Magyar Jog, 2011. 10. szám
A cikk szerzője konkrét, lényegre törő írásában számos ponton jelentős - és igen figyelemreméltó - javaslatokat fogalmaz meg az új Ptk. kodifikátorai számára.
Az írás azokra a klasszikus alapkérdésekre koncentrál, amelyeket a gyakorlat és a jogirodalom eddig kevéssé érintett. Kiindulópontja, hogy a dologi jog terén az 1959-es törvény rendszerét és jelenlegi szabályait néhány szembetűnő módosítással, de gyakorlatilag változatlanul megtartották (a zálogjogot annak sajátos természetére tekintettel ide nem értve); ezáltal a jelenlegi Polgári Törvénykönyv szocialista tulajdonszemléletét konzerválják, aminek markáns megjelenése a köz- és állami tulajdon jelenléte a kódexben. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában kezdettől a tulajdon egységes alkotmányos fogalma jelent meg, amely ugyan megtartotta a korábbi distinkciókat, így különösen a köz- és magántulajdon megkülönböztetését, de súlypontja a gazdasági átalakulással jelentősen eltolódott. A szerző erre is támaszkodva megkérdőjelezi, hogy a Ptk.-nak valóban szükséges-e az állami vagy köztulajdonra nézve bármilyen szabályt is tételeznie, és ily módon rendszertani szinten megtartani az állami- és a magántulajdon dichotómiáját, miközben a modern piacgazdaságban a vállalkozói köztulajdon különleges státuszú jogi személy tulajdonosok által tulajdonolt magántulajdont jelent. A cikk első konkrét javaslata tehát a jelenlegi Ptk. XIV. fejezetében ("Az állami tulajdonjog") található szabályok törlése az új Ptk.-ból. Serák utal rá, hogy az Alaptörvény 38. cikk (2) bekezdése értelmében az állam kizárólagos tulajdonának és kizárólagos gazdasági tevékenységének körét sarkalatos törvény határozza meg, azaz formai szempontból az Alaptörvény zárja ki, hogy továbbra is a Ptk. rendezhessen ilyen kérdésköröket, ellenkező esetben maga a Ptk. is sarkalatos törvénnyé válna. A jelenlegi XIV. fejezet kiiktatása során a forgalomképtelenségre vonatkozó rendelkezések a dologi jog általános szabályai vagy az átruházás szabályai közé, a kisajátítás a tulajdonszerzési módok közé, az állami tulajdon védelmének szabályai pedig a kártérítési jogba lehetnének beilleszthetők dogmatikai sérelem nélkül.
A Ptk. tulajdonjogi része - mint a szerző megállapítja - rendkívül rövid, meglehetősen kevés szabályt tartalmaz, szűkszavúsága miatt igen magas absztrakciós szinten marad. Semmiképpen nem árthat sem a törvénykönyvnek, sem a jogalkalmazásnak, ha az új Ptk. több részletszabályt tartalmazna és a bírói gyakorlatot nagyobb arányban építené be a rendszerébe. Az új Ptk. jelenleg a birtok szabályaival kezdi a IV. könyvet (Dologi Jog), szükséges volna azonban a birtokról szóló rész előtt külön normákat szentelni a
- 55/56 -
dologi jog általános szabályainak. Rendszertanilag (és főleg kodifikációs szempontból) sokkal helyesebb megoldás lenne az, ha a szabályrendszer élére a dologi jogok tárgyának meghatározása kerülhetne, ugyanis a birtokos is "dolgot" tart birtokában, miközben a dolog fogalma csak később kerül meghatározásra a törvényben. Hiányzik az új Ptk.-ból a testetlen dolgok kategóriája, de ennél is nagyobb probléma az ingóingatlan dolgok definíciójának elmaradása az új kódexből. A szabályozás felülvizsgálata és módosítása szükséges a pénz és értékpapír kapcsán, mivel e két eszköz a bekövetkezett technikai fejlődés révén már sokkal inkább dematerializált formában, elektronikus jelként vesz részt a vagyoni forgalomban, emiatt sajátos, a pénz- és tőkepiac rendszerére figyelemmel lévő szabályokat kíván.
