eredményes, ha abból lehetőség szerint a szubjektív elemek kiküszöbölésre kerülnek.
Az uszítás, illetve a gyűlöletre uszítás értelmezésében az Alkotmánybíróság határozata egyértelmű eligazítást, illetve iránymutatást adott, amikor a IV. pontjában leszögezte, hogy "aki uszít, az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés ellen ellenséges magatartásra, ellenséges, kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít."
E meghatározásnál viszont a hangsúly a biztató, ingerlő, illetve lázító cselekménynek valamilyen magatartásnak vagy tevékenységnek a kifejtésére kell irányulnia, amely egyben ellenséges vagy kárt okozó is. Gyakorlatilag ezt támasztja alá a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 20. cikkelyének (2) bekezdése, amely szerint "ellenségeskedésre, vagy erőszakra izgatást", míg az 1969. évi 1. sz. tvr.-rel kihirdetett Egyezmény 4. cikke szerint "erőszakos cselekedet, vagy arra való izgatás" a büntetendő cselekmény.
A gyűlölet viszont rendkívül heves és erős, negatív érzelmi állapot, amelyből az értelem részben vagy egészben már kiszorult és ez a tudatbeszűkült állapot nélkülözi a mérlegelést, az ellenérvek számbavételét, a higgadt megfontolást, vagyis azt az értelmet, amelynek hiányában az indulatok a józan ész kontrollja nélkül maradva akár heves kitörésekben, fékezhetetlen erővel is megnyilvánulhatnak.
Ebből következően tehát, aki tudatosan arra törekszik, hogy mások érzelmi, indulati világát saját befolyása alá kerítve gyűlöletet ébresszen az emberek meghatározott csoportjával szemben, az gyűlöletet kelt. Ebből viszont az következik, hogy ha ez a magatartás ellenséges, kárt okozó tevékenységre biztatással, ingerléssel, vagy lázítással is párosul, akkor a cselekmény már nem csupán a passzív gyűlölet felkeltésére irányult, hanem arra, hogy a meglévő, vagy a már felkeltett gyűlölet a külvilágban mások számára is felismerhetően megjelenjen, tehát gyűlöletre uszít.
A szabad véleménynyilvánításhoz való alkotmányos jog egy demokratikus jogállam berendezkedésének alapintézménye. Ebből következően alapvető érdek fűződik a védelméhez és érvényesüléséhez, viszont azt is meg kell állapítani, hogy nem korlátozás nélküli, mivel szigorú követelményekhez kötött esetekben a véleménynyilvánítás szabadsága mások jogainak védelme érdekében korlátozható.
A gyakorlatban a közösség elleni izgatás bűntette esetében elkerülhetetlen feladat a véleménynyilvánítás szabadságának és a gyűlöletre uszításnak az elhatárolása. Annál is inkább így van ez, mert az esetek többségében az aki gyűlöletre uszít arra hivatkozik, hogy alkotmányos jogaival élt akkor, amikor véleményének hangot adott. Ebből következően a bíróságok feladata, hogy meghúzzák a határt, a véleménynyilvánítás szabadsága és a bűncselekmény között.
Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy aki gyűlöletre uszít, az az emberek tömegére kíván hatni és érzelmeit kívánja befolyásolni mégpedig olyan formában, hogy kárt okozó, ellenséges magatartásra ingerel, lázít stb., úgy arra a megállapításra kell jutni, hogy ennek büntetendővé nyilvánítása jogi értelemben nem korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, ugyanis olyan mértékben elválnak egymástól, hogy az uszítás soha nem lehet véleménynyilvánítás.
Ebből következően az az álláspont, amely a kettő közötti határt kívánja markánsan és jól láthatóan meghúzni, szélsőségek esetében nem igen tartható. Ebből következik az is, hogy nem osztható az az álláspont, amely abban foglalható össze, hogy az uszító saját ellenérzéseit hozza nyilvánosságra, saját érzelmeit osztja meg másokkal, ugyanis az ellenérzések és az érzelmek nyilvánosságra hozatala adott esetben lehet gyűlöletkeltő, de nem lehet uszító, mivel az uszító mindig valamilyen felhívást intéz a hallgatójához. Felhívást a tekintetben, hogy tegyen valamit, hogy ne tegyen valamit, hogy valljon magáénak valamilyen nézetet és ezt a nézetet hirdesse, terjessze, de mindenféleképpen valamilyen aktív emberi tevékenységre ösztökél.
