Az Európai Parlament (EP) 2021 októberében aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a lengyel alkotmánybíróságot (Trybunał Konstytucyjny, TK) "az alkotmány tényleges őrzése helyett a hatóságok jogellenes tevékenységeinek legalizálására szolgáló eszközzé alakították át".[1] Az EP állásfoglalására azt követően került sor, hogy a TK a Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) vezette kormány indítványára meghozta az elhíresült K 3/21 számú határozatát az uniós jog elsőbbsége - pontosabban a lengyel Alkotmánynak az uniós joggal szembeni elsőbbsége - kapcsán. A K 3/21 határozat óta sok víz lefolyt a Visztulán, így többek között a 2023 októberi parlamenti választások eredményeképpen kormányváltás történt Lengyelországban, ugyanakkor a TK továbbra is a figyelem középpontjában maradt. E sorok írásakor a sajtót bejárják az új kormánynak az alkotmánybíróság függetlenségének helyreállítására vonatkozó tervei és az, hogy a Szejm felszólította az alkotmánybírákat a tisztségükről való önkéntes lemondásra.[2] A magyar Alkotmánybíróság (AB) helyzete ezzel szemben konszolidáltabb, ugyanakkor az alkotmányjogi szakirodalomban felvetődött, hogy tevékenysége részben az illiberális politikai rendszer legitimálását szolgálja az "abuzív alkotmányosság" keretében.[3] Nem példátlan, hogy az alkotmányjogi-politikatudományi diskurzusban felmerüljenek a TK és az AB szerepével kapcsolatos párhuzamok.[4] A párhuzam hátterében értelemszerűen a 2010 utáni magyarországi és a 2015-től kezdődő lengyelországi változások állnak, amelyek hazánk esetében a testület alkotmányos státuszának és összetételének alapvető átalakulásával,[5] Lengyelország esetében pedig elsősorban a bíróság személyi összetételének változásával és egy egyedülálló alkotmányos válsággal jártak együtt.[6]
E fejlemények miatt (vagy ellenére) a jogtudomány fokozott érdeklődéssel figyelte a két "elfoglalt" alkotmánybíróság gyakorlatának alakulását a hazai alkotmányjog és az uniós jog közötti kapcsolatra vonatkozóan. Mindkét testület hozott olyan döntéseket, amelyek jelentősnek mondhatók ezen a téren, és kisebb-nagyobb visszhangot keltettek akár európai szinten is.
Ugyanakkor az alkotmányos pluralizmus gondolata egyre nagyobb teret nyert Európában azt sugallva, hogy a nemzeti (alkotmány)jog és az uniós jog közötti kapcsolat feltérképezése során nem egy hierarchikus, sokkal inkább egy heterarchikus struktúrában kellene gondolkodnunk. Ennek az alkalmazási elsőbbség kérdése szempontjából az a jelentősége, hogy sem az uniós jog, sem a nemzeti alkotmányok nem élveznek automatikus és feltétlen elsőbbséget a másikkal szemben. A deskriptivitás és normativitás között ingadozó, az európai alkotmányos pluralizmusra vonatkozó elméleteknek természetesen vannak kritikusai mind az nemzetállam-központú,[7] mind pedig az euroföderalista nézőpontból is[8] - utóbbiak aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a rosszul működő európai demokráciákban az alkotmánybíróságok visszaélhetnek ezzel az elmélettel az európai egység rovására.[9]
Mindezek indokolttá teszik annak vizsgálatát, hogy a lengyel Trybunał és a magyar Alkotmánybíróság döntései a belső jog és az európai jog viszonyáról mennyiben hozhatók összefüggésbe az alkotmányos pluralizmus eszméjével, és hogy a két testület döntéseit e tekintetben inkább a folytonosság vagy a korábbi gyakorlattal való teljes szakítás jellemzi-e, ha a jobboldali politikai rendszerek hozta változások előtti és utáni időszakokat hasonlítjuk össze.