A dologosztályozás tudományos kategóriáit a Ptk. a miniszteri indokolás szerint azért nem vette át, mert az a fejezet tartalmát túlságosan tankönyvszerűvé tette volna. A gyakorlat azonban, és az értelmezési kérdések felmerülése azt mutatja, hogy ez az érv nem tartható: minimálisan az ingók és ingatlanok meghatározását az új törvénykönyv nem kerülheti meg, hiszen ezek eltérő szabályozási igényeket mutatnak. A szerző jogtechnikai szempontból az Mtj. megoldását szorgalmazza követni, tehát az új Ptk. az ingatlant definiálja, és minden más dolgot pedig ingóként határozzon meg. Megfontolásra javasolja az általános szabályok közé felvenni a dologi jog két alapelvét: a bejegyzési elvet és a zártkörűség elvét. A bejegyzési elv rögzítése azért volna fontos, mert a jogalkotó egyértelművé tenné, hogy a dologi jogok - a törvény eltérő rendelkezése hiányában - az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéssel jönnek létre (eltérő rendelkezésként kimondhatná a törvény, hogy a törvény alapján fennálló korlátolt dologi jogok esetében nincs szükség bejegyzésre). A zártkörűség elvével pedig a jogalkotó rögzítené, hogy dolgokat csak a törvényben meghatározott dologi jogokkal lehet megterhelni.
A tulajdonjog tartalma és védelme körében néhány pontosító szabályra volna szükség, így például a szükségtelen zavarás tilalmával kapcsolatban nem emelték be a kódexbe a helyben szokásos tevékenységből eredő, az ingatlan rendeltetésszerű használatát aránytalanul nem korlátozó hatásokkal szembeni tűrési kötelezettséget. Az új kódex sajnálatosan nem egységesítette a szomszédjogok körében a jogosulti kört, ugyanakkor megtartotta a hatályos törvénykönyv következetlen meghatározásait, amelyekben felváltva kerülnek alkalmazásra a "tulajdonos", a "szomszéd" és a "használó" fogalmai. A fogalmi és alkalmazásbeli koherencia szempontjából a német-osztrák eredetű hagyománnyal szakítva a Ptk. következetesen minden esetben vagy csak a birtokos, vagy csak a használó fogalmával éljen (ahol a szabályok jellegéből nem következik, hogy ott csak a tulajdonos kerülhet szóba). A szomszédjogok kapcsán továbbá elkerülhetetlen a kapcsolódó elvi jellegű döntések beépítése a kódexbe (például XXVI. PED a kültelki közút szélére ültetett fák tulajdonjogáról, kezeléséről, fenntartásáról és pótlásáról, PK 3. számú kollégiumi állásfoglalás a növényzet eltávolítása iránti indított perek kapcsán). A birtokjog kapcsán fontos lenne a jogok birtokára vonatkozóan valamilyen szabály beillesztése. Irányadó lehetne itt
- 56/57 -
is az Mtj, amely kimondta, hogy a dolog birtokára vonatkozó szabályokat megfelelően kell alkalmazni a korlátolt dologi jogok birtokára, továbbá, hogy a jog birtoka a jog tényleges gyakorlásában áll. Azért lenne szükséges ez a pontosítás, hogy a korlátolt dologi jogok jogosultjai egyértelműen igényt tarthassanak a birtokvédelem eszköztárára, különösen a jogos önhatalomra. A jogvédelmi eszközök körében szintén megmaradt a jelenlegi eszköztár, ugyanakkor az új kódexnek a szerző határozott álláspontja szerint valamennyi releváns tulajdonvédelmi eszközt tartalmaznia kellene - vagyis a végrehajtási igénypert is legalább utalás formájában. Természetesen az új Ptk.-ban is benne lesz az a tétel, hogy a tulajdoni igények nem évülnek el; ez azonban kiegészítésre szorul: meg kellene határozni, hogy a pénz és az értékpapír esetében a tulajdonjogból fakadó elévülhetetlenség pontosan mire is vonatkozik: csak a materiális értékpapír, pénz kiadása iránti igényre, vagy a törvény hallgatása ide tartozónak tekinti az általuk megtestesített vagyoni értéket, követelést is.