A véleménynyilvánítás mindig egy oldalú és függetlenül annak tartalmától nem a felszólítás, hanem a kijelentés síkján mozog. Nehezebb az elhatárolás természetesen akkor, amikor az izgatás, a gyűlöletkeltés nem direkt módszerrel, hanem indirekt eszközökkel történik. Ebben az esetben az uszító úgy csoportosít bizonyos tényeket, körülményeket, adott esetben még a véleményét is, hogy a végső megoldást nem ő mondja ki, hanem a hallgatójának kell kimondania a választ. Az uszításnak ez a legkifinomultabb formája jelenik meg a tények és körülmények oly módon történő csoportosításában, amikor a hallgató számára egyetlen válasz lehetséges, mégpedig a féktelen akár a cselekvésig fajuló gyűlölet. Ebben az esetben az uszító a hallgatóját, a megcélzott és durván manipulált személyt, személyeket, csoportot vagy tömeget eszközként használja cselekményének elkövetéséhez. Az elkövető látszólag véleményt nyilvánít, a gyűlölködő, izgató kijelentések kimondása nélkül.
Ezzel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság egy határozatában kifejtette, hogy "Aki tehát nagy nyilvánosság előtt az emberek egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít nem pusztán az ellenérzéseit, kedvezőtlen vagy sértő nézeteit, meghökkentő, netán egyenesen aggodalmat keltő gondolatait, elveit osztja meg hangulatkeltő módon másokkal, hanem miként az a jogállamiság követelményeivel összhangban álló ítélkezési gyakorlatból kitűnik olyan feszültséget gerjesztő, lázongó magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly mértékben tüzelje fel, amely gyűlölet kiváltásához és ezzel a társadalmi rend és béke, a harmonikus és toleráns emberi kapcsolatok megzavarásához vezethet".
Ebből viszont következik az is, hogy az olyan magatartások, amelyek másokra nyilvánvalóan sértőek, ellenszenv keltésére alkalmasak, sőt aggodalomkeltőek és a társadalom érzékenységét kiváltóak, Önmagában ezen az alapon nem valósítják meg a 269. § (1) bekezdésében írt gyűlöletre uszítás törvényi tényállását.
A 36/1994. (VI. 24.) AB sz. határozat ezzel kapcsolatosan kifejtette:
"Az Alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál nem tesz különbséget a tényközlés és értékítélet között. A véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy az egyén mások véleményét formálja, meggyőzzön másokat saját álláspontjáról. A véleménynyilvánítás szabadsága ezért általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja mégpedig függetlenül a közlés módjától és értékétől, erkölcsi minőségétől és többnyire valóság tartalmától is. Önmagában valamely tény közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek a körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik csupán az értékítéletekre.
A véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés tekintetében. Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület, jó hírnév azonban az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet és ezek védelmében a büntetőjogi felelősség érvényesítése sem tekinthető általánosságban aránytalannak, így alkotmányellenesnek.
A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében.
Összességében tehát megállapítható, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága megkülönböztetett védelemben részesül, illetve mint alkotmányos alapjog csak rendkívüli körülmények esetében és a legszűkebb körben és akkor is csak végső eszközként korlátozható.
További feltétel a korlátozás során, hogy a véleménynyilvánítás keretében elkövetett cselekmény más alkotmányos alapvető jogokat sértene, illetve más alkormányos alapjogok védelme vagy érvényesülése érdekében feltétlenül szükséges, azonban a korlátozásnak ez esetben is arányosnak kell lennie.
Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a gyűlöletre uszítás alkotmányos értékrendben elhelyezkedett alanyi jogokat sért, illetve veszélyeztet, akkor feltétlenül szükséges a véleményszabadságot korlátozni etekintetben. Ez a korlátozás pedig nem más, mint a közösség elleni izgatás büntetendővé nyilvánítása.
Összességében tehát megállapítható az is, hogy a vélemény szabadon kinyilvánítható, mégpedig rendkívül széles skálán mindaddig, amíg az nem csap át gyűlöletre uszításba. Ebből következik viszont az is, hogy a Btk. 269. §-ban meghatározott törvényi tényállás nem képezhet megkülönböztetett büntetőjogi oltalmat a sértő, bántó esetleg megalázó vélemények kinyilvánításával szemben. ■
FELHASZNÁLT IRODALOM
Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 9. Az izgatás.
Halmai Gábor: A kifejezés szabadsága az Alkotmánybíróság joggyakorlatából.
Halmai Gábor: A véleménynyilvánítás határai.
Fleck Zoltán: A véleménynyilvánítás határai a magyar bírói gyakorlatban.
Európa Tanács: Útmutató az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez.
MTA Állam és Jogtudományi Intézet: Acta Humana 1992.
Btk. Kommentár 1968. Btk. Magyarázat 1986.
Btk. Kommentár a gyakorlat számára HVG-ORAC. Btk. Kommentár KJK. KERSZÖV.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Varga Zoltán, fővárosi bírósági bíró, Budapest
Visszaugrás
