Varga Csaba - Carlos Santiago Nino Radical Evil on Trial könyvének ismertetésével - bizonnyal olyan mű tartalmát fedi fel a jogászolvasók előtt, amely éppen a közép-keleteurópai rendszerváltások történéseivel és gondjaival kapcsolatban figyelmet érdemel. A Magyar Jog szerkesztőbizottsága tehát eleget tenne kiegyensúlyozott tájékoztatási kötelezettségének akkor is, ha az írást megjegyzés nélkül közre adná.
Ám Varga Csaba az ismertetés alkalmából többet ad egyszerű recenziónál. Miközben annak az azóta elhunyt írónak művét ismerteti, aki "elsők között... töprengett egy felelős válasz lehetőségein arra a kérdésre, mi történjék egy bűnelkövetővé aljasult államhatalom tetteseivel", mintegy fel is rója e mű gondolatainak el-sikkasztását "az alkotmányos átmenet fellendülő sikerágazata új civilizációs hírnökeinek", mivel "pusztán elveken érlelt steril gondolataik gyakorlati felelőtlensége megszenvedett igazságokkal, felelős kompromisszumokkal aligha férhet meg".
Nem érzem magamat megszólítottnak ebben a megjelölésben, de nyilván sokan lesznek az olvasók közül, akik óhatatlan az Alkotmánybíróságnak a Zétényi-Takács törvényjavaslattal kapcsolatos 11/1992. (III. 5.) AB határozatára fognak kapcsolni, ezért szeretnék az ismertetés alapján néhány észrevételt tenni. Azok ugyan Varga Csaba ismertetéséből kiolvashatók, de félek, hogy a felületes olvasó odáig már nem fog eljutni, hogy az előzetes marasztaló ítéletet az utána következők fényében helyre tegye.
A szerző a történelmi példák részletes ismertetésével szemlélteti, hogy hol és milyen eszközökkel történt visszamenőleges igazságszolgáltatás az államhatalmat bűnelkövetővé aljasító tettesekkel szemben. Az egyik csoportot a háborús és forradalmi rendszerváltozások teszik ki, ahol egyrészt győztesek a maguk katonai hatalmával, az erősebb jogán, szolgáltattak elégtételt és büntettek, s meg is jegyzi, hogy ez sem Németországban, sem Japánban, sem Olaszországban nem volt jogilag és erkölcsi hatásában sikeresnek nevezhető. A másik csoportot a nemzeti szocialista tengelyhatalmakkal együtt működő kollaboráns rendszerek tagjaival szembeni, saját, a háború után szervezett, legitim hatóságaik által folytatott akciók sora (Franciaország, Benelux államok stb.) alkotja. A szerző könyvében ezeket a jogilag legitim akciókat sem minősíti valóban sikeresnek, inkább a politikai bosszú lehetőségeit láttatja azokban. Végül a békés átmenetet megélt spanyol és portugál rendszerváltásra megállapítja, hogy azok a múlt bűneire amnesztiát adtak, hogy a politikailag éles megosztottságot ne fokozzák még tovább (és ezáltal a nyugodt politikai munkát lehetővé tegyék).
A szerző ezután keresi a megoldást az újabb esetekre. A társadalmi felelősség megállapításának politikai útját a történeti tisztázás útján hasznosnak és megengedhetőnek tartja, mivel, még ha sebeket is tép fel, hozzájárul a demokrácia számára létfontosságú elvi közösség kialakításához. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban a magyar Alkotmánybíróság álláspontját arról, hogy "jogi indokokkal nem lehet a közélet szereplőinek előéletéről az információt kérők tájékoztatását megtagadni", mert a közélet szereplőinek múltja közérdekű adat. (Hogy mennyire jutott e téren a magyar tájékoztatás, más kérdés, és mindenesetre a magyar társadalom máig nagyfokú politikai megosztottságában gyökerezik.)
Amikor a szerző a kérdés erkölcsi vonatkozásait veti fel, "összegzésként az alábbiakat rögzíti: az emberi jogok tömeges megsértésekor a bírósági út igénybevétele igazolható". (Kiemelés tőlem). Ez a mondat az egész elmélet sarkpontja. Mert mit is mondott a magyar Alkotmánybíróság a jogi műként is használhatatlan Zétényi törvényjavaslatról (amelyre saját kijelentése szerint, mire a parlamentbe került, szerzője sem ismert rá)? Azt, hogy "egyedül a bíróság állapíthatja meg jogerősen, az ügyre és mindenkire irányadón, hogy egy adott bűncselekmény elévült-e." Mint ahogy egyedül bíróság állapíthatja meg jogállamban, történt-e bűncselekmény, és ki annak elkövetője. A magyar Alkotmánybíróság szerint is a bírói út igénybe vétele igazolható. A gond a társadalomban az volt, hogy politikai nyomással, a törvényhozáson keresztül kívánták elérni azt, amit a bíróság és a vádhatóság a maguk körében nem, vagy (egyes vélemények szerint) nem megfelelőn nyújtottak.
A jog vonatkozásában a szerző is a létező jogot hívja fel, kikerülve (vagy természetesnek tartva) azt a kérdést, hogy a hatályos jog megállapítása a bűncselekmény vonatkozásában ugyancsak bírói (és nem törvényhozói) feladat. Mindazon esetleges kifogások, melyekkel a szerző szembe fordul, már csak bírósági eljárás során hangozhatnak el: a jogállam megosztott hatalma szerint a bírói hatalmi körbe nem nyúlhat bele sem törvényhozás, sem igazgatás. Az Alkotmánybíróság még fel is hívta azon jogszabályokat, amelyek bűncselekmény üldözhetőségét kizárva esetleg az elévülés nyugvását idézhették volna elő, de maga nem kívánt ezekről mérlegelőn nyilatkozni, mert nincs egyedi bírói hatásköre. (11/1992. AB hat. 93. o.) Az köztudott, hogy későbbi határozatában a nemzetközi alapon el nem évülő bűncselekmények üldözhetőségére maga az Alkotmánybíróság hívta fel jogalkotó és jogszolgáltató hatalmi ág figyelmét. Mindenesetre tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy az Alkotmánybíróság "megszenvedte" egyhangúlag hozott határozatát, nem volt sem pusztán steril elvek közt mozgó, sem gyakorlatilag felelőtlen, hanem javasolta és egyedül járhatóként hirdette meg a visszamenőleges igazságszolgáltatás vonatkozásában a szerző szerint is egyedül elfogadható bírói utat. Talán segített volna az igazságszolgáltatásnak, ha a most ismertetett művel korábban találkozik - de hát az angolul is csak 1996-ban jelent meg. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Zlinszky János, egyetemi tanár, PPKE JÁK, Budapest
Visszaugrás