A tulajdonszerzési módokkal kapcsolatban is roppant érdekes megállapításokra jut a szerző. Szerinte felül kell vizsgálni magát a rendszert és fontolóra venni az egyszerűsítés lehetőségét. Az 1959-es Ptk. alapján tizennégy szerzésmódot ismerünk: átruházás; hatósági határozat és árverés; elbirtoklás; termék, termény és szaporulat elsajátítása; növedék; gazdátlan javak elsajátítása; vadak, halak tulajdonjogának megszerzése; találás; feldolgozás és egyesítés; túlépítés; ráépítés; beépítés; kisajátítás; öröklés. Ezekhez a jogirodalom származékos szerzésmódként hozzáveszi a házastársi vagy élettársi közös tulajdonból való részesedést, továbbá vitatja (Petrik Ferenc), hogy a túlépítés szerzésmódnak tekinthető-e. Felvetődött a kodifikáció során (Lenkovics Barnabás), hogy az új kódex rendszere az eredeti és származékos szerzésmódok szerint épüljön fel, ezt azonban - didaktikus voltára hivatkozással - elvetették, és jelenleg a koncepció szerzésmódokra vonatkozó fejezetének felépítése semmilyen logikai sorrendet nem követ. A szerző javaslata szerint át kell gondolni, valóban szükséges-e ennyi tulajdonszerzési módot nevesíteni, vagy célszerűbb lenne egyszerűsíteni; megkérdőjelezhető például a találást és a gazdátlan javak elsajátítását külön szerzésmódnak tekinteni, valamint a feldolgozás átalakítás, egyesülés, hozzáépítés, átépítés, beépítés és ráépítés szerzésmódokat egyszerűen csak "dologegyesülés"-ként megjelölni.
A közös tulajdon tárgykörében a PK 9. és a PK 7. számú kollégiumi állásfoglalásoknak a tervezett szabályozásba való beépítését veti fel a szerző, a korlátolt dologi jogokon belül a használati jogok tekintetében pedig azt szeretné a szabályozásban viszontlátni, hogy a szolgáló telek birtokosa a szolgalmi jog alapján nem kötelezhető tevőleges magatartásra, a szolgalom megszűnésével kapcsolatban pedig utalni kell a nyugvó szolgalomra (a telkek egy birtokos kezében való egyesülése érinthet törvényes és jogügyleti szolgalmakat is), továbbá szabályozandó kérdés az is, hogy a szolgalom jogi sorsa miként alakul az egyes ingatlanok akár telekkönyvi, akár tényleges megosztását követően.
Csak remélni tudjuk, hogy ez a rendkívül ötletgazdag és praktikus szakcikk eljut a megfelelő fülekhez, és a kodifikátorok a hátralévő rövid időben talán megfontolásra érdemesnek ítélik néhány felvetését az új Ptk.-ban szerepeltetni.
- 57/58 -
Jogtudományi Közlöny, 2011. november
A trust - bizalmi vagyonkezelés[1] - olyan jogintézmény, amit hatályos jogunk ma nem ismer, de tekintettel a várható új Ptk.-szabályozásra[2], a magyar jogalkalmazók is hamarosan találkoznak vele a gyakorlatban. A nagyfokú rugalmasságot biztosító jogintézmények szerepe egyre nő, mert javítják az azokat ismerő és alkalmazó országok versenyképességét, gazdasági teljesítményét. Az angolszász területen jelenleg is ismert trustok számos élethelyzetben kínálnak a meglévő jogintézményeinkhez képest hatékonyabb és egyszerűbb alternatívát.