A következőkben először az alkotmányos pluralizmus gondolatát ismerteti ez a tanulmány, majd nagy vonalakban összefoglalja azokat az intézményi/személyi változásokat, amelyek a TK és az AB politikai jobbra tolódásához vezettek, amely miatt többen attól tartanak, hogy a pluralista gondolat hasznos eszközzé válik számukra az uniós jog elsőbbsége és az egyre szorosabb egység elleni küzdelmükben. Ennek fényében ez a tanulmány azt vizsgálja, hogy a két alkotmánybíróság meghatározó döntései beleillenek-e az alkotmányos pluralizmus elméleti kereteibe, és hogy valóban a pluralizmus gondolatát használják-e az euroszkeptikus döntéseik elméleti igazolására. Arra a kérdésre is kitér ez az írás, hogy a 2010-es évek jobboldali fordulata eredményezett-e jelentősnek mondható törést a TK-nak és az AB-nak az uniós jog és a nemzeti alkotmány közötti kapcsolatra vonatkozó gyakorlatának elméleti alapjai tekintetében. A tanulmány amellett érvel, hogy az uniós jog elsőbbségével kapcsolatos megközelítésük legalapvetőbb jellemzői és elméleti alapjai nagyrészt változatlanok maradtak. A TK fenntartotta korábbi megközelítését, miszerint az alkotmány a legmagasabb
- 76/77 -
szintű jogi norma, amely ebből fakadóan soha nem engedhet alkalmazási elsőbbséget (szupremáciát) magával szemben más jogi normának, így az uniós jognak sem - ez az elméleti alapvetés változatlan formában maradt fenn, azzal együtt, hogy a hangnem kétségtelenül barátságtalanná és feszültté vált. Mindazonáltal a TK által alkalmazott megközelítés teljes mértékben és következetesen monista hierarchiát feltételez, nem pedig pluralista heterarchiát. Ezzel szemben az AB azzal, hogy tartózkodott egy határozott és koherens elméleti álláspontot kialakításától az uniós jog elsőbbségének elvével kapcsolatban, és gyakran hangsúlyozta a politikai hatalmi ágak felelősségét a szuverenitás-védelemben és az uniós jogalkotásban, olyan stratégiát látszik követni, amely az ún. radikális alkotmányos pluralizmus keretei közé illeszthető.
Az európai integráció korai éveitől fogva az Európai Unió Bírósága a közösségi jogrendszer autonómiájának hangsúlyozásával következetesen elutasította azt az elképzelést, hogy az európai jog alkalmazása, alkalmazhatósága bármilyen módon a tagállami jogrendszerektől, konkrét jogi rendelkezésektől függjön. Ezt a megközelítést ugyanakkor, amelyben a szupranacionális európai jog autonómia- és szupremácia-igénye, hierarchikus felsőbbsége háttérbe szorítja a tagállamoktól származó alkotmányos felhatalmazás elvét, több tagállami alkotmánybíróság (vagy felsőbíróság) komoly fenntartásokkal kezelte és kezeli. Feloldhatatlannak tűnő ellentmondás alakult ki látszólag, amelyben a nemzeti és a szupranacionális jogrendszerek végső jogi fórumai maguknak követelik az utolsó szó jogát a két szint közötti hatáskörmegosztás kérdéseiben.[10]
A bíróságok mellett a politika és a szakirodalom sem tudott konszenzusra jutni az európai jog és a nemzeti alkotmányjog közötti pontos hierarchiában, valamint a Kompetenz-Kompetenz kérdésében. Erre a jelenségre válaszul született meg az alkotmányos pluralizmus gondolata, azt javasolva, hogy ne keressük tovább a statikus hierarchiát ott, ahol évtizedes keresés után sem találtuk meg.[11] Tömören az alkotmányos pluralizmus lényege abban ragadható meg, hogy hívei elfogadják az ellentétes, autonóm alkotmányos igények létezését, ugyanakkor elutasítják a kizárólagos szupremácia-igényeket - tehát azt, hogy a hierarchia kérdése egyoldalúan eldönthető lenne.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