A trustok nagy múltra visszatekintő intézmények, amelyek az angol feudális jogban az ingyenes jogügyletek területéről nőtték ki magukat. Eredetileg az öröklési jogban jelentkeztek, öröklési célokat szolgáltak, de mára már az összes jogterületen elterjedtek. Felhasználási körük a klasszikus vagyonkezelési területektől kezdve a hitelbiztosítéki és értékpapír-ügyleteken át a kollektív befektetéseken keresztül egyes USA-tagállamokban egészen a gazdasági társaságok helyettesítéséig ("business trust") terjed. Bonyolult öröklési jogi megoldások lehetővé tételében, az ajándékozás forradalmasításában és a jótékony szervezetek működtetésében is jeleskednek. A fentiek alapján elmondható, hogy a trust nem más, mint egy jogi "franciakulcs", ami könnyen alakítható az egyes vagyonkezelést igénylő helyzetekhez.
A trustok nyújtotta lehetőségeket a kontinentális alapokon építkező jogrendszerek is felismerték; kezdetben a nemzetközi magánjog keretein belül, majd egyre több ország vezetett be bizalmi vagyonkezelési formákat.
Magyarországgal kapcsolatban az a kérdés tehető fel, hogy a jellegzetesen magyar viszonyokra és jogrendre szabott bizalmi vagyonkezelés a jogrendszerünk már meglévő intézményeihez képest tud-e "hozzáadott értéket" teremteni. Annak szem előtt tartásával, hogy ezen jogintézmény bevezetése a magyar jogrendszerbe semmiképp nem eredményezheti jogunk alapjainak átdolgozását és az angolszász jogok gondolkodásmódjának átvételét, érdemes áttekinteni, mely esetekben lehet a bizalmi vagyonkezelés hatékonyabb, olcsóbb vagy akár biztonságosabb megoldás, mint más, meglévő jogintézmények.
Mindezek előrebocsátásával tér át a szerző a bizalmi vagyonkezelés fogalmára, amelyet a következőképpen határoz meg: a bizalmi vagyonkezelés egy dologi jogi vonásokat is felvonultató kötelmi jogi jogintézmény, amelyben az alapító vagy más jogi személy (jellemzően bíróság vagy más hatóság) szerződéssel vagy egyoldalú jognyilatkozat útján azért ruház
- 58/59 -
át egy vagy több vagyontárgyat, jogot vagy követelést a vagyonkezelőre, hogy az utóbbi azokat ideiglenesen a saját vagyonától elkülönítetten kezelje a meghatározott kedvezményezettek vagy esetlegesen valamely más cél javára. A vagyonkezelő feladatának ellátásáért felelősséggel tartozik. A bizalmi vagyonkezelés jellemzően hárompólusú jogintézmény, amelynek során a vagyonkezelő a ráruházott vagyontárgyak felett - dologi jogi értelemben - teljes tulajdont szerez, kötelmi jogilag azonban kötöttséget jelentenek számára a kedvezményezett érdekei, valamint az alapítónak az átruházás során kinyilatkoztatott elvárásai. A trust ugyanakkor nemcsak hárompólusú lehet, lehetséges létrehozni úgy is, hogy az alapító és a kedvezményezett személye egybeessen.
A hazai előzményekről szólva megállapítható, hogy nem ismeretlen nálunk ez a vagyonkezelési forma, hiszen régi jogunkban évszázadokon keresztül élő jogintézmény volt a hitbizomány (fideicommissum), amely a nemesi családok vagyonának megőrzését és egyben tartását volt hivatott biztosítani egészen 1949-es eltörléséig[3], másrészt a mai magyar jogban a tőkepiaci jog ismer már egy olyan jogintézményt - a befektetési alapot - amely gyakorlatilag trust az angolszász világban ismerteknek megfelelően.
A bizalmi vagyonkezelés lehetséges felhasználási területei közül hatot nevez meg a tanulmány. Ezek a következők: a vagyonkezelés - ezen belül a vagyongyarapítási, befektetési célú (aktív), illetve a vagyonmegőrzési, egységképzési (passzív) vagyonkezelés, a biztosítéki célú bizalmi vagyonkezelés, a kvázi képviselet, a pénzügyi műveletek, az ingyenes jogügyletek és öröklés, valamint a kényszer-vagyonkezelés.
1. A vagyongyarapítási, befektetési célú vagyonkezelés, más néven "aktív vagyonkezelés" nagyfokú szabadságot és befolyásmentességet biztosít a kezelt vagyon gyarapításában, gazdasági előnyök elérésében a speciálisan képzett vagyonkezelő számára. Az angolszász országokban számos ún. "trust company" működik, amelyek magasan képzett szakértőgárdával ("professional trustee") felvértezve a lehető legnagyobb hasznot érik el a kezelésükbe vett vagyon igazgatása, befektetése révén. Ezek kifejezetten egyénre és vagyonra szabott vagyonkezelési és befektetési terveket dolgoznak ki, amit a szabályozás rugalmassága tesz lehetővé. A bizalmi vonás ott érvényesül, hogy lehetőség van anonim befektetések létrehozására is, amikor a kedvezményezett személye rejtve marad. A szolgáltatást igénybe vevő kényelmes helyzetben van: ha örökölt például egy vállalkozást, de nem ért annak működtetéséhez, egy megfelelő felkészültségű szakember leveszi a válláról a vagyonkezelés terheit anélkül, hogy a hasznokról le kellene mondania. Emiatt előnyös a bizalmi vagyonkezelés a korlátozottan cselekvőképes személyek esetében is. Az ilyen trustok külön intézményesült formái a különféle nyugdíj- és befektetési alapok.
A vagyonmegőrzési, egységképzési vagyonkezelés, más néven "passzív vagyonkezelés" egy meghatározott vagyontömeg biztosítására, védelembe helyezésére irányul, amikoris
- 59/60 -
nem a vagyon gyarapítása a cél, hanem állapotának megóvása; emiatt mondhatjuk, hogy ez a fajta trust hasonlóságot mutat a letét intézményével, annál azonban több, mert dinamikus, például egy gazdasági társaság esetében azt működtetni is kell, ami beavatkozást, odafigyelést igényel. Tipikus esete ennek a vagyonkezelésnek a függő jogi helyzetek esete, amikor a felek a tranzakció lezárultáig egy harmadik, független fél (ügyvéd, közjegyző) őrzésére bízzák a jogügylet tárgyát képező vagyont. Például ha az ügylet tárgya vállalatfelvásárlás, akkor az adásvételi szerződés aláírása és a tranzakció tényleges lezárása között gyakran hosszú idő telhet el, amely idő - függő jogi helyzet - alatt a vagyonkezelő végzi a vagyonkezelési tevékenységet, amire a letéteményes egy letét esetében természetesen nem hivatott.
2. A biztosítéki célú ügyletek külön csoportot képeznek a bizalmi vagyonkezelésen belül. Ez a vagyonkezelés mindig feltételez egy alapkövetelést, amelynek biztosítására szolgál, így a Ptk.-ból ismert a szerződést biztosító mellékkötelmek sorába illik inkább. Ha az alapkövetelés adósát és hitelezőjét egyaránt kedvezményezettnek jelölik, a vagyonkezelő az ő érdekeiknek megfelelően, függetlenül és pártatlanul kezeli a rábízott biztosítéki vagyont.
3. A kvázi képviselet a következő lehetséges terület, ahol a bizalmi vagyonkezelés újdonságot jelenthet hazánkban. Itt a bizalmi jelleg az uralkodó, ugyanis a bizalmi vagyonkezelés kedvezményezettje a külvilág számára általában nem látható. Bizalmi vagyonkezelésbe nemcsak valamely konkrétan meghatározott vagyontárgy, hanem jogok is adhatók (lásd pl. "voting trust", amellyel a részvényesi jogok gyakorlását ruházza át a jogosult). Fontos distinkció, hogy a joggyakorlás ebben az esetben - ellentétben a képviselet hagyományos formájával - nem a megbízó nevében történik, hanem a vagyonkezelőében, hiszen ő lesz a vagyonkezelési jogviszony alapján a gyakorolt jog jogosultja; a joggyakorlást természetesen a megbízó - kedvezményezett - érdekében kell teljesítenie. A kvázi képviselet lehetséges, hazai jogba is bevezethető formájaként említi a szerző például azt az esetet, amikor egy művész halála után a hagyatéki eljárás során nagyszámú műalkotás marad olyan örökösökre, akik nem rendelkeznek kellő szakértelemmel a hagyaték gondozására. Ilyenkor célszerű a közös képviseletüket egy vagyonkezelőnek ellátnia, aki egyúttal aktív és passzív vagyonkezelést is végezne.
4. Negyedik esetkörként veszi sorra a szerző a pénzügyi műveleteket. Az angolszász világban elterjedtek a trustok az "értékpapírosítási" tranzakciókban. A lényege ennek a típusnak, hogy az alapító a vagyonának egy részét elkülöníti egy trustba, majd a trusthoz kialakított kedvezményezetti pozíciókat árusítja. A trust értékpapírt bocsát ki, amelynek birtoklása a kedvezményezetti minőséget megalapozza. Az értékpapír fedezetét a kezelt vagyon szolgáltatja.
- 60/61 -
5. A bizalmi vagyonkezelés az ingyenes jogügyletek - ajándékozás, végrendelkezés - terén is kínálhat új lehetőségeket. Segítségével az örökhagyók számára bár korlátokkal, de mód nyílik arra, hogy haláluk után is ráhatásuk legyen az örökségül hagyott vagyon további sorsára. Ha például az örökhagyó tudja, hogy leendő örökösei eltékozolnák a rájuk hagyott vagyont vagy késhegyre menő vitákat folytatnának egymással, bizalmi vagyonkezelésbe adással e potenciális veszély eredményesen leküzdhető. A bizalmi vagyonkezelés alkalmas arra is, hogy az örökül hagyott vagyon felaprózódását az örökhagyó megakadályozza. Korlátok beépítésére ugyanakkor annak érdekében van szükség, hogy a másik oldal is védve legyen: az örökhagyó ne játszhassa ki a kötelesrészre vonatkozó törvényi rendelkezéseket, vagy pedig akaratát bebetonozva az idők végeztéig kötötté tegye az örökül hagyott vagyont. Nem szabad tehát szem elől téveszteni öröklési jogunk rendszerét; a bizalmi vagyonkezelésnek e szabályrendszerbe akadálymentesen kell beilleszkednie többletlehetőségeket biztosítandó, de a meglévőket nem csorbítandó. Emiatt a szerző maga is garanciális előírásokat javasol a bevezetéssel egyidejűleg a Ptk.-ba foglalni: időkorlátot, és a megszüntetés szabályozását - ez lehetne a kedvezményezetteket közösen megillető jog a bizalmi vagyonkezelésbe adott vagyon kiadására.
6. A tanulmány által utolsóként említett eset a kényszer-vagyonkezelés, az ún. "imposed trust"-ok világa. Ilyenkor a vagyonkezelési jogviszony törvény erejénél fogva jön létre, akár az érintettek akarata ellenére. Mint a szerző megállapítja, Magyarországon elsősorban az egyes eljárási jogok területén tűnik indokoltnak hasonló szabályozás bevezetése, sajnos azonban ezt a gondolatát bővebben nem fejti ki.
Zárszóként Illés István rögzíti, hogy a trust és a hozzá hasonló jogintézmények bevezetése a magyar jogrendszerbe segíthet Magyarországra vonzani és itt tartani a külföldi befektetőket. Mivel Közép-Európában eddig még kevesen ébredtek rá a bizalmi vagyonkezelésben rejlő előnyökre - úgymint rugalmasság, költségcsökkentés, hatékonyság, gazdasági teljesítőképesség növekedése - egy okos szabályozással komoly előrelépést tehetünk.
Jura, 2011. 2. szám
A pécsi közjegyzőhelyettes szerző cikkét rövid áttekintéssel kezdi. A 15 tagállamból álló Indiában mind a központi parlament, mind a tagállami parlamentek rendelkeznek jogalkotási hatáskörökkel. A hindu családi és öröklési jog lényeges területét szabályozzák szövetségi törvények. India a harmadik a világ országaiban található jogászok 1 milliós lakosságra vetített arányát tekintve (230.000 fő); ebből 3799 fő közjegyzőt tartottak nyilván 2007-ben. A szerzővel egyetértve szerintünk is tanulságos lehet egy tőlünk fizikailag
- 61/62 -
ugyan távol eső, de a globális világban mégis elérhető jogrendszer közjegyzőségét megismerni közelebbről.
Indiában az 1952. évi Notaries Act és az 1956. évi Notaries Rides szabályozza a közjegyzővé válást. Eszerint közjegyzővé az nevezhető ki, aki legalább 10 évig ügyvédként tevékenykedett, nők esetében legalább 7 éves ügyvédi gyakorlattal rendelkezik, aki az Indiai Jogi Szolgálatnak tagja, aki legalább 10 éve tagja a bírói szervezetnek, a központi kormányzat tisztviselője vagy államügyész, a katonai ügyészségen vagy más katonai szervnél szolgált.
A közjegyzői állás hozzánk hasonlóan itt is pályázat útján nyerhető el, amelyet a törvényben meghatározott formában kell benyújtani az illetékes hatósághoz. A pályázó által aláírt pályázatot az alábbi személyek ellenjegyzésével is el kell látni: egy köztisztviselő, egy állami bank vezetője, egy kereskedő, és két tekintélyes lakos, akik azon a területen élnek, ahol a jelentkező közjegyzőként tevékenykedni szeretne. A pályázatnak van egy ún. előzetes elbírálása, amelynek keretében az illetékes hatóság vizsgálja, hogy a jelentkező megfelel-e a törvényi feltételeknek, és nem nyújtott-e be 6 hónapon belül sikertelen pályázatot (amely esetben ezt a pályázatot is el kell utasítani). Ezt követően a területileg illetékes ügyvédi kamara vagy bármely jogi szerv meghatározott időkereten belül kifogással élhet a közjegyző kinevezésével szemben. A pályázónak lehetőséget kell adni a vele szemben emelt esetleges kifogásokkal szembeni védekezésre. Ezután az illetékes hatóság jelentést készít a helyi kormányzatnak, amelyben javaslatot tesz rá, hogy a pályázatot az adott területre elfogadják vagy elutasítsák. A javaslatban kitérnek arra is, hogy a jelentkező a pályázat teljes vagy részleges költségét, és az esetleges meghallgatás költségét milyen mértékben viselje. Az illetékes hatóságnak a pályázat értékelése során figyelemmel kell lennie a következő szempontokra: a pályázó azon a területen él-e, ahol közjegyzőként tevékenykedni szeretne, milyen a terület kereskedelmi jelentősége, az ott hivatalban lévő közjegyzők hányan vannak, szükséges-e további közjegyző kinevezése, ha több jelentkező van, melyik alkalmasabb. Végül a helyi kormányzat az állam egész területére vagy területének egy részére engedélyezi, vagy pedig elutasítja a pályázatot. A kinevezést követően a pályázó nevét fel kell venni a közjegyzői nyilvántartásba és ki kell adni az engedélyt a tevékenység gyakorlásához. Az a közjegyző, aki már birtokában van engedélyének egy adott területen, megfelelő indokkal pályázhat területének kiterjesztésére. Azon pályázatoknál, ahol az új terület - akár részben - az adott állam határain kívülre esik, a pályázatot a központi kormányzatnak kell benyújtani. Az engedély után 1000 rúpiát, a terület kiterjesztéséért 750 rúpiát, az engedély megújításáért 500 rúpiát kell fizetni (1 indiai rúpia átlagosan 4 Ft).
A közjegyző köteles a díjszabását az irodájában, illetve azon kívül mindenki számára jól látható helyen kifüggeszteni. Ezen felül utazási hozzájárulást is felszámíthat, kilométerenként 5 rúpiát. Érdekességként idézünk a szerző által részletes táblázatban ismertetett néhány díjtételt: okirat elkészítéséért, ha az ügyérték nem haladja meg a 10.000 rúpiát, 35 rúpia jár, míg ha meghaladja az 50.000 rúpiát 150 rúpia jár. Hitelesítésért, tanúsítá-
- 62/63 -
sért, az "okirat végrehajtásának tanúsításáért" 15 rúpia számolható fel, eskü szövegének lejegyzéséért vagy írásbeli nyilatkozat lejegyzéséért szintén ennyi, bármely dokumentum fordításáért és ennek hitelesítéséért pedig 75 rúpia a tarifa.
Minden közjegyző a tevékenysége során köteles a törvény függelékében szereplő formanyomtatványokat használni, regisztrálnia kell ugyanakkor a megjegyzéseket, kifogásokat. A kerületi bíró időnként - évente kettőnél nem több alkalommal - ellenőrzi a kötelezően vezetett nyilvántartásokat. A konkrét közjegyzői hatáskörök nagyfokú átfedésben vannak a magyar szabályozással. Minden közjegyző köteles minden év januárjának első hetében benyújtani az önkormányzatnak éves statisztikáját formanyomtatványon. A közjegyzőknek egyébként megfelelő irodával kell rendelkezniük, jól látható helyen fel kell tüntetni nevüket és közjegyzői titulusukat egy táblán.
A közjegyző ellen panasz nyújtható be megszabott alakban. A formailag nem megfelelő panaszokat az illetékes hatóság nem fogadja be, és elutasíthatja a nyilvánvalóan alaptalan panaszokat is. A bepanaszolt közjegyzőt fel kell hívni nyilatkozattételre, amely felhívásnak a bepanaszoltnak 14 napon belül eleget kell tennie. Az eljárásban lehetséges szankciók: a közjegyző engedélyének elvétele, és minden további tevékenységtől való végleges eltiltása; a hivatás gyakorlása alóli meghatározott időre való felfüggesztés; és megrovás a vétség súlyosságát és természetét figyelembe véve.
Ha a közjegyző nevét eltávolítják a közjegyzői adatbázisból, ezt a hivatalos lapban meg kell jelentetni és írásban értesíteni kell az érintettet. ■
- 63 -
JEGYZETEK
[1] A hazai jogtudomány az angolszász jogban ismeretes trust-okat és a hozzájuk hasonló működési elveket alkalmazó jogintézményeket általában bizalmi vagyonkezelés néven emlegeti.
[2] Az új Polgári Törvénykönyv Ötödik része fogja várhatóan "A bizalmi vagyonkezelés" címet viselni, a szabályok az elfogadott, de hatályba nem lépett kódex (2009. évi CXX. törvény) 5:483-5:494. §-aiban szerepelnek.
[3] lásd 1949. évi VII. törvény a hitbizományok megszüntetéséről
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
